Pernille Rygg
Örökké aktuális, ha-ha-ha. Utószó Ibsen John Gabriel Borkman
című drámájához
Első írásaim egyike egy Ibsen-paródia volt. Jó ötlet, ha nem is túl
eredeti, és bár nem hiszem, hogy valami jó paródia lett volna, azért persze
tartalmazta a darab legfontosabb elemeit: volt benne cserbenhagyott gyermek,
váratlanul felbukkanó szereplő, aki feltárja a múlt titkait, férfiúi gőg,
egyértelmű mögöttes jelentés, és egy csipetnyi természetmisztika is. Biztosan
lehetne Instant Ibsent írni, az író összes művét egy darabba tömöríteni,
pont úgy, ahogy Shakespeare drámáival is tették. Mert nyilván igaz az az
állítás, hogy a legmarkánsabb írókat lehet a legkönnyebben parodizálni.
”Mit szól, ő aztán jól csődbe ment” hangzik el egyhelyütt a nem túl
fényesre sikerült paródiámban, és persze kinek ne ugrana be azonnal Ibsen.
Ugyanilyen természetességgel tűnik fel egy újabb alkotóelem, Ibsen védjegye:
a társadalmi problémák megvitatásának szándéka.
”Örökké aktuális” mondogattuk nevetve, mikor otthon Ibsenről beszéltünk.
Azaz csak mi, fiatalabbak nevettünk, mert a szüleink és a nagyszüleink
generációja egyáltalán nem tette idézőjelbe mindezt. Számukra Ibsen valóban
örökké aktuális volt, fontos problémákat feszegető, provokatív és sokat
vitatott író, közel egy évszázad távlatából is, a szobrok, a kanonizáció,
Hamsun, a modernizmus, a számtalan iskolai dolgozat és az állandó színházi
előadások dacára is.
Színházkedvelő családból származom. Szüleim fiatal korukban színészek
voltak, anyai nagyapám pedig egész életében a Nemzeti Színházban dolgozott:
olyan színháztörténeti nagyságokat látott a színpadon, mint Eleonora Duse
és Sarah Bernhard (nem, ma már senki sem tudja, kik voltak ők, de a családban
mindenki ismerte ezeket a neveket gyermekkorunktól fogva), a személyes
kapcsolaton túl együtt dolgozott a nagy drámaíró Björnstjerne Björnson
színházigazgató fiával, így aztán nagyapám volt a majdnem közvetlen kapocs
az aranykorhoz és a Négy Nagyhoz, Björnsonhoz, Kiellandhoz, Lie-hez és
persze magához Ibsenhez. Örökké aktuális.
Nyilvánvaló, hogy kamaszkorba érve elkerülhetetlenül ironikus nevetést
fakaszt az örökös aktualitásról szóló kijelentés, ha az ember öt éves kora
óta harisnyában és ünneplő ruhában ücsörög a Nemzeti Színház vörös bársonyülésein,
és Ibsen darabjait nézi. Nem csak színházkedvelő családokban történik ilyesmi,
ez nemzeti vonás, hogy mást ne mondjunk univerzális jelenség: vajon mennyire
provokál bennünket az az író, akiről az irodalomtanárunk állítja, hogy
provokatív? Vajon mennyire fontos, vitatott és hiperaktuális az az írói
munkásság, amelyet a nagyapánk szemlél csodálattal?
Természetesen egy írót sem szabad annak alapján megítélni, hogy műveit
nyegle kamaszvihogás vagy éppen az értetlenség visszhangja kíséri az osztályteremben.
De talán mégsem véletlen, hogy Dag Solstad A mellékszereplő pillanata
című regényében éppen Ibsennek jut ez a megaláztatás. Ennek oka részben
Ibsen emblematikus személye, részben pedig az, hogy Ibsennél valóban nagyítóval
kell keresni a felfedezésre váró nüanszokat, mivel még a mélyebb, mögöttes
jelentést hordozó tartalmi elemek is az iskolai penzum részét képezik (”Köszönöm
a tüzet”). Solstad regényében Elias Rukla irodalomtanár örömmel konstatálja,
hogy Doktor Relling, A vadkacsa egyik szereplője, hangjában enyhe remegéssel
mond el egy mondatot, és ez a ”remegés” új felfedezést jelent Rukla
számára, egy apró részletet, egy rejtélyt. Rejtély? Ibsennél? Lehetséges
ez?
Talán igen, bár ehhez el kell mélyednünk a szöveg színpadi instrukcióiban.
De más klasszikusokhoz képest Ibsennél jóval nagyobb és állandóbb igény
mutatkozik az örökös időszerűségre. Ibsennek napi aktualitással kell bírnia.
Mindig. Mintha a klasszikus-státusz már nem is lenne elegendő, szegény
Ibsen arra kárhoztatott, hogy örökkön örökké problémákat vegyen górcső
alá. Ez nem túl humánus ítélet, olyasmi, mintha valakinek évezredeken át
kellene dühös szónoklatot tartania egy ládán állva a pokolbéli Speaker’s
Corneren.
Ez éppúgy vonatkozik a John Gabriel Borkmanra, mint Ibsen többi drámájára.
Talán még jobban is, mert ezt a darabot a művelt közönség értékítélete
– az, amelyik a színházi előadások szüneteiben születik – Ibsen gyengébben
sikerült művei közé sorolja. Az idős drámaíró még alkot egy remekművet,
ez lesz a Ha mi holtak feltámadunk, de a Borkman azok közé a kissé gyengébb
Ibsen-drámák közé tartozik, amelyekben a szerkezet és az ábrázolásmód túl
nyilvánvaló. Nem az elvárható színvonal tehát, ám ezzel együtt is figyelemreméltó
darab.
Ironikusan nevetgélő kamaszként mindig felháborodtam a szünetekben
elhangzó sommás kritikákon (”Jó volt, ugye?”, ”Majd a második felvonásban
felgyorsulnak az események”): ha ezek a drámák, ezek a színházi élmények
valóban jelentenek valamit számunkra, akkor nem többről van-e szó annál,
mint hogy mindnyájunkból valamiféle botcsinálta színikritikus váljon? Nem
kellene ezeknek a daraboknak komoly jelentést hordozniuk, változásokat
előidézniük bennünk? Én éppen a remegést kerestem, de persze akkor még
nem tudtam.
Felháborodásomban odáig jutottam, hogy felhagytam a gyakori színházba
járással. A fiatal Erhart Borkman külföldre utazik, hogy így meneküljön
el az idősebb nemzedék elvárásai elől. Bár a John Gabriel Borkman kemény
kritikával illeti az idősebb generációt, mégis nehéz abban hinni, hogy
a darab fiatal szereplőire szabad és gondtalan jövő vár. Szó, mi szó, Erhart
kilátásai nem túl jók.
Vajon akkor mi is a helyzet ennek a többihez képest kicsit gyengébbre
sikerült drámának az örökös aktualitásával? Hol van az a bizonyos remegés?
Talán azokban a hasonlóságokban, amelyek Ibsen és Borkman korának vadkapitalizmusa
és a saját korunk globális anomáliái között állnak fenn? A hasonlóságokban,
amelyeknek száma manapság inkább növekszik, minthogy csökkenne? Borkman,
mint Enron-vezér, például, vagy mondjuk mint egyike azon vezetőknek, akik
felelősek a két évvel ezelőtti argentín államcsődért?
Vagy talán lelki síkon találjuk meg, az ibseni életutat követve? A
nagyságról szőtt álomban, a felszín alatt szunnyadó elemek bolygatásával
elszabaduló rettenetben, ebben a fausti, ősmodern sajátosságban – akár
a föld érceit kutatjuk, akár a lélek titkait, a mélyben kiszámíthatatlan
erőket hívunk életre, destruktívakat éppúgy, mint konstruktívakat.
Esetleg abban a kétségbeesett, tétova, bölcs kétségekkel teli szándékban
keresendő, amellyel az idősebbek próbálnak a mai fiatalok segítségére lenni,
vakító fénnyel világítva meg egy olyan kort, amelyben a fiatalságból dogma
lett, a lázadás pedig popkulturális árucikké válik néhány másodperc alatt?
Meg kell keresnünk a remegést. A sajátunkat. Az enyém, amit a Borkman
olvasásakor éreztem, tulajdonképpen nem abból a fajtából való, mint az
előbbiek, ez inkább egy majdnem hétköznapi érzés. Nevezhetjük különös reménynek,
makacs és elég ijesztő hitnek. Egy nagy igazságérzettel megáldott barátnőm
egyszerű megfogalmazásában így hangzik: a hazugság kiderül.
Ezt sokféle alkalommal mondja, egy spekuláns lelepleződésekor éppúgy,
mint amikor egy megjátszott érzésekre épülő házasság szétesik. Úgy történt,
ahogyan történnie kellett. Nem lehet hazudozni, csalni, ügyeskedni, megtéveszteni,
sem társadalmi, sem lelki értelemben, anélkül hogy a végén ne bűnhődne
érte az ember. Nem lehet megúszni, ítélet születik, így vagy úgy. Lehet
lelki kín. Lehet betegség. Lehet bármilyen sorscsapás.
A hazugság kiderül. Bármi másnak a gondolata szinte elviselhetetlennek
tűnik. Ez a gondolat késztet bennünket arra, hogy feltételezzük – és reméljük
–, hogy a gazdagok boldogtalanok, hogy a hűtlen férjet elhagyja a felesége,
hogy a rosszindulatú szomszédot utálják a gyerekei. És ha esetleg társadalmi
szinten nem bűnhődnek is meg a tetteikért, mégis van valami, ami gondoskodik
arról, hogy az életben, lélekben, sorsban egyszer még visszakapják mindazt,
amit elkövettek.
A hazugság kiderülésébe és a méltó büntetés elnyerésébe vetett hit
természetesen széles körben elterjedt jelenség. Ez az ősi eredetű remény
bizonyosan szerepet játszott a vallások és olyan, valláshoz tartozó entitások
megszületésében, mint a mennyország és a pokol. Hiszen ha életünk során
az igazság teljes mértékben nem érvényesülne is társadalmi összefüggésben,
még mindig találunk némi vigaszt abban, hogy mindez megtörténhet a halálunk
után. A barátnőm persze nem vallásos, de az igazság természetéről alkotott
elképzelése egyúttal metafizikai jellegű is.
Mert ez valójában hit, nem igaz? Persze, nem feltétlenül valósul meg
minden, amiben hiszünk. A legsunyibb spekulánsok talán vígan élik életüket,
a rosszindulatú szomszédot talán szeretik a gyerekei, a hűtlen férjnek
talán nincs is lelkiismeretfurdalása. Talán. Ijesztő lehetőség, szerencse
kérdése, a szerencsejáték pedig izgatottá tesz nézőt és játékost egyaránt.
Szerencsejáték nézői vagyunk, amikor a bulvárlapok cikkeit olvassuk korunk
nagyjairól, és közben ugyanúgy vágyunk arra, hogy lássuk erkölcsi és törvényi
határokon átívelő felemelkedésüket, mint arra, hogy tanúi legyünk bukásuknak.
Nekünk, nézőknek a bukás gyakran megkönnyebbülést jelent. Na végre. Itt
lebukott egy adócsaló. Ott kábítószerfüggő lett egy rocksztár. A határok
átlépésének lehetőségét mindenesetre nem adják ingyen.
Ibsen és a létező pokol-mennyország képzetpárját elvető modern embertársaink
számára két helyen derülhet ki a hazugság, és születhet méltó ítélet: a
társadalmi térben és a lélekben. Társadalmi színtéren ez ritkán valósul
meg, hiába olvasunk az ellenkezőjéről a bulvársajtóban. De vajon a lélek
tisztulásában, a sors igazságában bízhatunk-e?
Ibsen drámájában Borkman nem halhat meg addig, amíg be nem ismeri bűneit,
amíg rá nem ébred arra, hogy hol hibázott. Ez elengedhetetlenül szükséges,
ez a lényeg. Ezután talán jöhet a megbocsátás, megeshet, hogy Borkman mégis
megmenekül, akárhogy is, addig nem ér véget az út, amíg ki nem derül az
igazság, és láthatóvá nem válik Borkman bűne: a szerelem feláldozása a
vagyonszerzés és a társadalmi dicsőség oltárán. Lelkipásztorok és pszichológusok
egyaránt tapsolhatnak.
Mert pontosan ez az igény számít, ez a késztetés, egy idős ember vágya,
hogy létrehozzon egy világot, ahol bekövetkezhet a felismerés, az igazságra
való rádöbbenés csodája. Először a drámát olvasva, majd pedig a színházban,
most, hogy a templom már nem alkalmas ilyen szertartásokra, és mindennapi
életünk sem garantálja ezek lehetőségét. És ebben az igényben, késztetésben,
hitben, reményben és vígaszban találjuk meg a keresett remegést is.
Örökké aktuális, mondhatnánk.
FEKETE LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
Lettre, 63. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|