MJ: Bajorországban született, Wertach im Allgauban 1944. május 18-án, a Harmadik Birodalom vége felé. Hogyan jellemezné a családi hátterét?

S: Wertach kis falu volt, úgy ezer lakossal, egy olyan völgyben, amelyet az év öt hónapjában hó borított. Csöndes hely volt. Engem jórészt a nagyapám nevelt, mert az apám csak 1947-ben tért vissza egy hadifogolytáborból, és egy közeli kisvárosba járt dolgozni, úgyhogy alig láttam. Ezen a helyen éltem úgy nyolcéves koromig. A szüleim munkás, kisparaszti, napszámos családokból valók, és a fasiszta években kellett vinniük valamire; az apám századosként szerelt le a hadseregből. Azoknak az éveknek a nagy részében fogalma sem volt a társadalmi hovatartozásunkról. Aztán jött a német „gazdasági csoda”, akkor megint jobban ment a családnak, az apám „valamirevaló” helyet töltött be egy alsó-középosztályos társadalomban.

      Ez volt az a réteg, amelyben a leginkább érvényesült a hallgatás összeesküvése. Úgy 16-17 éves koromig gyakorlatilag semmit sem hallottam arról, hogy mi történt 1945 előtt. Csak amikor már 17 éves voltam, akkor mutattak nekünk egy dokumentumfilmet a (bergen-) belseni láger megnyitásáról. Szembesültünk ezzel, és valahogy fel kellett volna érnünk ésszel – de nem ment. Délután volt, focimeccs következett utána. Úgyhogy évekbe telt kideríteni, mi is történt. A 60-as évek közepén képtelen voltam felfogni, hogy mindez csak néhány évvel korábban történt.

      Csak tovább foglalkoztatott, amikor idejöttem (Angliába, 1966-ban), mert Manchesterben láttam be először, hogy ezek a történelmi események valódi emberekkel történtek. (Az 1933-as Emigránsok egyik szereplőjét Sebald manchesteri főbérlőjéről, egy zsidó menekültről mintázta.) Fel lehetett úgy nőni Németországban a háború után, hogy valaki egyáltalán nem találkozott senki zsidó emberrel. Voltak kisebb zsidó közösségek Frankfurtban vagy Berlinben, de egy vidéki kisvárosban, Dél-Németországban nem éltek zsidók. A következő felismerés az volt, hogy valamikor éltek zsidók mindezeken a helyeken, mint orvosok, mint jegyszedők a moziban, garázstulajdonosok – de eltűntek vagy eltűntették őket. Tehát a felismerés folyamatának megvoltak az egymást követő szakaszai.

MJ: Munkáiban kombinálja a műfajokat – az önéletrajz, az útleírás, az elmélkedő esszé műfajait –, és elmossa a határokat a tény és a fikció, a művészet és a dokumentum között. Azt nyilatkozta egyszer, hogy a nagy események igazak, a részletek pedig kitaláltak. Mi adta az ösztönzést legutóbbi regényéhez, az Austerlitzhez és Jacques Austerlitz alakjához?

S:  Austerlitz mögött két vagy három, vagy talán három és fél valódi személy rejtőzik. Az egyik egy kollégám, a másik olyasvalaki, akiről egészen véletlenül láttam egy dokumentumfilmet a 4-es csatornán. Rabul ejtett egy látszólag angol nő (Susie Bechhofer) története, aki ikertestvérével jött ebbe az országba, és egy walesi kálvinista családban nevelkedett. Az egyik ikertestvér meghalt, és amelyik életben maradt, sosem tudta meg, hogy egy müncheni árvaházból való. A történet elevenembe talált, visszavitt Münchenbe, a legnagyobb városba a közelünkben, ahol felnőttem, úgyhogy rá tudtam érezni a rémségekre és a nyomorúságra.

MJ: Jacques Austerlitz ötven éves kora körül kezd visszaemlékezni arra, hogy a Prágából kimenekített gyermektranszporttal érkezett Angliába. Az Ön művei jelentős részükben az emlékezetről szólnak: a megbízhatatlanságáról, elfojtott emlékek megrendítő felszínre töréséről. Vajon kell-e az irodalomnak speciális szerepet játszania az emlékek felidézésében?

S: Az irodalom morális gerincét az emlékezés egész kérdésköre alkotja. Számomra világos, hogy emlékezés nélkül könnyebb boldogan élni. De ez olyasmi, ami elől valószínűleg nincs menekvés: az ember úgy van lelkileg megalkotva, hogy önkéntelenül is maga mögé pillant. Az emlékek, még ha elfojtjuk őket, akkor is felszínre jönnek, és alakítják az életünket. Emlékek nélkül nem lehetne írni: kellenek ahhoz, hogy egy képnek vagy mondatnak legyen olyan súlya, hogy megérintse az olvasót, ez pedig csak olyasmiből jöhet, amire vissza tudunk emlékezni – nem tegnapról, hanem régről.

MJ: Művei nagyon burkolt és tapogatózó jellegűek a holokauszt megközelítésében, kerül minden feltűnést. Véleménye szerint milyen dilemmákkal kerülnek szembe a regényírók ezt a témát érintve?

S: A háború utáni német irodalomban az első 15-20 évben igyekeztek elkerülni annak a ténynek az említését, hogy egész népek és társadalmi csoportok voltak politikai üldöztetésnek kitéve, bebörtönözve és szisztematikusan kiirtva. Aztán 1965-től elkezdtek az írók ezzel a témával foglalkozni – nem mindig elfogadható formában. Úgyhogy tudtam, hogy erről írni, különösen Németországból származó embernek, nagyon sok veszéllyel és nehézséggel jár. Könnyen el lehet követni tapintatlan botlásokat erkölcsi és esztétikai értelemben egyaránt. Tisztában voltam vele tehát, hogy nem lehet közvetlenül írni az üldöztetés szörnyűségeiről annak a legvégső formáiban, mert senki nem képes ép ésszel elviselni ezeknek a dolgoknak a látványát. Úgyhogy csak a széle felől lehetett megközelíteni, és azzal, hogy sejtetjük az olvasóval, hogy ezek a témák végig kísérnek minket, rávetítik árnyukat az ember minden leírt mondatára, minden toldalékra. Ha ezt hitelessé sikerült tenni, akkor kezdhetem indokolni, hogy jövök ahhoz, hogy egyáltalán ilyen témához nyúljak.

MJ: A könyvei dokumentumnak hatnak, aláírás nélkül használ fekete-fehér fényképeket, de ezek státusza nem világos, nem lehet tudni, hogy vajon a képek megfelelnek-e a szövegben szereplő személyeknek. Miért fontosak Önnek a fotók, miért akarja bizonytalanságban tartani az olvasót a tekintetben, hogy mi igaz, mi nem?

S: Mindig érdekeltek a fényképek, gyűjtöttem fotókat, nem szisztematikusan, hanem ötletszerűen. Elvesznek, aztán újra előkerülnek. Két évvel ezelőtt egy ócskaságboltban, a londoni East Enden találtam egy képeslapot a szülőfalum jódli-kórusáról. Hát ez elég meghökkentő élmény volt. Ezek a régi fotók mindig azt sugallják, hogy el kéne mondani a mögöttük rejlő történetet. A Kivándorlókban van egy csoportkép egy nagy zsidó családról, bajor népviseletben. Ez az egyetlen kép többet elárul a német-zsidó aspirációkról, mint egy egész monográfia.

MJ: Miért ír továbbra is németül?

S: Most már sokkal több évet éltem ebben az országban (Angliában), mint Bajorországban, de ha angolul kell felolvasnom, észreveszem, hogy milyen nevetséges akcentusom van. Joseph Conradtól vagy Nabokovtól eltérően engem nem kényszerítettek a körülmények arra, hogy feladjam az anyanyelvemet. De még eljöhet az idő, amikor német forrásaim kezdenek elapadni. Ez egy fájó pont, mert megvannak az előnyei annak, ha valaki több nyelvben járatos. Ebből is adódnak problémák, mert ha az embernek rossz napja van, nem bízik magában, sem az első, sem a második nyelvében, és ilyenkor komplett hülyének érzi magát.

            (The Guardian, 2001. december 21.)

                        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Bibl

SEBALD, W. G. 

Kivándoroltak 

(Szijj Ferenc fordítása)

Európa, 2003, 2006

Austerlitz

(Blaschtik Éva fordítása)

Európa, 2007

GYÖRGY Péter

„Öt történet”

Élet és Irodalom, 2006. 06. 30.

BÁN Zsófia

„Veverka, avagy az emlékezés fortélyai –

W. G. Sebald Kivándoroltak és Austerlitz című regényeiről”, 

Holmi, 2007. 1.