Pavel Vilikovský
Emlékek ura
(Apák és fiúk körforgása az időben)
Egy üres szobában mások a hangok, ez tudott dolog, és a magyarázata
is egyszerű: megváltozik az akusztika. Az ablakon kitekintve meglepetten
tapasztaltam, hogy egy üres szobából a kilátás is más, idegenszerű. A hatodik
emelet magasságából úgy tűnt, hogy a vágtázó felhők alatt egyre távolodik
tőlem a temető. Apám sírjáig el sem láttam. Igaz ugyan, hogy a magas, fehér
sírkövet az év nagy részében fák takarták, de mivel tudtam, merre keressem,
önkéntelenül is beleláttam a képbe. Most nem ment.
– Nos, a végére maradt a legkeményebb dió – mondta a bátyám a kályha
mellől. Családi összefogással mintegy három hónap alatt sikerült kiüríteni
a lakást, miközben végig dolgozott bennem a csendes düh: el innen, el!
Mindennel el innen, nem tekingélünk hátrafelé! Nem akartam úgy végezni,
mint Lótné. Magamnak csak két dolgot hagytam meg: egy fényképet apámról
és egy zománcozott, bádog köpőcsészét. A fényképet, egy retusált, nyakkendős
portrét, anyám az ebédlőbe, ott is a díszhelyre akasztotta apám halála
után; én a helyében ezt ugyan nem tettem volna, vagy ha mégis, ezt a képet
semmi esetre sem, de most úgy tűnt, hogyha magamhoz veszem, teljesítem
anyám ki nem mondott kívánságát, és mivel ez az aranykeretes kép felidézte
anyám kegyeleti gesztusát, lényegében kettős portré volt. A köpőcsésze…
nem is tudom, számomra talán a hajdanvolt háztartásunkat szimbolizálta,
sőt, hamutartóként is használhatónak tűnt. Régen a fürdőszoba sarkában
állt, a földön, aztán idővel valahogy eltűnt, most meg a szennyestartó
aljában találtam rá a leltározás közben. Rejtélyes egy tárgy! Nem mintha
az évek során nem gyűlt volna össze elegendő ok a köpködésre, de ilyen
békés keretek között köpködni, meghunyászkodva, nem kecsegtetett fene nagy
megkönnyebbüléssel, és nem is fordult elő, hogy bárkit is rajtakaptam volna.
– El kell döntenünk, mit csináljunk ezzel itt, ni – mondta a bátyám
a padlón tornyosuló papírhalomra bökve: apám levelei, feljegyzései voltak,
amiket anyánk évekig a szekreter fiókjában takargatott. Kezébe vett egy
lapot a tetejéről, és lassan felolvasta: – „Lelkecském, köszönöm, hogy
meg sem várva válaszomat, írtál nekem...”, magánlevelezés.
¬– Nem is tudtam, hogy lelkecskémnek szólította anyát – mondtam.
– Biztos nem mindig, és nem is mindenki előtt – oktatott ki a bátyám.
– Épp erről van szó. Ez egy magánlevelezés. Se a levelek írója, se a címzett
nem él már. Mások meg ne olvasgassák, az illendőség is ezt diktálja. Mások
leveleit nem illik elolvasni. Ha már itt ez a kályha… otthon hol raksz
tüzet, a központi fűtésben? Van nálad gyufa?
Igaza volt, természetesen. Ha úgy vesszük, igaza volt, másrészt… miért
kellene úgy vennünk? Mások levelei! Nehezen tudtam volna megindokolni,
de én valahogy úgy éreztem, hogy amíg vannak számunkra ezek a levelek,
az az érzelem is tovább él, amelyik a szavakat diktálta, amelyből a levelek
megszülettek. Amelyből végső soron – ha nem úgy vesszük, hanem egy kicsit
ígyebb – mi, ketten is megszülettünk. Nem?
– Mikor is írta őket? – kérdeztem. – Úgy értem, melyik évben?
Bátyám a papírra pislantott. – Harminckettőben. Még a világon se voltál.
Sőt, még én se.
Hát éppen ez az. Nehéz úgy érvelni két halott eleven érzelme mellett,
amikor azt az ember maga is hülyeségnek gondolja. Magam se szeretem az
efféle szellemidézést, bár, ha úgy vesszük, ott volt előttünk, kézzel foghatóan,
fehéren feketén… vagyis inkább már sárgán feketén: az érzelmek színehagyott
fotográfiája. No de hagyjuk az érzelmeket, hisz az ember a saját érzelmein
sem igazodik el, bár nekem egyre úgy tűnik, hogy ez a fekete, szálkás betűkkel
telerótt, megsárgult papírdarab őriz magában, még ha nyomokban, pontatlanul
is, egy régvolt pillanatot, amikor apám az asztal fölé hajolva – a levéltárban?
a szállodában? az albérletben? – sietősen papírra vetette a sorokat, és
egy másik, ugyanolyan régvolt pillanatot, amikor anyám – az auditórium
oszlopa mögé bújva? vagy a kollégiumi padlásszoba ablakánál, amit egyik
sétánk alkalmával mutatott meg a Lazaretská sarkán? – mohón feltépte a
borítékot, széthajtogatta a levelet, szeme végigsiklott a sorokon: „Lelkecském...”
Úgy tűnt nekem, hogy abban a papírban lakozik ez a két pillanat, és hogy
a levél által beléjük léphetünk.
Nehéz megmagyarázni. Az igazság az, hogy a bátyámnak komoly fórja volt
velem szemben. Az apánk, persze, közös volt, de neki valahogy több jutott
belőle. Így húztunk sorsot, úgy is mondhatnám, hogy a bátyám a sors vak
markából a négy évvel hosszabb apát húzta. Ezzel még ki is egyeztem volna,
mindig kell valaki, aki a rövidebbet húzza, engem inkább az bosszantott,
hogy a bátyám folyton belejavított az emlékeimbe. Emlékem is csak kevés
volt, hármacska vagy négyecske, mert kicsi voltam, amikor apa meghalt,
és még azt a néhányat is folyton valaki javítgatta, radírozta. „Emlékszel?
– meséltem neki egyszer – Amikor apánk az ebédnél ránk szólt, hogy ne beszéljünk
teli szájjal, és amikor harmadszorra se fogadtunk szót, kivitt minket az
előszobába, és a nadrágszíjjal jól kiporolta a nadrágunkat?” Nem volt éppen
egy lírai jellegű emlék, de tehet-e az ember arról, mi ragad meg az emlékezetében,
kár lenne azt a keveset is kidobni. „Hát ezt jól összekeverted – jegyezte
meg a bátyám, bár én egy szótlan biccentéssel is beértem volna. – Nem azért
szidott minket, mert teli szájjal beszéltünk, evés közben egyáltalán nem
tűrte a beszédet. És nem az előszobába vitt minket, hanem a hálóba, ott
tartotta ugyanis a nadrágszíjait.” Máskor meg ezt felelte erre: „Téged
meg se ütött, csak találgatsz, engem is csak szimbolikusan, és csak egyszer.
Ránk akart ijeszteni.” És így tovább, mindig talált valami korrigálnivalót.
Anyám nemkülönben. Egyszer felidéztem neki azt az esetet, amikor az ötéves
szülinapomra kapott duplacsöves dugóspuskát – gyönyörűen kivert tussal!
– csomagoltam ki, és ők a hátam mögött apával feszülten várták örömkiáltásomat.
Erre ő nevetve mondta: „Majd megpukkadtunk. Mivel a puska nagy dobozban
volt, beállítottuk az előszoba sarkába, és mikor hazajöttél az oviból,
mindjárt odaküldtünk téged, hogy majd biztos meglepődsz. Na de te csak
beálltál a sarokba, mint egy kis mamlasz, észre se vetted a dobozt, azt
hitted, hogy büntetésből állítottunk oda, de a legjobb az volt az egészben,
hogy még meg se kérdezted, hogy miért. Addig álldogáltál ott, amíg apád
rád nem szólt, hogy nyisd már ki, de te még mindig semmi, ezért aztán próbáltam
neked segíteni, hogy milyen nap is van máma, erre te, hogy csütörtök. Na
de ekkor már hangosan röhögtünk. Addig-meddig, hogy oda kellett mennem,
hogy a kezedbe nyomjam a dobozt. Csak akkor esett le neked a tantusz.”
Szerintem nem tünteti fel túlságosan kedvező fényben a szülőket, hogy egy
gyerek ennyire megadóan, kérdés nélkül tűri a büntetést, de ezen az apróságon
az én kacarászó mamám nem akadt fenn. Platty, és már ott tündökölt az emlékképen
egy paca, mert, ugye, kinek okoz örömet saját maflaságára emlékezni. De
legalább a bátyám nem volt szemtanúja, ezért kivételesen nem kotyoghatott
közbe.
– Az a vicc az egészben – szólalt meg hirtelen, a papírhalmot mustrálva
–, hogy ha most apánk itt lenne, őt küldenénk le sörért. – Kérdő tekintetemet
látva, hisz egyikünk se volt nagy sörös, hozzátette: – Ezzel csak azt akartam
mondani, hogy közülünk ő lenne a legfiatalabb.
Igaza volt. Valahogy sose jutott az eszembe, hogy pár évvel már én
is több vagyok, mint ő, amikor meghalt, a halottak pedig, feltehetően,
nem öregszenek. Ott, ahol most van, legyen az bárhol is, nem lóg a falon
naptár, ugyebár? Az csak az itteni játszmához tartozik. Tehát ha most apánk
hirtelen beállítana, és bekukkantana az üres, kibelezett szobákba... Egye
fene, ha már itt van: Fogd a pénzt, öcsi, és ugorj le sörért! Csak nem
hagyjuk, hogy végignézze, hogyan fosztogatjuk fáradsággal felépített fészkét?
– A legfiatalabb és a legkisebb is – folytatta. – Te nem emlékezhetsz,
de apa csak egy kicsivel volt magasabb anyánál. – Felállt, és – tán mert
a sört emlegettük – kiment a konyhába vizet inni. Nehéz megmagyarázni,
miért, de amíg a konyhában volt, fogtam a halom tetejéről egy megsárgult
levelet meg egy keményfedeles füzetet, és csendben a kabátom zsebébe rejtettem
az előszobában. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, azt hiszem, akkor
is megtettem volna, ha egy idegen feljegyzései lettek volna, és nem a mi
legfiatalabb és legkisebb öcsikénké. Megijedtem a véglegesség gondolatától,
hogy örökre eltűnik egy nyom, amit valaki hátrahagyott, egy ujjlenyomat
az idő áttetsző üvegén. Egy kissé már elmaszatolódott, de még olvasható
lenyomata az öntudatnak. Ahhoz nem volt bátorságom, hogy a bátyámmal nyíltan
szembeszálljak, tudtam ugyanis, hogy neki van igaza, hogy kettőnk közül
ő a tisztességesebb: őt az emberek iránti tisztelet vezérelte, engem pedig
a teleírt papír iránti tisztelet.
A konyhában gyufát is talált. Kinyitotta a cserépkályha ajtaját, az
alsót is, hogy jobb húzása legyen, majd egy marék papírt dobott a rostra.
Azután sercent a gyufa.
– Ennél a tűznél aligha melegednének meg a dunyháink – mondtam fojtott
hangon. – Emlékszel, itt a bal felén volt a legmelegebb, valahol itt középen…
– A kezed járjon, ne a szád! – torkollt le a bátyám. – A füzeteket
még ne, kemény a fedelük. – A nyíláshoz hajolt, nézte, hogy lángra kapott-e
a papír, majd váratlanul megjegyezte: – Te tudtad, hogy apa raccsolt? Azért
is kaptad a keresztnevedet, mert nincs benne „r”. Ez volt az egyetlen feltétele.
Aztán már mindketten hallgattunk. A szél, amely előbb még az ablakon
süvített, most a kályhából hallatszott: levegő után kapkodtak a megriasztott
lángok. Egymás után adogattam a halom tetejéről a papírkötegeket, és figyeltem,
hogyan nyeli el őket a tűz. A végén eltüzeltük a porrongyokat, a felmosórongyot
és a csomagolópapír maradványait. Amíg a bátyám bezárta az üresen tátongó
lakást, lecsavaroztam a névtáblát. Most már se apának, se anyának nem volt
hova visszatérnie.
*
Hiányozhat-e valaki, akire nem emlékezünk? Van-e egyáltalán értelme
azt találgatni, mennyire lennénk mások, ha ő itt lenne? Igazat megvallva,
míg nem voltak gyerekeim, eszembe se jutott ezzel törődni. Olykor előfordult,
hogy anyám valamelyik barátnője, egy jótét lélek – érdekesmód a férfiaknak
nem voltak illúzióik, vagy pedig fütyültek a nevelési kérdésekre –, akit
felháborított valamilyen gyerekkori csibészségem vagy kamaszkori lázadásom,
kifakadt: „Apád, ha élne, jól ráncba szedne!” vagy „Apád már rég észhez
térített volna!” Egy ilyen valaki után nem sóvárogtam. Egy kicsit…, de
már később, felnőttkoromban, egy kicsit fura érzés volt, amikor kocsmai
társaságban valakiből, egy régi cimborából egyszer csak kibuggyant: „Az
apád, hogyha ivott, meglehetősen epés tudott lenni”, egy másik pedig csodálattal
emlegette, hogy „Olyan erős dohányos volt, hogy alig bírta ki az előadás
végéig, már a teremben rágyújtott. Napi nyolcvan szálat elfüstölt.” Egy
ilyen valaki már érdekelt volna, de szégyelltem kérdezősködni, zavart,
hogy idegenektől tudok meg róla személyes dolgokat, s nekem nincs mivel
viszonoznom. Elvégre az én apám volt, nem az övék! Nevet adott nekem, amivel
együtt tudtam élni akkor is, ha történetesen raccsolok, aztán diszkréten
távozott, még az emlékeimből is.
Ezt a tapintatosságát méltányoltam, sőt olykor még magamnak is felróttam,
hogy én miért nem vagyok erre képes. Világos, hogy nem szántszándékkal
ment el, még csak nem is tapintatból, de mégis… Amikor már nekem is voltak
gyerekeim, úgy képzeltem, hogy négy-, ötéves korukig megtanítom őket viselkedni
– mondják mindig szépen, hogy „kérem” és „köszönöm”, lehetőleg ne teli
szájjal –, azután pedig igyekszem minél kevésbé láb alatt lenni. Nekem
még ez se sikerült. Attól tartok. „Soha nem felejtem el”, jelentette ki
múltkor a lányom, „hogy a papa kicsúfolt, amikor eltörtem a lábam. Futottunk
a villamos után, és én elestem. Szörnyen vicces, mi? Hiába mondtam neki,
hogy menjünk az ügyeletre, mert iszonyatosan fáj a bokám, rá se tudok állni,
erre ő, hogy ugyan már, semmiség, csak megrándult, egy kicsit szétjárod,
otthon teszünk rá ólomecetes borogatást. Törésre!” Igen, nevettem, megpróbáltam
viccel elütni, végül is, ha látja, hogy aggódom, még jobban pánikol. Még
a fájdalmat is könnyebb elviselni, ha azt hisszük, hogy nem komoly a dolog.
Egyébként ezt tőlem örökölte, nekem is akármikor kificamodott a bokám,
de pár nap múlva kutya baja se volt. Arról viszont már nem esett szó, hogy,
miután éjjel nem lappadt le a duzzanat, reggel egyenesen a kórházba vittem,
ahol megröntgenezték és begipszelték a lábát. „És azt miért nem mondod,
hogy ...”, kezdtem, de aztán csak legyintettem. Neki aztán mondhatom! Egymás
mellett éljük le saját életünket. Arra már gondolni sem merek, mit mesélne
a fiam arról, amikor a betört fejét varrták az ügyeleten. A nővérke a kezét,
én meg a lábát szorítottam, és valahányszor megvonaglott, dühödten megrándult
törékeny kis teste, az volt az érzésem, hogy a halálos szorításom, az,
ahogy az asztalra teperem őt, sokkal jobban megrémiszti, mint maga az operáció.
Még szerencse, hogy csak kétéves volt, és semmire nem emlékszik. Legalábbis
remélem, ellenkező esetben életem végéig emlegetni fogja. Ugyan már, még
hogy fogadalom meg jó szándék, úgysincs hatalmunk afölött, mire emlékeznek
majd a gyerekeink!
*
Egy apa mint olyan tehát nem hiányzott, legalábbis nem jutott el a
tudatomig. Felnőttkoromban, amikor már megtanultam magamat kívülről, üvegen
át szemlélni, mintha csak egy kiállítási tárgy lennék, felfigyeltem arra,
hogy az idősebb férfiakkal való kapcsolataimban van valami..., hogy úgy
mondjam, spontán törleszkedés, csináltam nekik a helyet, előretessékelve
őket, tüsténkedve. És ami még ennél is nevetségesebb, miután összetegeződtem
velük, becenevükön szólítottam ezeket az ősz hajú urakat, akárcsak a kislányokat:
Józsikám, Misikém, Ferikém. Nyilván le kellett őket kicsinyítenem, nehogy
liliputinak tűnjek mellettük. Gyereknek. Bár ki tudja, lehetett ez velem
született udvariasság vagy a példás anyai nevelés következménye is. Az
életnek nincs egy másik, egy kontrollváltozata, amin ezt le lehetne mérni.
Különös, de otthon csak keveset beszéltünk apáról. Így utólag visszagondolva…
szóval, kicsi voltam, a halálról nem tudtam semmit, igaz ugyan, hogy most
se tudok többet. Párszor ezt-azt azért kérdeztem apáról, de aztán megéreztem,
hogy nem illik anyámat egy üres ingujjnál fogva cibálni, és abbahagytam.
Erre álltunk be, hogy nincsenek kérdések, anyám pedig magától nem kezdett
róla beszélni. Valószínűleg a hallgatása vezetett arra a megállapításra,
hogy hiányzik neki apa, hogy a rég elveszített kézben még mindig fantomfájdalmakat
érez, ezért egy alkalommal, amikor Szencen voltunk fürödni… Ma már ilyen
kirándulást el se tudok vele képzelni, de akkor még a mai bányatavak, mint
a Zlaté Piesky vagy a Kuchajda, nem léteztek. Emlékszem, hogy kis gödröket
ástam a parton, amelyekbe rögtön szivárogni kezdett a víz, és közben lestem,
mikor közeledik egy megrakott uszály, hogy megcsapassam magam a hullámokkal.
Egyszer csak anyámra esett a pillantásom, aki fent ült a meredek kavicsos
part tetején. Széles egy környéken sehol senki, csak a távolban dünnyögött
egy kotrógép, az ég is kihalt volt, egyetlen felhő sem árválkodott az égen…
Nem mintha bármit is észrevettem volna az arcán, nem is láttam őt rendesen
a vakító napsütésben, de ahogy ott ült, elernyedt, törékeny vállakkal,
úgy tűnt, hogy szomorú árnyékot vet maga elé. Nehéz lenne ezt ennyi év
távlatából megmagyarázni, egyszeriben eldobtam a kezemben lévő követ, nekiveselkedtem
a meredek partnak, és mikor felértem hozzá, levegő után kapkodva azt mondtam
neki: „Ne félj semmit, ha megnövök, elveszlek feleségül.” Ez volt talán
az első nőnek adott ígéretem a sok közül, amit nem tartottam meg. De akkor
felhangzott a hajómotor pöfögése, mire én sarkon fordultam, és spuri a
vízbe.
Nem. Azt hiszem, nincs értelme utólag spekulálni: ha nem kérdezősködtem
apámról, az azt jelenti, hogy nem is hiányzott. Ám ez az újdonsült fiatal
rokon… Elvégre, ha rövid ideig is, mégiscsak volt apám, és kiderült, hogy
nem sok maradt belőle, mi a garancia arra, hogy ha hosszabb ideig az apám,
több jutott volna belőle? Fiatalabb testvérem viszont egyáltalán nem volt,
rá voltam most kíváncsi.
*
„Lelkecském, köszönöm, hogy meg sem várva válaszomat, írtál nekem,
olyan nehezemre esik most az írás.” Mivel a lakás átadása után ki kellett
fújnom magam, csak decemberben, amikor a karácsonyi képeslapokhoz címek
után kutattam, került a kezembe ismét apám levele és naplója. De hova is
siettem volna. „Mostanában ilyen vagyok, ma sem tudok írni Neked semmi
érdekeset, folyton csak azokkal a korrektúrákkal piszmogok, éppen egy ostoba
mechanikus résznél tartok, de sehogy se megy.” Ezt ismerjük. „Vasárnapig
már biztosan nem végzek, de egyébként se mennék haza. Ezzel a tempóval
úgyse mennék sokra, a korrektúrával is döcögve haladok, valaminek utánanézek,
kijavítom, és leállok, dolgozom rajta, de nagyon gyatrán megy.” Ismerjük,
ismerjük. „Talán most érzek életemben először igazi fáradtságot, tudod,
annyira mindegy minden, hogy az már borzasztó. Olyan ez a habilitáció előtti
hangulat, mint az érettségi előtt, akkor is bármi érdekelt, csak tanulnom
ne kelljen.”
És így tovább. Még néhány szervezési kérdés („13-án vagy 14-én indulnék
otthonról Zwettlbe vagy Linzbe, onnan Admontba és Göttweigbe, 20-a körül
érkezem Bécsbe, onnan már mehetnénk együtt.”), néhány soros élménybeszámoló
(„Tegnap Gézával és Edóval a ’Metropolis’-on voltunk – hisz tudod, Kedves,
hogy csak miattad akartam megnézni. Egy kicsit csalódott voltam, bár az
vitathatatlan, és ezt mindenki elismerte, hogy a maga korában remek film
volt, sőt ma is megállja a helyét.”), néhány gyakorlati ötlet („Múltkor
a ©afařík Társaságnál nézegettem a könyveket, és találtam még pár dolgot
Dosztojevszkijről, ill. Masaryk hozzá fűződő viszonyáról, lesz még tehát
elég dolgod vele, Lelkem.”). Ha azt vesszük, hogy a kedvesének írta – négy
évvel az esküvőjük előtt –, nem nagy valami. Három „lelkecském”, egy „kedves”,
egy „lelkem”. Csak a befejezésbe vegyül némi félszeg csábítás: „Mi lenne,
ha egy kicsit eljönnél megnézni engem?” Ügyes megfogalmazás, nem? Ugyan
ki mondaná, hogy ugyanaz az érzés vetette a papírra, mint amelyik később
minket, a bátyámmal, ebbe a világba vetett?
Nekem tetszett a levél tárgyilagossága, igaz ugyan, hogy én nem voltam
apám kedvese. Annyi viszont biztos, hogy ez a „kedves” többször is a szememre
vetette „távirati stílusomat”, bár addigra sok víz lefolyt a Dunán, és
az anyáknak nyilván fontos, hogy fiaik jó neveltetést kapjanak. Harminckettőben
az apám huszonnyolc éves volt – én ebben a korban már családos ember voltam,
a gyerekünk pedig már kétéves. Ez némileg más helyzet, ráadásul mindnyájan
egy szobában laktunk, a levelezés tehát szóba se jöhetett. Egyszóval, nem
volt összehasonlítási alapom kettőnk szerelmi levelezésének megítéléséhez.
Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy távirati stílusomat csakis az apámtól
örökölhettem.
Az érzelem valójában nem látható, szabad szemmel legalábbis. Pedig
ott van, benne van, ott terpeszkedik a négy megsárgult oldalon, sőt néha
még oldalba is böki az embert: „bych”, „pak”, „bída”. Szlovák szemmel hibáknak
tűnnek a cseh kifejezések, de éppen ők mutatnak rá arra, hogy nicsak, apám
szlovákul ír. Na ja, Szlovákiában élt, tekinthetjük tehát a környezettel
szembeni udvariasságnak, lojalitásnak vagy a filológus villogásának, aki
be akarja bizonyítani másoknak vagy magának, hogy ezt is tudja, de lehet
ez a nyelv iránti tisztelet kifejezése, egyenrangúságának elismerése…,
köznapi, többé-kevésbé hivatalos közlés esetén sok mindent jelenthetett.
Ám itt a legintimebb szféráról volt szó, a legszemélyesebb megnyilatkozásról,
amikor az ember ösztönösen a hazai pálya előnyeit keresi, még a nyelv megválasztásában
is, ráadásul neki nem is kellett attól tartania, hogy kedvese majd nem
érti a csehet. Más volt a dologban. Apám azért írt anyámnak szlovákul,
mert ezen a nyelven, ezzel a nyelvvel szerette őt. Még az aláírásával is:
„Servus, Jano.” Ez azt jelenti, hogy önmaga lejanózásával lemondott valamiről,
ami a legbensőbb sajátja, hogy kedvesével átkereszteltette magát, szlovák
becenevet vett fel. Elfogadott egy nevet, miként négy év múlva a kedves
is elfogadta az övét. Kell-e ennél szebb vallomás?
Megpróbáltam őt elképzelni huszonnyolc évesen, ezerkilencszázharminckettőben…
De hogyan nekifogni? Az embernek persze rögtön az jut az eszébe, hogy egy
évvel Hitler hatalomra jutása előtt vagyunk, hogy a világban dúl a gazdasági
válság, na de mihez kezdjek ilyen történelmi limlommal? Inkább azt szerettem
volna tudni, milyen színű abrosz volt Drobekék vendéglőjében, ahova apám
néha ebédelni vitte anyámat. Vajon éjszakánként, nyitott ablaknál már akkor
is hallani lehetett a kísérleti patológia épületének tetején ketrecbe zárt,
éhes kutyák vonítását? Csattogott-e a lovak patája az utcakövön, amikor
a gumiabroncsú jegeskocsi meghozta a tömbökbe vágott jeget a vásárcsarnokba?
Fogalmam sem volt például arról, hogy milyen volt a kilátás apám szobájából.
Valahol laknia kellett, nem? Szoktak-e galambok szállni a párkányára? Az
érzelmek…, szerettem volna belekukkantani a hátizsákjukba, apámnak és anyámnak
is, megtudni, mit cipelnek magukkal? Mindössze arra emlékeztem, hogy anyám
nekünk is dicsérte Lang filmjét, a Metropolist, és aztán, amikor egyszer
véletlenül elcsíptem a tévében, képtelen voltam végignézni. Az élmények
nem örökletesek, többnyire.
Ennek ellenére tovább próbálkoztam. Kiálltam a Schiffbeck sarkára,
ezt még könnyen el tudtam képzelni, és valóban, nemsokára láttam őt, ahogy
a rendőrkapitányság felől közeledik, lassan, gondolataiba merülve, egyik
kezét nadrágzsebébe süllyesztve. Ezt a szokásomat nyilván tőle örököltem.
Amikor már egészen közel volt, felegyenesedtem a kerítés mellől, és odaszóltam
neki:
– Szia. Nem iszunk meg valamit a Metropolban?
Valóban alacsonyabb volt nálam, de a haja sűrűbb, sőt elöl valamivel
hosszabb is. Szürke, kissé már kopottas öltönyben volt, inge felső gombját
kigombolva hagyta. Eddig ment a dolog. Hátra volt a neheze.
A bal oldali második boxban ültünk le, jó kilátásunk volt a ©pitálska
utcára. Jano körülnézett, majd a zakózsebéből egy csomag cigarettát vett
elő.
– Eléggé lerobbant lett ez a hely – mondta. – És senkit se látok itt
a törzsvendégek közül. – A doboz keskeny volt, piszkosfehér, ilyen doboza
volt régen a Bystricának, piros betűs felirattal. Megpróbáltam kibetűzni
a feliratot, de túl messzire volt tőlem.
Egyszer csak, fogalmam sincs, miért, kint eleredt az eső. Az ablaktáblán
kövér esőcseppek patakzottak, mögöttük lágyan szétfolytak az utca kontúrjai.
Mintha egy akváriumból néztünk volna kifelé.
– Mielőtt még a pincér méltóztatna idefáradni, beszéljük meg, mit iszunk.
Két konyakot? – kérdeztem.
– Én inkább maradok a kávénál – felelte Jano. – Most ez a menő, a konyak?
– Á, nem is. Inkább vodka vagy borovicska, a kávéhoz esetleg rum. De
ha lenne grúz konyakjuk…
Tehát két kávé. Őszintén szólva kicsit megkönnyebbültem. Szívesen megtapasztaltam
volna legendás gunyorosságát, na de nem a saját bőrömön.
– Szoktál sakkozni? – kérdezte. – Odafönt vannak sakkasztalok.
– Voltak, hajdanán. Ma már nem tűrik, hogy egy kávé és egy szóda mellett
üldögélj.
Volt itt egy bizonyos probléma…, nevezzük logisztikainak. Jano az én
Metropol kávéházamra volt kíváncsi, én meg az övére, majd negyven évvel
ezelőttről. A helyiség hullámzott, villódzott a szemünk előtt, de még ha
rögtön megfeszült volna is, a kétféle elvárásnak akkor sem tudott volna
megfelelni. Egy idő után feladta, és kompromisszumos homályba burkolózott.
Vagy csak odakint borult be az ég.
– Térjünk a tárgyra – mondtam neki, és amikor előrehajoltam, orromat
megcsapta a ruhájából áradó bagószag. Ez ismerős volt valahonnan, ez a
szag. – Mint családos ember azt szeretném neked mondani…
– Mivel foglalkozol te valójában? – vágott a szavamba. – Szerkesztő
vagy? És nem félsz, hogy szétaprózod magad ezekkel a csip-csup ügyekkel,
és semmi nem marad utánad? Úgy értve, hogy semmi rendes, kézzelfogható
dolog.
A kérdés valójában úgy merült fel számomra, hogy egyáltalán ott tartanak-e
a szerkesztőségben, és ha igen, meddig, de most nem akartam Janót a jelenlegi
helyzetemmel terhelni. Valamilyen helyzet mindig van, őrá pedig az enyémnél
súlyosabbak vártak.
– Ezt most hagyjuk – mondtam. – Ha megengeded, adnék neked egy jótanácsot,
mint férfi a férfinak. Az az érzésem, hogy fölöslegesen totojázol. Vágj
bele és kész. A korod megvan hozzá, minek halogatni a dolgot. Mire vársz,
egy jobb nőre, vagy jobb időkre? Hallgass rám, a legfontosabb magadról
meg a másikról úgyis csak akkor derül ki, amikor már nyakig benne vagytok,
a jobb idők pedig ki tudja, beköszöntenek-e. Nekem például már kétéves
lányom van, és állítom neked, hogy a gyerek tényleg nagy buli. Ki kell
élvezni, amíg lehet, az ember soha nem tudhatja…
– Muszájból nősültél? – kérdezte váratlanul.
– Úgy érted, a gyerek miatt? Á, nem.
– Na jól van, úgyis mindegy. – Elnyomta a csikket, és máris újabb cigit
vett ki a dobozból. Miközben meggyújtotta, észrevettem, hogy a jobb kezén,
a köröm mellett sárgák az ujjai: a középső és a mutatóujja. – Nekem erről
más a véleményem. Ahogy mondani szokás, gyereket még a bolond is tud csinálni.
Egyébként is, neki még be kell fejeznie az egyetemet, ledoktorálni, munkát
találni… lakást is kell szereznünk… mindennek megvan a maga ideje. – Félretolta
a csészét és felállt. – Régebben jobb volt a kávéjuk. Fizess, legközelebb
visszahívlak.
Kortársakként nem nagyon értettünk szót. Sok mindent tudtam, amit ő
nem tudhatott, viszont nem lett volna korrekt, ha ezzel visszaélek. Ami
bizonyos szempontból, nekem legalábbis úgy tűnt, velem szemben nem volt
korrekt. Észnél kellett lennem, a fantáziám botladozni kezdett… Nem az
volt a gond, hogy nem tudtam apámat huszonnyolc évesen elképzelni – jut
eszembe, csak utólag tűnt fel, hogy a beszélgetés alatt egyetlenegyszer
sem raccsolt –, sokkal inkább az, hogy huszonnyolc éves önmagamra nem emlékeztem
elég jól. És ráadásul ott volt ez a levélbeli nő, aki mindkettőnknek mást-mást
jelentett, nekem, hogy úgy mondjam, nem volt választásom, ezzel szemben
Janónak… Eszembe jutott, amikor valamilyen rendezvényen, talán egy kiállítás-megnyitón,
megszólított egy kedves hölgy: „Tudja-e, hogy mi akár testvérek is lehetnénk?
Komolyan. A papája régen az én mamámnak udvarolt, de aztán valami szamárság
miatt szakítottak.” Udvariasan elmosolyodtam. Testvérek. Meglehet, csakhogy
azok a valakik egészen mások lennének, nem ez az ő vagy ez az én. Na de
ez olyan magától értetődő, hogy nem is vettem a fáradságot, hogy szóba
hozzam.
– A múltkor – mondtam a bátyámnak az Igazságügyi Palotában, miközben
a közjegyző irodája előtt a hagyatéki tárgyalásra várakoztunk – apával
beültünk a Metropolba. Csak beszélgettünk, mint két huszonnyolc éves fiatal.
– Gondoltam, egy kicsit elszórakoztatom, hátha abbahagyja az ideges fel-alá
rohangálást.
– Nagy szart – vetette oda, le se lassítva lépteit. Igaza volt. Elvégre
már a múltkor is volt szíves felvilágosítani, hogy harminckettőben még
a világon sem voltam.
Minden átmenet nélkül a fiam szavai jutottak az eszembe, aki, úgy négy
éves lehetett, nagy átéléssel mesélte, hogyan üldözte vadászrepülőn az
ellenséget, én pedig, hogy visszahozzam őt a földre, mosolyogva rákérdeztem,
mikor is történt ez a nevezetes dolog. „Az már régen volt”, felelte szemrebbenés
nélkül, „amikor én nagy voltam, te pedig még nem voltál a világon. Brrrrrr,
ratatata, dzsuff!”, folytatta eltökélten mondanivalóját.
Akkor csak összevont szemöldökkel nyugtáztam, hogy milyen ügyesen kivágta
magát a kisöreg, de most, visszaidézve a dolgot, hirtelen rámtört a bizonytalanság:
lehet, hogy a gyerekek magától értetődő természetességgel emlékeznek olyasmire,
amit a felnőttek végérvényesen elfelejtettek? Miért is ne? Apák és fiúk
körforgása az időben! Megy a dolog körbe-körbe. Hisz legutóbb, amikor a
lakást festettük, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nyugodtan rábízhatom
a színválasztást, a plafon festésénél pedig csak annyi volt a dolgom, hogy
tartsam a létrát, és adogassam az ecsetet. Hamarosan eljön az idő, amikor
ő fog engem orvostól orvosig cipelni, és nemsokára olyan régen lesz, hogy
ő lesz a nagy, én meg nem leszek a világon. Azután megfordítjuk a dolgot.
Brrrrrr, ratatata, dzsuff!
*
„1921. december 23. Ebben az esztendőben utoljára ragadok tollat, hogy
lejegyezzem mindazt, ami gondolkodóba ejtett. Az éves mérleg nem mondható
kedvezőnek. Már nem emlékszem, mi foglalkoztatott az év elején, télen.
A szerelem csak a legkevésbé. A tavasz érkeztével azonban a gondolataim
is megváltoztak. Sok új embert, új jellemet ismertem meg: Anuąát, Pepa
Prymąovot, Vaąek Černýt, Joska Linhovot. Egyiküknek sem voltam és nem is
vagyok az ellensége: mindegyikőjüket tisztelni tudom. Ebben a korszakomban
sok idealizmus és fantázia vegyült nézeteimbe, de mivel a júniusi nap sugara
ragyogja be, kedvesek nekem. Meglehet, hogy egyesek ábrándozónak véltek
engem, lehet, hogy tényleg az is voltam, mégis, ennek az időszaknak az
emléke mindig kedves lesz nekem. Anuąa képét lelkemben még mindig különös
ragyogás övezi, pedig nem is sejti, milyen erős benyomást tett rám. Azután
jött a vakáció, ami szintén elevenen él az emlékezetemben. Sokat álmodoztam,
sokat ábrándoztam, realitásnak csak kevés nyoma volt akkori életemben,
kevés volt a történés, de jól éreztem magam. Amikor visszamentem N.-be,
noha sok ismerősöm győzködött, nem beszéltem már Anuąával. Csak megvetően
nevettem, amikor azt jósolták, hogy visszamegyek még hozzá, és mégis igazuk
lett. Visszamegyek Anuąához, és végződjék bárhogy is a dolog, kitartok
amellett, hogy nincs miért haragudnom rá.
Ami pedig a jövőmet illeti, nincsenek terveim, azt se tudom, mit fogok
az érettségi után csinálni, pedig az lenne most a legfőbb gondom. Majd
valahogy megoldódik. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy karácsony után se
lesz másként. Ugyanez az élet, mint most, ugyanilyen unalom, kivéve, ha
kibékülnék Anuąával, bár – nézetem szerint – egy idő után vele is ugyanúgy
unatkoznék. Ördög vigye!... minden eleve elrendelt, ami a sors könyvében
meg vagyon írva, annak meg kell történnie: nem tehetünk ellene semmit...,
kinek mi jutott osztályrészül.”
Az autóbusz ablaka mögött szakadt az eső, állhatatosan és reménytelenül,
idebent pedig a neves cseh emigráns íróról rendezett konferencia résztvevőinek
kacarászásai, egymást üdvözlő rikkantásai hallatszottak. A körülmények
nem voltak a legkedvezőbbek, de amikor kézhez kaptam a nem várt meghívót,
lelkem mélyén éreztem, hogy jobb alkalom aligha kínálkozik majd a közeljövőben.
Elméletileg egyedül, a saját szakállamra is útnak indulhattam volna, miért
is ne, de az sokkal több előkészületet, magyarázkodást igényelt volna,
én pedig nem akartam dobbal verebet fogni. Attól tartottam, hogy nevetségessé
teszem magam, akár magam előtt is.
„1922. január 9. Reménnyel telve ballagtam ma az állomásra. Amikor
megérkezett a vonat, a kijárathoz mentem, és vártam. Először Smetanát láttam
meg, aztán Lantovát, aki, miután észrevett engem, szólt a többieknek. Lassan
és komolyan igyekeztünk az iskola felé. Emmerék előtt Julka is csatlakozott
hozzánk. A hangulat csapnivaló volt, sehogy se tudtam összeszedni a gondolataimat.
Hogy miért, azt nem tudom, de nemigen tudtam odafigyelni a beszélgetésre,
még arra se, amikor Julka azzal kezdett kérkedni, hogy görögből az idén
megüti a nívómat. Anuąára Smetana hívta fel a figyelmemet, amikor észrevette
őket Olával, útban az iskola felé, aztán még több alkalommal is a szünetben.
De két esetet leszámítva – amelyekről hosszan lehetne beszélni – semmi
biztatót nem lehetett kiolvasni Anuąa tekintetéből. Müllerovával csak délelőtt
találkoztam. Semmi különös hatást nem tett rám, sőt, semmilyet. Tehát ez
irányban táplált mindennemű reményem, illetve a lányokat illető valamennyi
tervem tekintetében nincs új a nap alatt.”
– Mi már ismerjük egymást, ugyebár – szólítottam meg a neves emigráns
író lányát, miután kiszálltunk a buszból a szálloda előtt. Észrevettem,
hogy kíváncsi tekintettel méregetett, és meg akartam menteni a feszengéstől.
– Egy vizsgafilmben játszottunk együtt, évekkel ezelőtt. – Egy rövidfilm
volt, mindössze ötperces, én egy néma rajongót alakítottam benne. Talán
ez volt az egyetlen alkalmas szerep, amit rám lehetett osztani, bár még
ebben sem lehetek biztos, hisz a kész művet sohasem láttam. – A Károly
híd lábánál forgattunk, a Kampa felé vezető lépcsőkön.
– Tudja, erre végképp nem emlékszem – rázta meg a fejét. – Azon töprengtem…,
nagyon hasonlít egy ismerősömre, Ivan Steinerre, csak nem fért a fejembe,
hogyhogy így lefogyott.
Ismertem Ivan Steinert. Együtt jártunk egyetemre, egyszer eladott nekem
egy antikváriumból meglovasított, ritkaságnak számító Hemingwayt. Soha
az életben eszembe nem jutott volna, hogy hasonlítunk.
„1922. január 10. Ma sem történt semmi, csak azért írok, mert szinte
örömömet lelem abban, hogy a tegnapi nappal foglalkozom. Nem tetszik Anuąa,
főként kalapban és az ismert kabátban nem. Kötve hiszem, hogy kellene,
főként mert ő sem adta jelét érdeklődésének, de félre az illúziókkal, a
valóság úgyis csak megviseli őket. Inkább kapcsolatot kezdeményezek Lantovával
vagy Julčával, esetükben legalább az újdonság varázsával is számolhatok,
ráadásul ma mindkettőjüktől barátságos és bátorító pillantásban részesültem.
Azt hiszem, mindkettőnek ugyanolyan barna szeme van. A többit majd meglátjuk.
Este a pályaudvaron – nekem legalábbis úgy tűnt, hogy – Patočková is hasonló
pillantásban részesített. Ördög vigye!”
H. városkának még nem volt elég ideje hozzászokni, hogy a neves emigráns
író szülőhelye. Annak előtte, hosszú éveken át, egy másik, nem-emigráns
klasszikus szülővárosa volt. Neki köszönhette a színházépületet is, ahol
évente megrendezték a műkedvelő színjátszócsoportok seregszemléjét, most
pedig úgy pöffeszkedett az alacsony, ütött-kopott házak között, mint egy
partra vetett cethal. Mi a neves emigráns író életét és munkásságát bemutató
kiállítást néztük meg a kicsit meghökkent foyer-ben: hazai és külföldi
kiadású könyvek borítói, érettségi csoportkép (a szerző kereszttel megjelölve),
családi fotók – első feleség pólyás csecsemővel, második feleség nagyestélyiben,
előkelő társaságban –, pillanatfelvétel túrázás közben... Az egyik felvételen
főhősünk mellett filmbeli partnernőmet fedeztem fel, a haja rövidebb és
göndörebb volt, de ugyanaz a szívélyes kíváncsiság ült az arcán, mint most.
Mint megtudtam, Olaszországból érkezett a konferenciára olasz férje társaságában:
emigráns papa emigráns lánya. Ezúttal sem esett messze az alma a fájától.
– Ha megengedi, lenne önhöz egy elég ostoba kérdésem – szólítottam
meg őt, miután kimentünk az utcára. A felhők olyan alacsonyan szelték az
eget, mintha a mennybolt alsószoknyája suhogott volna a fejünk felett.
– Érdekelne, milyen a viszonya ehhez a vidékhez… úgy értem… végül is ez
az apja szülőföldje, szülővárosa. Ahogy így körülnéz – rámutattam az esőverte,
sáros mandzsettájú házakra és a hátuk mögül kíváncsian kukucskáló erdőre
–, érez-e valami különöset?
– Nem is tudom – mondta tagoltan. Az olasz férj átadta neki az esernyőt,
és diszkréten félrevonult, hogy máshol ázzon. – Azt hiszem, nem. Kellene?
Tudja, az első évekre nem nagyon emlékszem, azután pedig nem jártunk ide,
nem volt kihez. Miért kérdi?
– Csak kíváncsi voltam – feleltem. – Csakhogy értse, az én apám is
innen származott, nem közvetlenül ebből a városból, hanem erről a vidékről.
Gondoltam…
Magasabbra emelte az ernyőt, mintha jobban szemügyre akarna venni.
– Vagy úgy! De hát akkor is – mosolyodott el –, végtére is ez az ő szülőföldjük,
nem az enyém vagy az öné, nemde?
„1922. január 12. Reggel az állomáson néhány szót váltottam Anda Rekovával,
a többiekkel, Smetanával, Vilčával és Lantovával csak Chrastináék előtt
találkoztam. Az iskolában megint nem történt semmi különös. Két óra tájban
kimentem az állomásra, és mikor bementem a másodosztály várótermébe, az
ajtóban összeakadtam Lantovával. Semmiségekről kezdtünk beszélgetni – egyszercsak
nyílt az ajtó, és belépett Anuąa. Úgy tűnt, eléggé meglepődött, leült egy
asztalhoz, és valamit írni kezdett. Nemsokára megérkezett Smetana is –
nagyot nézett! Kis idő múlva Anuąa ahogy jött, úgy távozott. Ez az eset
nagyon jó példája annak, hogy egy ember szavai és tettei nem mindig fedik
az érzéseit és valódi nézeteit. Szívesen mondanám, hogy bánt a dolog, de…
nem szeretnék ostoba módon megint valamibe belekeveredni.”
Amikor apám ezeket a cseh nyelvű sorokat lejegyezte, tizenhét-tizennyolc
éves lehetett. Emlékszem magamra ebben a korban, akkor voltam utoljára
fiatal. Akkor hittem utoljára, hogy a jövő még bármit hozhat – bármit,
de leginkább mindent. Én is Prágába készültem egyetemre, mint apám, de
ezzel mindennemű hasonlóság véget ért. Naplót, vele ellentétben, nem írtam,
így nincs mivel összevetnem, de abban egészen biztos vagyok, hogy én ennyire
éberen nem figyeltem magamat, a lányokkal pedig egyáltalán nem foglalkoztam
ennyit. A szerelmeimet soha nem én választottam meg, egyszerűen rám esett
a választásuk, mint bénára a fabudi. Ellenben apám esetében nagyon korán
megmutatkozott a céltudatos szelekció elve, mintha már hamvas ifjúkorban
tudta volna, hogy a legfontosabb, amit egy férfi a családjáért megtehet:
jó anyát válasszon a gyermekeinek. Miután sikerült neki, nyugodtan meghalhat.
Nem mintha másról nem írt volna, volt más téma is: feljegyzések az
olvasmányairól, vagy amit el szeretett volna olvasni („Szeretném jobban
megismerni Croce filozófiáját, lehet, hogy el tudnám fogadni némely gondolatát.
Jelenleg inkább a monizmus felé hajlok, legfőképp azért, mert közelebb
érzem az élethez, és mert úgy vélem, jómagam is, minden romantikus ábrándozásom
ellenére, eléggé realista beállítódású vagyok.”), tanulmányi terveiről
(„Mostanában kevesebbet foglalkozom az olasszal, mivel a ’Le mie prigioni’-t
elolvastam, a nyelvtant is hellyel-közzel átlapoztam. Hogyha elég pénzem
lesz Prágában, először is megrendelem az egész Machiavellit, aztán a Dekameront
és esetleg még valamit a modern olasz irodalomból. Továbbra is nagy vágyam,
hogy megtanuljak angolul. Jobban hozzá kellene fogni az oroszhoz is, valamit
elolvasok az orosz irodalomból, és egy kicsit foglalkozom a nyelvtannal
is. No és itt van még a német – főleg társalgás kellene – és a francia
is, amit a latin mellett főtantárgyként fogok tanulni.”), a gazdaságban
történtekről („hétfőn délelőtt gereblyéztem, azután csépeltünk”), de főként
a pénzügyi gondokról, többször is, egészen az utolsó keserű bejegyzésig
(„Ma, amikor nagyanyámnak elmondtam, hogy még négy évig fogok tanulni,
megjegyezte: ’El fogod űzni apádat a háztól.’ Hát, nem lett jobb kedvem
tőle.”). Engem viszont leginkább az fogott meg, hogy milyen sok volt feljegyzéseiben
a pályaudvar, a vasútállomás. Egyrészt érthető, hiszen ingázott, naponta
utazott az iskolába, másrészt az ember azt várta volna, hogy ilyen hétköznapi
eseménynek nem szentel ekkora figyelmet. Tőle örököltem volna a mocskos
és mogorva vasútállomások iránti vonzalmamat? Vagy csak azért izgatnak
annyira ezek a csüggedt és fásult helyek, mert tudom, hogy pillanatokon
belül egészen máshol leszek? Egy másik csüggedt, saját fájdalmában elmerülő
állomáson. Bárhogy is van, az egyedüli vasútállomás, amelyet a naplóban
azonosítani tudtam, O.-ban volt, ezért amikor a délutáni programban egy
kis rés mutatkozott, kapva kaptam az alkalmon.
*
Az esős szombat délutánon üres volt a vonat, csak a kocsi túlsó végében
ült le négy, kopaszra vágott, bőrdzsekis, bakancsos fiatal, éppen hangosan
vitatkoztak valamiről. Hallottam őket, de nem zavartak. Az eső már inkább,
csak akkor tudtam ablakot nyitni, amikor megállt a vonat. Egy pillanatra
kidugtam a fejemet, és beleszippantottam a frissen mosott levegőbe. A pálya
mentén nedvesen csillogó fű és bokrok, mögöttük, mintha csak integetni
jöttek volna nekünk, néhány szál csenevész nyírfa, a távolban, ködbe veszve,
hallgatag, rátarti tűlevelű erdő sejlett fel.
O. vasútállomása úgy gubbasztott a szántóföldek között, mint egy törött
szárnyú varjú, csapzottan és elhagyatottan. A váróterem kihalt volt, csak
a pénztárablak mögül szűrődött be a jelzőrendszer cserregése-berregése.
Odakint csendben esett, a síneken túl felszaggatott, esőtől nyálkás talpfák
meredeztek a gazból. Két út vezetett az állomástól: a bal oldali aszfaltos
út vélhetően a városba, a jobb oldali száz méter után beleveszett a bozótosba;
mindkettő elhagyatott volt. Nem tudtam, melyiken járt apám, ebben a zuhéban
különben sem juthattam volna messzire. Húsz perc múlva indult vissza a
vonatom. Beálltam az eresz alá, és a sűrű, nehéz cseppeken át a távolba
meredtem, megpróbáltam emlékezni. De nem ment. Egyszer, közvetlenül a háború
után, már jártam ezeken a végeken, de olyan kicsi voltam, hogy semmi nem
maradt meg az emlékezetemben. Hogy emlékezhettem volna a nyolcvan évvel
ezelőtt történtekre?
*
– A múltkor O.-ban voltam, hogy megnézzem a vasútállomást – újságoltam
a bátyámnak visszatértem után. Értetlen arcát látva még hozzátettem: –
Apa gyakran emlegetett a naplójában egy vasútállomást, biztosan sok időt
töltött ott.
– Honnan tudod, hogy nem a n.-i állomásra gondolt? – vágott vissza
a bátyám, nagyvonalúan mellőzve a kérdést, hogy hogyan jutottam a naplóhoz.
– Sokkal logikusabb, nem? Oda járt gimnáziumba, a bejárók pedig biztosan
az állomáson gyülekeztek.
Igaza volt, mint mindig, csak bosszantott, hogy nem nekem jutott az
eszembe. Na ja, logikusabb, és akkor mi van? Azért mentem O.-ba, mert egyedül
akartam őt látni, nem akartam rajta osztozni az osztálytársakkal. Vagyis
inkább az osztálytársnőkkel. Még a végén ideje sem maradt volna rám.
– Az a te hibád – mondta a bátyám, miközben újra töltött a poharakba
–, hogy mindenfélét kitalálgatsz. Amióta csak ismerlek. Emlékszel a királyságra,
amelyet a háború alatt találtál ki? Lent laktunk a pincében, te egy kiszáradt
fateknőben feküdtél, és azt játszottad, hogy király vagy.
– Grantáriára gondolsz? Az valójában köztársaság volt, de egy hároméves
kölyöktől nem várhatod el, hogy meg tudja különböztetni az államformákat.
Azt csak úgy mondtam, hogy királyság, a mesékből mást nem ismertem.
– Majdnem négy voltál – figyelmeztetett a bátyám.
– Három vagy négy, nem mindegy? Mivel foglalja el magát egy gyerek,
aki egész álló nap egy mosóteknőben gubbaszt? Hm? Ki ne találgatna ki mindenfélét
a helyében?
Fogtam a poharat, és mielőtt a számhoz emelhettem volna, egyszeriben
előbukkant, nem tudni milyen mélységből, egy kép, egy kis jelenet, minden
egyes részletével egyetemben: Miután átvonult rajtunk a front, napközben
fent tartózkodtunk, a szétlőtt ablakú, ajtajú lakásban, de mivel nekem,
kicsinek, délutánonként aludnom kellett, óvatosságból lecipeltek a pincébe.
Mivel nem tudtam rögtön elaludni, a mennyezetet bámulva feküdtem a teknőben,
és énekléssel múlattam az időt. Már amilyen éneklés tőlem tellett; azt
hittem, nem hallja senki, hát teli szájjal kornyikáltam. Egyszer csak,
nem is tudom, miért – talán mozgást érzékeltem –, a lépcső felé fordultam,
és ott megpillantottam apámat: állt és mosolygott. Azt hitte, hogy nem
látja senki, hát teli szájjal mosolygott. Apámnak vastag, húsos ajka volt,
nehezen bánt vele, de ha összehozott egy mosolyt, abban nem volt hiba.
Nem is rám mosolygott, hisz addig nem is néztem oda, hanem rajtam, de így
se egészen pontos. Ez a mosoly rólam szólt, és miután odanéztem, egy kicsit
már róla is; egy elejtett mosoly volt, rólunk, kettőnkről, együttesen.
Na de hagyjuk, elég az hozzá, hogy apám mosolygott, és mikor észrevette,
hogy figyelem, rám kacsintott és elment. A mosolya pedig ott maradt velem
a pincében. Hogy tudott ennyi évre cserben hagyni ez az emlék?
– Különös, épp az jutott az eszembe... – mondtam a poharat még mindig
a szám előtt tartva, de aztán legyintettem: – Egészségedre! – Attól nem
féltem, hogy a bátyám majd belekotyog ebbe az apámmal eltöltött néma pillanatba,
hisz nem volt ott rajtunk kívül senki, és mégis vagy éppen ezért… Volt
egy emlék, végre valahára egy emlék, amely csak az enyém volt, egy saját
emlék, aminek egyedüli ura voltam, kizárólagos és szuverén ura. Nem volt
szükségem hitelesítő bélyegzőre.
– Épp az jutott az eszembe – mondtam inkább –, hogy már rég nem jártam
a temetőben. Ki kellene mennem, a borostyán biztosan megint befutotta az
egész sírkövet.
Így lesz, kimegyek a temetőbe, gondoltam magamban, és erre nyomban
fel is hajtottam a poharat. De nem a borostyán miatt, az várhat, hanem
hogy megnézzem apámat, hogyan fekszik ott, az én hazámban, az ő idegen
földjében, odalenn, az agyagteknőben, egyedül, régóta, régesrég óta. Hogy
jobban múljék az idő, lehet, hogy énekelget is magában.
Már a gondolatára is elmosolyodtam.
HIZSNYAI-TÓTH
ILDIKÓ FORDÍTÁSA
Bibliográfia
VILIKOVSKÝ, Pavel
Az utolsó pompeji ló
Kalligram, 2002
„Mindaz, amit tudok a közép-európaiságról”
Magyar Lettre Internationale, 44
„A szlovákság tűnékeny sajátosság”
Magyar Lettre Internationale, 54
Lettre, 63. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|