Julia Franck
Utazás Stettinből
(Helene)

Az ablakpárkányon egy sirály állt, sikoltott, mintha a torkában lenne a Balti tenger, magasan, a hullámok habtaraja, élesen, az égbolt színe, a kiáltás a Königsplatz fölött ült el, csönd volt a színház romjai körül. Peter hunyorgott, azt remélte, hogy a sirály már szemhéja verdesésétől rémülten elszáll. Mióta vége volt a háborúnak, Peter élvezte a reggel csendjét. Néhány napja az anyja készített neki egy ágyat a konyhakövön. Nagy fiú már, nem alhat tovább az ő ágyában. Elérte egy napsugár, arcára húzta a lepedőt, úgy fülelte Kozinska asszony lágy hangját. Óh drága, ha úszni tudnál, bárha úsznál hozzám. Peter szerette ezt a dallamot, a hangjában a mélabút, a vágyat, a szomorúságot. Ezek az érzések sokkal nagyobbak voltak nála, s ő fel akart nőni, mindennél inkább erre vágyott. A nap melengette Peter arcán a lepedőt, míg meg nem hallotta anyja lépteit, mintha a távolból közeledett volna. Hirtelen félrehúzta a lepedőt, gyerünk, gyerünk, felkelni, sürgette. Vár a tanító úr, állította az anya, holott szinte egy gyerek se jött már minden nap, Fuchs tanító úr jó ideje nem foglalkozott a jelenlévők lajstromozásával. Peter tudta, hogy anyja soha többé nem akarja hallani, ahogy Kozinska asszony énekel. Anyjával napok óta minden délután kimentek a pályaudvarra, vonatot kerestek Berlinbe. Ha jött is, annyira tele volt, hogy nem fértek föl. Peter felkelt és megmosakodott. Anyja felsóhajtott és lehúzta a cipőjét. Peter a szeme sarkából látta, ahogyan leoldozza a kötényét és beteszi a vájdlingba. A fehér kötény minden nap bemocskolódott a koromtól, vértől, izzadságtól, előbb órákon át áztatta, azután addig dörgölte a mosódeszkához, míg az erek kidagadtak a karján, és vörös lett a keze, igaz, a kötény valamivel tisztább lett. Peter anyja két kézzel leemelte fejéről a fityulát, kihúzta a hajtűket a hajából, fürtjei lágyan a vállára hullottak. Peter anyja nem szerette, ha Peter ilyenkor figyelte. Ő is csak a szeme sarkából pillantott rá, amikor azt mondta: Azt is ott, és mintha egyfajta undorral mutatott volna a szemérmére, hogy mossa meg, aztán hátat fordított neki, és kefélni kezdte a napfényben aranyosan ragyogó haját. Peter úgy érezte, neki van a világon a legeslegszebb anyja.
Bár tavasszal az oroszok elfoglalták Stettin városát, és néhány katona azóta a lakásában éjszakázott, Kozinska asszony mégis minden reggel énekelt. A múlt héten egyik nap Peter anyja az asztalnál ült, és egyik kötényét javítgatta. Peter hangosan felolvasott, Fuchs tanító úr azt a feladatot adta, hogy gyakorolják a hangos olvasást. Peter utált hangosan olvasni, és néha az is feltűnt neki, mennyire nem érdekli az anyját, amit olvas. Nyilván az taszította, hogy megzavarja a csendet. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre se vette, ha Peter a mondat közepétől egyszerre csak elhallgatott, és magában olvasott tovább. Miközben magában olvasott, Kozinska asszony énekét hallgatta. Ki kéne tekerni a nyakát, mondta az anyja hirtelen. Peter meglepetten nézett az anyjára, de ő, mintha meg se szólalt volna, elmosolyodott, és beszúrta a tűt a vászonba. 
A tavaly augusztusi tűzvészben az iskola teljesen kiégett, így Fuchs tanító úrral a gyerekek nővére tejcsarnokában találkoztak. Már nem-igen volt mit eladni, Fuchs kisasszony keresztbefont karral állt a falnál az üres pult mögött és várt. Bár megsüketült, gyakran befogta a fülét. A nagy kirakat betört, az ablakpárkányon ültek a gyerekek, Fuchs tanító úr pedig számokat rajzolt a táblára, háromszor tíz meg ötször három. A gyerekek megkérdezték, hol veszített Németország, de nem akarta megmutatni, talán nem tudta. Azt mondta, nem fogunk Németországhoz tartozni, és láthatóan örült ennek. Hová, akarták tudni a gyerekek, hová fogunk tartozni akkor? Fuchs tanító úr megvonta a vállát. Ma Peter megkérdi, miért örült.
Peter ott állt a mosdónál, és törülgette a vállát, hasát, szemérmét, lábait. Ha felcserélte a sorrendet, ami rég nem fordult elő, anyja elveszítette a türelmét. Anyja most odanyújtott egy tiszta pulóvert, meg a legjobb ingét. Peter odament az ablakhoz, megkopogtatta, s a sirály felröppent. Amióta hiányzott a teljes szemben lévő házsor a hozzá tartozó belső udvarokkal meg hátsó épületekkel együtt, ki lehetett látni a Königsplatzra, a színház romjaira. Ahogy Peter az ajtó felé tartott, anyja azt mondta, ne gyere túl későn. Éjszaka mesélte a kórházban egy nővér, hogy ma meg holnap különvonatokat állítanak be. Lelépünk. Peter bólintott, hetek óta örült, hogy végre vonatozni fog. Csak egyszer utazott vonaton, két évvel ezelőtt, amikor beiratták az iskolába, és az apja meglátogatta őket, apjával együtt Veltenben meglátogatták apja egyik munkatársát. Már nyolc hete vége volt a háborúnak, de az apja nem jött vissza. Peter szívesen megkérdezte volna az anyját, miért nem várnak tovább apára, szívesen lett volna a bizalmasa. 
Az előző nyáron, augusztus 17-én éjjel Peter egyedül volt a lakásban. Ebben a hónapban az anyja gyakran vállalt két műszakot, a délutáni után éjszakázni is a kórházban maradt. Ha egyedül volt otthon, Peter egy kéztől félt, amelyik az ágy alól jött elő, a fal és a lepedő közti résből. Érezte a bicska fémjét a combján, és újra és újra elképzelte, milyen gyorsan elő kell rántsa, ha a kéz megjelenik. Peter hasra feküdt az anyja ágyán és hallgatózott, mint minden éjjel. Jobb, ha az ember az ágy közepén fekszik, így minden oldalról elegendő hely marad, hogy a kezet időben észrevegye. Döfni kell, késlekedés nélkül, határozottan. Úszott a verejtékben, ha elképzelte, hogy megjelenik a kéz, s ő a félelemtől dermedten képtelen fölemelni a kését. Két kezével, amelyből az egyikben szorongatta a kést, megmarkolta a vastag bársony ágytakarót, s az arcát az anyaghoz szorította. A sziréna halkan, szinte gyöngéden jelentkezett, majd felbőgött, egyre élesebben, hosszú, metsző vijjogásba torkolt, Peter lehunyta a szemét. Izzottak a fülei a hangtól. Nem szerette a pincét. Egyre újabb stratégiákat dolgozott ki, hogyan kerülje el a pincét. A sziréna újra felbőgött. Szaporán vert a szíve, összeszorult a torka. Megdermedt, moccanni se bírt. Mélyeket kellett lélegeznie. Orrát anyja párnájába fúrta, szívta az anyaszagot, mintha jóllakhatna vele. Szédítő volt a libatollszaggal keveredő anyaszag. Aztán elcsendesedett. Petert hatalmába kerítette a csönd, felemelte a fejét, hallotta, ahogy a fogai összekoccannak, próbálta összezárni az állkapcsát, minden erejével összeharapta a fogait, visszafúrta a fejét a párnába, s ahogy ott fészkelődött, valami megzizzent a párna alatt. Ujjait óvatosan becsúsztatta a párna alá, és papírt tapintott. Most kísérteties morajlás hatolt a fülébe, az első bombázás hangja, kapkodott a levegő után, az üveg nem állta a nyomást, az ablakok szétpattantak, recsegtek, szilánkjaikra hullottak, az ágy, amelyen feküdt, megmozdult, imbolygott, s hirtelen úgy érezte, hogy minden sokkal élőbb körülötte, mint ő maga. A rákövetkező csendben szabad keze egy levelet húzott elő. Megismerte az írást. Felnevetett, jaj, hisz az apja, teljesen megfeledkezett róla, ez aztán nem jutott volna most az eszébe, pedig mindig mennyire foglalkozott vele. Ez az ő írása, övé ez a K, kedves, ez az A, Alice. Ott álltak a betűk rettenthetetlen, egyik a másik után, semmi ki nem kezdhette őket, se sziréna, se bomba, se tűz, Peter gyengéden elmosolyodott. Égett a szeme, mintha szétfolyna előtte az írás, az apa valamin sajnálkozik. A sors most komoly próbáknak teszi ki egész Németországot, kettejüket is. Ami Németországot illeti, ő a maga részéről megteszi, ami tőle telik. A kérdésre, nem tudna-e az egyik hajógyárban dolgozni, azt kell válaszolja, hogy a magafajta mérnökökre másutt van most égető szükség, az autópálya elkészülte után keleten kevés most a feladat. Péter újra hallotta a morajlást. Csiklandó égésszagot, aztán szúró, maró szagot érzett, de még most is mosolygott, mintha apja levelével a kezében nem árthatna neki semmi. Alice, Peter anyja felhánytorgatja, hogy ritkán ír. Ennek semmi köze a származásához. A ritka relatív fogalom. Nincs még négy hónapja, hogy pénzt küldött neki. Persze, hogy gondol rá meg a gyerekre. De az utóbbi hónapokban olyan dolgok történtek, amelyek valamelyest megváltoztatták a kettejük közötti viszonyt. Peter az első téli támadásokra gondolta, ismét érezte barátja, Robert kezét, akivel átugrották az alacsony, fehér kerítést az úton, hogy átszaladjanak a Berliner Tor utcáján, és beugorjanak az újságosbódé előtt az árokba. Január 6. volt, csúszott a cipője a jégen. És akkor valami eltalálta a barátját, és letépte a kezét a testéről. De Peter rohant tovább magában, mintha felgyorsította volna, hogy a barátját leszakították róla. Érezte a kezet, kemény volt és meleg, sokáig nem engedte el. Amikor később az árokban észrevette, hogy még mindig nála van, képtelen volt eldobni, hazavitte magával. Az anyja nyitott ajtót. Leültette, és megpróbálta rávenni, hogy engedje el. Eléguggolt a földre, kezében neve kezdőbetűivel egy damasztszalvéta, és várt, simogatta, gyúrta a kezét, míg el nem engedte. Peter máig azt kérdi magában, vajon mit kezdett vele. Most is olyan volt, mintha Robert kezét tartaná, s a következő pillanatban, mintha az tartaná az övét, s mintha az apja levele semmi másra nem vonatkozna, csak erre a kézre. Peter olvasott tovább, egy apa gyermeke anyját meg kell tisztelje őszinteségével, végül is ő nem tehet semmiről. Megismerkedett egy asszonnyal.
A lépcsőről lépteket hallott, megint egy csattanás, olyan közelről, hogy a másodperc tört részére be kellett fognia a fülét, aztán reccsenés, sikoly. Peter gyorsan átfutotta a sorokat. Tartsanak ki, teljesen biztos, hogy a háborút rövidesen megnyerik. Ő, az apa ezen túl nem jön, mert egy férfi tartsa magát a döntéseihez, de rövidesen küld megint valami pénzt. Peter zajt hallott a bejárati ajtónál, nem lehetett megállapítani, lövés-e, sziréna, esetleg emberi hang. Összehajtotta a levelet és visszadugta a párna alá. Remegett. Könnyezett a füsttől, az izzó város hullámokban közeledett felé. Ekkor valaki felemelte, és a hátán levitte a lépcsőn a pincébe. Amikor órákkal később kimásztak, odakinn világos volt. A lakásba vezető lépcső megvolt még, csak a korlát dőlt le, s feküdt keresztben a lépcsőn. Gomolygott a füst.  Peter négykézláb felmászott a lépcsőn, át valami fekete dolgon, belökte az ajtót, leült a konyhaasztalhoz. A nap épp az asztalra sütött, be kellett hunyja a szemét, annyira bántotta a fény. Szomjas volt. Sokáig a gyengeségtől nem tudott felkelni és odamenni a vízcsaphoz. Amikor aztán odament, és elcsavarta a csapot, csak bugyborékolás jött, víz nem. Órák telhettek el, amíg megérkezett az anyja. Peter várta. Feje az asztalra billent, elaludt. Az anyja ébresztette föl. Két keze közé vette a fejét és a hasához nyomta, alig kapott levegőt, és csak akkor engedte el, amikor Peter átkarolta. Az ajtó nyitva volt. Peter rájött, mi az a fekete dolog a lépcsőházban. A sikolyra gondolt előző éjszaka. Az anyja feltépte a szekrényajtót, lepedőket, törülközőket dobott a vállára, gyertyát vett elő a fiókból és elindult kifelé. Peter segítsen cipelni, kötszer is kéne meg alkohol a fertőtlenítéshez. Átléptek az ajtó előtt fekvő elszenesedett húson, inkább csak a cipőjéről ismerte fel, hogy ember, annyira összezsugorodott, és Peter felfedezett rajta egy arany zsebórát. Majdnem boldogság volt, amit érzett, mert az óra nem lehetett Kozinska asszonyé. 
A konyhakredenc vitrinjében állt egy bekeretezett fénykép, impozáns férfi finom öltönyben, méltóságteljesen behajlított karja fényes fekete karosszériára támaszkodik, s átható tekintettel kémleli az eget, akárha a sorsot faggatná, vagy legalábbis madarak röptét kutatná. Peter anyja azt állította, hogy most, hogy vége a háborúnak, apa jön, és magával viszi őket Frankfurtba. Ott épít ugyanis hidat az apa, a Mainán. Akkor végre rendes iskolába járhat, mondta az anyja. Peternek kellemetlen volt a hazugságot hallgatni. Miért nem ír, kérdezte valami belső lázadással. Nem működik a posta, mondta az anyja, amióta itt vannak az oroszok. Peter lesütötte a szemét, szégyellte a kérdést. Ettől kezdve az anyjával együtt várta. Nap mint nap. Végül is lehetséges, hogy meggondolta magát. 
Egyik este, amikor anyja a kórházban volt, benézett a párna alá. Meg akart bizonyosodni. A levél eltűnt. Peter egy hegyes késsel kinyitotta a szekretert, de csak papírt, borítékot talált benne, meg bélyeget, amit az anyja egy kicsi dobozban tartott. Átkutatta anyja ruhásszekrényét is, egyenként megemelte a vasalt, összehajtogatott kötényeket, alsóneműket. Itt ugyan talált két levelet, anyja nővérétől jöttek, Bautzenből. Olyan olvashatatlan írása volt, hogy Peter csak a megszólítást tudta kibetűzni: Drága kicsi Alice-kám . Az apjától egyetlen levelet sem talált.
Ezen a reggelen se Fuchs tanító úr, se a nővére nem voltak a tejcsarnokban. A gyerekek hiába vártak, figyelték az embereket, akik a tejcsarnokba jöttek, s először habozva, majd viharosan rávetették magukat a szekrényekre, átvizsgáltak minden ládát, csöbröt, kannát. Szitkozódtak, káromkodtak, hogy nincs egy csepp tejfel, egy gramm vaj. Egy idősebb nő úgy belerúgott a szekrénybe, hogy kitörött az ajtaja.
Alig ment el a boltból az utolsó felnőtt, a legkisebb és legidősebb fiú letérdelt a földre, ügyesen kiemelt egy csempét, ott volt alatta egy hűvös rejtekhely. Egy fiú füttyentett, a lányok elismerően bólogattak. De a rejtekhely üres volt. Lehet, hogy egykor volt benne valami, vaj, sőt pénz, de most nem volt benne semmi. A fiú felnézett, s megvető pillantása megállapodott Peteren, miért vagy ilyen kimosakodott, kérdezte tőle. Peter végignézett magán, az ünneplő ingen, és eszébe jutott, hogy időben haza kell érjen. Ma lelépünk, mondta az anyja.
Már a lépcsőházban hallotta az edénycsörömpölést. Ezen a héten az anyja éjszakás volt. Napok óta takarította a lakást, mintha piszkos lett volna, vikszelt, mosta a székeket, szekrényeket, ablakot pucolt. A bejárati ajtó csak rá volt hajtva, Peter benyitott. A konyhaasztal körül három férfit látott, az anyja, félig ülve, félig fekve a konyhaasztalon. Egy férfi meztelen feneke Peter szemmagasságában mozgott előre-hátra, úgy ringott közben a hús, hogy Peter legszívesebben felnevetett volna. De a katonák lefogták az anyját. A szoknyája elszakadt, szeme tágra nyitva, Peter nem tudta, látja-e őt, vagy átnéz rajta. Szája kinyílt, de hang nem hagyta el. Az egyik orosz észrevette Petert, összefogta a nadrágját, és ki akarta tuszkolni az ajtón. Peter az anyját szólongatta, anya, kiáltott. A katona combon rúgta, Peter összebicsaklott az ajtó előtt, egy láb fenéken billentette, aztán rácsukták az ajtót.  
Peter ott ült a lépcsőn és várt, hallotta, hogy Kozinska asszony énekel. Zöld ágon ül kismadár. Téli éjben hangja száll. De nyár volt, Peter szomjas, és a vonat mindjárt indul, anyával le akartak lépni. Összeszorította a száját. Pillantása az ajtóra esett, arra a nyílásra, amelyben korábban a zár volt. A földön még ott hevertek a csavarok. Peter kis bőrdarabkákat tépett a fogaival a szájából. Egyszer már voltak katonák az anyjánál, rátörték az ajtót, akkor szakadt ki a zár. Egész nap ottmaradtak, ittak, kurjongattak. Peter egyre dörömbölt az ajtón. Valamit belülről elé állítottak, lehet, hogy egy széket a kilincs alá. Bekémlelt a zár hasadékán, gomolygott a füst, a férfiak hangosak voltak, mást nem látott. Akkor újra leült a lépcsőre, és várt. Mint most. A fogait nem lehetett lereszelni. Óvatosan rágcsált egy kiharapott bőrdarabkát . Beharapta a száját, mutatóujjával a hüvelyujját dörzsölgette. Bár anyja a lehető legrövidebbre vágta a körmét, a körömágynál mindig le tudott csípni valamit a mutatóujjával.
Végre kinyílt az ajtó, egymás után kibotladoztak a katonák, lementek a lépcsőn, és kopogtak Kozinska asszony ajtaján. Az utolsó visszafordult, és odakiáltott Peternek valamit németül: Ilyenforma van nekem is otthon. Aztán vigyázz a mamádra, s a katona nevetve felemelte a mutatóujját. Amikor Peter belépett a telefüstölt konyhába, látta, hogy az anyja a sarokban lehajolva kisimít egy lepedőt. Nagy fiú vagy már, mondta, de nem nézett rá, nem alhatsz tovább az ágyamban. Nem nézett rá, nem úgy, mint ma, sosem látott ilyen kifejezést az anyja szemében, jeges volt ez a tekintet. Peter türelmetlen volt, korgott a gyomra. Amikor az anyja éjszakás volt, reggel hazajött, felébresztette, és iskola után ebéddel várta. Levest főzött vízből, sóból, és halfejből. Később a halfejeket kivette, és egy kis tejfelt tett a levesbe. Azt mondta, ez egészséges és tápláló. Néha szerzett lisztet, olyankor kis gombócokat formált belőle, és a levesbe főzte. Krumpli nem volt tél óta. Nem volt hús, lencse, káposzta. Még a kórházban is csak halat tudtak adni a gyerekeknek. Peter tekintete újra az ajtóra és a zár helyén lévő nyílásra esett. Eszébe jutott, hogy múltkor kérte az anyja, szerezzen zárat. Mindenütt van zár, minden házban, minden istenverte üres lakásban. De Peter elfelejtette.
Peter a már felpuhított bőrt rágcsálta a hüvelykujja körömágyán, a bőrt vékony csíkokban le lehetett tépni. Ha nem felejti el, anyja magára zárhatta volna a lakást. Tekintete a volt szomszéd elszenesedett bejárati ajtajára vándorolt. Mindenütt látszott a tűz nyoma, a falak, a plafon, a föld, minden fekete volt. Neki meg az anyjának szerencséje volt, csak a fölöttük lévő lakás, meg a Meyeréké égett ki.
Hirtelen kivágódott az ajtó, két katona jött ki. Egymás vállát veregették, jókedvűek voltak. Peter töprengett, bemehet-e a lakásba, számolt háromig. Egynek még bent kell lennie. Csendesen felállt, odament az ajtóhoz, résnyire nyitotta. Csuklást hallott bentről. A konyha elhagyatottnak tűnt. Nem dohányzott senki, minden tiszta volt és barátságos, mint reggel. A kredencen egy mosogatórongy hevert. Peter megfordult, s az ajtó mögött felfedezett egy meztelen katonát. Keresztbetett lábbal, feje a kezébe temetve, ott ült a földön és csuklott. Petert meglepte, mert a katona sisakban volt, holott egyébként teljesen meztelen, a háborúnak pedig állítólag hetek óta vége. 
Peter kikerülve a katonát belépett a szobába, anyja épp becsukta a ruhásszekrényt. Kabátban volt, épp felemelte a kiskoffert az ágyról. Peter meg akarta kérni, hogy ne haragudjon, amiért elfelejtette a zárat, amiért nem tudott segíteni neki, de egyetlen szó jött ki a száján: anya. A keze után nyúlt. Anyja kiszabadította magát, és elindult.
Elhaladtak a csukló katona mellett, aki a konyhakövön, a bejárati ajtó mellett guggolt, lementek a lépcsőn, le az utcán, egyenesen a halpiacra. Az anya hosszú lépteivel olyan gyorsan haladt, hogy Peter alig bírt lépést tartani vele. Peter ugrándozott, szaladt, szökdécselt, szinte futott utána, s közben valami hatalmas boldogság áradt el rajta. Elfogta a bizonyosság, hogy ma lesz vonat, igen, ma meglesz a nagy utazás, a nagy út nyugatra. Sejtette, hogy Frankfurtba mennek, esetleg Bautzenbe, az anyja nővéréhez, először mindenesetre irány Berlin. Régebben elalvás előtt anyja mesélt neki a patakról, a szép bautzeni piactérről, és arról, hogy milyen jó szagú a szülei nyomdája. Peter tapsikolt és fütyülni kezdett, amikor az anyja megállt előtte és ráparancsolt, hogy hagyja abba. Peter újra megpróbálta megfogni a kezét, de az anyja rászólt, nem látja, hogy egyik kezében a koffer, a másikban meg a retikül.
Vihetem a koffert, kínálkozott Peter, de az anyja elutasította.
Peter gyakran járt az anyjával a halpiacon. Az egyik asszonyt, azon kevesek közül, akik még kinn voltak a piacon, anyja jól ismerte. Fiatalasszony volt, de augusztusban elégett az arca, alig lehetett felismerni. Miközben kezdetben az égési sebet mintegy szégyenfoltként viselte, az utóbbi hetekben ugyanez sok mindentől megvédte a fiatalasszonyt. Ő volt az egyetlen, aki minden reggel kifeszítette a nagy piros ernyőt, mint valaha, mondták az emberek. Valaha, és ez a valaha nem is volt olyan rég, az egész halpiac nagy, piros ernyőkből állt. De az utóbbi években és hónapokban eltűntek. Ettől a halas asszonytól vette az anya legtöbbször a halat a gyerekeknek, angolnát, fogast, keszeget, compót, csukát, néha az öbölből egy vándorhalat, a kórházban minden halnak örültek, tavasszal pedig Peternek egy marénát hozott. Mire a rakpartra értek, a halas asszony rég felpakolta ládáit a kis fakordéra, kifeszítette fölé az ernyőt. A hőségben szurok és halszag terjengett. A halpiac romjai közé macskák költöztek, Peter egy sovány kandúrt figyelt, ahogyan fut a parton, fékeztében meginog, és egyetlen ugrással átszökken a stégre. Tavalyelőtt még széles, terjedelmes halászhajók ringatóztak szorosan egymás mellett, most egyetlen hajó sem volt. A kandúr egyik tappancsa a vízbe ért, a fejét újra meg újra visszakapta, mintha valami elijesztené. Hal volt ott, vagy mégsem? Az anya kinyitotta a retiküljét, és papírpénzt vett elő. Ezzel tartozom magának. A halas asszony beletörölte a kezét a kötényébe, pikkelyek ezrei csillogtak rajta, mint egy sellő ünnepi ruháján, elvette a pénzt és megköszönte. Aztán tekintete a kofferra esett, s amikor az anya kezet nyújtott neki, azt mondta: Jó utat.  A halas asszony ajkai sértetlenek voltak, húsos, nyers, fiatal ajkak, hangja gyöngyözött, mintha mindjárt elnevetné magát. Szemöldöke nem volt, a szempillák alig sarjadtak, Peternek tetszett, ahogy elfordul, lesüti a szemét, és zavarában valami ilyesmit mond: Na, akkor sok szerencsét, és Peter úgy érezte, hogy őt nézte közben, és neki kívánta. Odasimult az anyjához, fejét a karjának támasztotta, orrát mintegy véletlenül a hajlatba fúrta, az anya odébb lépett, s a koffert átvette a másik kezébe. Futva mentek az állomás felé. Útközben találkoztak az anya kolléganőjével, aki azt mondta, hogy a különvonatok nem jönnek be Stettinbe, ki kell menniük Scheunéba, a következő állomásra, mert onnan indulnak. 
A vágányok közt futottak. A kolléganő terhes volt, könnyen kifulladt, Peter anyja mellé nyomakodott, Peter futott utánuk, hallani akarta, miről beszélnek. A kolléganő azt mondta, egész éjjel nem hunyta le a szemét, egyfolytában a kórház udvarán talált hullákra gondolt. Peter anyja hallgatott. A katonák látogatásáról sem beszélt. A kolléganő elcsukló hangon mondta, mennyire csodálja Peter anyját, hogy olyan áldozatos volt, holott mindenki tudja, hogy a származása körül valami nincs rendben. A kolléganő fújtatott, de erről inkább most ne beszéljünk. Végül is kinek lenne ehhez bátorsága? Ő maga képtelen lett volna megfogni azt a karót, és kihúzni abból a nőből, tisztára, mint egy állat, fel volt nyársalva, cafatokban az egész alteste. A kolléganő megállt, nehéz testével az anya vállára támaszkodott, mélyeket lélegzett, az a szerencsétlen egyfolytában a lányát szólongatta, miközben az rég elvérzett mellette. Peter anyja megállt, nyersen rászólt a terhes nőre, hallgasson már el. Az ég szerelmére, hallgasson el. 
Scheunéban a keskeny peron tele volt emberekkel. Csoportokban ültek a földön, és bizalmatlanul méregették az újonnan érkezőket. Alice! –hallották az egyik csoportból, és Peter anyja elindult a női hang irányába, nyilvánvalóan felismerte valaki. Peter leereszkedett az anyja mellé, a terhes nő követte őket, de tétován állva maradt. Ott toporgott egyik lábáról a másikra. Az asszonyok susmorogtak, aztán két nő meg egy férfi eltűnt a terhes nővel. Ha egy nőnek pisilni kellett, lehetőleg többen elkísérték, az emberek úgy beszélték, az oroszok a bokrok mögött ólálkodnak, és rávetik magukat a nőkre. 
Aztán még órákig vártak a vonatra. Mintha kevés lett volna az ajtaja. Aki gyenge volt, azt az erősebbek hátralökték. Sípolt a kalauz. Az utolsó pillanatban Peter anyja fellökdöste a fiút, nyomta, préselte minden erejével a vonatba, az megfordult, szorította a kezét, átölelte, a vonat zökkent egyet, a kerekek forogtak, elindult, az anyja futott, Peter az ajtóhoz préselődött, szorította az anyja kezét, most megmutatja neki, milyen erős. Ugorj, kiáltotta. Ebben a pillanatban a keze kicsúszott az övéből. Akik lemaradtak, a vonat mellett futottak. Vagy meghúzta valaki a vészféket, vagy a mozdonnyal volt valami gond, a kerekek csikorogtak a vágányon. Egy testes kalapos hölgy kiabált hátulról: virsli, virsli! És tényleg, többen visszafordultak, megálltak, ágaskodtak, hogy lássák, ki kiabál, hol az a virsli. Az anya kihasználva az alkalmat néhány méterrel közelebb küzdötte magát. A tömeg kofferostul felpréselte a vonatba. Peter két karral szorította magához, soha el nem engedi többé. 
A vonatban a folyosón álltak, az emberek tülekedtek, lökdösődtek, a gyerekeknek rá kellett állni a kofferokra. Peter szívesen állt fel a kofferra, most akkora, mint az anyja. Ha az anyja megfordult, és állandóan forgolódott, csiklandozták a hajszálai, egy tincs elszabadult. Az anyjának orgona szaga volt. Mellette nyitva volt a kupéajtó, két fiatal lány állt az ajtóban koffereken, s a telitömött poggyásztartóba kapaszkodtak. Hónaljukon ritkásan nőtt a szőrzet, Peter az anyja válla felett próbálta jobban szemügyre venni a ruházatukat, amely bizonyos helyeken kidomborodott. Állát kellemesen dörzsölte az anyja kabátja. Peter anyjáról folyt a verejték, de a kabátját nem akarta volna otthagyni. A vonat megmozdult, lassan kigördült az állomásról. Az ablak előtt elhúztak a peronon rekedtek. Az egyik lány integetett és sírt, Peter látta, hogy a másik hóna alatt is finom szőrszálak sarjadnak. 
Kapaszkodj, mondta az anyja, és fejével a kupéajtó kerete felé bökött. Feltűzött szőke haján ott volt a fityula, a kabát ellenére ott volt még mindig, bár igazán nem a kórházban voltak. Alszol? Kapaszkodj, förmedt rá. Peter mégis az anyja vállára tette a kezét, eszébe jutott az ajtó mögött guggoló, csukló katona, és örült, hogy lelépnek végre, és át akarta ölelni az anyját. Ekkor könyökkel hátba taszították, olyan lendülettel esett az anyjának, hogy az majdnem elveszítette az egyensúlyát, a koffer megingott Peter lába alatt, felborult, s Peter végül ráesett az anyjára. Az anyja bezuhant a kupéba. Kiáltani, azt nem, de morgolódott, kelletlenül. Peter átfogta a csípőjét, hogy el ne szakadjon tőle. Fel akarta segíteni. Az anyja szeme dühösen szikrázott, Peter kérte, ne haragudjon, de mintha nem hallotta volna, száját összeharapta, a kezét ellökte magától. Peter most minden áron magára akarta terelni a figyelmét. Anya, mondta, de ő nem hallotta. Anya, újra a keze után nyúlt, a hideg, csontos, erős, annyira szeretett kéz után. A következő pillanatban a vonat zökkent egyet, az emberek egymásnak estek, s az anya ezután két kézzel kapaszkodott az ajtókeretbe és a poggyásztartóba, Peter pedig az ő kabátját fogta, amit nem vett észre, így nem is tudta megakadályozni. 
Pasewalk előtt valamivel a vonat megállt a nyílt pályán. Az ajtók kinyíltak, az emberek kilökdösték, kipréselték egymást a vonatból. Petert és az anyját magával sodorta a tömeg egészen a peronig. Egy asszony hangosan kiabált, hogy ellopták a poggyászát. Peternek csak most tűnt fel, hogy elveszítették a terhes nőt. Lehet, hogy vissza se jött, miután elment a dolgát végezni Scheunéban? Peter anyja sietett előre, özönlöttek szembe az emberek, útjukat állták, félrelökték a gyereket, aki annál inkább kapaszkodott az anyja kabátjába. 
Itt megvársz, mondta az anyja, ahogy egy padhoz értek, amelyről épp akkor állt fel egy idős férfi. Innen indul vonat Anklamba és Angermündébe, lehet, hogy kapok jegyet. Rögtön itt vagyok. Petert a vállánál fogva lenyomta a padra. Éhes vagyok, mondta Peter, és nevetve kapaszkodott a karjába. Rögtön itt vagyok, itt várj meg, mondta. Ő pedig: veled jövök. Az anyja: Engedj, Peter. De Peter felállt, hogy utána megy. Ekkor odanyomta a kiskoffert, és kofferrel együtt visszatuszkolta a padra. Peternek a koffert kellett fogni, nem tudott az anyja után nyúlni.
Itt megvársz, mondta szigorúan. Egy mosoly futott át az arcán, megsimogatta a fiút, és Peter felderült. A virslire gondolt, amit Scheunéban kínált a testes hölgy, talán itt is van valahol virsli, segíteni akart a keresésben az anyjának, egyáltalán, segíteni neki, már nyitotta a száját, de az anyja ellentmondást nem tűrőn megfordult, és eltűnt a tömegben. Peter amíg bírt, kémlelt utána, és látta még a váróterem ajtajánál.
Sürgősen ki kellett menjen, tekintetével kereste az illemhelyet, de meg kellett várja, amíg visszaér, végül is egy ilyen pályaudvaron könnyen szem elől tévesztik egymást. Lassan lement a nap. Peter keze hideg volt, térdével ütemesen mozgott. A kofferről kis festékdarabkák ragadtak a kezére, bikavér. Egyre azt az ajtót nézte, ahol utoljára látta az anyját. Az emberek özönlöttek minden irányba. Kigyulladtak a lámpák. Egy család felállt mellőle, mások ültek a helyükre a padon. Peter az apjára gondolt, aki valahol Frankfurtban hidat épít a Mainán, azt is tudta, hogy Wilhelmnek hívják, de azt nem, hol lakik. Az apja egy hős. És az anyja? Az ő nevét is tudta, Alice. És hogy kétes a származása. Újra a váróterem ajtajára nézett. Egészen megmerevedett a nyaka, hisz órák óta ült itt, s egyetlen irányba bámult. Jött egy vonat, az emberek megfogták a holmijaikat, a kilincseket, a hozzátartozóikat, mindent meg kellett fogni. Anklamba, a vonat nem Angersmündébe megy, hanem Anklamba. Az emberek elégedettek voltak, hiszen mennek a vonatok. Éjfél is elmúlt, már nem kellett kimenni, már csak várt. A peron kiürült, nyilván akik itt maradtak, bementek a váróterembe. Ha van is pénztár, nyilván rég bezárt, nem? Lehet, hogy nincs is váróterem az ajtó mögött, lehet, hogy ez a pályaudvar is megsemmisült, mint a stettini. Hátul a peron végén feltűnt egy szőke nő, Peter fölállt, a koffer beszorult a térde közé, ágaskodott, de nem az anyja volt. Egy darabig állva maradt. Aztán újra leült, és rágta a száját, és hallotta az anyja hangját, hogy meghámozza, és megeszi összes lehetséges testrészét, maga előtt látta az undort az arcán. Valakinek, mondta Peter magában, valakinek jönnie kell. Leragadt a szeme, de kinyitotta, nem szabad aludni, különben nem veszi észre, ha érte jönnek, küzdött az álmossággal, a kézre gondolt, felhúzta a lábát a padra. Fejét a térdére támasztotta, és mereven nézte a váróterem ajtaját. Hajnalodott, amikor szomjasan felébredt, a nedves nadrág a bőréhez tapadt. Hiába várt, az anyja nem jött többé. Most felállt, elment illemhelyet meg vizet keresni. 

       HAJÓS GABRIELLA FORDÍTÁSA



Lettre, 65. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu