Az olasz író-szemiológus negyvenötödik művét jelenteti meg a Grasset – a 2000 januárja és 2005 vége közt keletkezett jegyzeteket, cikkeket, írásbeli hozzászólalásokat –, Hátrálva, mint a rák: melegháborúk és médiapopulizmus címmel. Találkozás a legműveltebb vitázóval.

Ön a populizmus veszélyére figyelmeztet, amely mintha egész Európát eluralná. Hogyan magyarázza a jelenséget?

Óvakodjunk az elsietett következtetésektől. A nacionalizmusok állítólagos visszatérésének oka – mindenekelőtt Közép- és Kelet-Európában – alapvetően a szovjet birodalom felszámolásának folyamata. A jelen forgatagának foglyaiként megfeledkezünk a történelmi idő hosszúságáról, amely évszázadokat fog át. Megkértem Jacques Le Goffot, aki egy Európa történelméről szóló sorozatot szerkeszt, hogy írasson könyvet arról, milyen árat fizettünk minden alkalommal, amikor egy birodalom megszűnt. A vállalkozás akkora, hogy eddig sajnos senki se mert belevágni. Pedig egy ilyen munka alapvető lenne ahhoz, hogy megértsük a mai világot. A Balkán például még mindig a római birodalom összeomlásának súlyos adóját fizeti. Ahogy a Közel-Kelet is az oszmán birodalom felbomlását nyögi. Sok évtizednek kell még eltelnie ahhoz, hogy a szovjet rendszer összeomlásának árát kiegyenlítsük. A mai nyugati nacionalizmusok az imperializmusok tektonikájából származnak; az összeomlás megrázkódtatása után egész évszázadoknak kell eltelniük ahhoz, hogy a nemzeti „táblák” stabilizálódjanak, és a lökéshullámok csillapodjanak.

Legutóbbi könyvében, a Hátrálva, mint a rákban, Ön azt írja, hogy ennek a populizmusnak semmi köze a néphez. Miért?

Egyszerűen azért, mert ez a híres nép nem létezik! Vagy egyszerűen a nyelvvel való visszaélésről van szó, és a nép egy ország lakóinak összességét jelenti, akiknek a gondolkodását csak a választások napján ismerjük meg. Ez esetben viszont nem magáról a népről van szó, inkább a választókról, vagyis egy egyszerű statisztikai entitásról. A populista nem a népre támaszkodik, hanem egy olyan ideális és elképzelt gyülekezet kivetítésére, amelyet megnyert saját ügyének, és amelynek elsődleges funkciója az, hogy az ő tevékenységét igazolja. Különben is, a populista módszeresen elkerül minden igazi konfrontációt a néppel. Berlusconi sohasem ment be a parlamentbe, beszédeit a médiának tartogatta. Az az érdeklődés, amelyet a francia média és az értelmiség tanúsít a „Berlusconi-eset” iránt, mindenekelőtt abból a félelemből fakad, hogy hasonló helyzet Franciaországban is előfordulhat. Gyakran hallom, hogy a következő elnökválasztáson Nicolas Sarkozy és Ségol?ne Royal sokkal inkább a kommunikáció virtuális terében, semmint a programok versenyében ütközik majd meg. Jó volna, ha tanulnának a franciák a berlusconizmus példájából.

Ön tart az információs túlburjánzástól?

A médiavilág túlburjánzása akkor kezdődött, amikor Kennedy legyőzte Nixont, nem valamiféle nyilvánvaló politikai fölénynek köszönhetően, hanem előnyösebb fizikai megjelenésével. Ez döntött az ő javára egy olyan ellenféllel szemben, aki még tisztességesen megborotválkozni sem volt képes. Ez volt a dolog első megjelenése. Azelőtt, a média nélküli világban, a népnek nem volt kapcsolata saját vezetőivel. A nép jószerével nem is látta a királyt, legfeljebb életében egyszer, amikor felszentelését követően meglátogatta a tartományait és kézrátétellel gyógyított. Amióta azonban a politikus elkezdte megmutatni magát, ő is szereplővé vált. Nagyon nehéz ma már elkerülnie egy becsületes politikusnak, hogy ő maga is a rendszer játékszerévé váljon. Ma a politikusok fontosabb bejelentéseiket a televíziónak tartogatják, s csak ez után fordulnak a parlamenthez, pedig ott módjuk volna kifejteni a javaslataikat és érvelni mellettük. Ez a populizmus kezdete. Azzal azonban, hogy a médiát részesítik előnyben, önmagukat egyetlen szlogen ismételgetésére korlátozzák. Ez a gyakorlat kötelezővé vált. Ha valaki nem hajlandó alávetni magát ennek a szokásnak, az annyi, mintha lemondana politikai létezéséről. Berlusconi úgy töltötte ki a mandátumát, hogy kedden épp az ellenkezőjét mondta annak, amit hétfőn bejelentett. De a médiaidő gyorsasága az amnéziát segíti. Egyébként én ennek a jelenségnek akartam ellenállni, amikor úgy döntöttem, hogy egész életemben az egyetemen maradok, mert az egyetem megmaradt annak a kitüntetett helynek, ahol a fiatalok a hosszú távú memóriát, a lassúságot és a történelmi kronológiát ápolják.

Ön szerint a történelmi érzéket az óceán túlpartján tették tönkre, elsősorban a neokonzervatívok…

Mert a mai Egyesült Államok sem a történelem iránti érzékkel nincs tisztában, sem azzal a szereppel, amelyet egy vezető hatalomnak be kell töltenie. Az ENSZ jobban megfelel a mai idők szellemének, amikor a jogot részesíti előnyben a háborúval szemben. Az Egyesült Államok elképzelése, hogy az amerikai birodalom tekintélyét kényszerítse rá a helyi konfliktusokra, 19. századi nóta. A mai Amerika teljesen a múltban él, fájdalmas kultúrahiánya miatt éppúgy, mint elbizakodottsága miatt. Ami egyébként Lajos Fülöp századának európai nagyhatalmaira jellemző. A Bush-kormány idején az Egyesült Államok látványos ideológiai fordulatot hajtott végre visszafelé. Elgondolni is szörnyű, hogy csak néhány évtizede, a negyvenes években az amerikai vezetők még hajlandók voltak kikérni egy antropológus, Ruth Benedict véleményét: mielőtt háborút indítottak volna Japán ellen, őt bízták meg azzal, hogy fejtse meg a japán mentalitást. A maiak leragadtak egy olyan állapotnál, amely az egykori brit birodalmat jellemezte: még a nagy orientalistákat sem méltóztattak megkérdezni, mielőtt beavatkoztak volna a Közel-Keleten.

Tényleg, Ön mivel magyarázza ezt a kulturálatlanságot?

Elmélkedjünk csak a saját nyomorúságainkról! A történelemvesztés, az Egyesült Államok kóros vonása sajnos fokozatosan megmérgezi az újabb európai nemzedékeket is. Kérdezzük csak meg egy fiatal angoltól, franciától vagy olasztól, hogy ki volt hazájában az államelnök az ötvenes években: nagy bajban lenne a válasszal, ellentétben az én generációm bármelyik diákjával.  Az iskola akkoriban események folyamataként láttatta a történelmet. És ami a legnyugtalanítóbb, hogy ez a viszonyulás már az egyetemet is elérte. Princetonban, az egyik filozófiai karon van olyan egyetemi kollégám, aki közölte a diákjaival, hogy órájáról „ki vannak tiltva azok, akik filozófiatörténettel foglalkoznak”. Ezzel mindent megmondtam. Az amerikaiak számára – minthogy az ő elképzelésük szerint a világ a semmiből jön – a korábbi szövegek, a régebbi bölcsességek felidézése kifejezetten európai gyarlóságnak számít, ahogy vonzódásunk is a történelem iránt. Így aztán az Egyesült Államokat a kollektív emlékezetvesztés fenyegeti, vagyis az Enciklopédia, azaz a tudás teljességének csődje, amelynek minden társadalomban kettős funkciója van: hogy megőrizze az emlékezetet és kiszűrje az anekdotikus elemeket, hogy csak a történeti elemeket őrizze meg. Az internet uralma, minthogy a háló nagy tömegű rendezetlen információt zúdít rá a világra, csak még hangsúlyosabbá teszi a történelmi látásmód elvesztését. Márpedig az információbőség épp olyan veszélyes, mint az információhiány: Borges leírta a Funes, az emlékező című írásában, hogy az ember belehalhat a felfokozott emlékezőképességbe, hogy a túltelített memória elviselhetetlenné teszi az életet.

Az Egyesült Államok intellektuális élete azért mégiscsak gazdag és sokrétű.

Csakhogy ennek az értelmiségnek nincs hatalma. Klikkekre van osztva, és be van zárva az egyetemi campusok luxusgettójába. Az egyetemi értelmiség sohasem szólal meg a nagy újságok vitarovataiban. És ha úgy döntenek, hogy beszállnak a politikába, akkor felhagynak az akadémiai munkáikkal, ahogy Brzezinski és Kissinger tette. Egyébként a Günter Grass-botrány, amely megfosztotta trónjától a nemzet lelkiismeretét, elképzelhetetlen volna az Egyesült Államokban, azon egyszerű oknál fogva, hogy ott egyetlen értelmiségi sem élvez hasonló státust. Amikor viszont értelmiségiek Európában aláírnak egy nyilatkozatot, azt még akkor is nehéz figyelmen kívül hagyni, ha nem veszik mindig figyelembe a tiltakozásukat.
(Le Figaro, 2006. szeptember 25.)

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu