Shabana Rehman
Utószó A tenger asszonya című drámához
Alighanem kissé kínos bevallani, de szinte sohasem érzem magam annyira
pakisztáninak, mint éppen akkor, amikor egy Ibsen-darabot olvasok. A tenger
asszonya olyan dráma, amit nem tudok anélkül olvasni, hogy a darabot ne
helyezném át egy másik kultúrába – az én esetemben a pakisztániba.
De először lássuk magát a művet: A drámában Doktor Wangel
körorvos második feleségével, Ellida Wangellel él, aki a doktor első
házasságából született két lányának, Hildának és Bollettenek a mostohaanyja.
A lányok édesanyja meghalt, és a doktor ezután kérte meg Ellida kezét,
aki igent mondott az ésszerű házassági ajánlatra.
Ellida, de tulajdonképpen Hilde és Bollette is sok tekintetben
koruk tipikus nőalakjai, nincs szabad akaratuk. Önálló, szabad életre vágynak,
hogy ne legyenek kiszolgáltatva az őket eltartó férfiaknak. Megengedhetnek-e
vajon maguknak a nők ilyen álmokat abban a korban, amikor sem a férfiak
nőkről alkotott felfogása, sem pedig a nők neveltetése nem ad lehetőséget
más kilátásra ?
A három nő ennek a folyamatnak más és más fázisában található.
Ellida Wangel azért a szabadságért harcol, amit korábban már megtapasztalt,
egy letűnt idő után vágyódik, amikor még nem adta el magát a házasságba,
egy múlt után, mely jelképesen a tengerhez, és annak misztikus erőihez
kötődik. Valamivel fiatalabb nevelt lánya, Bollette, szintén nem szeretne
„valaki felesége” lenni. Reménykedve és kissé zavarodottan küzd azért,
hogy önálló ember lehessen.
A tenger asszonya számos szempontból romantikus pszicho-thrillernek
is tekinthető. A darab felveti a kényszerházasság témáját, mely olyan megegyezés,
ahol minden fél idegenként él egymással. Ellida reggeli és esti fürdőzésével
szinte megszállottja a tengernek. Doktor Wangel pedig titokban megünnepli
lányaival elhunyt feleségének születésnapját.
Különösen megnyerő számomra a dráma kifejezési módja. Ott,
ahol a modern ember olyan szavakat használ, mint kedélyváltozás, alacsony
vércukor, elidegenedés, vagy akár PMS, Ibsen a tenger segítségével ábrázolja
a női világot, a misztikumot, a vágyakozást, az elme és az egyén küzdelmét
a szabad döntéshozatalért. Ellida Wangel nem találja helyét a „szárazföldön”,
jóllehet igent mondott a házasságra Doktor Wangellel. Addig nem meri bevallani,
hogy nincs összhangban önmagával, míg nem szembesül saját múltjával
– egy régebbi szeretővel, aki ismét felbukkan a színen. Csak ekkor kezdi
igazán felismerni a lelkében dúló viharokat, az ellenállást, és hogy a
cselekvés felelőssége az ő kezében van. Érzi a múlt és a tenger erotikus
vonzását, tudja, addig nem fog tudni szabadulni tőle, amíg nem tudatosodik
benne saját döntési szabadsága.
A tenger asszonyát könnyen vetíthetjük át saját korunkra, amikor is
egyre világosabbá válik, hogy vannak emberek, akik elveszítik önrendelkezési
jogukat. Vannak emberek, akik olyan házastárssal élnek, akit nem maguk
választottak. Megtaláljuk őket a fehér magasabb társadalmi körökben éppúgy,
mint a bevándorló családokban, legyen az vallási, kulturális, vagy gazdasági
megfontolás, ami szabad akaratukat fogva tartja.
Kelet és Nyugat szerelmes történetei egyaránt arra épülnek, hogy
a kényszerházasságok felbomlanak, és a társak végül a szerelem szavát követik.
A tenger asszonya azonban egészen mást mutat. Ellida Wangel csak akkor
lesz igazán szabad, amikor rájön, hogy nem kell a szerelmet választania,
amikor egy egészen más szinten felismeri felelősségét. Belátja, a szabad
döntések mást is jelenthetnek, mint a hormonok kiszámíthatatlan tobzódását,
amivel a szabad szerelem kecsegtet. Ez a legerősebb és a legtalálóbb, amit
valaha is olvastam arról a harcról, amit mi, emberek vívunk a sorsunkkal
minden egyes nap.
De vajon mitől válik egy ember áldozattá? És mitől nevezhetjük
választásainkat szabadnak?
Ibsen több választ is ad. És ilyen az élet is. Semmi sem egyszerűen
fekete-fehér.
A darab arról az utazásról szól, amit minden embernek meg kell tenni,
hogy cselekvője – és ne csak nézője – legyen saját életének. Mert pontosan
a döntés szabadsága kényszerít minket arra, hogy tudatosan belássuk, felismerjük
és megválasszuk cselekedeteinket. Ráirányítja a figyelmünket arra, ami
legeslegbelül fontos számunkra – ami végül elevenné tesz minket. És a darab
egyúttal valami másról is szól: Hogyan tehetünk szabaddá másokat, miközben
tiszteletben tartjuk saját magunk szabad akaratát is?
De A tenger asszonya egy lépéssel tovább megy. A darab nem azzal
az elcsépelt befejezéssel ér véget, hogy a szerelem mindent legyőz. Ibsennél
a szerelem destruktív erotikus erővé vált, mely egyszerre halálos, lojális
és vonzó. Ellida Wangelt befolyásolja múltja, a tengerész, akinek szerelmet
fogadott, és aki eltűnt, hogy akkor bukkanjon fel újra, amikor Ellida
már férjhez ment.
Több pakisztáni lányt is ismerek, aki átélte ezt a dilemmát.
Az ilyen történetek rendszerint úgy végződnek, hogy a lány végül hozzámegy
ahhoz, akit a család kiválasztott számára – ifjúkori szerelme helyett,
jóllehet még mindig erős érzelmek kötik hozzá. Az ifjú talán kicsit „kétes
egzisztenciájú, lázadó” típusú fiatalember, akivel teátrálisan gyűrűt is
váltott és örök hűséget fogadott neki, bár a család nem tartotta méltónak
hozzá.
A fiú ugyanakkor nyugtalanul reagálhat, talán hűtlen is, és mohón
vágyik arra, hogy valaki szeresse. Nem akarja elveszíteni első szerelmét,
de nem is harcol érte eléggé.
Végül aztán eltűnik, és az idő múlik. Később a család előáll
egy ajánlattal, amit aztán a lány – fájdalmas szívvel és szégyenkezve –
elfogad. Ebben a házasságban teljesen elidegenedett életet él, emlékezve
szerelmére, ami az egyetlen életelixír számára, és lassan belebetegszik
a szégyenbe. Küzd a sötétséggel, nem tudja elfogadni azt az életet,
amit él, és nem tud visszatérni régi szerelméhez sem.
Nem engedték, hogy ő maga válasszon. Az élet választott helyette.
Ellida nem hagyta el fiatalkori szerelmét, de a körülmények elválasztották
tőle. Nem az ő döntése volt, hogy egy férfi második felesége legyen, egy
olyan férfié, akinek már vannak gyermekei, és aki anyagi biztonságot tud
biztosítani. Mások választottak helyette, mert ők úgy gondolták, neki ez
lesz a legjobb.
Semmi kétség, Ibsen drámája ma is nagy siker. Akár fáklyalángnak is
felfoghatjuk a muszlim családokban, ahol szinte már divat lett lázadni
a kényszerházasságok ellen. A darab mondanivalója emlékeztethet a kábítószerkereskedelemre
és a kelet-európai emberkereskedelemre, ahol az emberek áldozattá válnak,
és nem létezik szabad választás. És ugyanez vonatkozik a postán rendelt
mennyasszonyokra, akik évente érkeznek Norvégiába, oroszok éppúgy, mint
thaiföldiek.
Van egy közös vonásuk: Mindnyájan a tenger asszonyai.
A tenger asszonyában a szerelmet illúziónak ábrázolja a szerző, mintha
minden szerelemnek ez lenne a sorsa. A valódi szerelem a szabad választás
jegyese. Amikor mind a külső körülmények, mind pedig a szív hangja megengedik
az embernek, hogy szabadon válasszon, akkor szabadul meg igazán a félelmétől.
Ibsen csodálatosan festi le ezt a pszichológiai-misztikus vonást,
mely sokat elárul arról, hogy a házasság valójában a psziché drámai
játékának színtere.
Hát igen. A tenger asszonyát könnyen elképzelhetjük egy mai modern
bevándorló családban Oslóban. A történet ugyanaz: Szabadon választhatsz
– de hogyan választasz? Vállalod a felületes szerelmet, vagy elfogadod
az ésszerű házasságot? Mered-e azt választani, amit kényszernek tekintesz?
Mered-e magad szabaddá tenni?
Az embernek felelősséget kell vállalnia a döntéseiért. Ellida
Wangel átalakulása jó példát mutat. Aktuális probléma több ezernyi tenger
asszonya számára, távol a mai norvég valóságtól.
Bár Norvégiában is találunk szép számmal a tenger asszonyaiból.
VASKÓ ILDIKÓ FORDÍTÁSA
Lettre, 63. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|