Arno Geiger
Vörös és kék
Ezúttal hivatásból látogatok szülőhelyemre. Egy birkózóbajnokságra akarok
elmenni, mégpedig azért, hogy erőteljesen fizikainak érzett származásomról
megbizonyosodjam. És hivatásos óvatossággal látok a dologhoz: ahogy mondják,
elég felnőtt vagyok, hogy tudjam: a múltat, különösen saját gyerekkorunkat
úgy való néznünk, ahogyan a kínaiak nézik a dolgokat: összehúzott szemmel.
Egy írógép-tulajdonos, valaki, akit nem súly, hanem lényeg alapján
mérnek: tejfölös képpel, összehúzott szemmel ülök a Hofsteig Sportcsarnokban,
visszakérődzve a múlt takarmányát, ezen a nemrég még kérődzők uralta tájon.
Fiúkat és lányokat nézek fizikai viadal közben – egyidejűleg pedig magamat
is, ebben a furcsa szellemi állapotban, amelyben a pillanatnyi benyomások
régi képekkel és hozzájuk szövődő tűnődésekkel vegyülnek.
A falvaknak saját jellegük van. Ha Magyarországon leszállsz a buszról,
disznók szagát érzed. Wolfurtban azelőtt tehenek szagát lehetett érezni.
Tempi passati. Az ajánlás szó hallatán rendszerint könyvek jutnak az eszembe.
Wolfurtban viszont telkek. Át-ajánlás, így mondják németül, ami a falu
jellegét megváltoztatta: mezőgazdasági haszonterületből építési területté
tette.
A sportcsarnok magaslati ablakaiból gyerekkorom meghitt tájának részleteire
látni, oda, ahol a Bodeni-tó meg az Alpok hivatottak vigaszt nyújtani a
területrendezés bűneiért. Odakinn néhány folyó, sok-sok út meg egy autópálya.
A ferde törzsű gyümölcsfák mohalepte oldalán látni, hogy merre van nyugat,
merről fúj a szél. Az összképet a számtalan és egyre számosabb ház uralja,
kötelező távolságra egymástól, akár egy kormorántelep fészkei. A kormorántelepek
fészkei olyanok, mintha szimmetrikusan rendezték volna el őket, a két fészek
közti távolság ugyanis egy-egy csőr hatósugarából adódik. A fészkek olyan
messzire vannak egymástól, hogy egyik kormorán se tudja megcsípni a másikat.
Mégis csipkelődnek. Egy kisgyerek iskolatáskával a hátán szalad végig az
Oberfeldgassén, fekete kutya kullog utána. A kertben félénken prüszköl
egy öreg férfi, az apám.
Negyven előtt még táplálunk némi reményt önnön testi vonzerőnk és teljesítőképességünk
iránt. De aztán, a közelgő hanyatlás láttán a fizikai jólét iránti csupasz
érdeklődésünk lép a remény helyébe. Erőnk gyarapításának szentelt gyermeteg
foglalatosságunk előbb büszkeségbe fordul át, hogy lám, még erősek vagyunk,
majd feltartóztathatatlan hanyatlásunk megfigyelésébe torkollik. Lehet,
hogy egyszerűen csak összetévesztem magammal a falut, amikor azt mondom,
hogy a falu is ezen az úton halad. Utcák, új és régi épületek, ipartelepek,
parkolók és kerítések többnyire önkényesnek ható konglomerátuma. Összességében
nem túl szemrevaló. – A városok zöme megszépül az évszázadokkal, ezredik
születésnapjukra szívből gratulálhatunk nekik. A falvak zöme egyre csúnyább
lesz.
– De hát ez egyáltalán nem is falu! – mondja kísérőtársam, a magyar
fotográfusnő. Először berzenkedem, végül aztán mégiscsak igazat adok neki.
Objektíven nézve olyan, mint egy előváros, az egész Rajna-völgy egyetlen
előváros, csak hogy soha nem lesz hozzá centrum. Így azon sincs mit csodálkoznom,
hogy apám már nem ismeri meg a helyet, ahol több mint hatvan éve él. –
Ha autóval megyünk át rajta, néha megkérdezi: – Hol vagyunk? – Wolfurtban.
– Wolfurtban? Nehezen tudom elképzelni.
Apám emlékezethézagai még itt is emlékezetvesztéssé állnak össze. A
faluról kiderül, hogy nincs benne semmi kényszerítően összetéveszthetetlen,
inkább csak külsődleges, fölcserélhető. Kérdésemre, hogy a bútor a nappaliban
nem olyan-e, mintha a saját bútora lenne, apám nemrég azt válaszolta: –
De igen, csak másoknak is lehet ilyen bútoruk. – Én pedig most magamnak
teszem hozzá: – Másoknak is lehet ilyen falujuk.
Rövid ceremónia keretében, különösebb felhajtás nélkül nyolc ország
261 birkózója és birkózónője vonul be a csarnokba. Az egyesület elnöke
megafonon át sérülésmentes kimenetelt kíván a tornának. Köszönti az elöljáróságokat,
kijelöli a három szőnyeget, amelyeken a küzdelmeket vívni fogják. És már
kezdődik is.
Mezben két lány jön fel az alagsorból, az ajtók szinte maguktól vágódnak
ki előttük, két kicsi, edzett, életéhes test.
Nem tudom, mennyi krumplit loptam anyámtól a pincéből, miután a „Tengeri
farkas” ment a tévében. A nyers erőszak – puszta kézzel elkövetett – aktusa
egy nyers krumpli ellen. Vagy lehet, hogy mégis főtt krumpli volt? A kérdés
napokon, heteken át foglalkoztatta a képzeletemet. Így pedig igaz lehet
ugyan, hogy az okosság köré is legendák szövődnek, s hogy az okosság is
egyike azoknak a nagy mítoszoknak, amelyekkel a gyerekek megtéveszthetők.
A sokszor hallott „Egyél, akkor nagy leszel és erős” azonban mélyebb benyomást
hagyott bennem.
A beszéd mellékesen jött, a gondolkodás gyerekkoromban nemigen jött
szóba, hacsak az éppen elkövetett botorságot nem azzal a kérdéssel kommentálták:
– Mégis mit gondoltatok, amikor kitaláltátok? – Nem emlékszem rá, hogy
akár én, akár bárki más különösen törődött volna a gondolkodásommal. Sem
tudjisten miféle műveltséggel nem igyekeztek kistafírozni bennünket, sem
az olvasás nem számított szívesen látott tevékenységnek, jóllehet a naplopás
esszenciájának szerepében már felváltotta a televízió. A kollektív tudatban
megmaradtak a vele szembeni kétely nyomai, így gyermeki világomban éveken
át a fizikum volt az egyetlen valós és lényegi elem; a szellemet amúgy
is rendszeresen elvitatták az embertől.
Fizikai képességeim iránt táplált érdeklődésemre nagyon jól emlékszem.
Tudom, hogy járókámban felálltam, és nagy erőfeszítés árán, de nagyon boldogan
kapaszkodtam rácstól rácsig. És emlékszem rá, hogy néhány évvel később
befogtam egy cipőt apám satujába, és gyakoroltam a cipőkötést. Nem akartam
az óvodában azok közé a gyerekek közé tartozni, akik csak azután mehettek
haza, hogy a néni (bizony, így mondtuk) segített nekik felöltözni.
Saját kezűleg bekötött cipőben repültem haza a ma beépített földeken
át.
Állok a lelátó feletti korlátnál a wolfurti birkózóegyesület egykori
elnökével, és vele együtt figyelem a mérkőzéseket. Az illető évtizedekig
dolgozott az egyesületnél társadalmi munkában. Azt mondja: – Voltak érzékeny
fiúk, őket arra kértem, hogy az anyjukért és értem küzdjenek. És voltak
olyanok, akikkel ordítoznom kellett, hogy kellő harci kedvük legyen. –
Letekint az úgynevezett harci történésre, és azt mondja: – Volt, akit étellel
lehetett elcsábítani, az olyanoknak hatalmas szelet rántott húst ígértem
győzelem esetére.
A férfi egy évvel fiatalabb az apámnál. Tudom, ha a hetvenes-nyolcvanas
években versenyekre utazott, a srácaival az ifjúsági szállásról a henteshez
ment, és így szólt: „Lenne szíves megmérni a srácaimat.” – Mivel az egyesületnek
nem volt olyan pontos mérlege, ami a kisbuszba befért volna, viszont döntő
fontossággal bírt, hogy pontosan tudják, kinek mennyi a súlya, a hentes
felállította a srácokat a mérlegére. Aki többet nyomott a versenysúlyánál,
attól meg kellett vonni a vacsorát, végszükség esetén izzasztózubbonyban
küldték futni, míg csak a fölösleges kiló le nem jött róla.
Az egyik ilyen sráccal – nézőként ő is itt van a csarnokban – gyerekként
együtt játszottam a homokozóban, nem csak képletesen, de szó szerint is.
A homokozó alatt egy hangyaboly volt. Játszótársam időnként két ujja közé
csípett egy hangyát, és a szájába tette őket. Megette a hangyákat. Amikor
kis ideig egymás mellett állunk, azon tűnődöm, hogy szóba hozzam-e a hangyákat,
de tudom, hogy nemigen van oka osztani ez iránti érdeklődésemet. Odajön
a felesége egy gyerekkel, a nőnél átlátszó bevásárlószatyor van, amelyben
több doboz tej és néhány kenyér látható. – Nem kaptam meg az állást a Bauhausnál
– mondja. A gyerek, aki mögöttünk áll a tribünlejáró korlátjánál, kétszer
kérdezi: – Mama, miért nem kaptad meg az állást a Bauhausnál? – A nő először
nem reagál, aztán azt mondja: – Mert nem kaptam meg. – De miért, mama!
Miért nem kaptad meg az állást a Bauhausnál? – A nő nagyot sóhajt, és azt
mondja: – Hagyjál, kérlek. – Aztán legyint, és odébb áll. Odébb áll egykori
játszótársam is, más gondjai vannak, mint az én nyers emlékeim. Emlékek
rajta most nem segítenek. Nem is engedheti meg magának mindenki őket. Vannak
emberek, akiknek gyerekeik vannak meg egy állástalan feleségük, és vannak
emberek, akik azzal keresik a pénzüket, hogy szamárfüleket simítgatnak,
és összekötő vonalakat húznak távoli pontok között.
Az edzők üvöltözése összekeveredik egy gyerek emlékével, aki hangyákat
evett, összekeveredik két lány látványával, akik birkózni készülnek a 3-as
szőnyegen, összekeveredik a magyar fotográfusnő fényképezőgépének kattogásával.
Mindez összekeveredik, ahogyan összekeverednek a lányok végtagjai. 43 kiló
alatti súlycsoport.
A szőnyegbíró megadta a jelet a kezdésre. A két lánytest átfonja egymást,
az izmos soványság a kék mezben meg az izmos soványság a vörös mezben,
szorítás és engedés, támadás és ellentámadás. Az egész valami mélységesen
közös benyomását kelti, nekem olyanok a lányok, mint két egymásba fonódó
táncos, akik a vonzás-taszítás különös táncát járják. Vörös és kék egyetlen
gombolyaggá keveredik. Zajok és színek, sok esemény, sok ember, sok kiáltozás,
üvöltözés, nevetés, beszéd, sírás, zűrzavar, rossz levegő, a tapadós szőnyegekre
zuhanó testek csattanása, aztán megint nevetés és üvöltözés és a délelőtti
meleg, a lábak trappolása, a küszködők nyögése, az edzők hangja és az elütően
sötét öltönybe öltözött szőnyegbírók kézjelei. Az agy mélyén pedig a mostani
élet gazdagsága úgy fonja körül a múltat, ahogyan a vörös mezes lány fonja
körül a kék mezeset.
Egy hajgumi repül át a szőnyegen.
Meg-megszólítanak, olyankor elfordulok a küzdelemtől. Bizonyos értelemben
ott vagyunk otthon, ahol ismernek, vagy még inkább, ahol (bibliai értelemben)
megismernek. A hajdani szomszédok azonban futó ismerősökké váltak, némelyikük
idegenné, és nem igazán tudjuk, miről beszélgessünk egymással. Legszívesebben
valami könnyű és egyszerű témáról. De miről? Nem léptünk-e rég túl a ponton,
ahol még lehetséges volt néhány mondattal pótolni a lemaradást? De igen.
– Nem szakadtak-e meg az összekötő vonalak? De igen. – A háló szemei tágulnak,
a megszakadt kapcsolatok mögött lyukak maradnak hátra. A lyukak az űrbe
nyílnak. Az űr bizonytalanságot támaszt.
Így érzékelem én: olyan rombolási folyamatnak, amely egész lassan megy
végbe, az összefüggések szétbomlásának, mindama dolgok megfogyatkozásának,
amelyek a hazára való jussomat igazolhatnák.
A hely- és levegőváltozás célja életérzésünk megújulása, olvasható
a Varázshegyben. – A megújulás azonban többértelmű fogalom, jelentheti
azt is, hogy valami régi felfrissül, meg azt is, hogy megszabadulunk a
régitől. Ha Wolfurtban vagyok, a megújulásnak ez a két változata kéz a
kézben jár. Se nem csak az egyik, és se nem csak a másik. Vörös és kék.
A lányok előredőlve állnak, sovány karjukat a combjukra támasztották.
A szőnyegbíró jelére várnak.
Két olyan harcos, két olyan lány találkozott itt, akik méltó ellenfelei
egymásnak, akik úgy mozognak, mintha tévedhetetlenül ki tudnák találni
a másik gondolatait. Ide-oda tolják egymást a szőnyegen, egymásba kapaszkodnak,
hol a szándék, hol a színlelt szándék jeleit küldözgetik, mozdulataik olyan
sokrétűek, hogy nézés közben is örülök, ha legalább ők maguk át tudják
látni, amit csinálnak. Szétválnak, újra találkoznak, két sima, rugalmas
test, arcuk még legyűrt helyzetben is olyan kifejezést ölt, amelyből inkább
a kiállt, semmint az előttük álló fájdalomra lehet következtetni. A talajon
összefonódó testek cselekvésük közösségében egy piet? nyugalmát árasztják.
– Drámai – mondja a magyar fotográfusnő, és némileg talán ugyanarra
gondolunk.
Melléjük helyezve apám teste, amely törékeny, olyan törékeny, mint
minden emberi bizonyosság, mint azok a tünékeny pillanatok, amelyeket igyekszünk
megörökíteni és megírni.
S mindehhez még én, aki kétszer annyi idős, mint a lányok, fele annyi
idős, mint az apám, és mindig középen aközött, ami voltam, és aközött,
ami leszek.
A birkózás puha tettlegesség. Birkózás közben nem ütnek, hanem fognak
és átkarolnak. Az ellenfelek javarészt átkarolják egymást, átfonják egymást,
és, ha tetszik, saját testükkel hallgatóznak bele a másik testbe, hogy
megtudják, mi fog következni és mi lesz lehetséges a következő pillanatban.
Egy ilyen test, merőben tapintásérzékileg, hihetetlenül szép valami,
és szép megfogni. Úgy képzelem, hogy egy teljesen idegen és ismeretlen
testet is alapvetően szebb megfogni, mint mondjuk egy kosárlabdát. Nem
utolsó sorban az elmúlt múltnál is szebb.
Az osztrák női válogatott edzője szerint: – A videojátékokban annyi
fájdalmat lehet okozni, amennyit csak akar az ember. Itt viszont saját
fájdalmaikat érzik a gyerekek. Testükről, így pedig saját magukról tanulnak
valamit.
Soha nem voltam erős gyerek. Olyan dolgokban vittem valamire, ahol ügyességgel
párosult könnyűsúlyomnak hasznát vettem: a lépcsőház korlátján való lecsúszásban
vagy az elfutásban. Sok mindent fel lehet róni nekem, de azt nem, hogy
olyan gyerek voltam, akit utol lehetett érni elfutás közben.
Eddig használt éveimre gondolok, amelyek nem elhasználtak a szó tágabb
értelmében, hiszen továbbra is használom őket, habár saját idejükön kívül,
egy másik időben, a jelenben. Nem térhetek vissza a korábbi évekbe, tovatűntek.
Átéltem őket. De részletekben, idő-építőkockákban, más elrendezésben újra
átélem őket – ahogyan a gazda épít új istállót a beomló kastély köveiből.
Állok a sportcsarnokban, egy birkózótornán, szédítő tempóban élek újra
korábbi éveket. Egy délután, nyár, egy homokozó, néhány hangya. Délután,
ősz, pince, egy satu, egy gyakorlatlan ujjakkal megkötött cipő: mindezt
másodpercek alatt, egy akkora időfoltban élem át, amely nem nagyobb egy
tűszúrásnál (nem nagyobb, mint az egyetlen fennmaradt mondat egy különben
elveszett ókori műből). És mindezt nyomatékosabban élem át, mint az egyidejű
jelent, amely holnapra talán már feledésbe merül.
A vörös mezes lány hasra fekszik, és úgy lelapul és elnehezedik, mintha
aludna. Emögött az a szándék áll, hogy a másik lánynak ne sikerülhessen
átfogni és átfordítani a földön fekvőt. A kék mezes lány a vörös mezes
fölé hajol, olyan, mintha föl akarná ébreszteni a barátnőjét, vagy meg
akarná fordítani, hogy lássa, él-e még. Nem sikerül neki. A szőnyegbíró
sípol, és karmozdulatokkal felszólítja a lányokat, hogy menjenek vissza
kiinduló pozíciójukba a szőnyeg belső körére. A lányok feltápászkodnak,
és hajtincseket simítanak ki az arcukból. A vörös újra szétvált a kéktől.
A gondolatok ellenben nem váltak szét, nem váltak szét az emlékek sem.
A vörös már nem lesz vörös, a kék már nem lesz kék.
Egy kisgyerek lábujjhegyre áll, hogy jobban láthasson.
Látom a hangyát, látom a krumplit, és miközben még a krumplit látom,
látom a gyerekcipőt is. Sok minden mást pedig nem látok. Emlékek, elszigetelt,
a napok és események összességéből kivált, egy magányos középpontba került
emlékek, olyasfélék, mint odalenn a szőnyegen a színes körök által közrefogott
lányok.
Minél nagyobb a távolság egy múlttól, annál kisebb a tárgyilagosság
kötelessége. Gyerekkorom lassanként kezd teljesen az enyémmé válni, csak
hozzám tartozó emlékezettulajdonná, amelyhez hamarosan ezeknek a lányoknak
a látványa is hozzá fog tartozni.
Véget ért a küzdelem. Kék nyert. Vörös és kék kezet fog egymással.
Ha a gyerekek veszekedtek, szülői részről mindig azt lehetett hallani:
fogjatok kezet egymással.
Valamikor, öregemberként, aki majd leszek, elolvasom ezt a szöveget,
és akkor majd látni tudom magamat akként, aki egyszer voltam, egy fiatalemberként,
aki addig jelentős, e mostani szöveg lejegyzésével kezdődő retusáláson
fog átmenni. Az öregember látni fogja magát, egy korábbi énjét, amint harmincnyolc
évesen ült egy sportcsarnokban, és eltűnődött. Ezt a pillanatot annak a
valaminek a tükröződésében fogja értelmezni, amivé ő maga addigra vált.
Majdani látószögéből fog jelentést tulajdonítani a múltnak. És lehet, hogy
azt fogja mondani: „Azóta a sportcsarnokot is lebontották.”
Ezt fogja tenni, ha még él, vagy ha nem éri ugyanaz a sors, mint az
apját. – Mert ha apámra gondolok, tudom, hogy olyan dolgokat is elfelejtünk,
amelyekről korábban szentül hittük, hogy soha nem fogjuk elfelejteni őket.
Például a szülőhelyünket.
ADAMIK LAJOS FORDÍTÁSA
Lettre, 66. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|