Aki az elűzetést emlegeti, „elűzöttekről” beszél, és aki így tesz, olyan megnevezést használ, ami már önmagában is a németek öntematizálásának egy jellegzetes formája. A háború utáni első évtizedben alakult ki, és azóta is ez uralkodik a köznapi és a hivatalos szóhasználatban. Ezért nem árt, ha a fejtegetéseim témájára való ráhangolódásul szemügyre vesszük ennek a kifejezésnek a fogalomtörténeti genealógiáját.
 Közvetlenül a háború végén és a háború utáni első hónapokban számos különböző szóalak és megjelölés létezett egymás mellett, amelyek mind többé-kevésbé mind olyan átfogóbb fogalmak körébe tartoztak, mint „menekültek”, „háborús elűzöttek” vagy „evakuáltak”. A szövetségesek beszédmódjában differenciálatlanul „refugee”-król, menekültekről volt szó, még mielőtt a potsdami egyezményt és 1945 végéig az ellenőrző tanács határozatait előkészítő tárgyalások során 1945 végéig megkezdődött volna a megnevezés nagyjából ketté válása. Ekkor már „menekültekről” és „kiutasítottakról”, az amerikai szóhasználatban „refugee”-król és „expellee”-kről beszéltek.  E két nagy csoport között a különbség a szövetségesek nézőpontjából abban állt, hogy míg az egyik esetben „repatriálandó személyekről” volt szó, a másikban „nonrepatriable Germans”-ről, nem hazatelepíthető németekről.  Az előbbieket vissza kellett juttatni az elszármazási helyükre, míg a másik csoportról azt mondták: „they must be absorbed”, fel kell szívódniuk az új közegben. „A katonai kormányzat által elfogadott alapelv az asszimilálás” – szögezte le az amerikai katonai adminisztráció 1946 nyarán.
 Már ebben a megkülönböztetésben, amelyet a szövetséges hatóságok megfelelő rendelkezései követtek, kifejezésre jutott a szövetséges hatalmaknak az a szándéka, hogy az „expellee”-kre, a kiutasítottakra vonatkozóan haladéktalan és visszafordíthatatlan intézkedéseket vigyenek keresztül, amelyek a megszállt területekkel, ezek területi határaival és a háború utáni európai renddel kapcsolatos határozatokra épülnek. A hivatalos német szóhasználat követte ezt a szemléletet, amennyiben „keleti menekültekről” és „kiutasítottakról” beszéltek, ugyanakkor – sok érintetthez hasonlóan – nem voltak meggyőződve arról, hogy itt egyértelmű szabályozásra volna szükség. 1946 végére az „elűzöttek” megnevezés nyert polgárjogot, amit a  katonai kormányzat által kifejezetten megkívánt „Neubürger”, „új állampolgárok” kifejezés váltott fel az integrálást célzó helyhatósági intézkedések során. Míg az egyik megnevezés az érintettek hátterére és a múltra utalt, a másik a közös jövő felé orientált, az egyenrangúvá tevés és az asszimilálás programját tartotta szem előtt. Józan és semleges voltában ez a megnevezés hasonlít a szovjet megszállási övezetben elterjedt változathoz, ahol csakis az „áttelepülők” kifejezést volt szabad használni.
 Csak az integrálás folyamatában időnként kialakult heves konfliktusok és a hidegháború kezdeteinek egybeesésével – utóbbira az 1946-os stuttgarti Byrnes-beszéd 1946-ban Stuttgartban elűzött-politikai szempontból is releváns módon megadta a jelet – indult meg 1947 végétől a „hazájukból elűzöttek” kifejezés széleskörű használata, ami végül bevonult az első szövetségi intézmények szóhasználatába is. Ennek a megnevezésnek egy korabeli megfigyelő szerint sokszoros jelentéstöltete volt: „Ez a fogalom magában foglal jogi koncepciót, politikai felfogást és követeléseket egyaránt. A ťhazájából elűzöttŤ  megnevezés azt sugallja, hogy az elűzetés egyoldalú, erőszakos aktus volt, ami nem szüntetheti meg a hazai tulajdon birtoklásának [szerintem itt felesleges a birtoklás, hiszen azt éppenséggel megszünteti az elűzetes, legfeljebb a tulajdoni igény maradhat meg. HG]  jogfolytonosságát. Ezen a jogi koncepción túl hozzáadódik még a világpolitikai fejleményekhez kapcsolódva a bolsevizmus politikai rendszerével való szembehelyezkedés. A hazájukból elűzöttek eleven tiltakozást jelentenek a bolsevik világforradalom erőszakos hatalmi intézkedéseivel szemben.”
 Ez a fogalomértelmezés már tartalmazta az elűzetés-probléma német önértelmezésének döntő elemeit. A megjelölés utalt ugyan egy elintézetlen múltra, de ezt csak a háború, illetve. a Reich, a Harmadik Birodalom utolsó szakaszáig vezette vissza, átugrotta a „népi németség” *-politika, a náci terjeszkedés, a háború, a megszállás-politika és az áttelepítés problematikus fejezetét, valamint a német „végső harc” fázisát, hogy a szülőföldre utalva azonnal a távoli múltra hivatkozzanak. A jogi koncepciók, értelmezések és politikai követelések („élő tiltakozás”) összekapcsolása nem kevesebbre formált igényt, mint hogy egy csoport partikuláris sorsát egy nemzet napirendjének élére tűzze, ami pedig egy világpolitikai kontextust és antagonizmust is tükrözött. Ebben az értelemben lett az elűzöttekből sokkal több, mint egy csoport a sok közül: úgy tekintették, mint „élcsapatot”, nem csupán mint a szenvedés teremtette közösséget. Hogy eredetileg a nyugati szövetségeseknek is részük volt a szóban forgó történések genezisében és kivitelezésében, amit Potsdamban „kiutasításnak” neveztek, és a „rendezett és humánus módon lefolytatott” kitétellel láttak el, közvetett szemrehányásként szintén belejátszott ebbe a fogalmi stratégiába.
 A „hazájukból elűzöttek” fogalom korabeli értelmezése még egy további tekintetben is paradigmatikus volt. Mert megpendítette mind a három alapvető temtizálandó síkot, ami a német elűzetésről szóló vitában mindmáig jellemző maradt, bármennyire eltolódtak is a viszonyok és a hangsúlyok az évtizedek folyamán. Az idézet szerzője a szövegből kiolvasható módon már elég világos képet tudott alkotni magának az elüldöztetésről szóló diskurzusok hierarchiájáról. Az első lépés a téma jogi artikulálása, a második a történelmi-politikai megalapozás és operacionalizálás, a harmadik ennek kulturális megalapozása kontextuális elhelyezése a haza, a szülőföld fogalmábanval.[HG]*

***
A következőkben nem az NSZK történelempolitikájának kihatásaival kívánok foglalkozni, hanem az államjogi diskurzus összetevőire szeretnék koncentrálni, ami visszatekintve többnyire háttérbe szorul a téma kulturális és történelmi aspektusai mögött. Pedig éppen ez a diskurzus az – ezt a tézist szeretném itt kifejteni –, amelyik a legtartósabb hatást gyakorolta, nem utolsósorban azért, mert normatívenormatív módon, intézményesen és politikailag is materializálódott. Ha az elűzetés a német öntematizálás centrális témájává tudott fejlődni, és az után is releváns maradt, miután  a visszatérés vagy az integrálás akut problémái  már rég lekerültek a napirendről, az a Német Szövetségi Köztársaság hivatalos önértelmezéséhez való saját viszonyával függ össze. Bármennyire szétrombolta is a politikai nemzetet a nemzeti szocializmus és a vereség, és vetődött fel inkább a felróható bűnösség, a kollektív felelősség és a politikai számvetés kérdése az utódok számára, a korabeli tudat lecövekelt egy folytonos nemzeti állam- és népfelfogás megkonstruálásánál, mind a jogigény, mind a sorsközösség formájában.
 Ebben az önértelmezésben mértékadó szerepet játszott a korabeli német államjog és nemzetközi jog mellett az egykori „Ostforschung”-hoz, német kelet-kutatáshoz szorosan kötődő történetírás és a politikai publicisztika. Ezek egy még mindig „harcoló tudomány” műhelyei voltak, ahol nem csupán a történelem-politika anyaga készült, de túlnyomórészt az operatív politika mappája is. Ez képezte az elűzött-szövetségek megnyilatkozásainak a hátterét, és bármilyen éles hangot ütöttek is meg egyenként, tartalmilag semmiképpen sem voltak önkényes propagandának tekinthetők. Sokkal inkább alapultak azon az államilag általánosan elfogadott és hivatalosan szentesített közfelfogáson, miszerint a Német Birodalom területi veszteségei csak ideiglenes jellegűek, és a végérvényes határrendezés egy későbbi békeszerződés tárgyát kell hogy képezze, a németek kitelepítése a keleti területekről jogtalan volt, és az erőszakos cselekmények, amelyek a meneküléseket, az elűzetést és a kitelepítést kísérték, „az elűzés bűneként” ítélendők el.
 Ezeknek a meggyőződéseknek a megfogalmazásában a német államjognak és a nemzetközi jogtannak is jelentős része volt, mivel a többség által osztott jogi koncepciója közvetlenül hatott a német szövetségi állam építményének  kialakítására. Ehhez kapcsolódott egy sajátosan felemás önértelmezés, ami jelentősen befolyásolta az elűzetés témájának későbbi kezelését, de a nemzeti szocialista múlt következményeinek, tehát a bűnösség kérdésének és ezzel a két téma összefüggésének kezelését is.
kezelését is.
 Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy az államjog többszörös redukálást hajtott végre, és itt eltekintek attól, hogy a jogalkotásba is bekerült az életrajzi feldolgozások és értelmezések jó része. A bűnösséget és felelősséget (amennyiben harmadik felet nem érintett) először is érdekérvényesítési pozíciókká alakította – a kiindulópontot itt, akárcsak 1918/19 után, a küszöbön álló béketárgyalásokra való felkészítés képezte –, aztán az érdekeket jogi pozíciókba fordította át, amelyek politikailag továbbra is elidegeníthetetlennek számítottak, és még akkor is megerősítést nyertek, amikor a kül- és belpolitikai pragmatizmus Németország vonatkozásában kezdte túltenni magát az eredeti implikációkon. Ehhez az állításhoz talán nem árt hozzátenni még valamit: Nem az itt a figyelmeztető jel, hogy a szövetségi német politika érdekpolitikát folytatott a győztes hatalmakkal, vagy hogy legitimációs előnyöket várt el joggal a rivális kelet-német állammal szemben, vagy hogy az elűzötteket befogadta, hanem az, hogy ezt a politikát az elidegeníthetetlen jogok védelmének köntösében képviselte, az, ahogyan ezt tette, és az, hogy erre alapozta a szövetségi német államiság formába öntését. 
 Az értelmezések, érdekek és jogi álláspontok szoros összefonódásának megállapítása talán önkényesnek tűnik, de a kevés kisebbségi vélemény, az emigrált nemzetközi jogász, Hans Kelsen néhány publikációjában kifejtve, érzékelteti ennek a látszólag tisztán szaktudományon belüli értelmezési folyamatnak a politikai töltetét. A választóvonal annak a kérdésnek a mentén húzódott, hogy hogyan kell értékelni a jogtalan nemzeti szocialista állam, a pusztító háború és a feltétlen kapituláció cezúráját. A kritikusok úgy érveltek, hogy a szövetségesek politikájának jelentős eltérését az addig szokásos háborús nemzetközi jogi eljárásoktól a nemzeti szocialista rezsim példa nélkül álló fejleményei maguk tették szükségessé. Ezért lép túl a szövetséges intézkedések beavatkozásainak mértéke tudatosan és szándékosan a nemzetközi hadviselés szabályait rögzítő hágai megállapodás (Landkriegsordnung)* (42 kk. cikkelyében), az az „occupatio bellicae” ([a katonai megszállás]) vonatkozásában megszabott kereteket keretein – a német közigazgatás megszervezésével, a keleti területeknek lengyel illetve szovjet igazgatás alá helyezésével, határok és területek egyoldalú rögzítésével; a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom áthelyezésével újonnan felállított területi testületekre (szövetségi államokra) való áthelyezésével, és nem utolsó sorban egy nemzetközi hadbíróság felállításával. Ez csak annyiban szorul indoklásra, amennyiben feltételezzük, hogy a szövetségesek eljárásának a célja és gyakorlata több volt a hagyományos „debellációnál” [lefegyverzésnél] és „szubjugációnál” [leigázásnál]. Ennélfogva a szövetséges beavatkozások esetében nem egy – a nemzeti szocializmus által nem kevésbé átformált – államiság helyreállításáról volt szó, hanem egy új államiság lehetőségfeltételei lehetőségének tisztázásáról, amelynek kialakítására a szövetségesek igényt tartottak az eredendő jogok vonatkozásában „Németország mint egész” eredendő jogai [HG]számára. A német állam, a politikai nemzet vagy a birodalom éppen úgy megszűnt létezni, akárcsak a nemzeti szocialista rendszer. E tekintetben a győztes hatalmak autonóm és szuverén módon jártak el a határok megvonásának, a területi tagolásnak vagy a belső rendnek a kérdéseiben, még akkor is, ha ezt nem egy – eleinte tervbe vett – formális békeszerződéssel hitelesítették. Kelsen egyébként egyáltalán nem tanácsolta a békeszerződésre törekvést.  – E felfogás következtében nem volt alapvető jogi probléma a határokkal és a területekkel kapcsolatban, és a kitelepítés politikája is hivatkozhatott a két háború közti időszak kisebbségi politikájának szokásos eljárásaira, amelyek csak 1948-ban adták át a helyüket egy újabb jogfelfogásnak. Ettől még kezdettől fogva problematikus kellett, hogy legyen persze a túlkapások, erőszakos bántalmazások és a „vad elkergetések” komplexuma.
 A többségi felfogás szerint a német államiság folytonosságának ilyen alapvető megszakadását tételezni elfogadhatatlan volt. A többségi felfogás, amelyet már előre megfogalmazott Wilhelm Stuckart, a Dönitz-kormány államtitkára 1945 májusában, Flensburgban, egy normális katonai kapituláció feltételezéséből indult ki, amelyet a birodalom területeinek elfoglalása követ a hágai egyezménynek megfelelően. Igaz, hogy pillanatnyilag a szövetségesek a német felségjogok birtokosai, de mögötte ott rejlik a továbbra is fennálló, és csak a körülmények folytán „cselekvésképtelen”, ugyanakkor azonban „jogképes” Német Birodalom. Ez a felfogás érezhetően szembeszegült ugyan a szövetséges megszálló politikával (eredetileg e célból is fogalmazták meg), és formálisan a Három három-, ill. etve Négyhatalmi négyhatalmi oldalról nem is ismerték el soha, de a hidegháború és a Kelet-Nyugat konfrontáció előjelei közepette, bizonyos mértékig, félúton mégiscsak elébe mentek egymásnak.
 Az 1949-ben alapított Német Szövetségi Köztársaság ennek a jogi koncepciónak az értelmében voltaképpen nem államalapítás volt, hanem a német államiság újraszervezése; ez egyrészt a Birodalom, határai és jogi pozíciói örökébe lépett (a Grundgesetz, az alaptörvény 16., 23., 116. cikkelye), aminek következtében nagy hangsúlyt helyezett az állami berendezkedés ideiglenes jellegére (a Grundgesetz preambuluma), és például az 1937. december 31-i határok visszaállítását tartották volna egybehangzóan elfogadhatónak.* A Birodalommal való azonosságot vagy részbeni azonosságot a Német Demokratikus Köztársasággal, az NDK-val kötött 1973-as alapszerződésre vonatkozó szövetségi alkotmánybírósági döntés legfelső bírói szinten megerősítette. Másfelől a Szövetségi Köztársaság, az NSZK (kifelé) persze nemzetközi jogi, szerződéskötő állam-alany volt, mint bármelyik másik állam, egészen meghatározott felségterülettel és határvonallal, amely az Elbánál ért véget, nem pedig a Neissénél vagy a Memelnél. A ritkán kimondott, de mindig jelenlevő háttérkonfliktus a Szövetségi Köztársaság és a Három három-, ill. etve Négyhatalmak négyhatalmak között abban állt, hogy a szövetségesek „Németország mint egész” eredendő szószólóiként léptek fel, míg a Német Szövetségi Köztársaság a fennmaradás, az identitás, a részidentitás és  a közös fedél elmélete alapján abból indult ki, hogy ő (az NSZK) jogosult az „egész Németország” helyett vagy azt megelőlegezve beszélni (az ún. lényegi megmaradás szavatolása a GG 77. cikkelyében) is erre utal, még ha ezt az átmeneti cikkely,  (mint a GG 146. cikkelye) , kimondottan korlátozta is.

*** 
Nem kívánom vég nélkül folytatni ezeket az alkotmány- és államjogi hivatkozásokat; itt alapjában véve ennek a gondolati építménynek a relevanciája a fontos az elűzetés és az elűzöttek öntematizálása szempontjából, és az a tézis, hogy ezt a diskurzust lényegében befolyásolták államjogi megfontolások befolyásolták. E tekintetben  három aspektust látok fontosnak, amelyek nagyon szépen aláhúzzák, hogy az öntematizálás fogalma nem ködösítés a vitában, hanem a társadalmi valóság komoly kihatású jelensége, amelynek keretében a politikai nemzet önmagához viszonyul, amennyiben a képviseletet, valahova tartozást, történelmi viszonyokat és morális kérdéseket is vizsgál, norma szintjére emel, és adott esetben intézményesít is. Ennek során a következőkben a diskurzus három síkja válik láthatóvá, amelyeket zsákutcaként, felemásságként és fejlődési lehetőségként lehet leírni.
- a politikában és intézményekben való materiális megtestesülés, amelyben egy ambivalens államiság jutott kifejezésre – a szövetségek, képviseleti testületek stb. terén
- - ennek az öntematizálásnak a strukturális felemássága, amely az elűzötteknek általában a hovatartozására (állampolgárságára) és speciálisan a társadalmi helyére vonatkozó kérdésekben fejeződött ki
- Mint a fennmaradási és identitás-teoréma nem szándékolt mellékhatásai, amelyek az átvett felelősség kontinuitásában váltak láthatóvá.
Az elűzetés és az elűzöttek nem voltak a szociális vagy jogpolitikai segítő intézkedések kizárólagos tárgyai – bár le kell szögezni, hogy az NSZK szociális állami igazságossági konstrukciójának jó részét a háborús következmények kezelésében ilyen és hasonló integrálási kényszereknek köszönheti*. Az elvi visszafordíthatóság feltételezése inkább magába az állami struktúrába volt belevésve: az NSZK a szó szoros értelmében éppen annyira volt „provizórium”, mint amennyire revizionista hatalom. Ez belpolitikailag is megfigyelhető volt az elűzött-komplexus intézményes formáiban, amelyek időnként félig-meddig állami alakot öltöttek, mielőtt még a realista államrezon világosan határt tudott volna szabni ennek a saját alapításának premisszáiból elburjánzott, államon belüli államnak az államban.*.[Ez valóban jobb, mint ami eredetileg a nekem küldött szövegben volt, esetleg lehetne még „kettős államiságban”. HG] Így az elűzöttek szövetségei kezdetben arra formáltak igényt, hogy kényszertagsággal rendelkező szervezetként valamennyi „elűzetésben lévő népcsoportot” képviseljenek; az 1949-es alapítási megegyezésegyezmény* [ez nem volt egy formális egyezmény, hanem sokkal inkább konszenzus. HG] letéteményesének és szavatolójának tartották magukat, amolyan szociálpolitikai kiegészítő bürokráciaként funkcionáltak,  egy igazi különutas- külpolitikát folytattak, és „vétójogra” tartottak igényt a felfogásuktól eltérő politikai döntések esetére. A szövetségi államtól közjogi testületként való elismertetést követeltek a berlini képviselők státusához hasonló önálló képviselettel  a Bundesratban (Szövetségi Tanácsban) azaz a nyugatnémet képviselőtestületben.* Bármennyire készséges volt is velük a szövetségi állam, és bármennyire is részük volt is a szövetségi német, azaz a nyugatnémet külpolitika alakításában egészen a 60-as és 70-es évekig, ami az állami-politikai teret illeti, a szövetségi kormány a végső elégtételt nem adta meg nekik. Hivatalos képviseleti jogukat nem ismerték el. Megmaradt fél-állami képviseleti formának, mint a „Keletnémet Parlament”, a „Pomerániai Küldöttgyűlés” vagy a Bajorország felügyelete a  Szövetségi Állam , mint a szudétanémetek felettnek nyújtott ernyőszervezet [Itt semmiképpen nem szervezetről van szó, persze a felügyelet sem tökéletes. HG].*
 Ez az út végül zsákutcába torkollott, mert a szövetségi kormány a szövetségi német központi államiságot* a képviselet kérdéseiben komolyabban vette, mint ahogy ez a preambulumbeli szándéknyilvánításból és az átmeneti meghatározásokból látszott. Komplementer szétválasztások* állam és az elűzöttek szövetségei között a külpolitika alakulásával párhuzamosan zajlottak, bár az állami gondoskodásból teljesen soha nem kerültek ki. Az elűzöttek szervezetei az érdekképviseletek egyikévé váltak abban a pillanatban, amint kezdtek megváltozni a „német kérdés” külpolitikai környezetfeltételei.  Ráadásul az önrelativálásra voltak belső késztetések is, amelyek a „reichs-„ és a „volksdeutsch”, a „birodalmi” és a „népi” németség igényei és önértelmezése körüli határ- és legitimációs vitákban gyökereztek. Az integrációs folyamatok („vegyesházasságok”) és a nemzedékváltás is hozzájárultak ahhoz, hogy a kezdetben erőteljesen kifejezésre juttatott visszatérési szándékok fokozatosan háttérbe szoruljanak. És végül az elűzetés tematikája egy olyan közvélemény kontextusában találta magát, amely a „német kérdés”, „újraegyesítés” és „német határok” alatt valami egészen mást értett, mint amit az elűzött-szervezetek eredeti elképzelései feltételeztek.
 Az elűzött-irodalom áttekintése során az ember nehezen szabadul attól a benyomástól, hogy a bűnösség vagy a felelősség kérdéseit kívülről vitték bele ebbe a tematikába. A „Hazájukból Elüldözöttek Chartája” 1950-ből semmi ilyesmit nem tartalmazott; egy példátlan szenvedéstörténetet dokumentált, igényeket támasztott („jogokra és hazára”), és megígérte, hogy céljai követésében tartózkodni fog az erőszaktól.
 Ugyanakkor azAz elűzöttek soraiból jövő olyan hangok ugyanakkor, amelyek utaltak volna a nemzeti szocialista korszak „Volkstum”-, népi [(németség) ]-politikájára, szórványosak és alig hallhatók voltak. Az olyan, inkább tudományos indíttatású kezdeményezések, amelyek közül mint az annak idején politikai okokból publikálatlan, és ám azóta elég ismertté vált, a  „Németek Kelet-Közép-Európából való elűzetésének dokumentációja” című kutatást lezáró kötet Theodor Schieder szerkesztésében, az 50-es, 60-as években marginálisak maradtak.* Csak botrányosnak tűnő értelmiségi fellépések, mint Golo Manné a 60-as évek elején vagy az egyházi kezdeményezések, mint a német evangélikus egyház 1968-as „Ostdenkschrift”-je, [(keleti memoranduma)] 1968-ban, kezdte a bűnösség kérdését fokozatosan a közfigyelem előterébe hozni. A „Keleti keleti Memorandumbanmemorandumban” például ez állt: „Az elűzetés jogtalanságáról pedig nem lehet szót ejteni a bűnösség kérdésnek felvetése nélkül. (…) Az elűzetés (…) egy súlyos katasztrófa része, amely a német népet bűnössé tette önmagával és más népekkel szemben”. A memorandum arra irányuló kísérletnek volt szánva, hogy ezt a témakört kiszabadítsa az egymásnak ellentmondó „jogi álláspontok” és hatalmi számítások kuszaságából, és átvezesse a politikai cselekvés síkjára, anélkül hogy közben elfedné a morális problematikát. Ezért hangsúlyozta, hogy „a készség a bűnösség következményeinek vállalására és az elkövetett igazságtalanságok jóvátételére a német politikának fontos alkotóeleme alkotóelemének kell lennie hogy legyen  keleti szomszédaink irányában is”.
 Az „új keleti politika”, amely a nagykoalíció keretei között talált utat magának, és a szociálliberális korszakban jutott érvényre, annyiban tényleg látványos volt, amennyiben itt az érdekérvényesítő politika, a hatalmi realizmus és a morális felelősség elismerése találkozott a volt birodalmi területek, a területi veszteségek vonatkozásában is. Ez operatív mozgékonyságot biztosított a külpolitikában, még ha a határelismerések mindig ideiglenesek maradtak is, . a A fennálló jogigényeket formálisan (mint „Levelek a német egységről”) jegyzőkönyvbe vették, jogilag kötelező voltuk viszont vita tárgyát képezte. Csak a Négyhatalmak négyhatalmak és a két német állam közti „Záró szabályozás Németország vonatkozásában” című szerződéssel „Záró szabályozás Németország vonatkozásában” 1990. szeptember 12-én és a rákövetkező határelismerésekkel – elsősorban a Lengyelországgal kötött szerződéssel 1990. november 14-én – vált ez az anyag jogpolitikailag annyira erőtlenné, hogy már csak azok a vitapontok maradtak meg, amelyek mindmáig kísérnek minket. Ennek a maradékanyagnak is megvan a maga rejtett iróniája, mivel eltérő jogértelmezések maradtak fenn a területátadás időpontján túl is. Lengyelország számára ez 1945-ben történt meg, Németország számára csak az 1990-es határszerződés hatályba lépésével. Ezzel megfordultak a viszonyok. Ha német oldalon elsősorban az elűzöttek szövetségeivel szemben azzal érveltek, hogy az Odera-Neisse határ és az ezzel összefüggő területleválások egyértelmű elismerése a német egység ára, bár ez de facto már megvalósult, ennek az eljárásnak a tényleges számláját aztán a lengyel félnek nyújtották be – mégpedig a szövetségi alkotmánybíróság által kimondottan megerősített egyéni tulajdoni igények továbbra is jogos követelésként való fennállása kapcsán, az elűzöttek és örököseik részéről.*

***
A Német Szövetségi Köztársaság államjogi építményében kezdettől fogva volt egy strukturális felemásság, amely szükségképpen kihatott az elűzöttek helyzetére. Az állampolgárság szabályozásában jutott kifejezésre (a Grundgesetz 116. cikkelyében), amely arra a kérdésre próbált válaszolni, hogy ki számít „németnek az alaptörvény értelmében”.  Mivel állam, nemzet és nép az állampolgári diskurzusban és a politikai konszenzus szerint nem fedte teljesen egymást, egybeesésük a „megvalósítandó egység” szempontjából viszont olyan kívánatos célnak minősült, amelynek elérésén az NSZK „magállami” szerepének megfelelően aktívan munkálkodni köteles, a pre-náci időszak állampolgárságának szabályozásánál ez a felemásság újra fellépett. Ezzel újra életbe lépett az 1913-as német állampolgársági törvény hagyományos „strukturális ambivalenciája”, amely a területi-politikai és az etnikai-kulturális kritériumok között ingadozott. Ebben az esetben ez azt jelentette, hogy csak egyetlen német állampolgárság létezik, nem pedig mondjuk szövetségi német állampolgárság, amely kiterjedt nemcsak a rivális keletnémet államra, hanem az Odera-Neisse területekre is (az 1937. december 31-i határok szerint), és sőt ezen is túl „a német állampolgárság nélküli németekre”, azaz az ún. „népi németekre” – részben mindenekelőtt a szudétanémetekre továbbá még a „kései kitelepülőkre”. És ez még nem minden, a fél-állami képviselet eljárása megismétlődött az illetőség szabályozásánál. Az elűzöttek egyenlők voltak az egyenlők között, mint állampolgárok, de egy speciálisan megkonstruált átörökíthető elűzöttségi státusz (Bundesvertriebenengesetz 1953 május) kiemelte őket – bár jogi kötelezettségeket jelentő következmények nélkül – az állampolgárok tömegéből. Az ebben a törvényben megjelenő megkülönböztetés „elűzöttek”, „hazájukból elűzöttek” és „a szovjet zónából menekültek” között inkább az 50-es évek jogfelfogásával függött össze, semmint a megelőző 15 év történelmi eseményeivel. „Elűzöttek” voltak általános értelemben a nemzeti szocialista német népiségpolitika által „a birodalomba haza” telepítettek, mint a háború utáni első évek választhatóan németjei (Optionsdeutschen), a potsdami egyezmény értelmében kiutasítottak, valamint a háború utáni első hónapok „vad” kiűzéseinek áldozatai.
 Az ilyen elkülönítések nem csak deklaratív természetűek voltak, de lecsapódtak a belnémet többségi társadalomba való szegregáló integrálás korai törekvéseiben is, amely zárt egységekben való letelepítéseket tervezett és kivitelezett, lehetőleg a magukkal hozott helyi szokások megőrzését is szem előtt tartva. Csak a 60-as években kezdett ez a speciális státusz elkopni, és 1969-ben végül megszűnt az elűzetésügyi minisztérium, és a fennmaradó ügyeket a belügyminisztérium illetékességébe utalták. Megmaradt viszont egy szimbólumpolitikai ambivalencia, amit a mindenkori politikai konjunktúrának megfelelően lehetett dramatizálni vagy de-dramatizálni. Míg az elűzöttek eleinte a bolsevizmussal szembeni vádak koronatanúinak számítottak, az „új keleti politika” idején, majd az enyhülés küszöbén azt helyezték kilátásba, hogy a sorsukat nem kötik a nagyharanghoz, most meg a német szenvedés koronatanúinak szerepét ajánlgatják nekik a történelemfilozófia ítélőszéke előtt. Ennek során az instrumentalizálás nagyon is kölcsönös volt. A Schieder-féle „Elűzetés-dokumentáció” zárókötetének 60-as évekbeli nem-publikálásához hasonló eset volt később „az elűzés bűnéről” a Bundesarchiv által összeállított dokumentáció nem-publikálása, amely 1974-ben készült el, de csak az 1989-es kormányváltozás után jelenhetett meg hivatalosan.

Rövidre fogva: mivel versengés alakult ki a sikerek hangoztatása (a „gyors integrálás” mítosza) és a nyílt követelésekre és az elmaradt elismerésre vonatkozó többé-kevésbé elkeseredett panaszok között *, összekeveredett a politikai ön-instrumentalizálás és marginalizálás*, s ez a keveredés még a háború végének 50. évfordulójához kötődő önábrázolásoknál is érezhető maradt, és: ez adja az érzelmi töltést a mai vitákba.
 Visszatérve az állampolgárságról szóló (116.) Grundgesetz-cikkelyre, amelynek : második szakaszában feltűnik a folytonossági és identitás-konstrukció meghosszabbítása, amit a történelem fintoraként, de legalábbis egy intézményesített kétfenekűség termékeny mellékhatásának lehetne nevezni. Azzal ugyanis, hogy a Német Szövetségi Köztársaság névleg a Birodalom örökébe lépett, és ezzel átvette az állampolgárság régi szabályozását is, kénytelen volt visszavonni annak a nemzeti szocialista rezsim idejéből való korlátozásait (például állampolgárságtól való megfosztást „politikai, faji vagy vallási okokból”). Még ha ez megszorításokkal történt is (német lakóhely, szándéknyilatkozat kellett hozzá), ebben mégiscsak a kontinuitás kötelékének ellentétes irányú impulzusa mutatkozott meg benne, aminek hosszú távon szemlélve meg kellene hogy változtassa változtatnia az elűzöttség témakörének felfogását a német önértelmezésben. 
 Hogy ezt a csattanót ki tudjuk emelni*, végül ki kellene tágítanunk az államjogi szempontokra leszűkített horizontunkat. A Reich, a német Német birodalom Birodalom jogi kötelezettségeinek átvállalása egyúttal azt is jelentette, hogy hosszú távon egyenesen muszáj volt Rainer Lepsius sokat idézett fordulatával élve „normatíve internalizálni” a náci múltat. Ez persze egy olyan eljárás volt, amelynek furfangjai és trükkjei könnyen eltűnhettek az elegáns megfogalmazásokban.  Röviden megvonva a mérleget: az NSZK éppúgy igényt tartott Németország „egyedüli képviseletére” (a nem-kommunista) külföldön, ahogy ennek a külföldnek az irányában belement egy átfogó tartozási megállapodásba (Schuldenabkommen, ) (London 1953), ami bár Londonban a különböző külföldi – például Görögország részéről bejelentett – követeléseknek a megfontolását felfüggesztette a jóvátétel kérdésének végleges szabályozásáig.” (5. cikkely, 2. bekezdés), egy békeszerződés-szerű szabályozásba szabályozásig tehát, amelyről pénzügy-politikai szempontból éppúgy azt remélte, hogy sosem jön létre, mint ahogy miközben nemzet-politikai tekintetben viszont éppen erre bazíroztak. Befelé is megismétlődtek az ilyen kontrasztok és aszimmetriák. Egyfelől ott volt a háborús következmények viselésére vonatkozó törvényhozás a háborús terhek kiegyenlítéseként; a szövetségi elűzöttségi törvény, a háborús áldozatokról való gondoskodás vagy a 131-es törvény, amelyben más kártalanítási vagy ún. jóvátételi kötelezettségek szerepeltek a nemzeti szocializmus áldozatai irányában, másfelől a későn megkezdett büntetőjogi felelősségre vonás a nemzeti szocialista bűnökért vagy a náci -gyilkosságok elévülési idejének ismételt meghosszabbítása.* Államjogi szempontból mindkettő ugyanabból a jogi megalapozásból következett, nevezetesen a felelősség folytonosságából, ami a háború és a rezsim folyományaként fellépő következményekre egyszerre vonatkozott, ha nem is egyforma mértékben. Ilyen jogi alapon mindenki egyenlő volt, csak némelyik egyesek nyilvánvalóan egyenlőbbek volt, mint a többiek. A megoldatlan függeléket, bár ezt is aszimmetrikus módon, a követelésekért és a nyilvános elismerésért évtizedeken át folytatott harc képezte. Az elűzetés problematikájának bevonása a bűnösségről folytatott későbbi diskurzusba, és ennek átmoralizálása, ami a 70-es, 80-as években bizonyos mértékben a másik oldal felől ismételte megismételte azt, ami az elűzöttség diskurzusát már az 50-es évek elején olyan hevesen cáfolta, az feltehetőleg csak ezeknek az államjogi megalapozottságú felemásságoknak a figyelembe vételével érthető meg; amely ezek az ambivalenciák, a konfrontálódás, a bűnök áthárításamások rovására írás, a relativizálás és az áldozatszerepben való versengés bizonyos mértékig bele voltak írva az államberendezkedésbealakulatba. [HG]* Szerintem Úgy vélem, csak ezzel magyarázhatók a bűnösségről szóló diskurzus későbbi groteszkségei, amelyek a 90-es években jöttek felszínre, és az ország kettéosztását „büntetésnek”, az elűzetést „bűnhődésnek”, a téma felvetését pedig „tabuszegésnek” akarták érteni.
 Az elűzetés, mint a német önértelmezés problémája nemcsak a magaspolitikával érintkezett, de felsőbb szempontoktól is függött.* Azzal, hogy a politikai és az alkotmányjog agy egy „uralkodó felfogást” tett magáévá a német államjogból és alkotmányjogból, az állami intézményeket, a jogi szabályozásokat és a politikai praxist is az arra vonatkozó igen jellegzetes önkép alapján alkotta meg, hogy mi is számítson „Németországban” 1945 után „államnak”, „népnek”, „nemzetnek”. Ami itt feltűnő, az nem csupán e három fogalom közti inkongruencia, vagy az a körülmény, hogy a szövetségi német államalakítás*, amely az államjogi önértelmezés szerint nem új állam alapítása volt, hanem a régi államiság folytatása (mínusz Hitler), „provizórikusnak”, ideiglenesnek tekintette magát. Annyira kKezdésről azért mégsem volt szó!* Érezhetően megmutatkozik az elűzöttek problematikáján, hogy ennek az államiságnak a republikánus alapja maga is törékeny volt – át- meg átjárták a „strukturális ambivalenciák”, amelyekben a hovatartozás etnikai kritériumai versengtek a politikai kritériumokkal, vagy a Grundgesetz, az alaptörvény tényleges érvényességi területe eltért a fiktív érvényességi hatókörétől. Ezt a fajta törékeny államiságot csak a társadalmasodás terén bekövetkezett elmozdulás* töltötte ki, amelyben a Német Szövetségi Köztársaság egy fokozatos „önelismerés” során talált magára, persze anélkül hogy ezzel feladta volna államjogi konstrukcióját, terhelő múlt-politikáját* vagy szimbólum-politikai repertoárját.* Ez a megfigyelés egyébként metodológiai szempontból releváns, mivel arra hívja fel a figyelmet, hogy a történelem-politikai konjunktúra közkedvelt korszakokra osztását meg kell előznie azokra az általános strukturális sarokszámokra vonatkozó megegyezésnek, amelyek a maguk részéről hozzájárultak ahhoz, hogy a konjunktúra-helyzeteknek formát adjanak, sőt túl ezen, az egész konjunktúra-jelenségnek átadjon valamit a maga rendkívül ellentmondásos alapjaiból.*
 Diskurzus- és tudománytörténetileg rendkívül tanulságos ez a folyamat*, mert ebben összejátszhattak* olyan államközeli vezető diszciplínák, amelyek mára igen sokat vesztettek a fényükből. Érdekes volna (Mitchell Ash kifejezésével élve) az „újraösszemosódási folyamatokon” túl az egyes diszciplínákban 1945 után kitapintani azt az interdiszciplináris kapcsolatrendszert (netwörköt) a „gondolkodási stílusa”, a tematikus-topológiai érintkezési pontjai pontok és a személyes összefonódások szerint, amely a keresztapa szerepét játszotta a német szövetségi államiság megformálásánál, és amelynek fókuszában nem utolsósorban éppen az elűzöttek paradigmatikus sorsa állt. 
 Ha felidézzük, mennyire mélyen beépült az elűzöttség problematikája ebbe az államiságba, csak csodálkozhatunk azokon a publicistákon és literátorokon, akik a felfedezők büszkeségével azzal kérkednek, hogy a tabuszegés gesztusával elsőként beszélhetnek a nyilvánosságban az elűzetésről és az elűzöttekről.
 

           KARÁDI ÉVA ÉS HALMAI GÁBOR FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

SCHLÖGEL, Karl
„Az elűzetés – egy európai történet”
Magyar Lettre Internationale, 51

„Az Odera – egy közép-európai folyó”
Magyar Lettre Internationale, 39

KOCKA, Jürgen
„Mit kezdjünk a nyomasztó múlttal?
Kollektív emlékezet és politika”
Magyar Lettre Internationale, 54

WAGNER, Richard
„A történelem visszatérése a német tartományokba”
Magyar Lettre Internationale, 22

CONTE, Eduard
„Rokonság, lojalitás és állampolgárság”
Magyar Lettre Internationale, 47