RÓMA – Az intellektuelek, mint mindenütt, Olaszországban is meg vannak győződve arról, hogy néhány éve a vallás tömeges visszatérése indult meg, és hogy az emberek megint a vallási értékek felé fordulnak. A szociológiai kutatások adatai viszont arról tanúskodnak, hogy Olaszország az elmúlt húsz évben elkeresztényietlenedett, még ha lassabban is, mint a többi ország. Egyre kevesebb ember jár el vasárnap misére (kevesebb mint 30%), egyre többen választják a polgári esküvőt az egyházi helyett (a polgári esküvő jogilag egyenértékű az egyházival), növekszik az elváltak, és a házasságon kívüli életközösségek száma. A papok száma meg csökkenőben van: Míg a 20. század kezdetén még 69 ezren voltak, ma már csak 31. 474et tartanak számon, holott Olaszország lakossága ez idő alatt megduplázódott. Minden ötödik paplak üresen áll. 1969-ben 740 új papot szenteltek, 2004-ben már csak 435-öt, és közülük is külföldről jött minden ötödik. A papoknak 4,5%-a szegényebb országokból való – Kelet-Európából, Afrikából, Ázsiából, Latin-Amerikából.
 A harmadik világ nemcsak a világnépesség növekedésének melegágya, de a lelkészi hivatásnak is. Ha az olaszokat olyan témákról kérdezik, amelyekben az egyház is erősen elkötelezett, mint az eutanázia vagy az abortusz, a véleményük többnyire eltér az egyház hivatalos álláspontjától még a hívő katolikusok esetében is. Egy felmérés nemrégiben azzal a következtetéssel zárult, hogy „az egyházban mint az erkölcsi kérdésekben irányadó állásfoglalás hordozójába vetett bizalom jelentősen csökkent.” Arra a kérdésre, hogy „Kire hallgatna leginkább, ha véleményt kellene formálnia az eutanáziával kapcsolatban?”, a válasz a gyakrabban az, hogy „a barátaimra”, „a médiára”, mint az, hogy „az egyházra” még a gyakorló katolikusok esetében is.
És mindeközben Olaszország egy olyan ország, ahol más katolikus országokhoz képest, mint Franciaország vagy Spanyolország, a gyakorló katolikus kisebbségnek még van szava, mindenekelőtt a politikában. Olaszország politikai rendszerét 1948 és 1992 között a kereszténydemokraták (a Demokratia Cristiana) uralták, de paradox módon nőtt a katolikus befolyás, mióta ez a párt már nem létezik. Egyszerű okból: a katolikus pártoknak most mindkét politikai táborban, a baloldaliban és a jobboldaliban egyaránt mértékadó a jelenléte. Bárki nyerjen is, a katolikusok ott vannak a hatalomban. Ami azonban a mentalitást és a hétköznapokat illeti, Olaszországban, akárcsak Európa nagyrészében, egy ellentétes tendencia érvényesül Afrikához és Latin-Amerikához képest (különösen az utóbbiban figyelhető meg a vallási buzgalom fellendülése, de az Egyesült Államokhoz képest is, ahol mindig is erősebb volt a vallásos elkötelezettség, mint Európában.

** A vallásháborúnak van hírértéke
Vajon miért uralkodik a műveltebb körökben az a meggyőződés, hogy Európában is visszatérőben van a vallásosság? Feltételezem, hogy itt egy óhajról van szó, mégpedig egy olyan óhajról, amelyet az ún. laicisták is táplálnak. Az intellektueleket – a balosokat is – kevésbé érdeklik a tömegek, mint maga a vallás.
 A sarkalatos pont itt az, hogy a vallás, bár az európai köztudatban veszít a jelentőségéből, mégiscsak látványos, ahogyan a nyugati televíziót monopolizálta – a nem katolikus országokban is – Woytila pápa hosszú szenvedése és halála 2005-ben, az mély benyomást tett arra az intelligenciára, amely hajlamos a médiabeli megjelenést azonosnak venni a társadalmi tényekkel. Különösen a katolicizmus képes hatalmas médialátványosságokat celebrálni.
A katolicizmus úgy viszonyul a protestáns egyházhoz, ahogy a király vagy a királynő a köztársasági elnökhöz. Az előbbiek sokkal nagyobb figyelmet képesek kelteni a populáris médiákban, mivel az uralkodók és a pápák – életük végéig olyan mesés karizmával rendelkeznek, amilyet egy megválasztott demokratikus köztársasági elnök sosem tud szerezni. A nyilvánosság képzeletvilága, legalábbis Nyugaton, monarchista és pápista, nem pedig republikánus és kálvinista. 
 Különösen Friedrich Nietzschének az a jóslata nyűgözte le az olasz intellektueleket – igaz, hogy száz év késéssel –, amely szerint a 20. század háborúi vallásháborúknak fognak bizonyulni – Bush és Blair „a terrorizmus ellen viselt globális háborújának” álszent eufemizmusa ellenére tudjuk, hogy a zsidó-keresztény Nyugat évek óta de facto hadban áll az iszlám egy részével. Ne mondják nekem, hogy ez nem így van, mivel a muszlimok többsége nem akarta ezt a háborút! A 16-17. században a katolikusok és protestánsok többsége sem akart háborút, mégis rendkívül kegyetlen vallásháborúkat vívtak akkoriban. A vallásháborúnak van hírértéke. És ezzel a hadban álló vallások is érdekesebbekké válnak. Nem véletlenül foglalnak el egyre nagyobb helyet a vallásos és misztikus témák a „világi” újságok és hetilapok kulturális rovataiban. Az üzleti élet zsargonjában ezt úgy mondják: a vallás húzóágazat lett.

Az ellenséget imitálni
Számos intellektuel úgy látja, hogy a katolikus egyházat teljesen lefoglalják a szexualitás és a bioetika kérdései, ez a mániájuk: Az egyház ellenzi a hasonnemű párok legalizálását, a válást, az abortuszt, az őssejt-kutatást, az eutanáziát, a mesterséges megtermékenyítést és így tovább. De ez a beállítás nem méltányos, mert a katolikus egyház foglalkozik más témákkal is: a békével, az ökuménével, a más vallásokkal folytatott véleménycserével, a társadalmi szolidaritással, a migránsok befogadásával. De ezekben az egyéb kérdésekben az egyház álláspontja túlságosan is hasonlít a világi állásfoglalásokhoz.  Csak a szexualitás és a bioetika kérdéseiben különül el nagyon az egyház álláspontja, ezért keltik fel a világiak figyelmét is éppen ezek a kérdések. Bennem felmerül a kérdés, hogy vajon a vallás ellenfelei nem becsülik-e túl ezeket az elutasító állásfoglalásokat az egyház részéről: Hiszen tudjuk, hogy a katolikusok is válnak, elvetetik a gyereket, folyamodnak eutanáziához, stb. A statisztikák szerint valamivel, de nem sokkal kevesebben, mint a nem hívők. 
 Paradox módon javul az egyház presztízse, minél inkább elveszíti befolyását a hívek normáira és viselkedésére. Hasonló sorsra jutottak híres filozófusok vagy írók is Russelltől és Sartre-tól egészen Bobbióig és Habermasig. Nem olvassák őket széles körben, nézeteik egyáltalán nem változtatnak az emberek véleményén, megnyilatkozásaik mégis komoly tekintéllyel bírnak, egyre-másra megjelentetik őket. Az egyház olyan mértékben válik érdekessé, ahogy – különösen Európában – egyre inkább pusztába kiáltott szóvá válik.
 De van egy másik, fontosabb oka is annak, hogy az egyház ma húzóágazat. Sok nyugati entellektuel tesz ma a vallásra, hogy valamit szembe tudjon szegezni a növekvő iszlám fanatizmussal, ami annak méltó ellenfele tud lenni. Az az időnként meglehetősen zavaros elképzelés van emögött, hogy a vallás abszolút értékeivel, amelyekre a Hamas, a Hisbollah vagy az al-Qaida hivatkozik, nem lehet az egyéni jólét és a gazdasági növekedés relatív értékeit szembeszegezni. Persze ez a mimetikus reagálás, ami emlékeztet a pszichoanalízisben jól ismert „azonosulásra a támadóval”, egyáltalán nem új jelenség a liberális demokratikus Nyugaton. A hidegháború idején a Nyugat a keynes-iánizmussal válaszolta szocializmusra, egy olyan gazdasági elmélettel, amely állami beavatkozást követel a gazdaságba. Kiépítették a jóléti államot és a szociális biztonságot, megnőtt a szakszervezetek jelentősége – minthogyha a kommunizmust a saját terepén akarták volna felülmúlni, részben átvéve eközben annak motívumait és eszközeit. Csak amikor a szovjet blokk már a szétesés jeleit mutatta, tért vissza Reagen és Tatcher egy ortodoxabb liberalizmushoz. Az ellenségnek ez az imitálása győztes stratégiának tűnt tehát.
 A kommunizmus nem azért omlott össze, mert olyan ellenállhatatlan szabadságvágy tombolt az emberekben, hanem, mert keleten nyilvánvalóvá vált, hogy egy német vagy egy amerikai munkás életminősége messze felülmúlta egy szovjet munkásét. Nyugaton most erős az igény arra, hogy ezt a győzelmet megismételjék, és az új globális ellenséggel – az iszlám fundamentalizmussal – valami tükörképszerűt szegezzenek szembe: a vallás erőteljes újraéledését nálunk, Nyugaton. Így lehet például Ahmadinendzsad vagy Haniyeh fanatikus fundamentalizmusával szembe lehet szegezni Ratzinger pápa relativizmus-ellenes kiáltványát, amely a pápasághoz vezető útját egyengette. Már megint a halálos ellenséget utánozzák, hogy a saját térfelén szenvedjen vereséget. Úgy vélik, hogy az iszlám totalitarizmusra azért sem lehet a Nyugat demokráciájával felelni, mert a szabad választásokon radikális iszlámisták kerültek hatalomra, ahogy ez legutóbb Iránban, Palesztinában és Irakban történt.  Ezért igyekeznek az iszlámmal erős értékeket, vitathatatlan dogmákat és nagy kulturális zártságot szembeszegezni/felvonultatni – egyszóval: vallást.
 Fel lehetne hozni ezzel szemben/Ellen lehetne vetni, hogy Bush és Blair a liberális demokrácia, nem pedig a kereszténység exportálására indította az iraki háborút. Ez így is van. De a liberális demokráciát a fegyverek erejével terjeszteni, ez inkább emlékeztet a középkori keresztes hadjáratokra, mint a szabad és fegyvertelen eszmecserére, ami a demokráciát élteti. Még ha a Nyugat nem hivatkozik is kimondottan krisztusra, mégis hajlik arra, hogy a fundamentalizmusra fundamentalista módon reagáljon. Nehéz idők ezek a világias és mérsékelt gondolkodásúak számára.

      KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA