Marcel Beyer

    Irha
    I
    Zöld, kékkel festve, mondja
    Viktor Sklovszkij, kék
    mint a zöld emléke: Drezda.
    Mutálni kezd („irha, nővér,
    irha”) a hangod, amikor
    elfáradsz és tapadsz,
    amikor mindenevő tekinteted
    elréved a területen. Macskák,
    juhászkutyák, disznók 
    csörtetnek át a revíren: 
    etetés? ölés lesz? Első
    kézből való felvételek,
    férfiállkapocs viselők: itt
    simára lepadlózzák
    a földet. Valakinek az agya
    még emlékezetkéken villan
    a csontfénybe, valaki
    elizzik, valaki eltűnik 
    a sugárkamrában. Aztán 
    a fejben megint zöld: nappalodik.
     
    II
    Öt napon és öt éjen át, nem, 
    majd’ negyedéven át 
    füstölögnek a romok, és
    a folyó kezdetben rossz irányba
    folyik. Május nyolcadika,
    csak részletek, a nyelvezet
    számít egyedül. Itt az
    Elba, szemrebbenés nélkül
    a hamutálba összetömörítve,
    legalább ezt a képet, ezt
    meg kéne menteni. És most
    NATALJA SZOKOLOVA őrnagy
    EGY REMBRANDT ELŐTT, egy
    klasszikus, én mondom:
    varázslatos, és: minden stimmel.
    Rögtönzött a női öltöző, aztán a
    világító figura: „Tessék, a cipőm,
    magának biztos jó lesz.” Így billeg
    magassarkúban az ember árva
    gyermekeivel, be a romok közé.
     
    III
    Mit beszél a perzsabunda?
    Hogy itt az óvoda, ott 
    a raktár, a fal, a vakolat
    mély árnyalata élénk szürke,
    csaknem bőrösen csontszürke, és
    micsoda jelenetek, főépület, itt
    mindenki a Szarvast imádja,
    tudom, Parkhotel. Jól megté,
    csak orosz kristálycsillár alatt
    mondható fel, jól megtépá –
    amikor fáradt vagy és karmolsz,
    már villogok is, csendben
    állok a helyemen, bekukkantok
    a népi szobába, el vagyok
    tűnve, el vagyok temetve, 
    frissen kikefélve, finom vonás
    („karton”, „rágásnyomok”, „hónalj”),
    közben még mindig velem
    beszélsz – bikfanémetségem,
    jól megtépázom az irhád.
     
    IV
    Persze, hogy éjszaka, persze, hogy hó,
    a tolmács, az átvilágító
    súlyosan visszafogja magát,
    így lefordítatlan marad, hogy „mindjárt
    felszítom itt a fajgyűlöletet”,
    spontán diagnózis: Mre,
    ami kábé ezzel adható
    vissza: „mindent ripsz-ropsz 
    elintézek nemsokára”, ugyancsak
    lefordítatlan marad, hogy „még
    egy szó és újradekorálom a szobát”,
    ami kábé annak felel meg, hogy
    „érzésem szerint itt mindjárt 
    halottak lesznek”, éberség,
    a suttogó gettóban, szimultán,
    rossz megvilágításban.
    Ami világos, a nyírfák a közeli
    horizontig, a nyúlnyomok,
    a szélen a fenyők alatt
    ott áll a Fauvém.
     
    V
    Megnézzük az erdőt, hazavisszük
    magunkkal a képet, kimerevült.
    Tapéta: napraforgók, és
    tapéta: páfrány, az ablakot senki
    sem csukja be, senki sem csúszkál
    nemezpapucsban, senki sem fényezi
    a parkettát. Ki kapcsolja be
    a fűtőventilátort? Amikor fáradt
    vagy és karmolsz, amikor kezd 
    szorítani a csizma, érzem a
    padlóviasz, érzem a kárpit,
    a pincebútor, a csipketerítő, 
    a kabátujj, a gallér szagát („mancs”,
    „matracágy”, „ágyrajáró”), nem
    nézek a szemedbe, amikor fáradt
    vagyok és karmolok. Senki sem indul meg,
    folyó, kőfolyás, talán az Elbrusz,
    a kaukázusi hegycsúcs a fenyvesen
    túl –  a fák közt vaddisznó, egy emse
    koponyája sejlik: hajrá, hajrá!
     

               HALASI ZOLTÁN FORDÍTÁSA


Lettre, 2007 ősz, 66. szám

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu