Juan Ignacio Macua
Várostervezés Madridban

MADRID – Aki ma Madridban járkál, képtelen megérteni, miért van az, hogy alig 30 éven belül két általános beépítési tervet nyújtottak be, mégis majdnem lehetetlen valami alapos indokot találni a városban dúló fülsüketítő építkezési munkálatokra. 
 Az első ilyen terv 1985-ből, amikor a szocialista Tierno Galián volt a polgármester, abból indult ki, hogy Madridban nincs sem terv, sem várostervezés, és megint mindent elölről kell kezdeni. Úgy gondolták, hogy a madridi népesség exponenciális növekedése elérte a tetőpontját, és a város már nem fog tovább nőni, helyette inkább a környező városokat kellene kiépíteni. A mai terv az ellenkező álláspontról indul ki: Alvarez del Manzano a Partido Popular (a Néppárt) embere a legkisebb rést is ki akarja használni, ki akarja tölteni. Erre találták ki a PAU-t (Programos de Actuación Urbanística), amely sűrűbbé teszi a városi területet, és egy hektikus növekedési ütemet diktál. Madrid mindig is a királyi székhely és a „Mancha nyomorult porfészke” közötti súlyos párbeszéd színtere volt. A város eleinte a királyi udvar közlekedési igényeit volt hivatva szolgálni. A királyi udvar mágneses erőként hatott: lovakkal, kocsikkal, gyaloghintókkal és gyalogosokkal töltötte meg az utcákat, ez aztán szükségessé tette a nem helybeliek beengedésének és a járművek használatának szabályozását; ez pedig meghatározta a város jellegét is: ide-oda áramlás a város nyugati része, a kormányzati épületek és a játékok és, ünnepségek céljaira alkalmas keleti része, a palota és a Buen Retiro park között.
 Később csökkent az udvar befolyása, és a fővárosi funkció került előtérbe. A madridiak más európai fővárosok felé kezdtek tekintgetni, onnan vették a példát. Nem értették, miért ne lehetne Madrid a főváros mint olyan. Sugárutakat terveztek, új lakónegyedeket, és lebontották a régi „falusias” városmag egy részét, hogy megépítsék a Gran Viát. A mágneses vonzerő tovább működött. Valamit gyengült, amíg az iparosítás tervezetlen kezdetei és a falvakból való menekülés újból fel nem erősítették a városba vándorlást, és nem vezettek a külvárosok robbanásszerű megsokasodásához. Nyomornegyedek keletkeztek és ipari területek. Egy zabolátlan, dühödt építkezési láz lakhatatlan negyedeket hozott létre hatalmas háztömbökkel, szűk utcákkal és jelentéktelen építészettel. Ezek a negyedek paradox módon gyorsan megteltek, sokaknak még így is várniuk kellett, hogy lakáshoz jussanak. A centrumban ugyanakkor azon sajnálkoztak, hogy a Pasco de Castellanán, a város észak-déli tengelyén ívelő hagyományos sétányon lebontják az arisztokraták és a 19. századi előkelőségek villáit és palotáit, hogy a helyükbe bankokat építsenek. Érdekes módon ezek ma a különleges építészeti teljesítmények kiváló példatárának számítanak.
 Annak idején egy madridi reggeltől estig dolgozott a kialakulóban lévő iparban vagy a szolgáltatásban, úgyhogy nagy nehezen sikerült a vászoncipőjét egy (Fiat 600-asnak megfelelő) Seat 600-asra cserélnie. Ettől nemcsak a város lett tele autókkal, de azt is lehetővé vált, hogy a madridiak ki-kiruccanjanak vidékre, és keressenek maguknak egy telket hétvégi ház, „második lakás” céljára. Amint kifigyelték ezt a törekvést a dörzsölt építési vállalkozók, a városközeli hegyoldalakon gomba módra nőttek ki a kis kertes házak a földből. A városi kávéházakban, az irodákban és a liftekben az időjárás után a közlekedés lett a legfőbb társalgási téma.
 Időközben Madrid kapujára ki lehetett volna tenni a „Megtelt” táblát. Az ún. PAU-kban a sok ezer lakás már mind el van adva. Mik ezek a PAU-k? Nagy „elővárosi” terek, amelyek a várostervezés egy sajátos formájának hatókörébe tartoznak. Állítólag. Vegyük például Sanchinarrót.  Ez a tér a város északi övezetében fekszik, a gyorsforgalmi út és a privilegizált lakónegyedek között. Széles utak, kis terek, sok fa és dús növényzet. Sok lakás, középen meg egy hatalmas emblematikus épület, amelyet a híres holland építésziroda, az MVRDV tervezett, és a divatos és látványos építészet szemléletes példája. Hatásos akar lenni, de meg sem próbál párbeszédbe lépni a környezetével. Vannak másfajta PAU-k is, olyasfélék, mint például Las Tablas, ahol az architektúra inkább igyekszik kellemes hatást tenni. A PAU-kból összeálló teljes komplexum egy újvárost képez az óváros körül. A néhány éve létrehozott gyűrűnek a következő építési tervekkel együtt, mint az ún. Operación Compamento, Arroyofresno és a többi, sikerülni fog az, amit már a 80-as években adottnak vettek: Madrid beépítését lezárni. A szent dogmára fittyet hányva, hogy ha nő a kínálat, lemennek az árak, a lakásárak tartják szédítő magasságukat, messze meghaladva az „1000 eurót kereső” lehetőségeit. Az ingatlanspekulációk szappanbuborékja kezd ugyan valamelyest lelappadni, de a szakértők merészen azt hirdetik, hogy semmi ok az aggodalomra, az árak megingathatatlanok maradtak, csak lassabban emelkednek.
 A lakások jól vannak megépítve, de nem érzi bennük igazán jól magát senki. Van elég fény, vannak parkok, de nincs adva a reggeli élvezet, hogy az ember leugorjon a sarokra megvenni az újságot, a friss péksüteményt, és meginni egy kávét. Nincsenek üzletek, nincsenek kirakatok. A legközelebbi nagy bevásárlóközpontba csak kocsival lehet eljutni. Arra sincs mód, hogy az ember betérjen a törzshelyére a kedvenc kocsmájába. Metró van ugyan, de a megálló eléggé kiesik; hogy időben elérjük, kocsiba kell ülni. 
 A kényszerű autóhasználathoz igazodva, hogy ne rontsák el az emberek egész napját a közlekedési dugók, a várostervezés az ún. mobilitási tervre redukálódott. Vagy ami ugyanazt jelenti: az alagutakra. Szép, tágas és lélegzetelállítóan megépített alagutakra. Madrid ma olyan, mint egy ementáli.

De megintcsak a segítségünkre siet a Paseo de la Castellana. Míg a városi polgárok arra várnak, hogy az állam, a régió és a város vezetése megegyezzen abban, hogy hagyja-e ennek a főútvonalnak a meghosszabbítását, átszelve a vasúti síneket, és ezzel megengedje, hogy a szürreális Madrid a maga apoteózisával teljesedjék ki, a mostani után már látható az a városépítési terv, amely a legpopulárisabb haszonnal jár: a Real Madrid „sportvárosának” eladása, ami lehetővé teszi, hogy a klub kifizesse elképesztő adósságait, megvásárolja a legdrágább futballistákat, és egy új sportvárost építsen. Ezen kívül a városvezetés és Madrid önálló régiója be tudta foltozni a lukakat pénzügyi háztartásában, és a város kapott még négy toronyházat. A kórház mellett, amely a 60-as években a Franco-korszak több mint 20 békeévének volt hivatva ünnepélyes emléket állítani, és La Paz (a béke) a neve, most négy óriási irodaház tornya emelkedik. Először azt mondták, hogy a centrumban egy nagy kulturális vagy sportlétesítmény lesz majd, erről azóta nem hallani semmit; csak annyit lehet tudni, hogy négy fenyegető, enyhén fallikus és haszontalan torony meredezik a magasba, megváltoztatva Madrid kontúrjait.
 Ennek a rezidenciális és polgári városnak a centruma mindezzel együtt mégiscsak városközpont marad. Most már jól láthatók a nagy változások, mert az eredetileg a város külső területein megtelepült bevándorlók és a nyomornegyedek lakói beköltöztek a centrumba. Az olyan városnegyedekben, mint például Lavapiés, amely az óváros általános beépítési tervnek megfelelő átalakításának mintaképévé vált, kiszélesítették a járdákat és csökkentették a forgalom sűrűségét, a lakóházak mégis túlzsúfoltak maradtak. A különböző helyekről ideszármazott népesség eleven és színes atmoszférát kölcsönöz ennek a negyednek, ahol a régi lakosok a lakásaikat felaprózták, és kiadták mindenféle „svihákoknak, szajháknak és móroknak”. Így jellemezte egy nagyfőnök az általános beépítési terveseknél az új lakókat. Emellett bejelentette, hogy „ritkítani” akarják a népsűrűséget, rendbe hozni vagy rekonstruálni a lakásokat, és gondoskodni arról, hogy a negyed jövendő lakói jobbféle népek legyenek. Kulturális létesítményekről egy szó sem esett.
 Madridban tehát már megint az arisztokráciáról és az utakról van szó. A észak-dél tengely meghosszabbításához a híres portugál építészt, Álvaro Sizát kérték fel, hogy újjáalakítsa a kulturális létesítmények egész sorát, amely a Centro Cultural de la Villától (a városi kulturális központtól) egészen az El Matadero kulturális komplexumig terjed – ide tartozik a nemzeti könyvtár, a Prado múzeumai, a Thyssen-Bornemissza gyűjtemény és a Reina Sofia, a Casa Encendida (a Bank Caja de Madrid kulturális alapítványa), a botanikus kert és az a kultúra számára kiszemelt épület, amelynek tervezésével Herzog & de Meuron építészeket bízták meg. Egy madridi várostervezőkből és építészekből álló csapattal dolgozta ki Siza ezt a tervet, majd a nyilvánosság elé tárta. Ez a bemutató nem aratott nagy tetszést, inkább felborzolta a kedélyeket: Az még csak rendben van, hogy néhány fácskát eleve fel kellett áldozni annak idején az itt álló kultúrpaloták kedvéért, de hogy most a Pasco sétány fáit kelljen kivágni, hogy autók tudjanak itt száguldozni, az már több a soknál.
 

      KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
.



Lettre, 66. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu