Listákat írtam. Popović úr, zenetanár. Becsöngetek a negyedik emeleti ajtón, felesége, Lena fogad, elegánsan öltözött úrihölgy, felkonytolt haj, arany fülbevaló és pézsmaillat, indulásra kész, de nem megy sehova. Nem kell magyarázkodnom, Katarina, mondja és mosolyog, már elmesélte, hogy a városban van. Jöjjön!
Amint belépek a nappaliba, Popović úr kikapcsolja a tévét és feláll. Kíváncsian végigmér, és kezet nyújt. Miután a felesége bemutat neki, már ő is emlékszik rám: Aleksandar! Ez aztán a meglepetés! Foglalj helyet, fiam, foglalj helyet. Őszintén szólva, alig ismertelek meg.
   Alacsony üvegasztal köré ülünk. Popovićné eltűnik a konyhában, és egy perccel később jókora sajttállal jelenik meg, nekem egy üveg sör jár hozzá, férjének víz és két piros tabletta ezüsttálcán.
   Igen, mondja Popović úr, már emlékszem. Egyetemista korunkban jó barátok voltunk a nagyapáddal, később aztán politikai vonalon is. Slavko Isten áldotta szónoktehetség volt, az ötleteit csak kevesen értették meg a pártban, és szinte senki sem helyeselte őket. Szóval egészen briliáns ötletei voltak.
   Bólogatok, és élvezem az idős férfi mély, megfontolt hangját, higgadtságát, nézem a beszéd közben tágra nyíló, világos szemét. Felesége velünk szemben ül le, kezét az ölébe kulcsolja, és olyan figyelmesen méricskéli a férjét, mintha ő lenne a vendég.
   Ha Slavko nem szorgalmazza, folytatja kis beszédét Popović úr, a városi könyvtár például soha nem bővül ki. Ebből pedig az iskolák mind a mai napig profitálnak, sőt, az egész város profitál belőle. Milyen régen történt már mindez...
   Feltűzök  a fogpiszkálóra egy sajtkockát, a sajt nagyon hideg és paprikaízű. A lakásban virágdíszes szekrények és komódok, egy nagy szecessziós lámpa, egy sötét fából készült írópult, fölötte Tito portréja. A polcokon, a padlón, mindenütt kották és bakelitlemezek. A sarokban ott a zongora, mellette egy gramofon. Újra Popović úrra nézek, hunyorít és kezet nyújt. Professzor Petar Popović vagyok, hát Ön?
   Tessék?
   Popovićné a torkát köszörüli. Petar, mondja, ez itt Aleksandar, Slavko unokája.
   Slavko Krsmanović? – kiáltja Popović úr lelkesen és felragyog az arca, nahát, micsoda kellemes meglepetés! Alaposan megváltozott, Aleksandar! Tudja, a nagyapja gyakran elhozta magával, amikor meglátogatott bennünket. Nagyon jól megértettük egymást, a višegradi Ciceró és én. Ön annak idején legfeljebb... hát, nem lehetett több, mint... Popović úr újra a gondolataiba merül, kezét az álla alá teszi. A feleségére nézek, aki még mindig mosolyog. Majd eszedbe jut, Petar, mondja halkan, majd eszedbe jut, csak lassan.
   Popović úr összevonja szemöldökét. Lena, fordul a feleségéhez, az úr kicsoda?
   Aleksandar Krsmanović, veszem át ezúttal a szót, felállok és újra kezet nyújtok a szürke mellényes, akkurátusan elválasztott hajú öregúrnak. A nagymamámhoz jöttem látogatóba. Egyszer egy zenei lexikont kaptam Öntől a születésnapomra.
   Popović úr nevet, ő is feláll, és két kézzel melegen szorongatja a kezemet. Hát persze, kiáltja, a Világzenei Lexikon! Ön Slavko unokája! Üljön már le, üljön le, Lena, hoznál nekünk sört, ugye, iszik sört?
   Szívesen, mondom, és Popović úr barátságosan néz rám, egy mosolygós úr a lemezei és kottái között. Slavko nagypapa mindig dicsérte, hogy milyen jól zongorázik, és a város egyetlen igazi értelmiségijének tartotta. Miután felesége eltűnt a konyhában, Popović úr még erősebben szorítja a kezemet, és bizalmasan odasúgja: egész életemben olyan könnyelműen bántam a feleségem szépségével és  kedvességével, ahogy különben csak a történelemmel és a halállal.
   Popović úr iszik egy korty vizet, és olyan közelről nézegeti a poharát, hogy kiül rá a pára. Popović úr kigombolja az ingujját. Nem valódiak, mondja, és az arany mandzsettagombokra mutat, rajtuk az ezüst violinkulccsal.
   Szép és kedves hitvese bejön a sörökkel a nappaliba, és még éppen látja, amint férje kezet nyújt nekem és azt mondja: Petar Popović, kihez van szerencsém?
   Miután bemutatkoztam, feláll. Egy kis zenét, Krsmanović úr?, kérdezi, és menet közben megcsókolja feleségét. Mit szólna Bachhoz? Az a benyomásom, Ön tudja értékelni Johann Sebastiant, akit errefelé meglehetősen lebecsülnek. „Ich lasse dich nicht, du segnest mich denn”, javasolja. Örvendek, énekli, hogy keserves sorsomnak még ma véget vethetek. Pam-ta-tam, dúdolja, megáll a gramofon előtt, és csak áll egyhelyben.
   Talán jobb is így, mondja Popovićné, és kortyol egyet a sörösüvegből, el lehet bújni az emlékek elől, és nem kell hagyni, hogy ez a förtelmes jelen nap mint nap arcul csapjon.
   Popović úr elfordul a gramofontól és a könyvespolchoz megy. Rövid gondolkozás után kivesz egy kottát és lapozni kezd benne, mintha egy bizonyos részt keresne, pam-ta-tam, dúdolja.
 

Pokor egyetlen listán sem szerepel. Visszaúton Fatima nagyi házától – 986 lépés – egy rendőrrel találkozom, aki egy óriási zsák hagymát próbál begyömöszölni szolgálati kocsija ajtaján. Pokor tehát újra rendőr. Megismerem az ápolatlan vörös hajáról, amikor a hagymákkal vívott küzdelemben leveszi sapkáját. Pokor a háború előtt is rendőr volt, a fiával gyakran találkoztam horgászás közben, remekül tudtunk együtt hallgatni. A szóbeszéd, hogy Pokor előlépett – komótos rendőrből brutális szabadcsapatok vezére lett –, annak idején még hozzánk, Németországba is eljutott. Az emberek a Pokolj úr csúfnevet adták Pokornak, és Mészárlás úr állítólag nem egyszer adta ki embereinek a parancsot, hogy ne hozzanak szégyent a nevére.
   Mészárlás úr a Felszabadulás téren áll, amit ma már nem így hívnak, hanem valamelyik szerb király vagy hős nevét viseli, és újra csak Pokor a kék rendőr-egyenruhájában. Erőlködik, de a zsák nem akar beférni az ajtón. Az egész kocsi tele van hagymával, leválik egy-egy héj, és az utcára szállingózik. A többi autó kikerüli  a kék golfot, én pedig megállok. Pokor földhöz vágja a zsákot, és dühtől tajtékozva többször belerúg. Zihálva körülnéz, és felhúzza a nadrágját, amelyből fölül kikandikál a feneke vágása. Még a zsebeit is megtömte hagymával. Kihívóan biccent felém: Na mi van? Mit bámulsz?
   Segíthetek? – kérdezem.
    Te meg kié vagy?  – dobja vissza a labdát.
Nem értem meg rögtön a kérdést, annyi éve nem tették fel nekem, hogy csak lassan kezd derengeni: a „kié” a szüleimre vonatkozik – olyan kérdés ez, amit gyerekeknek szoktak feltenni, ha eltévedtek. Közlöm vele apám kereszt- és vezetéknevét.
   Te Aleksandar vagy, ugye? Megismétli apám keresztnevét, és kimondja anya nevét is, kétszer, másodjára kérdően. Nekem pedig azonnal igennel kellene válaszolnom. Azonnal, magabiztosan meg kellene ismételnem anya nevét, büszkén rábólintani, hogy igen, ez a név anya gyönyörű arab neve és elmagyarázni Pokornak, hogy a név hajót jelent vagy tavaszt vagy élvezetet. És Pokor arcába kellene vágnom, hogy felháborító, hogy ebben az országban a gyilkosok nemcsak hogy szabad lábon mászkálhatnak, hanem még rendőr-egyenruhát is hordhatnak. Én azonban habozok, és elnézek a pecsétes kék uniformis mellett, a hagymák felé, amelyek az egész kocsit megtöltik. Habozok, és nyelek, és nem akarom meghallani a kérdést. Nem tudom lenyelni a szégyent, amely felfelé kúszik a torkomon.
   Pokor összeborzong, mint aki fázik. Miki a városban van, ugye?, kérdezi, és amikor erre sem válaszolok, köszönés nélkül préseli be magát az ekkora emberhez és ennyi hagymához túl kicsi autóba.
   Félek attól a szerb rendőrtől, akit a „feltételezett” és „van rá elég tanú” kifejezésekkel lehet jellemezni. Talán alaptalan a félelem, de elegendő ahhoz, hogy letagadjam anyát  a közrendőr, Pokor előtt, aki az utóbbi tíz évben harminc kilót hízott és akit most hagymabűz vesz körül. Az utolsó zsákot ott hagyja az aszfalton. És nem adja meg az elsőbbséget, amikor befordul az utcába, amely – akárcsak a tér, ahol szégyentől földbe gyökerezett lábbal állok – már új nevet visel. Egy királyét vagy egy hősét.

Írtam listákat, de nem ez a lényeg.
  
        Pándi Zita fordítása