Hogyan kerülhetett sor annak idején, a kommunizmus annyi éve után a prágai tavaszra? Miért kellett a szovjet tankoknak beavatkozniuk, ha egyszer már húsz éve győzött a kommunizmus? És mivel magyarázható, hogy olyan nagyszerű (a szocialista realizmussal még köszönő viszonyban sem levő) regények, filmek, színházi előadások és képek jelentek meg és váltak a nagyközönség számára hozzáférhetővé?
 Ezt kérdezik tőlem a francia diákok. Ha egy idegen ország történelmét akarják megérteni, próbáljanak a saját történelmükből kiindulni, tanácsoltam nekik. Ez nem fog mindent megválaszolni, a történelmi párhuzamok csak megközelítőlegesek, de megkönnyítik a megértést.
 1715-ben meghalt XIV. Lajos, aki azt hirdette: „Az állam én vagyok”. Ezt a hozzáállást akkoriban még nem nevezték totalitárius rezsimnek.  A népnek egyszerűen nem voltak jogai. Az egyház vasszigorral felügyelt a közgondolkodás és az ideológia felett. Majdnem minden egyetlen vékony társadalmi réteg jóindulatán múlott. Ez aztán megváltozott a napkirály halála után.  A kétségbeesett és tönkrement vidék, mint Saint-Simon írta, örömujjongásban tört ki.  A nép hálát adott istennek, mert fellélegezhetett, amikor már nem is remélte.  A következő években összedőlt az egész értékhierarchia. A „totalitárius” rendszer ugyan továbbra is fennállt, de az államnak és az egyháznak való engedelmességet kimondottan megkérdőjelezték, a dogmák nem voltak dogmák többé. Felléphetett Montesquieu, megszólalhatott nyilvánosan Voltaire is. Egy szép napon megjelent az Enciklopédia első vékony kötete, olyan emberek/személyiségek műve, mint Diderot (akinek leghíresebb szövegei csak a halála után jelenhettek meg Franciaországban), mint d’Alembert, Holbach és mások. A királyi cenzúra továbbra is figyelt, de a rezsim egyes képviselői kiterjesztették óvó tenyerüket a vállalkozás fölé, mint például Malesherbes gróf, a cenzúrahivatal vezetője vagy Madame de Pompadour, a király kedvese. Amikor az Enciklopédia évekig tartó zaklatás és betiltások után végül elkészült, hihetetlenül nagy számú, több mint négyezer előfizetője volt, minden rétegből, a nemességet és a klérust is beleértve. A szabad szellemű irodalom hamar létrejött, és gyorsan terjedt, egyre nagyobb számban jelentek meg különböző pamfletek, a színházak egyre merészebbek lettek, az egyház tekintélye alábbhagyott; az egykori bizonyosságok egyre inkább kérdésessé váltak. Az a hatalmas tekintélyellenes /anti-autoritárius vívmány, amit felvilágosodásnak neveznek, lehetővé tette politikai követelések felszínre törését is főleg a megerősödött harmadik rend köréből. A szellemi mozgalom képviselői azonban, akik nagyrészt a felsőbb rétegekhez tartoztak, és a politikai mozgalom általuk inspirált képviselői, nem voltak forradalmárok a szó valódi értelmében. Műveikkel vagy közvetlen akcióikkal valamiféle reformra törekedtek, ami az akkori viszonyok között olyasmit jelentett, mint a fennálló viszonyok anglizálása. 1789-ben kivívták a győzelmet. A Versailler-i labdaházban új alkotmányt hirdettek ki és az Emberi Jogok  Nyilatkozatát. És aztán jöttek a tankok: a francia forradalom. A felvilágosodás fő képviselői addigra már nem éltek, Malesherbes gróf a guillotine alatt végezte… Tudják, mi jött azután.
 Röviden ennyit egy másik történelmi esemény jobb megértéséhez, amely több mint 200 évvel később következett. 1953 márciusában meghalt Sztálin, a modern totalitárius állam képviselője, a despota, akinek neve összefonódott a fasizmus feletti győzelemmel és a Szovjetuniónak második legnagyobb világhatalommá válásával. Mint annakidején Franciaországban, most is fellélegeztek a központban és a provinciákon. Semmi sem volt már olyan, mint azelőtt. A rákövetkező korszakot olvadásnak nevezték – kulturális, de ezen túlmenően politikai és gazdasági olvadásként is. A zsarnok halála utáni első időszak ez esetben is sok mindent megváltoztatott, felülről jövően és mindenki számára, megintcsak dekrétumokkkal.  Különösen 1956, a Magyarországon és Lengyelországban kirobbant nyugtalanságok után, az egész birodalom politikai struktúráján belül végment fejlődés sok mindent megengedett kulturális területen, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt volna. Az (egyes) ember került előtérbe egyre másra az irodalomban, a színházban, a filmben, a társadalmi életben. A történelmet többé nem (párt)határozatokkal írták, a filozófusok vitatkozhattak a nyilvánosság előtt és az egyetemeken az uralkodó ideológiáról – bár csak annak keretein belül maradva –, mint annakidején a deisták Franciaországban. De még ez az ártalmatlan olvadás is veszélyesnek tűnt, ezért próbáltak az ötvenes évek végén egy új jégkorszakot bevezetni.
 Egy kísérlet, amely nem sikerült. A társadalomnak maradt elég ideje, hogy felfedezze, a totalitárius modell, amely azelőtt úgy hatott, mint nagy, tömör sajttömb, inkább hasonlít egy svájci sajthoz, és most a lukakban keresett utat magának. A poszttotalitárius olvadás következményeit az egész birodalomra nézve akkor még nem lehetett egyértelműen előrelátni, és a hidegháború arca is változott napról napra. Mint annyiszor, legszívesebben azt mondanám, hogy szokás szerint, elsőként az intellektuelek, a művészek és velük fokozatosan a kultúra termelőinek egész nagy frontja merészkedett ki, hogy megvizsgálja a talajt, a falak szilárdságát vagy a gittelését a még csak félig megnyitott ablakok körül. De ezúttal ez a felsőbbség beleegyezése nélkül történt, mindenki a saját felelősségére és a saját kockázatára járt el.

Kirobbanó alkotóerő
Ez a harc, amelyet a legkülönbözőbb eszközökkel, a legkülönbözőbb helyekről és pozíciókból vívtak, tíz évig tartott, mielőtt – akárcsak kétszáz évvel korábban Franciaországban – az egyházat, azaz az ideológiát, a dogmákat és védelmezőiket végleg sikerült legyőzni. Az így keletkezett légüres térben nem két, hanem legalább három évtizednyi alkotó energia kirobbanására, kibontakozására került sor, ami rövid idő alatt sok tekintetben gazdagabb termést hozott, mint a megelőző és a rákövetkező fél évszázad. Az akkori világ nem akart hinni a szemének és a fülének, és ez eltartott egy darabig. Ez volt az európai kultúrtörténetnek a Kundera által emlegetett nagy pillanata.
 Kiváló írók bukkantak fel, akikről röviddel azelőtt még senki sem hallott, filmesek, akiknek a filmjei mindenhová eljutottak az egész világon, kis és nagy színházak, amelyeknek a nevét messzeföldön, a nyelvi határokat átlépve is megismerték, zeneszerzők, és gondolkodók. A maga módján mindegyikük ablakokat és ajtókat nyitott ki, megrengette az eresztékeket.  Tevékenységük és műveik olyan nemzetközi elismertséget szereztek, ami részben és egy ideig megvédte őket a hatalommal szemben, amely meggyengült, és amelyre ők ezért egyre kevésbé voltak tekintettel. A hatalom olyannyira meggyengült, hogy már saját eddigi támaszaira, a saját nomenklatúrájára, az általuk irányítottaknak legalább hallgatólagos beleegyezésére sem tudott már hagyatkozni. A csehszlovák írószövetség hetilapjának egy millió olvasója volt, és ez a szám csak növekedett. 130.000 példányban jelent meg, és ezzel anyagi függetlenséget biztosított az írószervezetnek. Röviddel azelőtt elképzelhetetlennek tűnő horizontális kötelékek szövődtek a szigorúan vertikális struktúrájú társadalomban. Még a rádió és a televízió gátjai sem tartották tovább magukat, és ezek a médiák valami olyasminek a tömegkommunikációs eszközeivé váltak, ami addig a szellemi és művészi laboratóriumokban jött létre. (A rádió és a televízió is nemzetközi díjakat nyert azokban az években.)
 Persze nem minden állja ki az idő próbáját abból, amit akkoriban a cseh és a szlovák kultúrában létrehoztak, és ami az adott korszak kontextusában nagy jelentőséggel bírt, (ez vonatkozik hasonlóképpen a francia felvilágosodás hozadékára is), mert az idő a legkönyörtelenebb bírája egy műalkotás értékének és fennmaradásának. Annál meglepőbb, milyen sok dolog állta ki az idő próbáját a 60-as éveknek ebből a csehszlovák terméséből, és hogyan adódtak át minden fenntartás nélkül a következő generációknak.
 De ezeknek az értékeknek a kisebb-nagyobb alkotói, akik a prágai tavasznak abban a kilenc hónapjában megpróbálták ezeket az értékeket részben politikai tartalommal is megtölteni, nem voltak forradalmárok. Mint a francia felvilágosítók, ők sem a rendszer megdöntésének célját tűzték maguk elé, csak meg akarták reformálni, kinyitni ajtót-ablakot, kidönteni a további haladás útjába álló korlátokat. Abban a pillanatban, amikor ezt a harcot megvívták, abban a pillanatban, amikor – nem úgy, mint például Lengyelországban – már nem volt olyan nemzeti hadsereg vagy rendőrség, amely bármit erőszakkal megváltoztathatott volna, akkor avatkoztak be a szovjet tankok. Tudjuk, mi jött ezután.
 A távoli párhuzamnak a francia felvilágosodással ezzel még nincs vége. Ezt a korszakot Edmund Burke már 1790-ben minden baj forrásának kiáltotta ki. Őt követően Herder nyitotta meg az utat a nacionalizmus előtt. A francia forradalomra következő korszak csak alkalomadtán kölcsönzött céljainak éppen megfelelő elemeket a felvilágosodásból, és csak 1830-ban jelenhetett meg a legnagyobb regény a restauráció időszakáról: a Vörös és fekete. Eljön majd az idő, amikor a posztkommunizmusnak nevezett korszak irányadó műveként is fogják olvasni.
 A csehszlovák 60-as évek és kultúrája sem járt ennél jobban. A „normalizálás” húsz éve után a kialakult demokrácia továbbra is igyekszik kiiktatni a nemzeti emlékezetből. Ugyanúgy, ahogy a „felvilágosodás naivitását” kárhoztatták és hibáztatják olykor még mindig a következő évszázadokban bekövetkezett minden rosszért, sokan vélik úgy, hogy „a 60-as évek naivitása” nemcsak azért felelős, ami közvetlenül utána következett, hanem még a jelen kulturális és filozófiai sivárságáért is. Alena Wagnerova cseh írónő és történész „a kulturális elit mint politikai erő eltűnéséről” beszél. Közben világosan tudatában vagyunk annak, hogy az első ipari forradalom Franciaországban is másfelé fordította a figyelmet, és a kulturális elitek csak az állam és az egyház szétválasztásakor és a Dreyfus-per idején jelentek meg újra politikai erőként a színen.  Ezért állítom azt Foucault-val egyetértve, hogy a hatvanas évek cseh és szlovák kultúrája nem egy elithez és nem egy civilizációhoz tartozik, hanem azokat illeti, akik a jelen és a jövő felé forduló szellemükkel a szellemi emancipációért álltak ki.
 

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA