Blanca Riestra
Sucks éjszaka
(úton a Río Grandéhoz)

Kedd van. Jerry Luján, egy baseball-sapkás srác, a Menaul utca csatorna árkában baktat. Délután öt van, és már besötétedett. Albuquerquében így esteledik be, hirtelen, mintha valaki rácsapna az asztalra. Jerry Luján a dzsekijében kotorászik. A kipufogódobok és a teherautók vidéke ez.
 Ugyanekkor Burque központjában a Main Library lassan, akárcsak egy álmos szörnyeteg, záráshoz készülődik. Kedd van, aranyozott, szomorú, februári kedd. A Main Libraryben lézengenek a lepukkant olvasók, hopi indiánok és hátizsákos koldusok. Jennifer, – szőke, vékonyszálú, hosszúhajú lány –, végigpásztázza a koszos padlószőnyeget. Leüt egy billentyűt és várja, hogy szokásos dallamával kikpacsoljon a számítógép, mialatt a homokóra megfordul. Kedd van. Jennifer a farost asztallapot kocogtatja. Valaki pedig őt nézi.
 Öt óra van, és a Gold utca egyik házában két kislány, kihasználva a délután elnyúló, nedűként szertefutó, utolsó napsugarait, kilép a házból. A lányok, tizenháromnál nem lehetnek többek, mint csókot, passzolják át egymásnak ugyanazt a mentolos cigit. Azt mondja a copfos: „Nézd csak az eget...” mire a másik: „A sucks eget”. Nevetnek. A belsőudvarra néző ajtó mellett rozsdás bringa áll, a szárítókötélen óriási bugyik lógnak. 
 Jerry Luján nem fél. Zsebretett kézzel andalog, és jobb zsebében egy kis kötéldarabot morzsolgat. Üres balzsebében rágottkörmű kezével matat. Gondolkodik. Két perce sincs, hogy az utolsó napsugár is eltűnt a házak között. Jerry nem fél. A Wyoming utcával határos sarkon, egy nagyfeszültségű villanyoszlop mellett elhaladva madárraj rebben, a srác megrémül. Komor madárraj. A Wyominggal szembeni Wallgreenen, kopott ház előtt nő ül és hallgatja a rádiót; a kutyája, egy sebekkel teli pitbull pedig játszik. A szomszédos telken ázsiai férfi fütyörészve kocsit mos, olyan nagymotorházast, egy Buickot talán. Jerry a nagyanyjára, Doloresre és nagybátyjára, az Embudora gondol, aki a hosszú, álmos, nyári délutánokon slaggal mosta le a kocsit, utána pedig egy speciális viasszal kente át.
Jennifer feláll. Záróra van. Az előtér falán virágos-kaktuszos naptár lóg. A hátsó traktusból a Se?ora Barrios motozása hallik, amint a visszavett könyvekkel bajlódik, és rejtélyes kupacokat épít belőlük. Az egyik vaskos, képekkel illusztrált kötet címe, You can also be an interesting person. Egy másiké, Nightwood. Jennifer lehajol egy kicsiny táskáért, amiben a fogkeféjét tárolja és egy műanyag pénztárcát. Az előtérben aggódó és türelmetlen olvasók tespednek. Jennifer felkel és köszön, mindig ugyanazoknak: Solita Smithnek, egy tízgyerekes, testes indiánasszonynak, aki minden áldott nap végigböngészi az újságokat, reménybevetetten keresve valamit, amit soha meg nem lel; Johnnynak, egy mosolyra képtelen, rettentő magas és vékony néger srácnak; néhány bársonymelegítős háziasszonynak és Clementnek, a szakállas, melankolikus koldusnak, aki a terem végében, egy a véletlen szerencse folytán felütött enciklopédia felett önnönmagával vitatkozik. 
A Gold utcában, mint sivatag egén a világítótorony, úgy fénylenek a csillagok. A kisebbik lány néhány percre eltűnik a házban. Egy sörösgallonnal tér vissza, amit mindketten meg-meghúznak. A kertre már homály ült, de egyikük sem mozdul, hogy fényt gyújtson. Minek? Nem mondják, de szabadnak érzik magukat. Az apjuk még nem jött meg a munkából, és az is lehet, hogy nyolcig nem is ér haza. A szomszédos házból, amit csak egy kicsiny fémkerítés választ el, csecsemő sírása és egy idegen nyelven, talán oroszul kiabáló, részeg férfi ordítása hallatszik. 
Mindjárt otthon vagyok, gondolja Jerry, és azon morfondírozik, mit is mondjon az őseinek. Sajnálom, de nem mentem baseball edzésre, mert lekéstem a buszt. És dad, azon a kántálós hangján, amilyen az angolul beszélő mexikóiaknak van, akik úgy beszélnek, hogy wácáp, jenki meg mácsó, azon a hangján majd azt mondja, hogy nagyon rosszul tetted fiam, és majd azt is mondja, hogy igazából you should be have called me at work. De Benito, aki a munkában Bennynek hívatja magát, soha nem hallja meg, ha csörög a mobil. A gépzaj mindent elnyom, és ma volt min agyalni, és nem csak jó dolgokon. Jerry nem fog semmit sem mesélni De’Anzáról, a hallgatag srácról, akivel olyan jól kijön, és aki a Mesa Redondo közelében, a rezervátumban lakik. Amikor először találkoztak, De’Anza azt mondta Jerrynek, miközben egy a nyakában lógó vörös kőre mutatott, look, that’s a föld, a puszta föld, és Jerry szájtátva bámult, mert azt tudta, hogy De’Anza navajo indián, de azt nem egészen értette, hogy mi is az. Ma, De’Anza így szólt, gyere, mutatni akarok neked valamit, valamit, amit még soha nem láttál; és elszöktek a suliból, és a Calendaria utca mögötti hatalmas, vörös, elhagyatott területen rohantak át, ahol villanyoszlopok, raktárak, ügyvédi munkaközösségek és plasztikai sebészek plakátjai sorakoznak, és ahol Jerry egyszer látott egy tehenet, amint a terméketlen földet legelte. Az apja azt mondta akkor, hogy „ennek a tehénnek vége”, és Jerry arra gondolt, hogy az az állat nagyon le van gyöngülve, és nem fog táplálékot találni abban a sivatagban. De nem volt mit tenni, továbbmentek, és a tehén bánatos szemekkel nézett utánuk. 
És most, mind a ketten, a tizenegy éves Jerry és a szintén tizenegy éves De’Anza, egymással versenyt futva szaladnak a Menaul és Candelaria közötti ugaron. A tehén már nincs ott. Jerry pedig tudja, hogy hamarosan beesteledik és sötét lesz, és köztudott, hogy Burquében vaksötét, halotti lepel az éjszaka, amely átváltoztatja a várost.
Jennifer előbb elköszön Se?ora Barriostól és Solitától, majd összeszedi a holmiját. Tart egy kicsit a sötétbe borult könyvtártól, úgy érzi, mintha több száz szempár szegeződne rá a sötétben. José, a biztonsági őr a buszmegállóig kíséri. A megállóban a fiatal, fekete, gyapjas hajú férfi hosszan szorongatja Jennifer kezét. Farmercsizmát és egy agyonhasznált rövidujjú inget visel. Azt mondja: „Think about’t”. Soha nem beszél „arról”, de valahogy mindkettőjük számára egyértelműnek tűnik. A lány számára még kényelmes is bizonyos fokig ez a megoldatlan szituáció. Rendes férfi, komoly ember, ahogyan Jennifer anyja mondja. A lány a busz ablakából figyeli, ahogyan José leeresztett karral áll. Mosolyog és tekintetével isten veledet üzen, míg kezével akaratlanul is integet, miközben Jennifer egyre csak távolodik, úton a Río Grandéhoz.
Mihelyt szem elől veszti a férfit, a lány hátradől az ócska autóbusz ülésén. Az előtte levő ülésen kövér indiánasszony szomorú dalt dúdolgat. Mellette vörös hajú férfi, zacskóba csomagolt üvegből iszik. Jennifer ajka mosolyra húzódik. 
Szaladnak, csak szaladnak, és Jerry egyszer csak azt veszi észre, hogy De’Anza izzadt kezét szorítja, elengedi. Egyre sötétebb lesz, és a délután is estévé öregszik. Már majdnem ott vagyunk, szól De’Anza; egy köves résznél járnak, ahol mint levágott karok, mindenféle, nagy cső hever. Távolról autók zaja hallatszik, és Jerry mumra gondol, aki most kezdi a műszakot, pénztárt nyit, és óvatosan kicsomagolja a pénzesrolnikat, és mintha ott lenne, látja, amint anyja, a hófehér fogú Dolly Romero, törhetetlen, hosszú porcelénkörmeivel beüti azokat a bonyolult árakat, rettegve attól, hogy a főnök leszidja vagy kidobja, ha valamit eltéveszt. Hallatszik a Sam’s club szélvihar-szerű zaja is, ebben a rush órában, amikor mindenki abbahagyja a melót.
Már este van, de csak szaladnak és szaladnak. 
Úgy tűnik, hogy a Gold utcai lányok örökre elhallgattak. A szomszéd kisbaba sírását hallgatják, ami egyre elviselhetetlenebbnek és borzalmasabbnak tűnik. A félvér lány, miközben elnyomja a cigit, grimaszolva, majd nevetve odafordul a barátnőjéhez, és így szól, „Good”. Újfent csend támadt, és a fiatalabbik lány arra gondol, hogy apja nemsoká hazaér. „Tudtad, hogy az új-mexikói éjszakák a legsötétebbek?”, kérdezi. És látszik a lehelete miközben beszél. „A sucks éjszaka”, válaszolja a másik. Nagyot kortyolnak a sörből. Ütés zaja hallatszik a szomszédból, a beteg kisgyermek elhallgat. 
Jerry és De’Anza megérkeznek. Nehéz eligazodni a sötétben, habár nem messze autók zaja hallatszik, a fények már nem világítják meg a telket. Jerry jónéhányszor megbotlik a szanaszét heverő sittben; egy csúcsos tetejű, szomorú házikóhoz érnek. „Don’t be scared, haver”, mondja De’Anza. Bemennek, De’Anza meggyújt egy szál gyufát, majd egy másikat. A padlón egy fél pár férficipő, egy tejesdoboz és ismeretlen állat ürüléke. A gyufa újból elalszik. De’Anza balkezével árnyat tartva meggyújt egy másikat. „Ez volna az” mondja, és csend lesz. Jerry valami édeskés szagot érez, mintha parfümfelhő ársztaná el a házat, a telket és velük együtt az éjszakát. 
De’Anza, lábával egy deszka alatt levő zsíros rongyra bök. Gyermekkeze remeg miközben meggyújtja a gyufát; nesze, szól barátjához, mire Jerry kinyújtja kövérkés kezét, és valami undorítót érez a tenyerében, olyasfélét, mintha egy amputált testrészt vagy valami köpetet érintene. Kinyújtja a kezét, és felemeli a kemény és nehéz valamit. Egy pillanatra leveszi tekintetét a tárgyról és látja, hogy De’Anza szeme fényesen ragyog a vágytól vagy valami ahhoz hasonlatos érzéstől. Kibogozza a sarkainál összecsomózott rongyot. Fekete, mint egy rovar, vastag, gyönyörű és távolságtartó. Egy 35-ös, a félhomályban. 
Miközben a busz továbbdöcög a kátyúval teli utcán, Jennifer gondolataiba merül, és élvezettel felbontja a mai üzenetet. Miután elolvassa, becsúsztatja a kabátja belsőjébe, a melle fölé; amint hazaér, a többi közé fogja tenni, a matrac alá. A barna borítékon folyóírásos kis- és nagybetűk sorakoznak. Jennifer kinéz az ablakon, és gyengéden végigsimít a finom, drága, szőke hajon, majd gyengéden megszorítja fülbevaló nélküli fülcimpáját. Kinéz az ablakon, ahol gyorséttermek, mexikói ételeket árusító bódék, bútorraktárak és car dealersek suhannak tovább. Hirtelen megpillantja azt a fiút, aki zsebretett kézzel az árokban ballag. Nagyon kicsinek tűnik, és Jennifer arra gondol, „milyen késő van”. Észreveszi, hogy a kicsi fiú, mindentől függetlenül mosolyog. Jennifer megfordul, és addig követi tekintetével a gyermeket, amíg az éjszaka közepén végleg szem elől nem veszti. Áthaladnak jónéhány hosszú utcán, az államközi határ felé tartva, amikor a Coors környékén, egy ruhával teli bevásárlókocsit toló, üvöltő férfi feltartóztatja a forgalmat. Jennifer próbálja kivenni, hogy mit beszél, de csak azt érti, hogy bucks and shit, feladja. 
A lány széthajtogatja a helyesírási hibáktól hemzsegő mocskos papírdarabot, és a gyengédséggel rokon érzéssel olvasni kezdi az ismeretlen hódoló üzenetét. „Szeretlek, you crap, and I’kill you.” Lehunyja a szemét és hagyja, hogy gondolatban lassan hazaérjen, míg a távoli, vöröses hegyek is lassan eltűnnek. 
Pontosan ugyanekkor, a 7-es utcán, kartonból összetákolt vackában Clemente nagyot húz az üvegből, majd alváshoz készülődve elhelyezkedik. Mellette számokkal és betűkkel teleírt papírköteg. „Írnom kell folyamatosan, hogy Albuquerque megmaradjon”. Szomorúnak érzi magát, becsukja a szemét, hogy sötétséget teremtsen maga körül. „Albuquerque, állj meg. Fáradt vagyok”, gondolja. Behunyja a szemét, és annak ellenére, hogy a szomszédos parkoló autói tülkölnek körülötte, hip-hop zene szól, és egy punk éppen betöri egy kiskamion szélvédőjét, szinte azonnal álomba merül. Clementének éppen csak annyi ideje marad, hogy erőtlenül azt mondja, „jó éjszakát”.
 

      BÍRÓ ANDREA FORDÍTÁSA
 

Blanca Riestra (szül.: 1970., A Coru?a, Spanyolország) Az albuquerque-i Cervantes Intézet igazgatója. Rendszeresen publikál irodalmi folyóiratokban. Eddig megjelent regényei, La canción de las cerezas (A cseresznyék dala), 2001. és El sue?o de Borges (Borges álma), 2005.

jelenjen meg a folyoirat e-mail cime es, h a Sucks ejszaka elso helyezett lett a novellapalyazatukon.
e La noche sucks fue el relato ganador del I Premio Revista E?e, y la web de la revista (www.revistaparaleer,com ).



Lettre, 65. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu