Zöld, kékkel festve, mondja
mint a zöld emléke: Drezda.
Mutálni kezd („irha, nővér,
amikor mindenevő tekinteted
elréved a területen. Macskák,
férfiállkapocs viselők: itt
a földet. Valakinek az agya
még emlékezetkéken villan
a fejben megint zöld: nappalodik.
Öt napon és öt éjen át,
nem,
a folyó kezdetben rossz irányba
folyik. Május nyolcadika,
csak részletek, a nyelvezet
Elba, szemrebbenés nélkül
a hamutálba összetömörítve,
legalább ezt a képet, ezt
meg kéne menteni. És most
varázslatos, és: minden stimmel.
Rögtönzött a női öltöző,
aztán a
világító figura: „Tessék,
a cipőm,
magának biztos jó lesz.”
Így billeg
magassarkúban az ember árva
gyermekeivel, be a romok közé.
Mit beszél a perzsabunda?
a raktár, a fal, a vakolat
mély árnyalata élénk szürke,
csaknem bőrösen csontszürke,
és
micsoda jelenetek, főépület,
itt
mindenki a Szarvast imádja,
tudom, Parkhotel. Jól megté,
csak orosz kristálycsillár
alatt
mondható fel, jól megtépá
–
amikor fáradt vagy és karmolsz,
már villogok is, csendben
állok a helyemen, bekukkantok
a népi szobába, el vagyok
tűnve, el vagyok temetve,
frissen kikefélve, finom vonás
(„karton”, „rágásnyomok”,
„hónalj”),
beszélsz – bikfanémetségem,
Persze, hogy éjszaka, persze,
hogy hó,
súlyosan visszafogja magát,
így lefordítatlan marad, hogy
„mindjárt
felszítom itt a fajgyűlöletet”,
vissza: „mindent ripsz-ropsz
elintézek nemsokára”, ugyancsak
lefordítatlan marad, hogy „még
egy szó és újradekorálom
a szobát”,
ami kábé annak felel meg, hogy
„érzésem szerint itt mindjárt
halottak lesznek”, éberség,
a suttogó gettóban, szimultán,
Ami világos, a nyírfák a közeli
horizontig, a nyúlnyomok,
Megnézzük az erdőt, hazavisszük
magunkkal a képet, kimerevült.
tapéta: páfrány, az ablakot
senki
sem csukja be, senki sem csúszkál
nemezpapucsban, senki sem fényezi
a parkettát. Ki kapcsolja be
a fűtőventilátort? Amikor
fáradt
vagy és karmolsz, amikor kezd
szorítani a csizma, érzem a
padlóviasz, érzem a kárpit,
a pincebútor, a csipketerítő,
a kabátujj, a gallér szagát
(„mancs”,
„matracágy”, „ágyrajáró”),
nem
nézek a szemedbe, amikor fáradt
vagyok és karmolok. Senki sem
indul meg,
folyó, kőfolyás, talán az
Elbrusz,
a kaukázusi hegycsúcs a fenyvesen
túl – a fák közt vaddisznó,
egy emse
koponyája sejlik: hajrá, hajrá!
|