Tegnap valaki öngyilkos lett a kertemben. Nagy kertem van, nem ültetek bele semmit. Se tulipánt, se szekfűt, se jácintot. Zöldséget meg végképp nem. A kutyapisi nem tenne jót a cukkininek vagy a paradicsomnak. A fejes salátával pedig sosem volt szerencsém, ez régi tapasztalatom. A kerten sok kutya fut keresztül. Be kell lássam, a városi ebnek is kell egy kis zöld. Hát belátom.
A gyalogosoknak van itt egy híd. Néha azt képzelem, én magam építettem ide. De nem. Itt volt már korábban is. A híd remekmű. Egy konstrukció, néha azt hiszem, mennyei konstrukció. Szeretem ezt a szót.  A híd Weddingből indul, és elível hozzám, a Prenzlauer Bergig. Kövér és széles. Közepén terjedelmes út, kétoldalt keskeny járdák. Déli részén hatalmas kar nyúlik ki belőle az Alexanderplatz irányába, amit csak gyalogosok használnak, és igen drámai látványt nyújt. Állandóan filmesek lebzselnek ott, meg szerelmespárok válnak szét rajta. A fiú többnyire a korlátnál marad, míg a lány egyre kisebb háta lassan a semmibe vész a karcsú hídkaron át. De én tudom, hogyha egyenesen továbbmegy, a Mauer parkba érkezik. Nyilván szomorúan ül majd a lejtőn, szétlapított sörös- és üres pizzás dobozok között, miközben a háta mögött a graffitisek a Max Schmeling-Halle felé vezető városfalra színes jeleket spréznek, és részeg semmittevők a lejtő tetején álló hintákon libbennek fel és alá. Ez így sokkal jobb zárókép volna. Szerintem.  
De a legklasszabb a hidamban a vége. Vagy a kezdete. Mittudomén. Mert egyszer csak nincs tovább. Ezt már kihasználták a filmesek is. Egyszer, amikor épp a Gyógyforrás üzletházból jöttem, ahol bevásároltam, eltávolították a deszkafalat, és a kocsik félig kilógtak a szakadék fölé. Rendőrök is voltak, akik arra vigyáztak, nehogy valaki véletlenül leessen. Hol voltak ezek tegnap, kérdem én. Máig sokat sustorognak erről a hirtelen hídvégről. Van, aki szerint egyszerűen a városnak elfogyott a pénze. Mások úgy gondolják, az NDK-hoz lehet ennek valami köze, de hogy pontosan micsoda, azt nem tudják. Végül a szomszédom azt mesélte, hogy elszámolták magukat, és hogy az utolsó pillért oda kell építeni, ahol most az S-Bahn vonala van. Neki hiszek. Kivárják, amíg az Ost-Behm és a sokkal hosszabb West-Behm utcát megszüntetik, megszüntetik, aztán átirányítják az S-Bahnt, idétlen pilléreit betelepítik a kertembe, a hidat pedig megnyitják az autók előtt. És akkor már semmi se lesz úgy, mint korábban volt.
De most még nem tartunk itt. Csak egy kisegítő gyaloghidunk van, ami levezet a hídról, s azt összeköti a Prenzlauerberggel. 90 fokos szögben kanyarodik le róla, a Böse-híd, a Bornholmer utca irányába megy tovább, aztán elfordul jobbra, és az S-Bahn magasfeszültségű vezetékei fölött egy kátrányozott útba, az Ost-Behm utca elhalt végébe köt be. Szívemhez nőtt ez a gyaloghíd, mert olyan erősen lejt, hogy elérje a Prenzlberg felőli oldalt. Így állandóan abban reménykedem, hogy hátha megint elszámolták magukat, ez alkalommal a magasságot illetően, és emiatt a híd soha nem készülhet el.  
Ha a gyaloghídon megy az ember, az S-Bahn közvetlenül alatta halad el. Egyszer itt álltam azzal a férfival, akit szeretek, és aki már nem szeret engem. Ő mutatta meg, hol voltak régen a nyugati kilátótornyok, ahonnan az emberek átintegettek, így próbálták provokálni a keletieket, hogy visszaintegessenek. Ami tilos volt. Teljesen felhúzta magát. De aztán magához szorított, és átüvöltött: „És most itt állok! Karomban egy nyugati nő!” Nevetett.
Körülbelül négy méterrel azelőtt, hogy a gyaloghíd úttá válik, elér a titkos átjáró a kerti padomhoz. Át kell lendülni a korláton, és hinni benne, hogy ott, ahová alig látni, Van a mélyben egy acél tartógerenda, amelyen kapálódzó lábait megvetheti. Innen már nem gond átmászni arra a betonhasábra, amely az én kertemben tenyészik. Ez a hasáb egy méter széles, két méter hosszú, és abszolút semmi értelme nincsen. Ha rajta ül az ember, meglehetősen magasnak tűnik, de hogy miféle célt szolgál, máig nem sikerült kiderítenem. A hasáb tetejét egyébként tökéletesen hiábavaló vasborítás fedi. Rozsdás, de nagyon kényelmes. Van alatta egy kis üreg, egyszer találtam benne fél doboz cigarettát. Ha odasüt a nap, jó meleg a vas az ember feneke alatt. De kiülhet az ember a hasáb peremére is, és lóbálhatja a lábát. Ezt különösen kedvelem. Olyankor csak ülök ott, és nézem a kertem. Mélyen a lábam alatt tenyésznek a gazok. Ebben az évben sok a pimpó, a hamis borbálafű meg az amerikai aranyeső. A kutyáknak először meg kell szabadulniuk gazdáiktól, hogy játszhassanak a kertemben, aztán gyorsan eltűnnek a bozótban. Föntről csak néhány vadul lengő fűcsomó látszik belőlük, meg az elégedett mormogásukat hallani.  
Éjszakánként különösen remek várni a Schönhauser allé és a Bornholmer utca között járó S-Bahnt, amely átszeli a kertemet. Eleinte minden csöndes. Csak a kabócák ciripelnek. Aztán a távolból dübörgés hallani, először csöndesen, majd dalolni kezdenek a sínek, és egyre erősödő husss-sal átzúg a vonat a kanyaron. Bent tompán maguk elé bámuló emberek ülnek, de olykor veszekedő szerelmespárok is felbukkannak, vagy bőgő gyerekükkel ordítozó anyák, esetleg alattomos ellenőrök, ahogy épp előveszik a karszalagot, és nagy elszánással elüvöltik, hogy „Kérem a jegyeket, bérleteket!”. Egyszer még Nina Hagent is láttam. De lehet, hogy csak odaképzeltem. 
A kertem természetesen nem az én kertem. Legalábbis jogilag, hogy úgy mondjam. De én imádom ezt a darab földet. A föld az egyetlen, amiért élni érdemes, Scarlett. Örökbe fogadtam. Ezért aztán nem keríthetem be. Nem ültethetek bozótokat, hogy megakadályozzák a behatolást. De amúgy se tenném. Nem vagyok én olyan. Jobb nekem, hogy a kertem mindenkié. Bár ez olykor komplikációkhoz vezet. Mert persze nem én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogyan juthat el a kerti padomhoz. Előfordul, hogy egész nap már előre annak a pillanatnak örülök, amikor majd átmászom a híd korlátján, s egy röpke másodpercre a levegőben lebegek. Aztán odaérek a hídhoz, és meglepődve látom, hogy valaki már ül a betonoszlopon. Bár jómagam mindig vigyázok, és csak akkor mászom át a korláton, ha kevés a szemtanú a közelben. Gyerek meg egy se. Ők titokban leutánoznának, és leesnének. Semmi szükségem hullákra a kertemben. De néha persze teljesen tehetetlen az ember.
Azok közül, akik időnként betelepednek ide, senkit se ismerek. De igazi disznók is akadnak köztük, mondhatom. Miután elmennek, először össze kell szednem az otthagyott vagy gondatlanul a kertembe borított szemetet utánuk. Ha ott vannak, gyorsan tovább megyek, és úgy teszek, mintha észre se vettem volna őket. Holott lehet, hogy ismernek. Hisz amikor ott trónolok a betonhasáb vasborítóján, azonnal a hídon gyaloglók figyelmének középpontjába kerülök. „Odas – susmorognak – hát ez meg hogy kerül oda?” És áthajolnak a korláton, fejcsóválva bámulnak a mélybe, és nem merik megkérdezni, hogy oldottam meg a dolgot. Bátornak tartanak. 
Ezen a nyáron gyakran foglalt a padom. Nagyon felbőszít. Azt hiszem, az embereknek fogalmuk sincsen, mit művelnek, amikor kedvenc helyemet valakinek megmutatják. Elindul a láncreakció, én meg teljesen kiszorulok. De amikor az új pillért építik a hídnak, úgyis felrobbantják a betonhasábot. Nyilván nemsokára. Két oldalról közelednek majd a hídhoz, feltörik a macskaköveket, kitépik a fákat, az út közepét gyepesítik, mindent szépen kiplaníroznak.  „Na, akik itt laknak, hamarosan költözhetnek”, nevetett a taxisofőr, aki egyszer hazahozott. Én ezt csöppet se találtam viccesnek. Amúgy sem értem, mi a célja ennek az útnak. Az autósok legfeljebb egy percet spórolnak, ha nem kell átmenniük a Böse-hídon vagy a Gleim-alagúton, mint eddig. De egy perc is sokat ér ebben a városban. 
És most valaki meghalt a kertemben. Majdnem találkoztunk. Épp futni akartam. Mindig két lehetőségem van. Amint kilépek a ház elé, vagy balra fordulok, azaz a Friedrich-Ludwig-Jahn sportpálya salakjára. Vagy jobbra futok. Át a hídon, el a Gyógyforrás üzletközpont mellett, a Humboldt-liget felé. Sosem tudom előre, hogyan döntök, mígnem a kapunál a testem egyszerűen befordul jobbra vagy balra. Mind a két utat egyformán szeretem. Néha jó, ha érzem, a cipőm sarka alatt a rozsdabarna gumit a sportpályán, és tompán futok körbe fujtató társaimmal. Kiüríti a fejemet. A Humboldt-liget az más. Alig érek ki a parkba, máris éber leszek. Figyelem a törököket, ahogy golyóznak, vagy a városi kertészeket, ahogy metszik a fákat. A múlt tavasszal egy férfi, mintha fejbe vágták volna, csak ült a virágzó sáfránymező előtt a nyugati kijárónál. Nem felejtettem el az arckifejezését. Ezen kívül a parkban az uszoda hátsó kerítésénél van egy játszótér, ami szinte mindig üres. Ott felkapaszkodom egy rúdra és himbálódzom rajta. Jót tesz a gerincemnek. Ilyenkor mindig olyan furcsán recseg.
Tegnap viszont azt akartam, hogy üres legyen a fejem. Balra indultam. Ha jobbra futok, még láttuk volna egymást. A halott nő meg én. Azt hogy nő, az íróasztalon előttem fekvő újságból tudom. Tegnap még nem tudtam. Még semmit se tudtam tegnap. Kiügettem a sportpályára, és róttam a köröket. A cél mindig legalább tíz kör. De ha őszinte akarok lenni, ennyi csak akkor megy, ha fut valaki velem. Egyébként elunom. Általában előbb feladom. Ilyenkor viszont beállok középre, a méregzöld gyepre, és nyújtó gyakorlatokat végzek. Ha száraz a fű, a hátamra fekszem, s a lábaimat nekitámasztom a kék égnek. Akkor a vér beáramlik a fejembe, s az az érzésem támad, hogy megint minden a helyén van. De az égbolt tegnap hirtelen elsárgult. Eleinte viccesnek találtam. A színek körülöttem erőteljesebbek lettek. Mintha egy vörösesbarna szemüvegen keresztül néznék. Folyt rólam a verejték, jól jött volna néhány hűs esőcsepp. Nemsokára feltámadt a szél. Először csak egész gyengéden rezegtek a fák koronái. Aztán rettenetes széllökések vágtattak a gyepen és a salakpályán, azonnal kiürült. Ujjongva adtam át magam az örvénylő levegőnek. A széltől mindig feléled a testem. Ezért szeretem annyira az Északi tengert. Egy darabig játszottam a viharral. Szembe rohantam vele, aztán megfordultam, és hagytam, hogy sodorjon. A hajam az arcomat csapkodta, a trikóm annyira verdesett, hogy azt hittem, szétszakad. De aztán túl vad lett a vihar, úgy döntöttem, hogy a Falk-téren és a Schwedter utcán keresztül felfutok a hídnyúlványra. A hídon akartam kivárni, amíg felszakadoznak a felhők. A gyaloghídon hamar a Prenzlauerberghez, azaz haza érhettem volna. Az tényleg nem számított, hogy megázom. Ellenkezőleg. Örültem a hideg zuhénak, de a meleg zuhanynak is utána.
Ám a gyaloghíd le volt zárva. Már messziről láttam a rendőrautókat. Persze azt hittem, megint forgatnak. Sőt, irigyeltem a stábot, hogy kamerájukkal megörökítik ezt az időjárást. Meg akartam kérdezni őket, mi a film címe, hogy megnézhessem. Ilyet egyébként sosem csinálok. A hídnyúlvány szinte belengett, olyan heves volt a szélroham. Lassabban futottam, nehogy egy széllökés meglepjen, és átfújjon a híd mellvédjén. Közben annyira lihegtem, hogy minden levegővételnél égett a tüdőm. Közelebb értem, de nem volt ott semmiféle stáb. 
A nő a gyaloghíd alatt feküdt. A vágányok között. Ott, ahol tavaly néhány repcető virágzott. Nem láthattam, mert mire felértem a hídra, épp letakarta egy tűzoltó plasztik fóliával. Hárman voltak ott lenn. Hallgatag férfiak egyenruhában. Fent a gyaloghíd keskeny bejáróját egy kaffogó műanyag szalaggal zárták el. Előtte egy feketébe öltözött kövér férfi állt. „Át kell mennem!” üvöltöttem a széllel szemben. Abszolút nyugodtan állt ott, s ha most rágondolok, úgy érzem, a szél egyáltalán nem érintette. Ott állt a légszegény térben, nem volt zilált. Csak a fejét rázta. Kezemmel a térdemre támaszkodtam, és felsőtestemmel előrehajoltam. Szinte egyáltalán nem kaptam levegőt. „De – hápogtam – de nekem haza kell mennem”. Abban a pillanatban eleredt az eső. Kövér, nehéz cseppekben pattogott meztelen karomon, lüktetett a halántékomon.  Képtelen voltam gondolkodni. Képtelen. Ott lenn volt a halál.
Más talán megkérdezte volna, mi történt. Nekem nem ment. Egyszerűen megfordultam, és eljöttem. Biztosan gyorsabb lett volna, ha visszafutok a Koppenhágai-, majd a gyaloghídon át a Sonnenburger utcába. De nem gondolkodtam, csak futottam az orkánnal a hátamban, a Behm-hídon át Weddingbe.  Az eső vastag sávokban zuhogott rám, de nem éreztem semmit. Érinthetetlen voltam, mint az a kövér férfi a gyaloghídon. Az első lehetőségnél elfordultam jobbra. Az iskolánál. A hobbikerteknél valahogy megálltam, nekidőltem egy fának. Vastag törzse meleg volt és száraz. Tompa dörgést hallottam föntről, tudtam, hogy nem itt kéne most állnom. De nem tudtam elindulni. Jókora jégdarabok pattogtak le mellettem, a földön.  Szétroppantak és beleolvadtak a patakokká növekvő tócsákba és pocsolyákba.
A férfira gondoltam, akit szeretek, nem tudtam, hogy ebben a pillanatban nincs is olyan távol, mint általában máskor?. 
Egyre hangosabban dörgött az ég. El kellett indulnom. Haza akartam érni. Amikor a jégszemek ismét hosszúkás esőcseppekké váltak, elszabadultam a fától. Remegett a térdem, mégis erőltettem a futást, kényszerítettem rá magamat. Nem bírtam kivárni, amíg valahogyan hazaérek. Szükségem volt a lakásomra magam körül. Azonnal. Egy korlátra, hogy belekapaszkodjak. Egy puha párnára, hogy betemessem vele a fejem. Maga volt az örökkévalóság, amíg elértem a Böse-híd lábához. A cipőm csuromvíz lett és cuppogott, a joggingnadrágom libabőrös combomhoz tapadt. A hideg szél érintése olyan volt a bőrömön, mint a jég. Elfutottam a Böse-híd tábla mellett. „Te gonosz híd”, mondta egyszer egy barátom, és korholva felemelte a mutatóujját. Általában nevetek, ha ez eszembe jut. 
Amikor átértem a hídon, nem tudtam a kísértésnek ellenállni. A Malmöer utca felé kellett volna futnom. De elfordultam jobbra, át az autókereskedő felázott telkén, és továbbfutottam lefelé, a Norweger utca irányába. Most alulról közeledtem a gyaloghídhoz. Tudtam, hogy többet fogok látni, mint az előbb, amikor az utca végén felfutottam az emelkedőre a Behm utcán. Nem tudom, mit akartam látni. De nem hagyott nyugodni. Ahogy a plasztik fólia alatt fekszik. Talán mégiscsak veszem a bátorságot, és valakit megkérdezek. Bár még azt se tudtam akkor, hogy nő. És azt se tudtam, hogy annyi idős, mint a legtöbb barátom. 
Amikor az emelkedőre értem, nem néztem oda. Meredten néztem magam előtt a talajt. Látóköröm peremén észleltem, hogy a Behm utcában is áll egy rendőrautó, és hogy a gyaloghíd még mindig le van zárva. Hazarohantam. Át a belső udvaron, fel a lépcsőn a lakásba. A combom remegése csak a meleg zuhany alatt múlt el. Aztán ott ültem pokrócba bugyolálva, és némán bámultam ki az ablakon. Az eső lecsendesedett, és az oldalszárny tetőkertje fölött felfedeztem egy szivárvány csücskét. 
Nem értem, hogyan csinálta. Ahogy egy barátom ma a telefonba mondta, biztos nagyon elszánt volt, mert fejjel lefelé ugrott. Ugyanis a hely, amelyet kiválasztott, az egyik legalacsonyabb pont volt a hídon. Lehet, hogy a vezetékek közé vetette magát. Nem tudom, lehet, hogy meg kellett várnia, amíg jön egy S-Bahn. Az újság szerint azonnal meghalt, s a rendőrség sem késlekedett. De hogy ki volt, nem tudom. Nem is fogom megtudni soha. Bár szeretném tudni, látta-e a sárga eget, mielőtt levetette magát. Vajon a szelet érezte-e. A szelet, amely engem mindig visszaránt az életbe, és nála olyan siralmasan csődöt mondott.
Ma reggel ki akartam ülni a kertembe. A padomra. De ott álltam a korlátnál, és nem tudtam átvetni magam. Egyre azt a helyet láttam, ahol feküdt. Ott álltam, és néztem, és képtelen voltam megérteni, miért ezt a helyet választotta. Naponta erre jött, és tegnap levetette magát. Vagy: véletlenül erre járt, először. És levetette magát. Valaki holdkóros lett, s beszívta a mélység. 
Az egészben az a fura, hogy ez a gyaloghíd nemsokára nem lesz. Már ásnak a házam előtt, mindjárt elérik a hidat. Aztán hozzák a kotrógépeket meg a darukat, kitépik a síneket, szétzúzzák a betonhasábot, leszerelik a gyaloghidat. És nem lesz itt semmi. Egyszer majd a kész Behm-hídon állok, mögöttem elzúgnak az autók. Áthajolok a korláton, és elképzelem, ahogyan ez a nő, ott, ahol akkor már nem lesz semmi, áthatolt a levegőn. Megállt, talán még tétovázott kicsit, lebegve, s aztán megugrotta. A kapriólát.
Másik kertet kell keresnem magamnak.
 

                     HAJÓS GABRIELLA FORDÍTÁSA