Nem tudok Timothy Garton Ash vagy „az angolszászok” nevében válaszolni, ezért csak a saját nevemben beszélek. Ha Pascal Bruckner volt olyan szíves a saját cikke kedvéért az én könyvemet elolvasni, nem értem, mi vezette arra a következtetésre, hogy az támadás Ayaan Hirsi Ali ellen. A „Gyilkosság Amszterdamban” című könyvem utolsó két mondata így hangzik: „Ayaan Hirsi Alinak el kellett tűnnie a színről. A hazám nélküle kisebbnek látszik.”
 Csodálom Ayaan Hirsi Alit, és majdnem mindennel egyetértek, amiért kiáll. A liberális demokráciát meg kell védeni az erőszakos extremizmustól, a nőket pedig a bántalmazástól. Az ilyesmire nincs vallási igazolás. Az én kételyeim csak arra vonatkoztak, ahogyan ő az európai társadalomnak azokat a problémáit értelmezi, amelyeket a nem nyugati menekültek és bevándorlók nagyszámú beáramlása idézett elő. Amiben az én felfogásom az övétől eltér, az talán a hangsúlyok kérdése. Miután Ayaan Hirsi Ali szigorúan hithű iszlamistából ateistává lett, úgy tűnik, mintha a vallásban és mindenekelőtt az iszlámban látná minden baj forrását, különösen a nők helyzetével való visszaélés tekintetében. A kulturális hagyományokat, törzsi szokásokat, történelmi előzményeket, amelyek mind nagyon különbözőek, még a muszlim világon belül is, egyetlen monolit fenyegetéssé egyszerűsíti le. Az iszlám, ahogyan ezt a vallást Jáván gyakorolják, nem ugyanolyan, mint egy marokkói faluban, Szudánban vagy Rotterdamban. Önéletrajzában Ayaan Hirsi Ali is taglalja a szülőhazája, Szomália és Szaúdi-Arábia közötti figyelemreméltó különbségeket.
 Európában még a hidzsábot, a fejkendőt sem lehet egyszerűen a bigott vallásosság jelképeként kezelni. Egyes nők azért viselik, hogy elhárítsák a férfiak agresszív közeledését, mások a szüleik kedvéért, megint mások saját elhatározásból, identitásuk dacos felmutatásaként, vagy éppen lázadásból. Bruckner csodálja a lázadókat. Vajon csak azokat a lázadókat kell támogatnunk, akiknek a felfogása és viselkedése kedvünkre való? Egy szabad társadalomban élni nem jelenti-e azt is, hogy az emberek szabadon megválaszthatják a külső megjelenésüket, hogy mit mondanak és mit hisznek – még ha nem örülünk neki, akkor is –, amíg ezzel nem sértenek másokat? Egy szabad szellemű ember nem azért tolerálja az övétől eltérő szokásokat, mert ezeket olyan csodálatra méltónak találja, hanem mert a szabadság híve.
 Toleránsnak lenni nem azt jelenti, hogy nem tudunk disztingválni. Álmomban sem jutna eszembe, hogy a más kultúrák tiszteletben tartása nevében védelmezzek egy diktatúrát. A nőkkel, de a férfiakkal szembeni erőszak sem tolerálható, és a törvénynek büntetnie kell. Elfogadhatatlannak tartom a gyerekeken végzett excíziót, az asszonyok megveréséről nem is beszélve, bármilyen racionálisan próbálnak is érvelni mellette. A becsületbeli gyilkosságok gyilkosságok, és így is kell ezeket kezelni. De ez a bűnüldözés hatáskörébe tartozik.  Sokkal bonyolultabb az a kérdés, hogyan lehet megakadályozni, hogy az erőszakos ideológiák megfertőzzék az átlag-muszlimokat, és ezzel veszélyeztessék a szabad társadalmakat. Az olyan nyilvános kijelentések, amelyek szerint az iszlám egészében véve retrográd, a prófétája pedig „perverz”, véleményem szerint nem sokat segítenek.
 Ayaan Hirsi Alinak természetesen jogában áll ilyesmit mondani, ahogy Brucknernek is jogában áll a muszlimokat „barbárnak” minősíteni. A legkevésbé sem jövök zavarba az iszlám feletti kritikájuktól, és soha nem vitattam el Ayaan Hirsi Alinak a jogát arra, hogy Voltaire-re hivatkozzon. De ha az iszlám megreformálása a cél, akkor az ilyen denunciálások nem igazán célravezetők – különösen, ha egy valóban ateista nő szájából hangzanak el. Az iszlámot elítélni sokféle változatát szem elől tévesztve meggondolatlanság. Nem minden muszlim, mégcsak nem is minden ortodox muszlim eleve dzsihádista. A dzsihádisták elszigetelése és a veszélyes dogmáik elleni harc fontosabb annál, semmint hogy durva polémiával kelljen reagálni rá.
 Brucknernek, egy jelentős francia intellektuelnek ezt nem szükséges elmagyarázni. Ahogy neki sem kellene engem a kulturális relativizmus veszélyeiről kioktatnia. De őt láthatólag nem annyira a szellemes érvek, mint inkább az olcsó retorikai fogások vonzzák. Ide tartozik a strohmann-trükk, vagyis az asszociatív vádaskodás. Vegyük Ayaan Hirsi Ali példáját, akire azt mondták, hogy olyan, mint a fasiszták vagy a nácik. Ami engem illet, én sosem állítottam egyiket sem. A könyvemben idézett Geert Mak holland író valóban a náci propagandafilmekéhez hasonlította Ayaan Hirsi Ali  „Alávetettség” című filmjének hangvételét, és én bíráltam őt emiatt. Bruckner viszont ezt az elszigetelt példát arra használja, hogy azt sugallja, hogy én és más „karosszékből filozofálók” fasisztának bélyegezzük a „szabadság élharcosait”, és a fanatikusokat állítjuk be áldozatnak.
 Egyébként érdekes érzés éppen Pascal Bruckner részéről karosszék-filozófusnak találtatni. És etekintetben Timothy Garton Ash nevében is szólhatok; amíg ő éveket töltött közép-európai ellenzékiek körében, én pedig a kínai és dél-koreai lázadókkal, tudtommal Bruckner ki sem mozdult Párizs szívéből. De mint mondtam, ezt csak úgy mellékesen jegyzem meg. 
 A túlzások és asszociatív vádaskodások további jellegzetes rohamában említi Bruckner egy iszlám kórház megnyitását Rotterdamban, és a muszlim nők számára fenntartott külön tengerparti strandokat Olaszországban. Nem értem, hogy ez mennyivel szörnyűbb, mint kóser éttermek nyitása, a katolikus kórházak vagy nudisták számára fenntartott strandok. De Bruckner szemében ezek az engedmények az USA déli államainak faji szegregációjára vagy a dél-afrikai apartheidre emlékeztető példák. Nem csoda, hogy jómagam – másokkal együtt – még az inkvizícióval és a középkori boszorkányüldözésekkel is kapcsolatba vagyok hozva. Miért? Mert Timothy Garton Ash utalni merészelt Ayaan Hirsi Ali tagadhatatlan sugárzó szépségére. Lehet, hogy nem kellett volna ezt említenie, de muszáj ezért mindjárt az inkvizíciót emlegetni?
 Az a kérdés, hogyan kell a radikális iszlámmal bánni. Egy meglepő zsebcsellel Bruckner azt sugallja, hogy Timothy Garton Ash meg én „imádjuk” az angol-amerikai politikát, bár ugyanakkor helytelenítjük. Nem értem, mire gondol, amikor ezt mondja. De aztán azzal folytatja, hogy támadja Busht és Blairt, amiért „a katonai harc útját preferálták az eszmék ütköztetése helyett”. Én valójában ellene voltam ennek a preferálásnak, mindenekelőtt a második iraki háború esetében, miközben Bruckner buzgón írogatta alá a háborút támogató petíciókat. Jogában áll megváltoztatni a véleményét, de nem világos, hogy ha Mr. Blair és Mr. Bush elmarasztalható a naivitásáért, akkor Bruckner miért nem. Akárhogyis, most úgy véli, hogy kormányainknak ott kellene megvívniuk a harcukat, ahol arra szükség van: a dogmák, az írások és vallási szövegek értelmezése terén.
 Itt talán valóban egy kulturális különbségbe botlunk. Egy gall soviniszta roham közepette Bruckner kinyilvánítja a francia modell „fölényét”. Ez a nemzeti büszkeség furán régimódi, úgyszólván üdítően hat. De mit talál Bruckner annyira fölényben levőnek? A világiasságot, gondolom, és a republikanizmust.  Azonnal kész vagyok elismerni, hogy számos csodálatra méltó van Franciaországban és a „francia modellben”. Bruckner megjegyzése, hogy az államnak a dogmákkal kellene foglalkoznia vagy szent szövegek értelmezésével, a forradalom utáni Franciaország történelmével függhet össze. Én ezt mindenesetre nem tartom jó ötletnek. Számos oka van annak, amiért az volna a kívánatos a muszlimok és mindenki más számára, hogy kedvük szerint, szabadon értelmezhessék a vallási szövegeiket, és mi valamennyien megkérdőjelezhessük a dogmákat.  Ez biztosan nem az állam feladata, mert az tekintélyelvűséghez, autoritarizmushoz vezetne.
 Mit kellene Bruckner szerint egyáltalán az Európában élő muszlim hívők millióival kezdenünk? Mondjuk meg nekik, hogyan kell értelmezni az ő szentírásukat? Kényszerítsük őket arra, hogy Ayaan Hirsi Alit kövessék, és adják fel a hitüket? Talán jobb volna, ha ezt tennék maguktól, de az államtól várni, hogy erre rávegye őket, nem egészen illik Brucknernek önmagáról mint felvilágosult szabadságharcosról kialakított képéhez.
 Visszatérő motívum Bruckner polémiáiban a „megalkuvás” és a „kollaboráns” kifejezések használata. Ezeket a szavakat ritkán szokták ártalmatlanul használni. Emögött az a próbálkozás rejlik, hogy azokat az embereket, akik megegyezést keresnek a muszlimok többségével, a náci-kollaboránsokkal hozzák kapcsolatba. Ha nem egyszerűen rosszindulatú, akkor ez csak azt jelentheti, hogy Bruckner az iszlamizmus terjedését a Harmadik Birodalom kialakulásával tartja összehasonlíthatónak. Ha így van, azzal nincs egyedül. Én is látom az iszlamizmus veszélyeit, de nem tartom ennyire riasztónak.
 És itt érkezünk el az utolsó bruckneri zsebcselekhez. Minden dühöngése és önhergelése után, hogy a muszlimoknak egy millimétert sem szabad engedni, Ayaan Hirsi Alinak a szabadság hozzám hasonló ellenségeivel szembeni megvédelmezése után hirtelen azt a következtetést vonja le, hogy nincs semmi, ami a Harmadik Birodalom hatalmas veszélyéhez fogható volna, és még a mullahok teheráni rezsimje is csak papírtigris. Nem mi, karosszék-filozófusok vagyunk a pánikba esett alarmisták, akiknek nincs bátorságuk „Európát megvédeni”. Hol hallottunk már ehhez hasonlót? Annak szükségességéről, hogy Európát megvédjék az idegen fenyegetéstől, a fáradt, meghasonlott, remegő térdű intellektuelekről – de nem, ezzel már Pascal Bruckner, a balparti lázadók királyának szintjére szállnék le…

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA