Selyem Zsuzsa
Hétszerhét a tízszertízből Magyar próza, 1970-2005 Milyen történeteket meséltek a magyar prózaírók a közelmúltban, 1970
és 2005 között? Amilyeneket tudtak és amilyeneket kitaláltak, természetesen,
képzelet és a valóság történeteit. Ha egyáltalán meséltek történeteket.
Emlékezet, felejtés
Bodor Ádám Sinistra körzetében (1992) a totalitárius hatalom működés közben látható: nem az emlékezet tárgya, hanem a jelen tapasztalata. A Sinistra körzetben az idő érzékelhetetlen: az események közötti kapcsolatok a hatalom nevetséges önkénye szerint alakulnak. Bodor hősének, Andrei Bodornak a története a felejtésé: azért megy a Sinistra körzetbe, hogy az oda száműzött fogadott fiát valahogy kimenekítse, de a körzet önkényes törvényei átformálják őt is, része lesz a hatalomnak, úgyhogy mikor végre találkozik Béla Bundasiannal, véletlenül, hiszen más ügyben jár a meteorológusnál, az nem hajlandó szóba állni vele. Bodor regényében az emlékezés szokásos kultikus tárgyai is mozgásban vannak: a Sinistra körzetben egy élő személynek, a benzinkutas Géza Kökénynek van mellszobra, amiről Nikifor Tescovina azt állítja: hazugság, az a szobor nincs is, de néhány lappal tovább az dereng át a kerteken, még tovább feketén, varjaktól rakottan áll, aztán le is döntik, hogy a végén, mikor Andrei Bodor visszatér a körzetbe vadonatúj, metálzöld, négykerék-meghajtású terepjárójával, a kocsira „mint egy szobor, maga Géza Kökény vigyázott”. Az emlékezet egyetlen nyoma Andrei Bodor sítalpainak párhuzamos fehér csíkjai, melyek hosszú időn át, télen-nyáron ott kanyarognak a Baba Rotunda-hágón, azon az útvonalon, amelyen Andrei Bodor annak idején a cementes zsákokat az ezredesnő, Coca Mavrodin parancsára lehordta, hogy Aron Wargotzkit élve eltemesse. Darvasi László A könnymutatványosok legendája (1999) címmel a 19. századi magyar történelmi regények kedvelt koráról, a török hódoltság 150 évéről (1541-1659) ír – radikálisan másképpen, mint azok. Darvasi regénye a nemzet-eszmény dekonstrukciója, abban az értelemben, hogy a magyar történelmi időket nem a magyar önlegitimációra használja, nem úgy meséli el az eseményeket, hogy kiderüljön: Magyarország Európa védőbástyája (a Balkánnal szemben), nem hőstörténetekről van szó, hanem bonyolult, keresztül-kasul összefüggésben lévő eseményekről, melyeket annyira közelről mutat meg, hogy éppannyira átláthatatlanok az olvasó számára, mint a bennük résztvevő szereplők számára. Darvasi meséje nem moralizál, nem absztrahál, nem jelöli ki, mi a lényeges és mi jelentéktelen: ugyanolyan fontos szereplő Balina, a dunai pákász, mint Abdurrahman, a budai pasa, Homonnai-Nagy Bálint, kuruc hadvezér, vagy Arnót Kamilla, csúnyácska, kamilla-illatú lány. A mese nem a magyarság fejlődésregénye. Buda felszabadítása a török uralom alól Darvasi regényében közelről van megmutatva, ahonnan a harc tétje nem látható, csak a konkrét halálok, gyilkosságok, vágyak, rablások és árulások. Közelről nézve a budai pasa halála hat különféle módon következik be, attól függően, hogy török krónikás írja-e meg, vagy egy velencei lovag, netán a székesfehérvári prépost, vagy Károlyi Árpád magyar szemtanú (ez utóbbi név a könyvnek ezen az egyetlen pontján szerepel). Az elbeszélő egy hetedik verziót ír meg: ő lesz az újabb könnymutatványos-turnus egyike. Mert hiába, hogy mindez a sok vérengzés a viszonylag távoli múltban történt, a könnymutatványosok története nincsen lezárva: a regény végén új könnymutatványosok indulnak el. Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae tetralógiájából eddig három jelent meg, két kötetben: Az ég madarai (1997) és A tűz és a víz állatai (2003). A tizenhatodik századi bestiáriumok meglehetősen szabadon kezelt műfajában az „Erdély: a vallási tolerancia fellegvára“ mai napig kritikátlanul kezelt történelmi toposzt mintegy közelről mutatja meg. A választott korszak ugyanis a sokat emlegetett tordai országgyűlés évszázada, amikor elfogadták négy vallás egyenjogúságát. Az első kötet olyan 16. századot ír meg, amelyben az állati önérdeken és a babonás félelmeken kívül más nem nagyon mozgatja az embereket. Emlékezetes a regény káposztáshús példája, amikor a magyar urak egyik társuk kiszabadítására indulnak a török táborba, ez ugyan nem sikerül nekik, de az addigra már lefejezett Barcsai Gábriel hintójába beépített kondérból ott helyben mohón falatozni kezdenek. A tűz-víz állataiban Moldva 16. százada jelenik meg, a maga önellentmondásos (mert gnosztikus) ortodoxiájával, a történészek szerint zsarnoki (valójában korát és térségét messze meghaladóan felvilágosult) uralkodójával, az azóta is Despotes vajda néven ismert Vazullal. A regény egy másik helyszíne, a Cantemir-kastély a jelenkorból nézett múlt emblémája: az elbeszélés jelenében elmegyógyintézet működik benne. Eremie, a könyv egyik mesélője itt látogatja meg értelmi fogyatékos nővérét. A kastély gondozatlan, poros, kietlen, omladozó, salétromos falakkal – Lucian Pintilie Glissando című filmje játszódik hasonló helyszínen. A film a maga közvetlen eszközeivel azt a múltat mutatja meg, amellyel a jelen nem tud mit kezdeni (a 80-as évek elején készült a film, a „szocialista“ Romániában, ahol tervszerűen tűntették el a múlt nyomait: falvakat, utcákat, épületeket, múltra emlékező embereket). A hárított múltat jelzi, azt a múltat, amelyet nem ismerünk, mert túlontúl emberi. Márton László Testvériség (2001, 2002, 2003) című trilógiája a 17. század utolsó éveiben játszódik, néhány történelmi alak közreműködésével, néhány történelmi eseményre való utalással – csakhogy az egész nem akar a legkevésbé sem a történelemről szólni. Illetve úgy szól róla, hogy nem szól. A kitüntetett figyelemmel kezelt történelmi események előtti éveket írja meg: Károlyi Sándor életét a Rákóczi-féle szabadságharc (1703) előtt néhány évvel. A történelem Márton felől részint utólagos értelem-tulajdonítás esetleges, véletlenszerű eseményeknek, melyek között alig vannak olyan figurák, akik tudják, hogy mit miért tesznek. Vagy hogy kicsodák. Álmok, „románhistóriák”, költemények ugyanúgy aktív formálói az eseményeknek, mint a lovak, a vágyak vagy a jóslatok. Az emlékezés – és ez Márton regényének másik felismerése – csak az eredményeket őrzi meg, nem foglalkozik azzal, hogy mi miért is történt éppen úgy, ahogyan történt, s így nem sok esélyünk van, hogy újra meg újra ne ugyanazokra az eredményekre jussunk. Nádas Péter Párhuzamos történetek (2005) címmel a 20. század történelmébe
vezet, a nem oly távoli múltba, melyre a legnehezebb emlékezni. Nem csak
az információkhoz való hozzáférés nehéz, nem csak a hitelesség megállapítása
– a történetekről azért sem tudunk, mert közünk van hozzájuk. Nem segít
át a szégyenen a jótékony távolság.
Képzelet
Bartis Attila A séta (1995) és A nyugalom (2001) című regényeiben a történetek a hihetőség határán belül vannak tartva. Az egyes szám első személyben mesélő elbeszélő rejtélyes, erős identitású emberek között él, akiknek nagyon különös, melodramatikus történeteik vannak. A sétában például a vasúti pénztároskisasszony egy Ulrich nevű bűvészbe lesz szerelmes, rendszeresen eljár a lakására szeretkezni, hogy egyszer kiderüljön, a bűvész hét ikertestvér volt. A nyugalomban a Balkán Gyöngye nevű kocsma tulajdonosnője egy Fekete-tenger parti szerelem emlékére nevezte így a kocsmát, ahol egy éjjel egy román fiú meztelenül lemerült a tengerbe, és onnan szájában egy gyöngyöt hozott fel neki. A prostituált minden vendégétől egy madarat kér, és azok mind ott vannak összezsúfolva a pici lakása ketrecében. Weér művésznő hegedűművésznő lánya emigrál, emiatt a kommunista vezetés több főszerepet nem ad neki, mire ő megrendezi a lánya temetését. Stb. Emberek, különféle pózokban. Vad történetek, amelyekre – Bartis díszítetlen, egyenes, kíméletlen mondataival előadva – nem mondhatja az olvasó, hogy nem léteznek. Szerkezet
A Sorstalanság időrendben, egyes szám első személyben, naplószerűen mondja el egy 16 éves fiú útját a megsemmisítő táborokba, egészen a véletlenszerű hazatérésig. Tehát nem visszaemlékezés, hanem jelenidő. „Ma nem mentem iskolába” – ezzel a végsőkig szimpla mondattal indul. Hogy aztán kiderüljön: örvény. Először is Albert Camus L’étranger-je kezdőmondatának párja (Aujourd’hui maman est morte.) Ott az érthetetlen gyilkosság – itt az érthetetlen áldozati lét. Kertész elbeszélője ez utóbbi alól nem menti föl magát. Örvény azért is, mert a regény folyamán lassan kiderül, hogy az iskola, ahová nem ment Köves Gyurka, előkészítője volt a megsemmisítő táboroknak. A regény szerkezete ilyen: az ártatlan, időrendben előadott mondatokban meg-meg nyílik egy-egy végtelen örvény. Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című regényét a matematikai képzelőerő, vagyis a szerkezet tartja össze. Az első lapon Megyik János Hommage ? Pascal című féminstallációjának fotója található. A tökéletes geometriai formában, a körben kaotikus vonalak metszik egymást vagy térnek ki egymás elől. A kör kétdimenziós, a vonalak (pontosabban: a szakaszok) viszont – ez a kétdimenziós kép alapján is tisztán kivehető – igénybe veszik a tér mindhárom dimenzióját. Több ponton a kör kerületéig tartanak, de két helyen átlépik azt. Miért Pascal? És miért Megyik? Esterházy regény-koncepciója a háromdimenziós, egymással közvetlenül nem összefüggő, így kaotikus történet-szakaszokból építi fel a regény körét. Nincsen egyenletesen kitöltve ez a kör, de legalább megpróbál néhány ponton a két dimenzióból kilépni. Ironikus kilépésekről van szó, hiszen a kör semmit sem változott. Kilépés például a képek regénybe illesztése. Különösen ironikus kilépés a Daisy-rész margóján a lapok forgatásával (a nem-olvasással) táncoló nőt kiadó rajz. Esterházy két irányba szerkeszt: a széttartó elemek részint szétszórják a könyvet, részint meg vissza is vannak csatolva, bele vannak értelmezve a szövegbe. Összefüggések a legváratlanabb helyzetekben állhatnak elő. (Ezt neveztem matematikai képzelőerőnek.) Pascal például olyan eleme ennek a halmaznak, mely nagyon sok helyen döntő szerepet tölt be: Megyik képén talán a függés és a szabadság filozófusaként, A Fuharosokban Bolondkaként a hatalom-nélküliség és a gondolkodás reménytelen antihérosza. Határokba ütközik, és tehetetlen. Szabadsága abban áll, hogy belátja: lehetőségei határoltak. Viszont addig! A Sinistra körzet 15 külön is olvasható fejezetből áll, hasonlóan Kosztolányi
Esti Kornél novellaciklusához. Minden fejezetcím egy birtokos szerkezet,
és mindegyiknél egy-egy név a birtokos. Borcan ezredes esernyője. Coca
Mavrodin neve. Hamza Petrika szerelme. A fejezetekben ismétlődnek időnként
a történések, úgy, hogy a fejezet külön is érthető legyen. Ennek a szerkesztésnek
van az olvashatóságon kívül egy másik következménye is: a Sinistra körzetben
a dolgok folyton újra megtörténnek. Az idő nem telik benne, valahogy egyneművé
válik. Ehhez a lakókat hozzásegíti a rendszeresen kiosztott denaturált
szesz adagjuk, melyet erdei gyümölcsön szűrve át tesznek ihatóvá, de ha
az nincsen kéznél, ingük szélén szűrik át. Az időt egyetlen esemény tagolja:
Mustafa Mukkerman minden csütörtökön áthajt kamionjával a körzeten. A többi
nap jelölhetetlen. Az első és az utolsó fejezet ideje összeér: mindkettőben
Andrej vadonatúj, metálzöld Suzuki terepjárójával visszatér a körzetbe
– a regény ciklikus szerkezetűnek volna mondható, ha a körzetből maradt
volna valami Andrej sítalpainak nyomain kívül.
A Testvériségben a cselekmény gyorsan, alig észrevehetően továbbgördül, minden áron, nincsen törés sehol, a retorika könnyedén teremt kapcsolatot mondjuk egy álombeli mondat és egy valóságos (legalábbis éber állapotban végbemenő) esemény között. Például A mennyország három csepp vére című második kötetben Károlyi Sándor borivás utáni víziójában a cigány vajda meséjében bátyja, a török fogságból szabadult ember pisztolyával belelő az égbe, és három vércsepp hull rá, a mennyország három csepp vére. Később valóban megteszi, mikor Barkóczy Krisztina azzal fenyegeti, hogy megveri őt az Isten. A szabadult ember csúfondárosan azt mondja, előbb lövi ő agyon, és három lövést ad le az égre, mire a felhők pirosak lesznek, és három vércsepp hull a szabadult ember ingére. A szabadult ember Károlyi Sándor testvérbátyja volna, ha ő volna, de ezt nem lehet tudni, ahogy más szereplők is váltogatják nevüket, alakjukat, (regényen-belüli) regényszereplői vagy valóságos státusukat. Márton regényében semmi és senki nem azonos önmagával, ezért olyan kuszák a kapcsolatok. A Párhuzamos történetekben az események szinkronban vannak, nincsen
közöttük összefüggés és a legfőbb törvényszerűség a véletlen. A regény
nem egész-struktúra, több történetszál nyitva marad, vagy megvan ugyan
a befejezésük, de nincsen meg hozzá a történet (ilyen a berlini Tiergartenben
talált hulla hiányzó története). A szinkronicitást filmes vágás-technikákkal
oldja meg Nádas (Mészöly a minta, csak itt minden sokkal gyorsabb), így
az egyes fejezetekben akár többször is egymástól húsz-harminc évnyire lévő
történetek kerülnek egymás mellé. A metonimikus szerkesztés ugyanezt szolgálja:
ilyen a helyszínek, tárgyak használata mint külön-külön történetek közötti
kapcsolat. Ez egyszerre erősíti a véletlen szerepét és a történetiség iránti
érzékenységet. Egy szék, amire csak úgy ráül Gyöngyvér, egy hajdani beteljesületlen
szerelem jele, alapanyagát Madzar Gottlieb Ármintól vette, akinek fia halálában
részes volt, és maga az anyag a koncentrációs táborok felé kiépített magyar
vasút talpfái közül való.
Parti Nagy Lajos Hősöm tere (2000) című regénye a Magyarországon az ezredfordulón használt rámenős politikai beszédre épül. Negatív utópia arról, hogyan alakítja át a hatalom az embert. A hatalmat bárki megszerezheti, ha nagyon akarja: Parti Nagynál a galambok veszik át Budapest irányítását. Semmi sajátos nincsen uralkodásukban: ugyanolyan gátlástalanul használnak fel mindent és mindenkit. Anyagi javak, testépítés, szex és erőszak – a galambok hatalma is ugyanarra épít, mint az embereké. „Ha mindenki rendfenntartó lesz, nem lesz többet rendetlenség, írta a Paloma másfél héttel ezelőtt. A Szépművészeti Múzeum előtt lábbokszert és baseballütőre húzható vitézi gyűrűt osztottak az Ífjútornavércsék.” Meg lehetne szakadni a röhögéstől, ha. De valamiért már Orwell könyvénél sem sikerült. Nádas Péter figurái valamilyen módon mind bele vannak vetve a regény
korának politikai viszonyai közé. Az Egy családregény vége elsősorban a
politikai viszonyok elszenvedését mutatja, egy gyerek szemszögéből, s bár
ott van az aktív, állambiztonságiaknál szolgáló apa, de őróla csak annyit
tud meg az olvasó, amennyit a gyermeke tud róla. Az Emlékiratokban is gyermekek
szenvedik el a politikát, a nagykorúvá érett névtelen elbeszélőt pedig
nem érdekli – az 1956-os forradalomból, igaz, akkor még serdülőkorú fiú,
annyit ért meg, hogy valami, ami apja nézeteivel ellentétes, és valami
jó nagy egyesülés-élmény. A Párhuzamosokban szinte nincsenek is gyerekek.
(Van kettő, Szemzőné két fia, akik elpusztulnak a koncentrációs táborban.
És vannak a Wolkenstein kastélyban a fiúk, akiken kísérleteznek a náci
fajbiológusok. A később játszódó történetekben, a hatvanas illetve a nyolcvanas
években aztán már végképp nincsenek gyerekek.) Nincsen hova elbújni a politikum
elől. Ugyanakkor a politikum a búvóhely a tisztázatlan vagy vállalhatatlan
személyes vágyak elől. Melyek így uralhatatlanokká válnak. A politikai
viszonyokat Nádas történetében az az öröknek tűnő önellentmondás jellemzi,
hogy bár legitimációjukat az emberi együttélésnek köszönhetik, egymást
arra használják általa az emberek, hogy egyéni vágyaikat valóra váltsák.
Nádas azáltal lép tovább, hogy összefüggéseket teremt a személyes és a
politikai életszférák között. Itt érthető, hogy miért zsarnok, aki zsarnok.
Ki mondja?
Köves Gyurka beszéli el a Sorstalanságot, egy tizenhat éves fiú, aki megtapasztalta a koncentrációs táborok világát. Olyan elbeszélőt talál ki személyében Kertész Imre, aki kevesebbet tud a vészkorszakról, mint egy átlagolvasó. Ezzel visszaveti a történelmi eseményekről való megmerevedett, információ szintű tudást a fokozatos megtapasztalás folyamatába. Gyurka örömének ad hangot, amikor a focipályát meglátja Auschwitzban. Hogy akkor munka után a fiúkkal focizni fognak. Az olvasónak ez az új, nem a drótkerítések vagy a krematóriumok füstje. A fasizmus félrevezető képmutatása az új. A virágágyások. Kertész úgy mondatja el Köves Gyurkával a történetet, hogy ne lehessen automatikusan szétválasztani a jót meg a rosszat. Hogy attól fogva a focipályák és virágágyások láttán is gyanakodhatnékunk legyen. Esterházy Bevezetésében az elbeszélő személye nem adott abban az értelemben,
hogy akár közvetlenül, akár közvetetten meg lehetne határozni, de adott
a szó szoros értelmében, azzal, hogy meglévő szövegeket vesz át. Ilyenformán:
„Én. Én. Én. Én. (Gombrowicz)” Az olvasást szerkeszti át írássá. A Bevezetés
tulajdonképpen a kreatív olvasás műfaját teremti meg.
Krasznahorkai Háború és háborújának elbeszélőjéről semmit nem tudunk, olyannak van kitalálva, mint egy érzékeny, egyszerre ironikus és naiv olvasó. A történet olyan dolgokat tesz egymás mellé, hogy mindent lehet vele kapcsolatban, csak éppen feloldódni nem. Az elbeszélő sokszorosan ellenpontozott, hosszú mondatokban fejezi ki magát, melyekben mindkét fikció, Korim története és Kasserék története egyszerre van jelen. Azért gondolom naivnak, szándékosan naivnak, mert semmi nyoma tudásnak, véleménynek, ítéletnek: mintegy föláldozza magát a két történetért. Mert csupán a két történetet mondja, semmi mást. Ő maga sincsen. Csak a hely, a hosszú mondatok. A hosszú mondatok persze az elbeszélő áldozatának iróniái. Hiszen rajta kívül ki tudna ilyen gyönyörűen, ilyen kiszámítottan és ilyen megrendítően beszélni? De kihez beszél? Milyen olvasóhoz? Krasznahorkai olvasóinak kórusával mondom: például hozzám igen. Az iróniáról pedig a következő kérdésnél lesz szó. Márton László elbeszélői önkényére irányítja az olvasó figyelmét. Nem csupán az általa, a huszadik század utolsó évtizedeiben elbeszélt történeteket adja elő, hanem – a lehetséges elbeszélőt eltávolítva saját elbeszélőjétől – a történetnek más verziót is, előtte viszont jelzi, hogy amit ő (vagy ha a „mi”-elbeszélő nem fejedelmi többest jelöl, de jelölhet azt is, ha viszont mégsem, akkor: ők) elmond, az is csupán lehetőség. Például amikor Auersperg ezredes elhajtatja Károlyi Sándor birkanyáját, akkor ez nem adta volna egy döglött lóért ha Rekettye Pilla halottlátó asszony megjósolná, hogy a birkahús lesz az ezredes végzete – Rekettye Pilláról viszont jobbnak látná, ha most nem beszélne, mert már túl sokat szerepeltette a könyvben. A cselekményt Márton látványosan alárendeli a cselekményszervezés arányainak – hogy aztán ezeket még látványosabban átlépve egy hosszabb történetet iktasson be Rekettye Pilla jóslatáról, amit aztán elmond egy tizenkilencedik századi elbeszélő technikájával is. A Párhuzamos történetek elbeszélője nem egyneműsíti a különféle szereplők
nézőpontjából föltáruló eseményeket, de nem is különíti el szigorúan őket
egymástól. Mintha ugyanaz a valaki mondaná ezt a sok különféle, olykor
hangnemben, szókincsben, temperamentumban, gondolkodásmódban totál eltérő
mondatokat. Nincsen párbeszédjel, nincsen idézőjel: bekezdések vannak.
Azt gondolhatná az ember, hogy nincsen hierarchia, minden mondat ugyanolyan
mértékben fontos. Ez viszont csak részben igaz, másrészt viszont a hierarchia
mégis megképződik, hogy aztán felboruljon. Nincsen állandó viszonyítási
pont, amihez képest fejlődnének vagy hanyatlanának a hősök. Mindezzel semmi
mást nem mondtam, mint hogy az elbeszélő nem mindentudó, nem instancia,
nem valamiféle nádasi modor. Inkább azt figyelhetjük meg, hogy keresett
elbeszélőnk milyen gyakran azonosul a figurák tudásszintjével, beszédmódjával,
határaikkal, mohóságukkal, leplezkedéseikkel, öncsalásaikkal, konfúzióikkal
stb. És sehol ki nem igazítja őket, nem cáfolja látványos tévedéseiket,
nem egészíti ki hiányos tudásukat – marad annyi, amennyit az a szereplő
tudott vagy mert tudni. Nincsen olyan elbeszélő, ki e hangoknak fölébe
kerekedne, amit úgy is lehet fogalmazni, hogy nincsen beszéd, amelybe a
szereplők beszéde szabad és függő módon beépülne.
Hogyan mondja?
A Sorstalanság a totalizáló nyelvhasználat iróniája. Bár naplószerű, nem személyes: Köves Gyurka az európai neveléseszmény szavait, konstrukcióit használja. „Természetesen” – az udvariassági, előzékenységi szabályok olyan szituációba kerültek, melyekben nulla érvényük van. Köves Gyurka azonban nem ironikus: ő naivan használja ezeket az érvényüket vesztett nyelvi szerkezeteket. A regény végéig, a hazatérésig a belénevelt szerepet mondja az egyre inadekvátabb szituációkban. Kertésznél a nyelv a hatalmi érdekek kiszolgálója, az individuum önelvesztésének eszköze. A hatalmi helyzet a szavak jelentését is érdekeinek megfelelően alakítja: a magyar határon egy csendőr a vagonokba zsúfolt szomjazó emberektől kéri, adják oda neki értéktárgyaikat, hiszen ahova ők mennek, ott úgysem lesz szükségük rá, és „ti is magyarok vagytok, végeredményben”, miért is adnák a németeknek. Azt válaszolják, jó, de kérik, hogy hozzon nekik vizet cserébe. Mire a csendőr feldühödik: „Büdös zsidók, még a legszentebb dolgokból is üzletet csinálnátok!” Olyan jelentésváltozás történik itt, amilyen a viccekben, csakhogy Kertész naiv egyes szám első személyű elbeszélője nem csak mondja, hanem benne is van a viccben: „Akkor dögöljetek csak szomjan! [így a csendőr] – Később különben ez meg is történt...[ így Köves]”, vagyis nincsen poén, mert megy tovább a történet, úgy, hogy az elképzelhetetlen dolgok sorra megtörténnek. Az elbeszélő nem áll meg, sem önreflexióval, sem moralizálással, nem mond semmit az éppen történő eseményeken kívül. Mészöly pontossága a nyelvhez való tudatos viszonyban nyilvánul meg.
A Film felolvasott 1912-es történetében Silió Péter tájnyelvi, periférikus
nyelvhasználata hozzájárul a halálos ítélet meghozatalához. (Például „szarbabuknak”
mond egy madarat, a tárgyalóterem ezen nevet, ami annak jelzése, hogy kollektíven
kiutasítják Siliót közösségükből, az ügyvéd úgy próbálja menteni, hogy
„lefordítja” a szót nekik, vagyis megmondja a bevett kifejezést, „büdösbanka”.)
Silió azt mondja vallomása egy pontján, amit védője fordításán keresztül
kapunk meg, hogy „sírt, amit úgy értett, hogy meg kellett törölnie a szemét,
ahogy felesége szokta” – a körülírás pontosan jelzi, hogy Silió világképe,
saját rögzítettnek vélt helye ebben a világban borult fel akkor. Az ügyvéd
szentimentális, hatáskeltő beszéde szintén a történet aktív szereplője:
annyira saját retorikai képességeire irányítja a figyelmet, hogy ezzel
önkéntelenül azt jelzi, nincsen mit igazán Silió védelmére fölhoznia.
Esterházy Bevezetésének főszereplői a szavak: az ő bevonulásukkal kezdődik a szöveg (a könyv korábban elkezdődött, a képekkel), és hát egy szótárszerűséggel is végződik (a könyv eggyel később, szintén képpel). A bevonulásban esetlegesen vesznek részt ezek a szereplők, a végtelen-paródiák műfaji törvényszerűségeinek megfelelően. A szöveg úgy van kitalálva, hogy benne a szó-szereplők a legváltozatosabb jelentésekre legyenek képesek. (A margón szereplő képek miatt képeseknek mindig képesek. Vagy egymásra másolja Ottlik Géza Iskola a határon című regényének szavait, lesz ebből egy sötétszürke lap, hát erre is képesek itt a szavak.) A változatosságot nem csak a kontextusra bízza a szerző, hanem a szavakat is különféle helyekről válogatja, aztán összeereszti őket, amiből váratlan mélyértelműségek vagy/és vicces dolgok derülnek ki róluk. Bodor Ádám Sinistrájában a nevek többsége a Romániában élő különféle
nemzetiségek nevei: román, magyar, német, ukrán, örmény stb. Az elbeszélésmód
szenvtelen, bármiről is legyen szó. Az emberek állati vonásokkal vannak
felruházva (Coca Mavrodin bogárszagú, védelmi embereit szürke gúnároknak
hívják) – vagy erőszakkal alakítják át állattá: a valaha gyönyörű Connie
Illafeld üvegfestőt, Béla Bundasian szerelmét azért fogták el, mert röplapokat
találtak náluk; egy idő után Connie Illafeld is a Sinistra körzetbe kerül,
de akkor már olyan és annyi orvosi kezelésen esett át, hogy csupa szőr
nőtte be testét, beszélni nem beszél, csak valami kevert nyelven. Gyakran
találunk kizárólag állatokhoz társítható vagy állati cselekvéseket jelző
szavakat emberekre vonatkoztatva: a személyazonossági igazolvány helyett
„törzskönyv” van; a szeretkezést rendszeresen úgy mondja: összedörgöltük
csülkeinket stb. Az állatok meg egy-egy hasonlat révén tárgyakká változnak
és viszont: „mint valami ezüsthasú hal, fényes tálca fickándozott”, „mint
egy hatalmas denevér, átrepült egy széltől hajtott magányos esernyő”. A
Sinistra körzetben nem csak az idő válik tagolhatatlanná, a tárgyak és
az élőlények is összekeveredtek.
Garaczi László a Mintha élnél (1995) és folytatása, a Pompásan buszozunk! (1998) regényében egy szimulákrum-szerű önéletrajzinak mondható történetfélét mond el Egy lemúr vallomásai címmel. Az az én, aki elbeszél, nem csupán nem identikus önmagával, hanem a narratív, konstruált identitásra sem tesz kísérletet – olyan perspektívából beszél, amelyből az identitás kérdésének a legkevésbé sem bír tétje lenni. Az én egy nyelvi közegben van, véletlenszerű mondatok között, olykor áldozata, olykor elkövetője ezeknek, anélkül, hogy ez a két minőség valamilyen módon megkülönböztethető lenne. Gyakran használt elképesztő szókapcsolatokat olyan kontextusba helyez, amelyekben kiderül, milyen abszurdak is. Egy lebutított diktatúra, a hatvanas-hetvenes évek Magyarországának nevelődési regénye ez, amikor sem nevelő, sem nevelt nincsen, csak folyamatos duma, miközben lassan szivárog be a kapitalista világ egészen más típusú ostobasága. A Testvériség retorikája egy zavaros kort idéz, melyben az öncélúság, önzés és barokk díszítettség olykor megrémül saját magától, nekiveselkedik valami nemes önzetlen cselekedetnek, hogy aztán a véletlenszerű, homályos kapcsolódások újra erőt vegyenek rajta. Márton mondatai a történet korának elképzelt gondolkodásmódjának remek paródiái: „Egyszerre kívánt hűséges lenni az uralkodóhoz, a törvényességhez, valamint ahhoz a patriarchális berendezéshez, amelyet Magyarországon úgy hívtak: szabadság.” Nádasnál az emberi viszonyok a 20. század történetiségében vannak megmutatva,
anélkül, hogy az adott kor irodalmi hagyatékát használná. Amely a nagykorúsítást
tekintve használhatatlan. Hiába, hogy a századelőn nagyjaink versenyt olvasták
Freudot (esetleg), a regényeik nem végzik el az emlékezetmunkát, nem néznek
szembe a személyiség sötét, elfedett arcával. Szembenéznek a zsarnoksággal,
de annak okaival nem. Igaz, nem is lehetett volna: akkoriban a magyar társadalom
számára a pszichoanalízis mint távoli, izgalmas elmélet létezett, a gyakorlatban
a félfeudális viszonyok jelentették az igazán nagy kihívást egy szenzibilis
gondolkodó ember számára.
Test, humor
Bodor Ádám Sinistra körzetében az abszurd dolgok a lehető legtermésztesebben történnek meg. Mert dupla csavarral dolgozik: van egy zsarnoki politikai rendszer, mely egyszerre hatalmas és szeszélyes, s van egy hatalmas természet, mely szintén szeszélyes. Az embereknek ugyan egy totalitárius politikai hatalom irányítja az életét, de ez a politikai hatalom nevetségesen kicsi a természet erejével szemben. Így nem működik olyan egyszerűen a totalitárius rendszerekről szóló beszédet formáló dichotomikus tikitaki: üldözők – üldözöttek, bűnösök – áldozatok; itt különféle szerepeket játszó színes alakok vannak, akik olykor ezek, olykor azok, de végső soron mindenki ez is, az is. Működik a társadalmi hierarchia: az emberek többsége fölfelé szervilis, lefelé hatalmaskodó; de ezt a szép, nyugodt hierarchiát föl-fölborítja a másik hatalom, amelyik hol halálos járványok formájában jelenik meg, hol ellenállhatatlan szexuális impulzusokként, hol valamiféle állatka képében. A letört fül jelenetében a hatalmi körök: Géza Hutira füle (ez a legtehetetlenebb, legkiszolgáltatottabb); Géza Hutira (kénytelen teljesíteni az ezredesnő parancsait), Coca Mavrodin (a bogárszagú ezredesnő, a politikai hatalom képviselője a Sinistrában), a szovjetek (a regénynek ez az egyetlen pontja, ahol ez a szó szerepel, következésképpen legkézenfekvőbb jelentése: Coca Mavrodin transzcendentális élménye) – s mindezek fölött ott a másik hatalom, egy avarszínű állatka, aki mindezt fölülírja azzal, hogy ellopja és nyugodtan elrágcsálja Géza Hutira fülét. Ezért komikus Bodor világa: a zsarnoki hatalom tehetetlen a Géza Hutira fülét ropogtató mókusforma párral szemben. A Sinistra legfelsőbb hatalmától joggal lehet ugyan félni, bármikor fülét vagy életét veszíti itt az ember, de ez a „nagy természet“ nem fenséges, nem kikezdhetetlen, hanem humoros. Darvasi a Könnymutatványosok legendájában a humoros világkép klasszikus
helyzetét írja meg az ostromlott budai vár környékén alapított kurvák birodalmával.
Minden úgy működik, mint a politikában, csak még inkább. Nyíltan, nyersen,
vadul – és néha élve ki lehet kerülni belőle. Angelo, a hajdani talján
rabszolga, aki a budai várból réges-régen Pilinger Ferikét kimenekítette,
miután néhány évet a tündérek fogságában volt, a budai csatákhoz munkába
igyekvő kurvák királyának nevezi ki önmagát. Ígéreteket tesz a kurváknak:
„Lesznek seggmosó szolgáitok is!” Persze ez még nem elég a birtokláshoz.
A korábbi királyt kell leváltani. Ez is megtörténik részletesen. A korábbi
király a Bogdan Hmel pillantásából fogant szláv kurva, Irgalmatlan Lenka
volt. Néhányszor megpróbálja ugyan visszaszerezni hatalmát, combja közé
kést rejt, de Angelo észreveszi, tisztázza, hogy ez felségárulás, majd
miután végignyalta mindkét oldalán a tőrt, kidobja a sátra elé a fűre.
Garaczi László a Mintha élnél című regényében a felnőtté válást közelről
sem töretlenül fejlődő folyamatként írja le, hanem a különféle életkorok
eseményei egymás mellé vannak vágva (például a hároméves gyerek filozofálása
mellé az éjszakai életben csellengő fiatalember vágy-leírása kerül). A
sztori persze töredezetté válik, de nem a „minden egész eltörött” patetikus
nosztalgiájából, hanem – mutatja a szöveg – más, új, nem bejáratott összefüggések
létrehozása kedvéért. Ez a fiú, amint evoluál az életben, arra jön rá,
hogy nem föltétlenül érvényes az evolúciós mese, miszerint ha jók vagyunk,
egyre jobbak leszünk, és persze a világ is, vele inkább az történik, hogy
„jaj, istenem, minek is nőttem meg”.
Nádas Péter a Párhuzamos történetek megjelenéséig nem a humoráról volt
híres. Ami összefüggésben van azzal, hogy korábbi munkáiban adott volt
bennük valami abszolút, valami kikezdhetetlen, valami örök. Még ha a legmulandóbb,
az emberi test volt is annak eszköze. Leginkább ironikusan érzékeltette
ezt az adottat, azaz hiányként, negativitásként (ellenkező esetben patetikus
és didaktikus lett volna, esszéiben volt is). A humor viszont a kikezdhetetlentől
is, és annak tagadásától is szabad. A Párhuzamosokkal megváltozott a dolog.
Elsősorban az örökről való tudás terhétől szabadult meg. A túlpoetizált,
lebilincselően monologikus nyelvhasználat polifonikussá vált. A szereplők
elképesztően különféle regiszterekben beszélnek, amelyeknek együttese nem
egy harmonikus összképet ad ki, hanem külön-külön relatív világokról olvasunk,
melyeknek időnkénti igénye az egész megragadására önreflexíven humoros.
Például Kienast nyomozó gondolatai: „A testi öröm nem minden. Habár ezzel
az ostobasággal is hiába nyugtatta önmagát. Hogyne lenne minden. Ha ő egyszer
jót baszott, akkor otthonos a világegyetemben.”
Bibliográfia SELYEM Zsuzsa
Szembe szét
9 kiló – történet a 119. zsoltárra
„A magyar nap”
„Egy javított nő
„Egyetlen időm és a minyonok. (Kertész Imre regényeiről)”
„Az és angyala. Az Esterházy-recepció vázlatos áttekintése”
„Egyetlen időm és a minyonok. (Kertész Imre regényeiről)”
„Az immanens Magyarország
„Glissando. Láng Zsolt bestiáriumairól”
„A Krasznahorkai nem”
Lettre, 63. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|