Természetesen – ha közelebbről vesszük szemügyre – akárcsak az Északé, úgy érdekes a Dél fogalma is. Utóbbiról általában azt gondoljuk, hogy tőlünk délebbre melegebb van, ősszel arra vonulnak a kék hátú fecskék, és ott, ha nem is okvetlenül nyomorúságosabb körülmények között, de mindenképp máshogy élő emberek laknak. Ez ugyanakkor nem okvetlenül és nem minden esetben van így. Nem beszélve arról, hogy néhol északabbra található a melegebb fertály. A Balkán esetében ugyanakkor Észak és Dél még a Kelet fogalmával terebélyesedik. Tán csak azért, hogy annál bosszantóbb legyen megtalálni az utat – akár kifelé, akár befelé. Labirintus vagy kazamata ez is, de azért nem kell csüggedni. Utánam, olvasó! – Micsoda szép régi felkiáltás, mint egy apacs harci sikoly. (De hogy visszük-e valamire...?) 

     A Balkán ugye furcsa szó. A balkanizálódás fogalmát megjegyezte immár boldog és boldogtalan széles e világon szerte, s használja is olyan társadalmi folyamat megjelölésére, amelyben nem csupán a gazdasági hanyatlás érzékelhető erősen, hanem az emberek közötti viszonyok eldurvulása úgyszintén. Valamiféle romlást, rothadást, újbóli primitivizálódást, visszavedlést igyekszik jelenteni, és gyakorta olyanok szájából röppen ki, akik maguk sincsenek távol ettől, ugyanakkor halvány fogalmuk sincs, mi rejlik mögötte: igazából hol kezdődik, hol ér véget, s honnan ered az ajkukra szitokként tolult, baljós kifejezés: Balkán. 

     Mivel egyértelműen elmarasztaló jelentés tapadt ráspolyos, billegő felületéhez, nem csoda, hogy mindenki, aki csak teheti, megpróbálja nem balkáninak tekinteni magát. Meg akit imád, netán csak kímélni igyekszik. Teszi ez is tényleg zavarosabbá a dolgot, érzékenyebbé a kérdést. Mondani se kell, milyen nehéz pontosan meghúzni kissé képlékeny Balkánunk fizikai határait, nem beszélve szellemi terének maradéktalan feltérképezéséről. Márpedig és merthogy sok ragyogó, bonyolult elme származik onnan is, bajos lenne mind felsorolni, hiszen egész országok, vagy azok egy-egy jókora részének legnagyobbjait kellene kimazsolázni ebből a felül a Száva és a Duna vonala határolta óriáskalácsból: volt Jugoszlávia fényes, nyüzsgő és visongó szellemeit, meg Romániáét, Bulgáriáét, Görögországét, Albániáét, nem utolsósorban Törökországét. És akkor még nem soroltuk fel szóban forgó, domborzatilag is változatos, jó magas bércekkel, meg jó iramú, pisztrángos patakokkal egyaránt megáldott terület összes kavargó-keveredő népét (nemzetnél szélesebben). Abból lenne csak igazán hosszú összeírás, szamárbőr-lajstrom! Hogy ez volumenében milyen méretű vállalkozás lehetne, hadd érzékeltessük azzal a példával, hogy az itt-ott tréfából Észak-Balkánnak nevezett Vajdaság Mokrin nevű falucskájában – még a viruló Jugoszlávia idejében egy alkalommal valaki bávatag, rája szakadt dologtalanságában megszámlálta: – húsznál több különféle nemzetiségű, származású, jelentős részében szegről-végről mégis rokon, már eleve kissé becsípett lakost sikerült összetrombitálni valamely nagy közös állami ünnep, valószínűleg a Zászlós Munkásmajális alkalmából. Csak egy falu emberanyagából. De higgyük el ennek csupán a felét! 

     Nem kevés az sem. 

     Maradjunk annyiban némi egyszerűsítés kedvéért, hogy bár kivételre példa szép számmal akad, ott, a „förtelmes, gyermekfaló, farkasokkal focizó és medvékkel öklöző” Balkánon – túl azon, ki a valódi hegylakó, ki nem – alapvetően az egykori bizánci uralommal elterjedt ortodox, továbbá a török hódításokkal meghonosodott, később konkrét nemzeti hovatartozássá lett muszlim vallás mentén sorakoztak fel az emberek, s néznek ismerős mód farkasszemet egymással, mikor olyan idők jönnek. Amúgy meg, amikor nincsenek felhergelődve, képesek szent békességben egymás mellett legeltetni bégető bárányaikat, cserélgetni gatyás galambjaikat. (Jó, jó, legszebb sólymaikat...) Ám tényleg: mintha nem túl mélyen pihenne a csatabárd, és sokaknak akárha nem jelentene semmiféle kényelmetlenséget puskán heverni. Persze, roppant nehéz elkerülni a balkáni mitológia kliséit. 

     Mert túl sok bennük az igazság?

     Például itt a puskaporos hordó közhelye, hazugsága és igazsága. Ivo Andrićtól, a térség Nobel-díjas, a legutóbbi eseményekben erősen megrongált szobrú, horvát gyökérszálú (?) szerb írójától származik a kesernyés megállapítás, amely szerint senki se tudja, aki nem tapasztalta meg: mit jelent két világ peremén születni és élni. Egyiket is, másikat is megismerni és megérteni, anélkül azonban, hogy valamit is tehetnénk azért, hogy ez a két világ megmagyarázza egymást, és közeledjék egymáshoz. Ennélfogva állandó a szorongás, hogy valahonnan jöhet a szikra. Furcsa tehetetlenség-érzés, ugye, a szavak mágiája nem sokat segít. Legfeljebb az író kiírja magából, ami a lelkét nyomja, de még az sem sikerülhet maradéktalan. Ott marad a megfekvés az agyon, a dörzsöléstől keletkezett hólyag a szíven. Benne meg ott bujkál az örök félelem.

     Ha ül, ha áll, derék tollforgatónknak nem kell pápaszem, hogy lássa a kanóc sok arra settenkedő, gyanús „pipereügynök” számára csábítómód fityegő, meztelen végét. Úgy tűnik ugyanakkor, a világ másik, önmagát pökhendiségig kulturáltabbnak tekintő nyugati, északnyugati része nem érti, hogy ott, a Keleten, Délkeleten másképp jár az emberek agya, miként a nap is az égen. Ebből vonja le megvetően a következtetést, hogy a muszlim lelke érzéketlen a haladásra. Használhatatlan megállapítás, a muszlim nap is halad. És akkor még hol van attól ugyanez a derék nyugati ember, hogy megértse azokat, akik a Balkán, ezen belül például épp Bosznia-Hercegovina lakosságának nagy részét képezik. Akik ugyan muszlimok, de eredetileg mégse törökök, hanem szlávok vagy albánok, s ugyanúgy ősi joguk van a földre, mint keresztyén társaiknak. – Legalábbis így érzik a maguk részéről. Az újonnan érkezőkkel szemben meg együttesen érzik magukat valahogy úgy alapvető előnyben, ahogy az indián Ikkemottube a telepesekkel szemben. Így gondolják hát, ha nem is épp ezzel a példával illusztrálnák, s körmük szakadtáig, foguk csorbultáig ragaszkodnak ehhez az előjoghoz. 

     Ugyanez a nyugati ember, aki Agatha Christie regényei nyomán, vagy akár magyar ember, aki hasonlóképp megbízható forrásokból alakítja ki a maga vérgőzös Balkán-képét, meg a szélesebb Kelet-képét, aligha gondol arra, hogy ami abban olyan véres, az jórészt a tűzzel-vassal végrehajtani próbált változtatásból, épp a saját-képre-való-erőszakos-átformálásból, a gyors és praktikus ember-átszabási kísérletből ered, leszámítva a saját haszontalan előítéleteinek nem is kicsi, gyakorta horizontot eltakaró halmazát. 

     – Legyen még oly nemes szándékú akár a gyors átalakítás, összes kövével együtt: ez az út is a pokolba vezet. 

     Nem utolsósorban – így van, s remélem, van még egy kis türelmük – ludasnál is ludasabb a dologban a nemzet fogalma, amelynek elterjedésével a Balkán – tágabban a Kelet – kis népei történelmük folyamán önmagukkal ugyancsak feloldhatatlan ellentmondásba, szomszédaikkal elsimíthatatlannak tűnő, ricsajos, tollrepítő, gyakorta eget elsötétítő konfliktusba kerültek. Máig érvényesen. Máig fel nem oldottan, s fel nem oldozottan a nemzeti boldogulás kötelmei és kötelezettségei alól. Persze, melyik isten mondhatná meg, kikből lehet nemzet, kikből nem? Egyáltalán: kikből kell? És ilyen repedező formában: kikhez is kellene tartozni?

     (Na, de haj! Sikerült volna újat felvillantani az ellentétek házában? Amilyen tkp. az egész világ kicsiben? Nehezen. De érdemes hosszabb pillantást vetni rá. Mert Bosznia a történelem makettje.)

     Már most monokliját elhagyta id. gróf Andrássy Gyula, a Monarchia magyar külügyminisztere találta-e azt mondani, hogy Boszniát egy bandával meg egy század huszárral fogják megszállni, vagy felcsippentett szoknyájú Philipovich Józsefné, igazából egyre megy. Akárcsak az, milyen bandára (bandériumra?) gondolt bármelyikük. Síppal-dobbal-nád’hegedűvel, vagy sétapálcával menni oda? Alkalmasint mégis furkó helyett szerencsésebb lett volna a vonó. Egy kis lila rózsás öntözőkanna. Akár Ciprus kitömött védőjének, Bragadino grófnak piros esernyője, mint dadaista mementó. Csokor krizantém, de legyen bármi, lényeg az, hogy bosnyákok és szerbek, horvátok és még mások szemében aligha jelenthetett megnyerő arcú gyógyembert – arrafele se – a már maga is ragályosan nagybeteg, rút kiütésekkel teli Osztrák-Magyar Monarchia. Annak mozgó kadávere, meg a jó öreg Ferenc Jóska. Hát küzdöttek ellene.

     A rossz emlékű csapás a pécsi huszárokat érte az első bevonulás alkalmával 1878-ban, Maglaj városkánál, ahol a Boszna folyó jobb partján egy magasabb, karsztos-bozótos fennsík emelkedik. Itt kapták a lovasok azt a feladatot, hogy derítsék fel a terepet, küzdjenek meg, ha kell, ám könnyelműségből vagy miből, de az ilyenkor szokásos gyalogsági támogatás elmaradt. Ezt kihasználva rontottak rá a pécsiekre Maglaj felhergelődött bosnyák védői – egy Iszmet nevű vállas, vérbe borult szemű, sánta köszörűssel az élen, aki harcolt már az ellenfél katonaságában is, innen ismerte jól a szokásaikat –, s kirohanásukkal nagy kavarodást, vérveszteséget okoztak. A maradék pécsi huszárt aztán visszavezényelték Magyarországra. Az eset szomorúmód világított rá arra, hogy a vezetés nem készült fel kellőképp a hadjáratra. Ettől persze még senki nem rendült meg annyira, hogy letegyen az elképzelésről. Utóbb a Monarchia csapatai csak elérték Szarajevót, ahol zömmel muzulmán mohamedán védőkkel találták magukat szemben. Nem csupán férfiakkal, hanem zaklatott és idegességükben mindenre elszánt, körmüket rágó nőkkel úgyszint, akik az ostrom elkezdtével forró vizet zúdítottak a tetőkről a „pogány ostromlókra”, illetve mindenféle kézbe eső ártó tárgyat vagdostak hozzájuk, homokot, meleg korpát szórtak a szemükbe, míg férjeik az ablakokból lövöldöztek. A legelkeseredettebbek és legkövérebbek nyaktörő bombaként, csukott szemmel és behúzott lábakkal, velőtrázó sikollyal érkeztek folyvást valahonnan, akár vastag faágról a gyűlöletes hódító fejére, örök időkre híressé téve a szarajevói nők áldozatkészségét. 

     Innen származhat az, hogy:

     Szarajevó védői nem kértek, s nem adtak kegyelmet, és ott nem csupán balták, meg mérgezett szegecsek potyogtak az égből, hanem megtermett asszonyok is. 

     A pokoli küzdelem végül csak az ágyú süketségével alvó, ugyancsak holtfáradt, a felrázástól végletesen begorombult tartalékok bevetésével érhetett véget. A győztesek az ellenállók házait mind felgyújtották, a jórészt fából lévő épületek pedig percek alatt lángba borultak. S akkor égett Szarajevó (is), mint Róma, ha nem is akkorában, de semmivel se vidámabb képet nyújtva. Tény: kevésbé maradt meg az emlékezetben, hogy Magyarország úgy igazából ezt a hódítást nem kívánta. Jobban az, milyen nagy számban vettek részt magyarok benne. Ez a huszárság négyötödét, a gyalogságnak a felét jelentette szám, illetve „vér-kvóta” szerint.

     Valószínűleg cinikus lenne azt mondani, hogy a fejlettebb technikának hála sokkal szebb házak épültek fel aztán Szarajevóban. Ugyanakkor persze némi jó is származott az annexióból mindkét fél számára, csakhogy ezek összegzésben ma is rendkívül ellentmondásos képet nyújtanak. Nem untatnék senkit egyébként is manipulálható adatokkal, nem is ismerem őket, illetve csak részben. Még így is nagyobb részében, mint amit ez a könyv józan belátás szerint elbír, mondhatom, ezért visszafogom magam. Elég az hozzá példának okáért, hogy a vasúti hálózat kiépítése eldugott, vadregényes Boszniánkban nem haszontalan és nem kis dolog volt. Ellenben ha nem csupán arra gondolunk, gazdasági szempontból milyen áldásos lehetett, hogy a mindenképp elesettnek számító Bosznia-Hercegovina azáltal bekapcsolódott a Monarchia mégiscsak frissebb, levegősebb véráramába, hanem az is felötlik bennünk, hogy ugyanez a vasút – az erősen feljavított, feltuningolt közúti hálózattal együtt – nem csupán ökonómiai, jórészt inkább katonai célokat szolgált, máris más fényben tűnik fel minden. Márpedig erre nem gondolni bajos lenne, tudatában annak, hogy főképp katonai pénzekből épült ki a vasúti háló (vasháló), merthogy épp ez idő tájt derül majd ki igazán, a vasparipának mekkora szerep juthat az új hadviselésben, a rengeteg összetoborzott kiskatona meg nagykatona gyors halálba juttatásának nemes ügyében. Főszerep. Egyébként érdekes, hogy a mozlim vagy muszlim iparosoknak, akik az annexió előtt szuverénül uralták a helyi ipart, cseppet sem kedveztek a fejlemények, mert a kereskedelmi kapcsolatok megszilárdulásával sokkal olcsóbb és jobb áru lepte el a területet. (Néha csak olcsóbb...) Ennélfogva aztán közülük sokan szedték a sátorfájukat, elvándoroltak, amivel a helybeli muzulmánok, szerbek, horvátok, zsidók addigi aránya megváltozott. A megszokott egyensúly a miként valami aranyrögös kaliforniai lelőhelyre, fergeteges azonmódisággal nyomban odatóduló németekkel, magyarokkal, csehekkel, oroszokkal, lengyelekkel, olaszokkal, meg mivel még nem, frissen érkezettekkel, sok hívatlan vendéggel együtt: recsegve felborult. 

     Elsősorban Szarajevóról beszélünk, ahol a második megszállás után már csak kissé hosszabb hattyúdal erejéig rendezkedhetett be a törékeny nyakát nyújtogató Monarchia.

     Ha a Fekete Kéz nem gyújtja meg a kanócot, vélhetően előbb-utóbb meggyújtja más. Azaz: ha Gavrilo Princip nem húzza meg a ravaszt, valószínűleg meghúzza más. Hordónak, ha nem kiivásra szolgál, fel kell robbannia; fegyvernek pedig el kell sülnie. Madárnak énekelnie. Szerencsétlen Ferenc Ferdinánd az első támadást még a saját kezével hárította el, midőn egy hessentő mozdulattal lesöpörte a kocsijának összehajtogatott vászontetejére érkező gránátot, ugyanezt azonban valamivel később Princip golyóival már nem tudta megtenni.

     Egyik kortárs, önmagát rendhagyónak tekintő útikalauz szerint, amely a magyar múltat keresi és mutatja meg a mai Bosznia-Hercegovinában, a merénylő, Princip diáktársa, bizonyos Nedeljko Čabrinović azt a hibát követte el, hogy bár kibiztosította a gránátot, nem várta meg a szükséges másodperceket. Angyali, hogy Čabrinović előtte egy ott álló rendőrtől illedelmesen megtudakolta, melyik is a trónörökös kocsija. Miután a merénylet nem sikerült, Nedeljko felhörpintette a mérget tartalmazó fiolát, ráadásul a Miljacka vizébe ugrott, ahová a tömegből egy Marosi nevű, Szarajevóba települt, ügyes kezű magyar férfi/női fodrász vetette utána magát, kapta el. (Angol források szerint akkor épp nem is volt sok víz a folyó medrében, s hogy ne bajlódjunk angol mértékegységekkel, elég ennyi: olyan térdig [interjúvolt bosnyák kolléga szerint: tökig] érő csupán.) Nyaktörő tettéért Marosi sok szép hálás szóban részesült, másban nem, Nedeljko Čabrinović meg később a börtönben, mivel a méreg nem hatott, csak erős hasmenést okozott, ahogy elvtársa Princip: tüdőbajába pusztult bele. Két tébécés, vakmerő deák elgondolkodtató esete. Hovatovább a többszínű és -szintű, praktikus oldalzsebekkel rendelkező történelemé.

     Újabb forrásaink szerint Ferenc Ferdinándot a városházánál a polgármester mázos beszédével igyekezett fogadni, de a trónörökös dühösen beléje fojtotta a szót:

     – Szarajevóba jövök barátként, mire itt bombát hajítanak rám, ez felháborító!

     Szegény polgármester köpni-nyelni nem tudott, mivel nem értesült az előtte történtekről. Egészségtelenül zöld lett az arca. Nem is neki kellett volna címezni a szemrehányást, hanem nyilván azoknak, akik a szükséges biztonsági intézkedéseket ezért vagy azért, de elmulasztották megtenni. Halmozott baklövéseik legnagyobbika az volt, hogy folytatták a programot. Tették ezt persze azért is, mert a trónörökös ragaszkodott hozzá, meg akarja látogatni mindazokat a kórházban, akiket a mögötte egy ütemmel később mégiscsak felrobbant gránát megsebzett. És akkor ismét holmi barcogó, párját kereső szarvashiba! A menet élén haladó autó sofőrjét nem tájékoztatják a módosult útirányról – vagy ha szóltak is neki, nem győződtek meg róla, nem siket-e (?!), elég az hozzá, ez a cingár, önfejű ember, akit – a bulvársajtóból tudjuk – éppen elképesztő meggyőzhetetlensége miatt hagyott faképnél azelőtt a felesége, az elsődleges terv szerint a muzulmán negyedet a keresztyén negyeddel összekötő Latin hídra hajt fel. Útban a kaszárnya felé, ahol éppen a felbolydult életű, majd leesett állú 52. komáromi gyalogezred állomásozik. A trónörökös autójában látják a tévedést, a gépkocsivezető tanácstalanul megáll, dudál az előttük haladóknak. Nos, ebben a pillanatban lép oda a belgrádi diák. Két lövésével, ahogy említett bédekker is írja, bejuttatja magát a Monarchia börtönébe, onnan a szerb hősök panteonjába, az Osztrák–Magyar Monarchiát meg egyenest az első világháborúba. Illetve az enyészetbe. 

     A szerbek – miután végül övéké lett Bosznia – azt a helyet, ahol dicső tettét nemzeti hősük végrehajtotta, emléktáblával jelölték meg: Ezen a történelmi nevezetességű helyen 1914 Vidovdan ünnepén Gavrilo Princip megüzente a szabadságot. A híd nevét ugyanakkor Gavrilo Principre változtatták. Hitler Adolf a második világháborúban nem szerette ott ezt a táblát, hát lecsavaroztatta, eltüntette. Lenyelte, elemésztette. Bedugta a kutyaház alá. Ezt a megüzent szabadságot. (Mások szerint múzeumba, de az se különbözik ez esetben nagyon.) Tito idejében visszakerült ikermásolatban a régi, hovatovább betonba öntve megjelent Princip „eredeti lábnyoma” is a járdán. Most az eltűnt megint, a lábnyommal együtt (ki vihette haza?), az ott látható táblán pedig ez olvasható: 1914. június 28-án ezen a helyen Gavrilo Princip orvul meggyilkolta Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörököst és feleségét, Zsófiát. A híd meg ismét Latin híd. És továbbra is ott csörgedezik, vagy éppen áradozik alatta, volt már, hogy felette: a zavaros Miljacka.

     Azt mondják egyesek, hogy Ferenc Ferdinánd likvidálása mögött végső instanciában a bécsi udvarnak az a feltétlen merényletre esküdt köre keresendő és található, amelynek semmiképp sem felelt meg Ferdinánd trónra kerülése – se szívének, se eszének, de bukszájának sem –, s hogy ez a nem is annyira titkos kör pénzelte a Fekete Kéz akcióját. Amikor felmérték, mert közben haladt az idő, hogy a dolog mekkora bajhoz vezethet, megpróbálták Apis révén az egész akciót lefújni, de azt akkor már abban a stádiumban vagy nem lehetett, vagy a Fekete Kéz kulcsembere, ami elképzelhető, kettős szerepet játszott. Erre utal az is, hogy Apis elveszejtői később a neki rendezett „koncepciós perben” hazafiságával zsarolva őt, kérték: bizonyos dolgokról nem meséljen. Ami meg Princip fiút illeti? Azt is mondják, hogy az ő golyója talált-e, vagy sem, egyre megy, neki ott konkrétan a „balek” szerepe jutott, ahogy majd jóval később John F. Kennedy amerikai elnök texasi elveszejtésénél bizonyos Lee Harvey Oswaldnak. Azzal a különbséggel, hogy Oswaldért mindjárt eljött a vész másik golyó formájában – biztos, ami biztos –, s csak az őt elnémítónak kellett aztán valami egészségügyi problémát rendezni a börtönben. Új időknek új technikájával. 

     Vélik azt is többen, hogy jókora mázlival sikerült a merénylet. Ám azt nem tudjuk meg immár sosem, hány és hány mindenre elszánt diák, tüdőhalál-kandidátus álldogálhatott azon a napon Szarajevó számtalan kijelölt pontján. Szerencséjére várva. Fekete kéz (+ bécsi udvar?) támadó fehér figurái. Ki tudja? Mások meg úgy vélik elborzasztó egyenességgel, rémesen rímeltetve, hogy: oh, az egész valójában nem is fontos! Az Osztrák–Magyar Monarchiának már annak előtte lőttek. 

     Feltűnt, sőt beszélt, szónokolt itt már számtalan politikus, kiskirály és nagykirály, kocsiderék kurva és szentfazék. Festő, mérnök és erkölcsnök, ilyen harcos, meg olyan harcos, illetve egy rakás operettfigura; hadvezér és vadvezér, építő és modellező, apraja és nagyja, ki még nem, betyár és szószátyár, diktátor és prédikátor, legkevesebbszer tán az írófajta. Hogy ne legyen ez olyan irodalomból szóló irodalom, logikus, ellenben valahogy – már mások után – mégiscsak szót kapott legutóbb nagyagyú Ady Endre például, meg ne sértődjék, ahogy a másik táborból nagyágyú Ivo Andrić. És ha már Andrić, idézzük fel pár sor erejéig horvát párjának, Miroslav Krležának, Krleža kopasz, interplanetáris horvát fejének egyre messzebbről fénylő emlékét! Emlékét annak, aki anno észrevette és írt is arról, hogy Josip Broz asztrahán sapkáján, amikor Oroszországból jövet a jugoszláv határhoz ért, még szabályosan meglátszott az ötágú csillag nyoma (aztán meg még csodálkozott is, miért fogják le). A tömpe ujjú, azzal folyvást a pakombartját ütögető (bajuszportáján kopogtató, néha szórakozottan válaszolgató), nem egy ízben hegyes nyelvű tollforgatóét, akit Tito huzamos ideig nagy becsben tartott, s akit most talán ez is lefelé húz – a csend mélyére. Leszámítva az idő múlását, meg a feledés természetese ritmusát.

     Míg Andrićot főképp az oszmán, Krležát az osztrák birodalom felfénylése, ragyogása, végül a halála és elbomlása foglalkoztatta erősen. Nem csoda, hiszen ez a csaknem áttekinthetetlen fonatú életművel rendelkező férfiú, aki egyformán jól tudott horvátul-szerbül, magyarul és németül – de mint Draga Mašin, franciául és oroszul is, továbbá egyaránt otthonosan mozgott az irodalom és a művészetek világában, akárcsak a természettudományok, a filozófia, nem utolsósorban a klasszikus kultúra történetében, meg például a régi magyar irodalomtól Adyig mindenben – katonatisztnek indult. Pécsett járt katonaiskolába, s a budapesti Ludovikán avatták az osztrák-magyar közös hadsereg tisztjévé. Volt egy érdekes kísérlete aztán, amikor az 1912-es balkáni háború idején – egyetlen huszárvágással – átszökött szerb katonának, azonban a szerbek gyanúsnak tartották, és visszatoloncolták. Főleg akkor keményedve be, amikor Krleža a méltatlan elbánáson kiakadva heccből Petőfit kezdett el nekik ónezsenír szavalni. Magyarul, anyjának valamiféle süket tyúkjáról.

     Ezen az oldalon újra: büntetésben volt része, lefokozásban, paszományait is letépkedték, hogy az első világháború kitörésével Galíciába küldjék, akár Josip Brozt, egyenest a tűzvonalba. Krleža ott, miután látta a háborús nyomor keserű, kifordult, haláltusájában rúgkapáló, vért és szart fröcskölő, hajmeresztő oldalát, örökre meggyűlölt minden háborút. Galíciából a Kárpátokba került, végül Zágrábba helyezték. Itt csapta fülön a Monarchiának, mint kiürült, haszontalan formának csörömpölő megérkezése az ócskavasba. A várt háborúvég. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, majd a Jugoszláv Királyság megalakulását is itt éri meg, és jó ideje írt versei csakhamar ismertté válnak. Ekkor már végképp utál minden csatazajt, kizárólag költő, író, újságíró, színpadi szerző, lapszerkesztő, kicsi helyett nagy, sovány helyett kövér, ilyesmi akar lenni. És miközben ezek az álmok – döccenők, zsákutcák ide-oda – így szép rendjén meg is valósulnak, legalábbis megvalósulni látszanak, Krleža azt veszi észre, van egy motívum, egy téma (meg egy réma), amelyik bevette magát a bőre alá, s amitől nem tud szabadulni. Reggel azzal ébred, délben azzal ebédel, és este azzal fekszik. Mint valami eltávolíthatatlan kinövéssel, véraláfutással, ikerdaganattal, kitéphetetlen kullanccsal. 

     Egy ismétlődő gondolat: a Monarchia katonái lelküktől még életükben megvált emberek hadaként húzzák át belüket a történelem színpadán. (Hajóvontatók összeszorított szájú, néma kórusaként egy tragikus, végtelenített történelmi operában?) A Josip Broz Tito életéről szóló vaskos könyvekben ezért, amikor csak a gyűlöletes Monarchia kérdéséhez érnek az életrajzírók, ahol dicső Vezérünk Dávidként az Osztrák–Magyar Monstrum legyőzésén és a délszlávok államának megteremtésén szorgoskodik, nem ismerve félelmet, fáradtságot (és itt még pénzt se nagyon, tegyük hozzá vaktában), előtte nem egyszer Krležához nyúlnak. Mint olyanhoz, aki elemi erővel, pazar írói tehetséggel tudta megragadni a horvát, tágabban a monarchiai szoldateszka romlottságának és fásultságának, halálos fáradtságában jelentkező mérhetetlen cinizmusának lényegét.

     – Rückzug, rückzug! – folyton ez hangzik, mondja, mondatja Krleža a Tito életrajzaiban leggyakrabban idézett szövegében, a Tábor v. Láger c. drámából ollózott, hatásos részletben. – Egyik visszavonulóa másik után. 

     Lassú, halk éji dobszó, perverz dobszó egy tábor felett, amely halálra ítéltetett, s amely nem tesz mást, mint hogy sáros utakon az egyik harctérről a másikra vonszolja magát. Az benne a legszörnyűbb azonban, hogy nekünk sosem olvassák fel ezt a halálos ítéletet, s ma éjszaka sem fognak eltaposni bennünket, se Frederiks báró, se más, senki, hanem így, sérülten, mocskosan húzzuk magunkat majd még soká, soká, és soká fog még e trénkocsi nyögni nyomorúságunk alatt: és ezek a mi brigádjaink, divízióink, amelyek bitófát tartanak maguk elé egyetlen zászlójukként! Hol nem öltünk, hol nem gyilkoltunk, melyik szentélyben nem abrakoltattuk lovainkat? Lombardia akasztófákkal teli a nyomunkban, a bécsi sétányok ágai rothadó, lengve bólogató hullákkal: a bécsi barikádokat a földdel tettük egyenlővé Budán, Aradon, Kufsteinben és Spielbergben is, hol nem voltunk még bakók, tömlöcőrök és bírák? 

     – Hallod, hogy ugatnak ezek a buta ágyúk? 

     Hallod-e ezt az átkozott horvát lágert, ahogy Amszterdamtól és Lützentől Austerlitzig araszol, Santa Luciáig és Königgraetzig? Ez az, amit nem tudtam ma éjszakáig, hogy itt, ebben a mi sáros sorsunkban nincs más: mint akasztónak vagy akasztottnak lenni! 

     – Hallod ezt a hangot? 

     Nem farkasé ám, hanem a horvát tábor hangja, amely lányokat végzett ki a milánói utcákon, bécsi hercegnők éjjelijei körül strázsált, akasztgatott szerte Bécsben, Budapesten, Aradon és Munkácson, ez a tábor kötötte fel ezt az öregasszonyt is, és ez a tábor mi vagyunk, te és én, mindannyian, tegnap, ma, ezen az éjjelen, hosszan, hosszan; ahogy ez az öreg néni, úgy lógott előttünk Negyvennyolc is! Ki akasztotta fel? Von Kempen, von Dietrich, von Kriegern generálisok, vagy óbester Jelacsics? Nem, én végeztem ki..., személyesen, és nem von Hahnencamp vagy báró Cranensteg! Egy marcia funebre motívum hajnalhasadás nélkül, csak tábortűzzel és sötétséggel. Bitók és bakók. Eb rémülete behúzott farokkal. – Nos, így Krleža alkalmi fordítóként fellépő szerény krónikásuk kissé szabadabb tolmácsolásában. 

     Így Miroslav Krleža, aki egyszer kijelentette: Tito előtt szeretne meghalni. Csakis azért, hogy ne kelljen látnia azt a cirkuszt, ami Broz halála után következik. Vágya nem teljesült, bár éppenséggel nem sokáig szemlélhette „azt a cirkuszt”.

     Kitörtünk hát híres Péterváradról, ahová egyszer Ferenc József császárunk hófehér, táncos léptű lova hátán érkezett. Messze Újvidéken, gróf Hadik András futaki káposztaerdején is túlra kalandoztunk. Túl Noviszádon és fényes ablaküvegein, melyek felületén megsokszorozódva lassan öregedett, és ma is öregszik a vár. Vénül, akárcsak a folyó tükrében. A péterváradi vár, ahol egykoron oly pazar csinadrattával, terülj-asztalkámmal (meg egy kis elpukkanó, keserű füstbombával?) várták Ferenc Jóskát. Várta sok neki, illetve a Monarchiának mindörökre hűséget fogadott tiszt, akik közül aztán nem mindenki tartott ki esküje mellett. Sokan nem, ahogy az Obrenovićok utolsó uralkodójának kíméletlen esetében sem. Nem ám úgy Pétervárad egyik mindörökké legkimagaslóbb hadvezére, a horvát-kosztajnicai születésű, szerb apától (?), horvát anyától (?) származó Svetozar Borojević, aki Péterváradon a híres-neves 52. gyalogsági ezred parancsnoka volt, és aki úgy vélte, az ember császárt és feleséget egyszer választ ebben a zavaros életben, különben is rend a lelke mindennek. A rend és a szigor tartja egyben a katonaságot, ahogy az inget a gomb, s ha ez lenne a helyzet a civil szférában is, hát sokkal jobb eredményeket érnénk el ezen a sajnos nem tökéletesen kerek, vagy éppen perfektül sarkos, felettébb zűrös bolygón.

     A Pétervárad történelmi panoptikumában előkelő helyen álló Svetozar Borojević von Bojna, ahogy majd nevezi magát attól kezdve, hogy nemesi ranggal jutalmazták, szerb-horvát források szerint Grazban fejezte be az akadémiát, s apró termetével, de töretlen szellemével meglepő gyorsasággal haladt felfelé a nyikorgó ranglétrán. Konkrét katonai akcióban Bosznia-Hercegovina eleinte döcögős, csaknem tragikomikus első elfoglalásakor tűnt ki, kiváltképp Szarajevó keményebbnél is keményebb ostrománál. Ezt követően a Teresianumban tanított, feleségül vette Friedrich von Rosner osztrák ezredes lányát, Leontinát, akitől egy fia született: Friedrich, becézve Fritz. 

     Szegény fiú vízbe fúlt még ifjú korában apja nagy bánatára, aki egyébként is a mindenkori forszírozott előmenetelben kereste a gyógyírt mindenre, ami a lelkét marta. 

     Borojević kisvártatva a horvát honvédségben jutott magas ranghoz, hogy az első világháború kitörésekor a keleti fronton, Galíciában jeleskedjen. Rövid idő leforgása alatt szép sikert ért el, elsősorban Przemyśl bevételénél. (Tkp. az Osztrák–Magyar Monarchia védelmi láncában a legfontosabb szemnek, Európa szintúgy egyik legerősebb erődjének v. erődítményének a muszkáktól való áldozatos visszaszerzésénél.) 1915 folyamán a Kárpátokban katonáival szétszórta a Pozsony és Budapest felé igyekvő oroszok meglepett dandárját, majd lelkesen csatlakozott az egyetemes offenzívához. Ekkor már annyira sikeres, hogy az olasz frontra vezénylik, ahol pillanatokon belül az ottani ötödik hadsereg parancsnokává nevezik ki. Érkeztekor a helyzet menthetetlennek tűnik. Reménytelenül szar, ahogy a piszkos, borostás, elcsigázott bakák is vélik erősen kilyuggatott, szellős, kitatarozatlan, papundeklivel kipótolgatott fedezékükből. A csillagos ég alatt. A Monarchia jócskán megroggyant hada visszavonulásra készül, rückzug, ám Borojević másképp látja a dolgot, és a szlovén katonák önfeláldozásában bízva, akik ugyanis közvetlenül a saját otthonaik fényes-szúvas küszöbét védik, megálljt parancsol. Számítása bejön, az olaszok megtorpannak, hosszú, szörnyű, kívülálló számára mégis unalmasnak tetszhető állóharc alakul ki megint. Állhatatossága ekkor tetszik meg igazából Ferenc Jóskának, aki az egész sočai, azaz isonzói harctér irányítását rája bízza. 

     Svetozar Borojević von Bojna tizenkettő közül összesen tizenegy támadását veri vissza az ellennek. Ezt követően a délnyugati front parancsnoksága lesz az övé, nem utolsósorban a feldmarschalli rang, amellyel egyedül ő büszkélkedhet hasonszőr-szárm. bajtársai közül.

     Azt mondják, Borojević tábornagyot minden hiúsága ellenére imádták a katonái, épp a híres térdre kényszeríthetetlensége miatt. Szilárd jellemével, kopaszkás, katonásan keményfa fejével nekik ő jelentette közvetlenül a fel-felfénylő fix pontot a sötét káoszban, és amikor végül mégiscsak fel kellett adni az egészet, ezért senki nem hibáztatta Borojevićet, sőt... Más baj történt ott. Úgy látszik, öregedő, észrevétlenül szentimentálissá váló lelke nem tudta elviselni, hogy egykori szűkebb pátriájától elszakadva éljen, illatos honi pagonyától messze, otthonának zöld füvétől, ezért egy meglepő elhatározással kilépett a hadseregből. Nem sokra rá állampolgárságért folyamodott az összeomlott Osztrák–Magyar Monarchia romjain nyiladozó, mint egy óriási szemétdomb tövében megkapaszkodni, majd ágbogasodni látszó Szerb–Horvát–Szlovén Királyság bürokráciájához. Ott azonban ezzel a švarcgelb múlttal nem kellett senkinek, visszacsinálni meg nem lehetett a talán nem egészen átgondolt ügyet. A Monarchia Hőse, Isonzó Vitéze és mi még nem, a Kárpátok Farkasa és Kostajnica, azaz tkp. a mellette lévő kis Umetići falucska Eltévedt Világhírű Katonacsillaga, hűtlen-hű fia Klagenfurtban élte le maradék életét a neki amúgy kijáró magas nyugdíj nélkül. Meglehetős szegénységben, elhagyottan, felkopott állal, hátára ragadt hassal, napi egy cigarettával abból a vékonyka pénzből, ami néki, mint a Mária Terézia-lovagrend rozzant régi tagjának csordogált. 

     ’Kilencszázhúszban halt meg. Agyvérzésben, hogy végül is császári pénzen temessék el. 

     Mások szerint vízbe fúlt. Ugyanis a fia után vetette magát azzal a körte, mai szemszögből nézve marslakó fejével, amikor megrendült lelkiállapotában ágyéka gyümölcsének borzasztó segélykiáltásait vélte hallani. Méghozzá pont az örvénylő Isonzóba, és a teste soha nem lett meg, megették a mérges, még alaposan felzaklatott, emberhúshoz szokott halak, így voltaképpen nem is ő fekszik ott, abban a sírban, a bécsi központi temetőben. Bárhogy is, Svetozar Borojević esete ebben a mi krónikánkban a pontot jelenti a Monarchia hosszú szenvedésének és kiszenvedésének a már Kossuth Lajosunk is oly hőn kívánta legvégén. Bár még szóba kerülhetnek a Habsburgok. Természetesen.

     Részben talán azért is, mert a pesti Kertész utca sarkán, ahol szerény – szüntelenül zakatoló fantáziával megvert – krónikásuk gyakorta elbóklászik, még ott áll az egyik ház falán, egy üres, kiadó helyiség fölött a régi felirat: HABSBURG KÁVÉHÁZ. 

     Mellesleg: ahol jószerivel e sorokat rója mostanság buzgó emberük az Úr. 2007., egyetemes boldogság szempontjából eleddig meglehetősen szűkmarkú évében, annak az ugyancsak régi háztömbnek átellenében, egy hasonlóképp régi épület szürke falán meg ez olvasható (ugyanitt a Kertészben): MAGYAROK NAGYASSZONYA, KÉRJ ÁLDÁST ORSZÁGODRA! S ott áll több emeletnyi magasságban a Szűz, karján a mosolygós kisdeddel, aki nem kisebb feladattal jött e tökéletlen, múló, csak bűneiben végtelen világra, mint megváltani azt. 

     A gyerek nem fél. Láthatóan bírja a magasságot. 

     (részlet egy készülő regényből)

BALÁZS Attila

Ki tette a macskát a postaládába?

Magvető, 1989

Én már nem utazom Argentínába

Kijárat, 1995

Király album

Seneca, 1998

Szemelvények a Féderes Manó emlékirataiból

Holnap, 1999

Ki tanyája ez a világ

Kortárs Kiadó, 2000

Meztelen folyó

(folyópróza)

Árkád-Palatinus, 2003

Vágyak gyűjteménye

Palatinus, 2005

„Gróf Esterházy Péter öt szőrszálához”

Kalligram, 2000. 4. 

„Holtág, legendával” 

Alföld, 2000. 11. 

„Katona, sóban” 

Prae, 2001. 1-2. 

„Hogy vagyok.(?) – így!”

Üzenet, 2002. tél 

(tengerre, magyar!)

ADRIATICUM ADRIA JADRAN 
Műhely, 2002. 4.

„Danilo Kiš élete és irodalma”

(Radics Viktória Kiš-könyvéről)

ÉS, 2002. november 29. 

„Kukorica János Vitéz”

(elforgatott könyv) 

Forrás, 2003. 3. 

„Hukkle-hukk” 

Pergő képek, 2003. 13.
 

„Harmónia multiplex” 

Ex Symposion, 2000. 30-31. 

„Angol kisváros” 

Ex Symposion, 2001. 34-35. 

„Szem ha szakad, avagy: Szereti Ön a Ladikot?” 

Ex Symposion Vándor, 2003 

„Start. Nyúlszív őrmester és Anna”

Magyar Lettre Internationale, 33

„A fák állva halnak meg”

Magyar Lettre Internationale, 40

„My country and the kalapács”

Magyar Lettre Internationale, 50

„Isztambul felett a félhold felhős”

Magyar Lettre Internationale, 58