Csak úgy üldögélek itt ma a kanapén, mint maci a málnásban, eltűnődve, teljesen jó hangulatban, (elég ritka ez!) összekulcsolt kezekkel, és kinézek az ablakon: fára, madárra és napsütésre. Amikor egyszer csak lepillantok, arra készülve, hogy megtekintsem a jó, dolgos, hasam fölött barátságosan összekulcsolt kezeimet, fölfedezem, hogy a két hüvelykujjam az összekulcsolt kéz fészkében egészen bájosan összeérve egymás körül köröz: öt kört így körbe, öt kört így körös-körül, öt kört előre, ötöt hátra. Ez már egy ideje így mehetett, anélkül, hogy észrevettem volna.
Vajon a test ilyenkor a tudat háta mögött képmutatóskodik? És a szörnyű következtetés: A testem tán jobban van, mint én?
Akkori állapotomat így ajánlottam a „Weltgunst”-ban [Világ jóindulata] (második kiadás, kétezeregy, illusztrálva).

Így mackósan és vígan, a fotel gyönyörében továbbtöprengtem a mostani jó közérzetemről: 
 Milyen távoli lehetőségeket lehetne, drága, öreg Kapolskim, mostanában minden bajlódás elkerülésével megvalósítani?
És milyen messzi utakat lehetne legközelebb a végigjárás terhe nélkül hasznodra felderíteni és kipipálni?
És hogyan lehetne munka nélkül meggazdagodni?
Hoppá! Milyen egyszerű! Teljesen világos! A válaszok egészen kézenfekvőek voltak. Széttártam tehát őket, a sejtésnek örvendezve és bízva igazában. Letekintettem és bele. A nyitott kézbe. A feltört pecsétű arkánumra.
Mielőtt még a nyilvánvaló, plauzibilis sikert szemem előtt láttam volna, vakká tett egy velőtrázó: Diidiidiií! Diidiidiií!
Jaj ne! Mikor az ember a sekély gondolatok szelíd vitorlásflottáját szemlélgetve elszenderül, egy digitális csengőhang éppen akkor riasztja ébrenlétre az álmodozót.
Legalább a vonal másik végén egy kellemes embertárs: Hannes Böhringer, a filozófus, aki hajdan álláshoz jutatott Kasselban, majd ő taszítgatott újra és újra Braunschweig városába. Most aziránt érdeklődött, hogy örülnék-e, ha meghívnának a RESTSÉG-ről szóló szimpozionra, megint csak Braunschweigba.
„Á, tulajdonképpen nem igazán.”
De egy jelentős ösztöndíjjal járna!
„Akkor alighanem jövök.”
Sőt, német–magyar háttérrel, jól kistafírozva még Magyarországra is lehetne utazni.
„Ó jaj, Hannes, olyannyira nem szívesen utazom! Nem tudtad?”
„Figyelj, Thomas. Most fölírlak a résztvevők listájára. A többit majd még meglátjuk.”
„Jó. Legyen.”

És így lett, így kellett lennie: Eleinte úgy, ahogy kell, megfeledkeztem a projektről, és átadtam magam a hétköznapi kényszereknek és örömöknek, befizettem a lakbért, ittam sört, megöntöztem a virágokat, tévéztem, fölvittem a szemetet és a vásárlást le, és irtóztam az írásmunkától, mint a piszkossárga víztől.
Aztán viszont az első braunschweigi ülés figyelmeztetett arra, hogy még a RESTSÉG-ről szóló projekt is munkát jelent.
Először is mindenáron útját kell állnom a magyarországi utazásnak. E célból levelet intéztem Rainer Pretzellhez. Pretzell magyar feleségével és egymást váltó segédekkel korábban a legendás Rainer kiadót működtette a berlini Körtestraßén, főleg művészek könyveit jelentette meg (Rothot, Kippenbergert, Oehlent, Vosst és más nagymestereket, de mindenki mást is, tényleg minden művészt, mert Pretzell senkinek sem tudott nemet mondani), valamint Arno Schmidt „Zettels Traum” [Zettel álma] című kalózkiadásával is feltűnést keltett.
Aztán az évezred végén máról holnapra bezárta a jól menő boltját, a felesége hazájába menekült, hogy Pécs közelében tisztességes munkával művelje az ottani kiterjedt birtokait. (De állítólag csak olvas, kicsit kapálgat a kertben, üldögél valamilyen híres gyógyfürdőben, és hódol a kellemes zamatú magyar szőlőnek.) Nos, a levelem:

Kedves Rainer Pretzell! Két momentumra emlékszem vissza szívesen: Az egyik, amikor Berlinben, valószínűleg 1985-ben, szentül megígértem neked, persze eléggé be voltam csípve, soha nem kérem, hogy megjelenhessen a könyvem a Rainer kiadónál, miáltal rögtön rokonszenvessé váltunk egymásnak. Ígéretemet halálomig be is fogom tartani!
A második találkozás furcsa volt, a könyvvásáron, talán három éve, ahol kicsit bepálinkázva álldogáltunk Jan Voss-szal valamelyik pálinkát is kínáló művészeti kiadó standjánál, te pedig kijelentetted, részt veszel ezen a könyvvásáron, hogy utoljára beszerezzél egy könyvet, aztán végleg elmész Magyarországra, és ott majd csak a régi könyveket olvasod, a világ többi része meg kinyalhatja a segged.
Ez akkoriban nagyon imponált nekem, és ha Jan Vossnak hihetek, akkor mindezt meg is tetted. Ma még inkább imponál, mert a lelki állapotom közben erősen ebbe az irányba mozdult el, és már gyakran legszívesebben elmenekülnék a világ elől.
Most viszont apró szorultságomban, és végre a tárgyra térve, mégis valamit kérnem kell: Nem szeretném, ha Magyarországra kellene utaznom!
Miért? Azért: Minden időben pénzszűkében lévén, elfogadtam egy meghívást a „MEGSZOKÁS, RESTSÉG, MÚZSAI IDՔ témában rendezendő német-magyar vegyes-szimpózionra, és ez az egyetemi vállalkozás arra kényszerít engem, az utazáskerülőt, hogy most Magyarországra utazzam, úgyszólván kutatási célzattal. Kicsit körül kellene nézni, hogy mi tűnik ott szokatlannak.
Az utazást elejétől fogva próbáltam elkerülni. Mindenekelőtt egy olyan embert igyekeztem keríteni, aki helyettem Magyarországra utazik, utána meg beszámol arról, hogy ott mi van. A törzskocsmámban van egy postás, a Postfränkie, nagyon kellemes, emberbaráti és elokvens természetű, őt kértem meg, nem szeretne-e az én költségemen úgy négy-öt napra Magyarországra utazni, egy kis dunai gőzös, Budapest, Balaton és kocsmák, de Postfränkie, aki pont jó lett volna, kizárólag az Északi-tengerhez utazik. És egyszerűen nem sikerül egy másik, alkalmas embert találnom. Olyan valaki kellene, aki egész nap ott ül a kocsmában, és magyarul társalog, habár nem is tudja a nyelvet. (Úgy ahogy én teszem ezt egész életemben Berlinben, csak németül!) Aztán még az a kétségbeesett és gyorsan elvetett gondolat jutott eszembe, hogy minden berlini magyar éttermet kipróbálok – túl együgyű, túl merész ez az ötlet.
Aztán emlékeztem a már említett könyvvásárra! Heuréka, a Pretzell! Ő már ott is van, Magyarországon! Neki írok, és megkérdezem, hogy tulajdonképpen mi is olyan más Magyarországon. Egy kis levélváltás, én azt legépelem, és megvan a kutatási beszámolóm. Tehát: Mi újság Magyarországon? Mit csinálnak ott az emberek? Szívélyes üdvözlettel, Kapielskid

Most ez a Pretzell ott tényleg olyan következetes lett a megtagadásban és talán lusta is, hogy máig nem válaszolt. Az Amszterdamban elő barátja, Jan Voss, aki az ottani híres „Boekie Woekie” könyvesboltot vezeti, ezen nem csodálkozik, és azt bizonygatja nekem, hogy nem ellenszenv rejlik emögött, hanem jóindulatú és eltántoríthatatlan kedvetlenség. (Ami tematikailag szándékomnak éppenséggel megfelelne, viszont nem segít tovább!)
Akárhogy is, de kötelességemnek éreztem, hogy legalább a „Modell Postfränkie” című fúgaszerű projektemet hivatalosan bejelentsem. A RESTSÉG-ről szóló első braunschweigi ülésen (valószínűleg, hogy ne riasszák el a szponzorokat, ehhez a témához még a MEGSZOKÁS és MÚZSAI IDŐ címszavakat is mellérendelték) az ottani lelkészképzőben nagyon szerencsétlen helyet kaptam a konferenciaasztalnál, úgy, hogy utolsóként kerültem volna sorra a hosszadalmas projektmeséléssel, viszont elsőként kellett hazautaznom. Így az asztaltársnőmnek, egy művésznőnek (nomen nescio!) odasúgtam, hogy legyen oly kedves, referálja helyettem röviden a projektemet, mert hamarosan el kell indulnom, vagyis azt, hogy tehát valakit utaztatnék, azaz valaki utazna helyettem. Elmagyaráztam neki.
„Ez tök jó projekt!”, lelkesedett a hölgy.
„Na, látod. Csak mindig szépen egyszerűen!”, mondtam, és elmenekültem.
(Azért is, mert ilyen csoportos üldögélések kerek asztalok körül kikészítenek. Elherdált idő! Szócséplés. Minden egyéni törekvést megsemmisít a középszerűség, a közönséges csoportos fecsegésben a kivétel és az egyén a normához igazítja magát.)
Egy héttel később, hogyan is lehetett volna másképp, pont az a hölgy, akit megkértem, hogy terjessze elő kifinomult utazási félelmemet, nem, hál’ istennek! ő állhatatos és lojális maradt!, hanem egy másik, szintén a kerek asztalnál fülelő hölgy emilben egy olyan tartalmú és rámenős stílusban megfogalmazott körlevelet küldött szét, amellyel művészeti ösztöndíjakért szoktak pályázni (tehát intervencióval és parazita módszerrel és helyzetmeghatározással):

Mindenkinek! Kérlek, add el nekem magyarországi megfigyeléseidet 3-5 percben. Azért nettó 20,- Eurót fizetek. Ezek a percek tudatosan számomra készüljenek, lehetőleg pontosak és részletesek legyenek. Egy önmegfigyelésért (5-10 perc) nettó 30,- Eurót fizetek. A semmittevés vagy a megfigyelés megfigyelésére lenne szükségem. Fényképért külön honoráriumot fizetek…

Nocsak. A Postfränkie modellem modifikációja. Ráadásul az intervenciót és a módszert helyesírással és árakkal rontani, bruttó. Én inspiráltam a hölgyet. Teljesen megszokott eljárás művészek között. (Már föl sem háborodom: Ez van.) Voltaképpen csak azért látogatják a konkurencia kiállításait, hogy koppinthassanak. A végeérhetetlen körök és plénumok ugyanezt a célt szolgálják. Mindannyian egymást lesik. Aztán kicsit módosítanak, és az újdonságot a szemellenző lyukán keresztül restelkedés nélkül harsonával hirdetik ki. Nos, hát művészek.
Mit tesznek viszont a restség igazi teoretikusai? Igyekezve erre választ kapni, elolvastam Eberhard Straub „Vom Nichtstun” [A semmittevésről] című könyvét és Tom Hodgkinson „How to Be Idle” [Hogyan legyünk restek] című művét. Straub könyve érthetően megírva és tanulságosan járja körül a henyélés és a munka történetét; csakhogy, amit a jelenkorról ír, számomra, illetve a jelenre vonatkoztatva, teljesen idegennek tűnik. A világot túlságosan is Münchenből és Berlin-Mittéből szemléli (Előkelő-Schwabing és Lepra-Schwabing). Hodgkinson könyve fárasztott; ilyenfajta életvezetési tanácsadásra nincs szükségem, és két fejezet után a következők állításait simán ki tudtam találni. De legalább ő sem szeret utazni.
Számomra Guillaume Paoli az egyik legokosabb mai teoretikus e téren, mindig közönyösséggel vértezi fel magát, egy előkelő úr, aki a „Glückliche Arbeitslose” [„Boldog munkanélküliek”] című projektet támogatja. De nála nem néztem utána.
Nos, hogy állnak a saját kutatási eredményeim? E nem létező eredményeket a publikálási lehetőség sürgeti! Nemrégiben Heidelberg felé a vonaton Marc Degens arra emlékeztetett, már kétszer ajánlotta föl nekem, hogy megjelentet tőlem egy zsebkönyvet a kiadójánál. Pont jókor futottunk össze! Kutatási eredményeimet egy nagy tekintélyű kiadóháznál adnám ki! Tehát én is azonnal a harsonába fújtam:

Kedves Hannes Böhringer, egy rövidke kis íráson dolgozom „Ungares Gulasch” munkacímmel, amely majd a SuKuLTuR-nál jelennik meg. Az immár több, mint 50 zsebkönyvet számláló sorozatot, sárga, mint a Reclam régi jó lay-outjának idején, Marc Degens adja ki, aki néha az FAZ-nak dolgozik. Olyanok is írnak oda, mint pl. Dietmar Dath és Wolfgang Müller és más nagymesterek (comme moi bientôt). (Ez tán egy új Merve-kultúra rügyfakadása?)
Egy kétnyelvű kiadás lenne a vágyam, akkor Reclam-féle narancsszínű borítót kapnék, ehhez viszont kéne egy készséges magyarországi német, vagy még inkább egy csinos magyarországi német nő!, aki sör- vagy fagylaltostya-díjazásért lefordítaná néhány soromat. Ez ügyben már írtam Tillmann-nak is, a filozófusnak, de aligha gyors emil-megválaszoló (ami őt semmiképp sem minősíti le, au contraire! De nekem sürgős; tán te be tudnád vetni befolyásodat? (Ahogyan az adó-tökfilkóm szokott fogalmazni.))
A fordítás lehetne, sőt, természetesen legyen is, teljesen szabad. Talán angol közvetítéssel és egy kis Langendscheid-féle Német–Magyar / Magyar–Német-bödöncsónakkal. A következő ülésen ebből a zsebkönyvből fogok majd fölolvasni, esetleg már magyarul is. Legjobbakat, TK-d

Böhringer aztán bevetette befolyását, és egy fordítónőt ajánlott, akit rögtön tájékoztattam:

Kedves Rácz Christine, egy magyar–német fordítónőt keresve Hannes Böhringer és Tillmann József azt ajánlották, hogy Önhöz forduljak. A RESTSÉG-ről szóló szimpozionhoz egy kis, lehetőleg kétnyelvű publikációt jelentetek meg, amelynek címe „Ungares Gulasch” [Főtlen pörkölt] lenne. Valami olyasmiről van tehát szó, ami főtlen, nyers. Hogy lehetne ezt magyarra átültetni? Főtlen pörkölt? (Ezt nagyon bájos címnek találnám!)
A fordításnak, amire szeretném kérni, teljesen szabadon és gondtalanul lásson neki; a szöveg ráadásul rövid. Hogy még jobban motiváljam: Mindez gyorsan kéne, hogy menjen! És sajnos nem tudom honorálni – csak sörrel, borral, fagylaltostyával. Szívélyes üdvözlet, Thomas Kapielski

A válasz azonnal megérkezett:

Kedves Thomas Kapielski, oh, ez nagyon szép e-mail volt, amit Öntől kaptam, tulajdonképpen igen, a cím nem rossz, talán még eszembe jut valami, miután éppen azon vagyok, hogy megszabaduljak sörtől (amit csak alkoholmentesen iszom ;-) ) és bortól, amit nagyon szeretek, a fagylaltostya meg nem jó, mert teljesen vegán élek, így ezek a dolgok egyáltalán nem jöhetnek számításba. Éppen egy könyvön dolgozom (abszolút négermunka, ill.: tehát nem a nevem alatt fog megjelenni), de már majdnem a felénél tartok. Mikorra kell a fordítás? Szívélyes üdvözlet, Rácz Christine

És gyorsan vissza:

Hálás köszönet az azonnali válaszért! A sorok közt olvasom, hogy elfoglalt, és tudom, milyen fáradsággal jár a fordítás. (A törzsasztalomnál már két híres fordító elhalálozott! Brigitta Restorff (francia) és Wulf Teichmann (angol). Csak művészek, nyugdíjasok és geológusok maradnak. Valamint egy orvoslátogató, ezek látszólag teljesen halhatatlanok.)
Tehát gondolkozzunk azon, hogyan lehetne ezt teljesen egyszerűen lebonyolítani! Hiszen nekem minden szabadság megadatott, mivel egy művészkönyvről van szó – és így Önnek is! Így egyáltalán nem szükséges, hogy a szöveg fordítás legyen. Talán Önnek is van egy saját szép magyar szövege? Vagy egy internetkompiláció gulyás- és pörköltreceptekről? Vagy ellopjuk Lukács György egyik csontos szövegét az esztétikáról, és ellátjuk Pörkölt címmel. De mindenesetre felveszem az impresszumba: szabadfoglalkozású fordító, Rácz Christine, Budapest. A fordítás különlegességeit kifejtem a szövegemben, tehát a német olvasó be lesz avatva, és nem fogja azt hinni, hogy nincs észnél. Sietős üdvözlet, TK

Nem! Most tehát e sornak úgy, mint az összes többinek (lásd ott!) van szöveghű fordítása. Rácz Christine ragaszkodik hozzá! És én boldog vagyok.
De most mi legyen Magyarországgal? Igen, mégis, még be is tekintettem az országba! Burgenlandból, biztos távolságból. Mert aki mostanában egy kis vagyont szerzett, és el akarja rejteni a mohó német adó elől, lehetőleg Ausztriában nyit egy takarékkönyvet. Az ivócimborámnak, Krügernek, (nem fordító, nyugdíjas) nem messze az osztrák–magyar határtól van egy kis birtoka, és most ott a faluban egy kis osztrák takarékpénztár őrzi a szerény pénzösszegeimet (legálisan!). Krüger fölajánlotta, hogy kis időre átvisz kocsival Magyarországra. Akkor kötelezettségeim formálisan teljesítve lennének.
„Nem, nem, ez most már nem megy, hűnek kell maradnom a projektemhez!”
De mivel nagyon kíváncsi lettem, elkértem a Zeiss-távcsövét, fölálltam a legmagasabb dombra, és megtekintettem a magyarok tágas országát, amelyet most sajnáltam, mert igazságtalan voltam hozzá. Ez valami szépséges! Hogy tehettem, hogy gyalázhattam?
Ott hátul, a Pannóniai-medence! Gyönyörű, gyönyörű! Burgenlandi dombokról a Zeiss-szal betekinteni a Hortobágyi Nemzeti Park bájaiba, legfenségesebben indítja meg az ember lelkét! Milyen kecses Pécs öt templomtornya! Milyen tetszetősen egyensúlyoznak a gémeskutak! Mennyire lédúsak a szőlők, melyeket, mármint az erjesztetteket, nassolja a kényelmes Pretzell! És hol gőzölögnek kitartóbban a bográcsok, mint ott hátul? És várva-várják türelmesebben, hogy megfőjön a pörkölt, mint Magyarországon?
Csak a Balaton, nem, az nem tetszik nekem. Egy lapos, dohos tó, unalmas és túlzsúfolt, eutróf pocsolya tele a legbárgyúbb állatokkal, beteg és túlzottan kihalászott, ízléstelen és még rosszabb, mint a fertői tócsa, itt elől jobbra.
De ott a Puszta, ez már igen! Ez nagyságra vall! Még néhány uráli szó is idelobog: „Főtlen pörkölt, főtlen pörkölt!”
Mit jelenthet ez? Vajon valaki, mint egy madárka, hívja a kedvesét? Szidnak egy gyereket? Kész az ebéd? Állítanak? Sejtenek? Találgatnak? Butáskodnak?

      RÁCH CHRISTINE FORDÍTÁSA