Stanislav Rakús
A géniuszokról
(Megíratlan regény)
Zachariáą is nagy teret szentel feljegyzéseiben Andreánsky cselekedeteinek
és elbeszéléseinek, köztük a géniuszokról szóló témának, annak kapcsán,
hogy Andreánsky egy alkalommal vakvágányra állított vonatban találta magát
Rózsahegyen.
– Szörnyű egy eset – mesélte Zachariáąnak. – Az ember felül a Zemplén
gyorsvonatra eredetileg liptószentmiklósi úti céllal, aztán egyszer csak
egy idegen, rideg, fűtetlen és lezárt kocsiban ébred, amit az ablakon át
kényszerül elhagyni. Pénz nélkül, egy konzekvensen és könyörtelenül üres
pénztárcával a zsebében! Miként történhetett ez meg?, kérdem magamtól,
de minél jobban töröm a fejem, annál tanácstalanabb vagyok. Pedig milyen
simán, kellemesen, sőt felhőtlenül kezdődött minden. Talán azért is, mert
már a felszálláskor akkora adag alkohol volt bennem, hogy a világ, valamint
az állami vasutak sokkal humánusabbnak és barátságosabbnak tűntek, mint
normális körülmények között. Egy darabig nézegettem az arcokat, figyeltem,
hogy születik meg és formálódik az út, konstatáltam a dimbes-dombos táj
szolid szépségeit, elmélkedtem a szuburbán vidék architektonikai jellegzetességeiről,
a transzcendensről, de amint a vonat befutott az alagútba, elnehezült a
szemhéjam, egyfajta emelkedett öröm és hirtelen támadt vágy elegye kerített
hatalmába, és elaludtam. Amikor felébredtem, látom, hogy túl vagyok a félúton.
Nem emlékszem semmilyen álomra. Ellenállhatatlan vágy hajt az étkezőkocsi
felé. Kávé, vodka, esetleg konyak. Ezek majd minden bizonnyal visszatérítenek
ábrándozó hangulatomba, az impressziók világába, amelyek az élet örömteli
dimenzióit adják. Ahogy ezt Gimbič docens is mondaná, az az ember, aki
asztmája ellenére sohasem használta a liftet. Az impressziók, az élet örömteli
dimenzióinak bűvöletében él, és viszolyog a vertikális irányú helyzetváltoztatástól.
A félig üres étkezőkocsiban Maar professzorba akadtam, és noha a géniuszokkal
való társalgás komoly megpróbáltatást jelent, a velem született illedelmesség
nem engedte elkerülnöm őt. Egy negyedszázaddal idősebb személy asztalához
leülni, akit csak futólag ismer az ember – mindennek tetejében negyvenhét
kötet szerzője, negyvenhat tudományos és egy versesköteté –, valóban összetett
dolog. Tudományos könyveit már átlapoztam, de egyiket sem olvastam végig,
teli vannak ugyanis grafikonokkal, amiken csak nehezen rágom át magam.
Sajnos, kedves Adam, azon egyedek közé tartozom, akiknek a grafikai rendszerek
felfejtéséhez sem tehetsége, sem türelme nincsen. És ha önbizalmamat növelendő
mégis nekilátok Maar grafikonjainak, idővel azon kapom magam, hogy minél
többet foglalkozom a különféle táblázatok, szaggatott és folyamatos vonalak,
háromszögek, rombuszok, szimbólumok leírása, valamint a számokban kifejezett
értékek megfejtésével, annál messzebb kerülök a megoldáshoz. Hamarosan
erőt vesz rajtam a depresszió, az undor, a felindultság. Különös, tűnődöm
el ilyenkor én, az öntelt és gyámoltalan ember! Hát ilyen furcsa ösvényeken
is vezet út a művészet birtokba vételéhez? Átmeneti megnyugvást csak az
hoz, ha olyan részlethez érkezem, amely mellőzi az irodalom grafikai vagy
numerikus megközelítését. Érdeklődéssel olvasom például azokat a bekezdéseket,
amelyekben Maar kötelességének eleget téve azt támogatja, aminek köszönhetően
ma könyvek jelennek meg. Egy bizonyos tanársegéd az ilyesmit helyes orientációnak
szokta nevezni. Jól ismered őt. A neve, elnézést a kifejezésért, Ondrej
Kapičanský. Hogyha valaki kiválogatná Maarnak mind a negyvenhat monográfiájából
a grafikonok közé szorított összes helyes orientációjú szövegeket, érzésem
szerint két kötetre való anyagnál több aligha jönne össze, ami ekkora publikáció
esetén nem egy nagy szám.
Mint más, hasonló esetekben szoktam, Maart is dicsérni kezdtem, óvatosan,
analitikus módszerekkel, magyarán szólva tapintatosan és mértékkel. Olyan
ismeretekre támaszkodtam, amelyeket a Maar könyveit értékelő, interpretáló
írásokból merítettem. Rendeltem két vodkát, és kicsit lehorgonyoztam a
kommunikációs mezők elméleténél. Elég akadozva beszéltem erről a homályos
és kényes témáról, bizonytalanul, szónoki kérdésekkel utalgatva, többszörösen
eltérve a tárgytól, ám egyértelműen pozitív végkicsengéssel. Ugyanakkor
úgy láttam, hogy Maar – a géniuszoknál előfordul ilyesmi – továbbra is
kívülállóként, közömbösen viselkedik, olyan távolságtartással, hogy újabb
és újabb vodkák rendelésére és ivására vagyok kárhoztatva – egy a háromhoz
vagy négyhez arányban a javamra –, mivel ő azon géniuszok közé sorolandó,
aki nem issza magát halálra. Én egyre csak mondom, a téma további összefüggéseire,
pozitív aspektusaira mutatva rá, Maar pedig szemérmetlenül hallgat, ásítozik,
bele-belekortyint a poharába, nyújtózik egyet, ritmusosan dobol az asztalon,
kibámul az ablakon, mintha csak a hófoltok, a télutó fád látványa tudná
lekötni a figyelmét. Végül azért csak reagál nehezen kiizzadt dicshimnuszomra,
flegmatikusan kijelenti, hogy: Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja.
Ez pedig engem, egyébként is hiú, de most alkoholos befolyásoltság
alatt álló személyt olyan mélyen megbántott, hogy Maar elméleti munkásságát
odahagyva a poézis vizeire eveztem. Tudtam ugyanis, amit te is tudsz, kedves
Adam, hogy Maar, az elismert tudós költőként teljesen csődöt mondott. Máig
jól emlékszem, milyen lelkesen olvastam egy másod- vagy harmadéves bölcsészhallgató
kritikáját, amelyben ízekre szedi az Asztal mögött asztal című verseskötetét.
További lehengerlő kritikák elolvasása után pedig már kárörvendve vettem
kezembe Maar verseit, és élvezettel nyugtáztam, hogy a bírálatok írói semmiben
sem tévedtek. Már önmagában a kötetcím – Asztal mögött asztal – is gyönyört
okozott. Kedves! A maga bárgyúságában nem mindennapi módon kedves, gondoltam
a rám jellemző rosszmájúsággal.
Ön, aki költő, mondtam emeltebb hangon, hogy az étkezőkocsi távolabbi
sarkaiban is hallható legyen, ön, akit az Asztal mögött asztal verseskötet
elismert szerzőjeként ismerhetünk, bizonyára igazat ad nekem abban, hogy
a költészet – és most nem csak a szürrealizmusra gondolok – egyfajta pozitív
és mélyreható automatizmus műve, amelyet indokolt lenne titoknak nevezni.
Költőként nyilván megtapasztalhatta, hogy a vers tulajdonképpen ajándék,
születését nem akaratlagos tényezők alakítják, úgy bukik ki önökből, költőkből,
akik az alkotás extatikus lázában égnek, hogy tudomásuk sincs róla. Egy
költő a maga teljességében nem érti a verset, nehezen tudja desifrálni,
de érzi, hogy az, ami az ő írásbeli teljesítménye, ami a feljegyzés révén
papírra kerül: poézis. Mint költőt kérdezem önt, mondtam megemelve a hangomat,
és abban a pillanatban már világos volt számomra, hogy sikerült felráznom
őt az apátiából, hogy megtörve provokatív, megalázó és dölyfös ignoranciáját
sikerült felhergelnem őt, mert a körülöttünk ülőkre pislogva és ujját a
szája elé emelve kérlelőn pisszegni kezdett. De én nem hagytam magam, ugyanolyan
hévvel folytattam: Mint művészt kérdezem önt, mint az Asztal mögött asztal
verseskötet szerzőjét, hogy az emberiség műveltebb fele miért nevezte ezt
a titkot, ezt a megfoghatatlan szubsztanciát, amelyből a költészet születik,
a poéta bendőjének? Nem ismerek ennél ellentmondásosabb, ennél extrémebb
oxymoront, mint a szellem, a kellem, a sóvárgás, a mélység és a megrendülés
ilyetén összekapcsolását a bendővel, a töltekezés szervével, a falánkság,
a vulgáris anyagelvűség szimbólumával. Ekképpen, a poéta bendőjével, a
disznótoros látomásával érzékített képpel támadtam Maarra.
Hamarosan azonban eluralkodott rajtam a részvét. Megsejtettem ugyanis,
hogy a poéta bendőjével Maar vagy nem tud mit kezdeni, vagy pedig ilyen
méltatlan témához nem szándékozik lealacsonyodni. Homályos dolgokról kezdett
beszélni, meglehetősen összefüggéstelenül. Pedig, elvben, milyen sok szót
kell hogy tartalmazzon az a negyvenhat monográfia a táblázatok ellenére
is, töprengtem, és lám, a szerzőjüknek egyszeriben mégis birkóznia kell
a szókinccsel. Nehezen beszélt, nem is nekem, hanem a levegőnek, erőltetett
fesztelenséggel. Úgy határoztam, hogy bólogatni fogok, és nem mondok ellent,
bár összefüggéstelen mondókájára csak részben figyeltem. Hogy figyelmemről
biztosítsam a hézagosan, töredezetten megnyilvánuló Maart, olykor meglepetést
színleltem, csodálkozást vagy éppen visszafogottan, diszkréten helyeslő
és megértő felháborodást. A helyeslés választott módozatai nyilván nem
voltak teljes összhangban azzal, amit Maar mondani akart, mivel egyszer
csak rám förmedt. Fogja vissza magát, kérem, mondta váratlan arroganciával.
Ennek okán újból támadásba lendültem. Egy nem létező teoretikus, egy
bizonyos Erik von Brandl tipológiájára hivatkozva a lírikus, epikus és
drámai szerzőről, megpróbáltam felvázolni a költő pszichoszomatikus portréját,
amely elsősorban Maar viselkedésén, valamint fizikai jellemzőin, törékenységén,
nyeszlettségén alapult, hogy összefüggésbe hozva egy képzeletbeli lírikus
individuum egyedi, a maga módján groteszk vonásaival nevetségessé tegyem
őt. Alkoholgőzös fantázia, könnyelműség és bátorság – ennyire volt csak
szükségem az improvizációhoz. Az elbizakodottság és a bosszúszomj mámoros
pillanatában merész, megalapozatlan és egyben triviális megállapításokra
ragadtattam magamat, ugyanakkor ügyeltem arra is, hogy a féligazságok láncolata,
illetve maga a megfogalmazás módja a valóságszerűség látszatát hellyel-közzel
megőrizze. Attól tartva, hogy az akadozó dialógusból sarjadt magánszámom
esetleg elkalandozásnak, izolációnak minősül, ami a konfliktusgerjesztő
pragmatizmus vádját vonhatná maga után, Erik von Brandlot igyekeztem valamilyen
homályos kapcsolatba hozni Maar kommunikációs mezők elméletével. Miután
ezt tisztáztam magamban, csak úgy dőlt belőlem a szó.
A költő, műnemek szerinti besorolása szerint: a lírikus, Brandl tipológiai
tendenciája alapján, voltaképpen egy aszténiás egyén, nem mindennapi érzékenysége
okán pedig az átlagnál gyakrabban szenved lipometabolikus zavarokban. A
szerző lírikusi profiljában neuraszténiára, lelki sérülékenységre, valamint
melankóliára való fokozott hajlam állapítható meg. A lírikus ízig-vérig
gyakorlatiatlan, hallgatag, magába forduló és egzisztenciális nyavalygásainak
a rabja, fejtegettem a helyhez nem illő, szeszélyes és kifejezetten szemérmetlen
hangnemben, az étkezőkocsinak intézve szavaimat.
Ami egy költészetidegen életszemléletű embert hidegen hagy, az egy
lírikusi érzékenységű egyénre óriási csapást mérhet. Ismerünk olyan költőket,
akiket a bezáratlan lakás rögeszméje kísért, és még a jelentéktelen, kis
horderejű, akár a távoli tundrákon bekövetkezett animális esemény is kikészíti
őket. Emóciókkal és az élet viharaival átitatódva egy lírikus azonban képes
nekivadulni és, ha rövid időre is, elviselhetetlenné válni. A köznapitól
eltérő látásmódja izolációhoz, sőt a társas érintkezés avagy a partneri
tapintat elemi szabályainak felrúgásához vezeti.
A statisztikákban is elfogadottak – vetettem be egy új elemet, miután
beláttam, hogy az aktualizálási hév túl messzire ragadott – a Brandl-metódussal
analóg eljáráson alapuló eredmények. Ilyen például az orvostudományi kutatásokban
az az eljárás, amely alapján az Alzheimer-kórra való hajlamot a nemző apa
magas korával magyarázzák.
Amikor úgy éreztem, hogy fel kellene hagyni a lírikus portréjának festésével,
és az ügy érdekében a vele kontraszt, epikus szerző prototípusát kellene
megalkotni, lelki szemeim előtt bölcsészkari epikusunk, ©tefan Gavoň alakja
jelent meg – dehogy jelent, furakodott, ki se lehetett onnan tessékelni
–, akit neked nem kell különösebben bemutatnom. Nyilván elismered, hogy
Maar nyeszlettségének csak nehezen találnánk kifejezőbb kontrasztot, mint
Gavoň, finoman szólva, robusztus megjelenése. Már maga a tény, hogy epikusunk
minden ízében méreten felüli, arra ösztönzött, hogy jellemzőit Brandl epikusi
modelljéhez felhasználjam. Ó, Adam! El se tudod képzelni, micsoda elementáris
ihlettel szolgált nekem Gavoň kinézete, ciklámenszín, dagadt orcáitól kezdve
szalonnás tokáján át egészen termete parttalan kiterjedéséig. Az egy személyben
tanársegéd és epikus Gavoň, bár egyetlen hátsó fertállyal rendelkezett,
sosem esett két szék közé a tömegközlekedési eszközökön, hogyha pedig egy
epikai helyzet megoldásán töprengőbe esett a busz ajtajában, a közlekedési
dugónak egy sajátos fajtáját idézte elő. Gavoň egy hedonista, aki elképesztő
mennyiségű élelmet képes pillanatok alatt jó étvággyal betermelni. Annak
idején, egy május elsejei népünnepélyen a Kolmayer kertben mély benyomást
tett rám mint a virslievő verseny győztese. A konferanszié bejelentését,
miszerint az adott időhatáron belül a legtöbb virslit doktor ©tefan Gavoň,
a bölcsészkar tanára fogyasztotta el, óriási ováció fogadta. A karon azonban,
nem tudom, emlékszel-e még, kisebb affér lett a dologból. Egyes funkcionáriusoknak
ugyanis nem tetszett, hogy egy tanársegéd ilyen akademikusnak aligha nevezhető
tevékenységgel reprezentálja felsőoktatási intézményét, végül az ügy azzal
zárult le, hogy a munka ünnepe efféle különleges, a maga nemében vitális
és örömteli tevékenységet is akceptálhatóvá tesz.
Az volt a szándékom, hogy Gavoň kövérségét kapcsolatba hozom az epikai
nyugalommal. Feltételeztem, hogy Brandl szakmai egzotizmusa lehetővé teszi,
hogy a nagyepikai művek szövegi jellemzőjét a szerzőre is vonatkoztathassam,
nevezetesen, hogy a nyugalom eme válfaja a szerző testi konstitúciójának
húsos, illetve zsíros megalapozottságából származtatható. Elképzelésem
még orvostudományi szempontból sem állta meg a helyét, hiszen a jó idegek
és a testzsír közötti összefüggések vitathatók, bár Gavoň példája maga
volt az élő cáfolat. Aztán mégis másként alakult, eszembe jutott ugyanis
– ilyen gyorsasági és asszociatív hatásfokon dolgozott bennem az alkohol
– egy baráti országból érkezett lírikusok csoportja, akikkel már nem is
tudom, hogyan akadtam össze. Lelki szemeim előtt megjelentek a pirospozsgás,
a leves intenzív kanalazásában ellágyult, néhányuk esetében pedig gavoňi
méreteket öltő arcok. Egyszeriben minden odalett. Ó, te, szörnyű és elviselhetetlen
relativizmus, hogyan használjam fel ezek után Gavoň jellemzőit Brandl genealogikus
rendszerében? De Gavoňról nem mondtam le teljesen. Éjszakánként mindig
felszabadítóan hat rám, ha eszembe jut rendíthetetlen nyugalma, amely elévülhetetlen
érdemeket szerzett azon emberi tevékenység pallérozásában, amit irodalomkritikának
nevezünk. Mert ki más szolgáltat inspiratívabb alapot az irodalomról való
gondolkodásnak azzal, hogy hozzájárul a kritika pusztító hatású stilisztikai
leleményessége és iróniája csiszolásához, ki az, aki Gavoňnál intenzívebben
szabadítja fel a kritika ősi beidegződésen alapuló hajlamát a szereplők
eutanáziás megsemmisítésére. A többség ennyi kedvezőtlen, az emberi méltóságot
semmibe vevő minősítés olvastán már rég örökre búcsút intett volna azon
ambíciójának, hogy a világot epikus formába öntse. Mások már azon töprengenének,
hogy megváltoztatják külsejüket vagy a nevüket, esetleg más, anonim területen
próbálnának érvényesülni. De Gavoňról minden lepereg. Sőt. Nagyívű, háromgenerációs,
szélesvásznú epikai műveivel továbbra is bombázza a kiadókat. ©tefan Gavoň
egy olyan lény, akivel foglalkozni kell. Eredetileg, kedves Adam, névnapodra
szántam őt neked, mint kitűnő narratív objektumot, hisz tudod, hogy barátaimat
és barátnőimet jobb szeretem szellemi termékekkel megajándékozni, mint
adásvételi folyamatokban pénzzel szennyeződött matériával. De amikor eszembe
jutott múltkori vitánk, amely során a test és a szellem, a fizikai megjelenés
és a jellem összefüggéseit problematizálva, te ezt egyértelműen mondvacsináltnak,
motiválatlannak minősítetted, inkább megtartottam Gavoňt magamnak. Társamul
szegődött, aki hosszú és álmatlan éjszakáimon optimista megjelenésével,
viselkedésével örömre hangol, és távol tartja tőlem a szuicid gondolatokat.
Maarral való találkozásom alkalmával csak nehezen és komoly önmegtartóztatás
árán mondtam le Gavoňról. Végül aztán beláttam, hogy ha nem akarom a korpulens
lírikusok hirtelen rám tört emlékképével részben már megingatott Brandl-teóriát
megalapozatlanná tenni, le kell gyűrnöm magamban a vágyat, hogy a korpulencia
és az epika összefüggéseiről beszéljek. Másfelől gondolataimat akkor már
inkább a dráma foglalkoztatta.
A drámaíró, közöltem az étkezőkocsival, egyrészt konstruktőr, másrészt
kollíziós, tántoríthatatlan és bajkeverő tematista, aki Erik von Brandl
szerint alapjáraton kolerikus, feszültségét pedig az adja, hogy szenvedélye
fékezi, célratörése pedig váltig előre hajtja. Mobilitása cselesen kifundált,
előre kiszámított, tehát nem a szenvedély uralja, hanem a racionalitás.
És itt elakadtam. Hirtelen nem tudtam egyetlen domináns szomatikus jegyet
sem rendelni a drámaíróhoz, semmilyen specifikus fizikai jellemzőt.
Csend állt be, és én csak most döbbentem rá, hogy ha ez a Brandl mégis
létezne, akkor az elméletét összefoglaló szónoklatom jellege kifogásolhatóan
informatív lenne, mivel Maarnak is ismernie kellene a műveit.
Egyszeriben maga lettem a megtestesült tapintat. Biztosan untatom önt,
mondtam Maarnak, hiszen ezeket a dolgokat ön sokkal részletesebben és jobban
ismeri nálam. Kérem, nézze el nekem. Valójában csak azt szerettem volna
megtudni, akceptálható-e, legalább részben, Brandl modellje. Nekem komoly
kifogásaim vannak vele kapcsolatban, törtem meg az egyre kínosabb csendet,
attól tartva, hogy Maar bármelyik pillanatban arrogánsan rám támad. De
csak néhány mérsékelt és homályos mondatot ejtett el, ha jól értettem,
olyan értelemben, hogy Brandl teóriája kiegyensúlyozatlannak tűnik számára.
Ami nem azt jelenti, jegyezte meg váratlanul, hogy bizonyos észrevételeit,
némi módosítások után, nem lehetne elfogadni.
Ilyen egy géniusz ez a Maar. Nem vallotta be, hogy nem ismeri Brandlot.
Végül is, aki már negyvenhét monográfiát megírt, az nem lehet nagyon olvasott,
tájékozott és művelt, hiszen ideje nagy részét írással tölti, gondoltam.
Mindehhez még fogadások, ünnepségek, vitaestek, rádió, tévé egyéb találkozók.
Nyomasztja a pozíció, amit a tudós közösség és vele együtt az egész társadalom
ruházott rá, és képtelen tőle szabadulni. Elemi kötelessége, hogy a géniusz
szerepével önmagát állandóan összhangban tartsa. Rabja lett kitüntetett
pozíciójának és hírnevének. A méltóság és az elismerés magasabb értéket
kell hogy képviseljen számára, mint az igazság. Maar is csak egy szélhámos,
akárcsak én, csak más megfontolásból. Közös vonásunk ellenére hozzám mégiscsak
közelebb álló géniusz Viktor Galuąka-Sisko, akit épphogy csak megtűrnek
az egyetemen, és egyetlen könyvpublikációja sincs. Nem tudom, te mit gondolsz
róla, figyelsz-e rá egyáltalán, én a magam részéről egyszerűen csüggök
rajta. Megtudtam, hogy ez a borotvanemlátta, kaporszakállas tanársegéd
– akinek intelligenciájáról egyetlen külsődleges jegy árulkodik, a sokdioptriás
szemüveg – egy Abotov-Poµná nevű községből származik, ahol egyes házaknál
még mindig egy tálból eszik a család és csak a közelmúltban ismerték fel
a fogkefe jelentőségét. Nos, itt terem a géniusz. A mi, külsőségekben megnyilvánuló,
érzéketlen világunkban az ilyen egyén, a maga atavizmusával, antihigiénés
magatartásával és különcségeivel csak ellenszenvet és megvetést válthat
ki. Sokan csak azt látják, hogy evés után – esetében a habzsolás kifejezőbb
lenne – zsíros és maszatos, hogy csámpás a cipője, hogy mindig ugyanabban
a zakóban és nadrágban jár, az inge gyűrött és mocskos, és egyébként is
úgy néz ki, mintha sosem mosakodna, csak időnként megtörülközne. Az eredményei
viszont csodálatra méltók. Bár egyetemi körökben még ezeket is vitatják,
és az elmezavar első jeleit vélik felfedezni bennük. Egy öreg fa miatt
képes bármikor elutazni egy harmincöt kilométerre lévő vasútállomásra,
és órákig tanulmányozni ezt a történelmi korú élő objektumot, holott semmi
köze sincs a kutatásaihoz. Noha a tudományos kézikönyvek immáron gombamód
elszaporodtak a piacon, lexikonokat állít össze saját használatra és további
enciklopédikus projekteken dolgozik. De nemcsak materiális fenomén, a tények
embere, alapos és precíz, hanem rendkívüli teoretikus és interpretátor
is.
Hogy mi mindent tudtam meg tőle legutóbb, amikor az irodalomtudományi
társaság csütörtöki találkozóján a gyászjelentések poétikájáról adott elő!
Az elnyomott percepciós kíváncsiság elemzése, a haldoklás és a halál kommunikációs,
dramatikai és diszkrét teleológiájának analízise, valamint azok verbális
és nonverbális rétegeinek interpretációja, és számos, eleddig ismeretlen
és különös tanatológiai összefüggés révén nagyon sokat megtudtam a magatartásformákról,
a kultúráról, az irodalomról és az emberi természetről.
Az előadáson csak öten voltunk – az irodalomtudományi társaság helyi
vezetője, két megfigyelő, Frantiąek Birnik, aki Sisko hitelezője volt,
és jómagam. A határesetek tipológiájáról szólva pontos statisztikai adatokat
idézett, hiszen több nyelven beszél és figyeli a külföldi folyóiratokat,
kiadványokat. Kitért arra is, hogy egy bizonyos időhatáron belül a világon
hány ember fullad meg fürdőkádban, hányan halnak meg figyelmetlenségből
az ágyból való felkeléskor, vagy saját lakásukban a lépcsőkön. Többen,
mint ahány áldozata volt a harmincéves háborúnak. A megfigyelők feljegyezték
a számokat és máris szundikáltak, nem kellett tovább strapálni magukat,
nyugodtan megírhatják a jelentést Sisko őrültségéről. A társaság helyi
vezetője, Jaąčák is ásítozott, rajta szinte mindig szemmel látható, hogy
éppen melyik szerve fáj. Mindeközben Galuąka-Sisko olyan hévvel boncolgatta
a témát, mintha egy dugig megtelt auditórium érdeklődő közönségének adna
elő. Sisko erőfeszítéseinek egyetlen hivatalos következménye az volt, hogy
következő előadását, amelynek címe A pletyka narratív vektorai, az irodalomtudományi
társaság bizonytalan időre elnapolta. Viktor Galuąka-Sisko nyilván azt
mondaná Erik von Brandlról, hogy sohasem hallotta ezt a nevet. Galuąka,
Maarral ellentétben tiszta géniusz, egy outsider géniusz, akit már rég
kirúgtak volna, hogyha nem lenne az abnormalitás, a szórakoztató komikum
megszemélyesítője, más szóval a szánalmasság megtestesítője, aki ártalmatlansága
folytán a kar legnagyobb fajankóinak és senkiházijainak önbizalmát növeli
jelenlétével. Imádom Galuąkát, még ha csak nehezen is tudom elfogadni megjelenését,
manírjait, illatanyagainak hiányát és társadalmi lapszusait. Maart pedig,
az igazat megvallva, nem szeretem.
Siskóról az étkezőkocsiban nem tettem említést, ellenben, miután az
alkohol megtette a maga hatását, elég részletesen foglalkoztam egy bizonyos
Čubitarjevvel Ungvárról. Egyszer régen, te még akkor, Adam, nem dolgoztál
nálunk a karon, nekem kellett őt fogadnom a buszpályaudvaron. Zöldfülűként
én voltam akkor a tanszék mindenese. Eredetileg Anton Mondokkal kellett
volna mennem, aki viszont már rég nem dolgozik a karon, de az én emlékezetemben
főleg azért él ilyen elevenen, mert kifejezésmódját egyfajta fennkölt és
zamatos veretesség jellemezte. Emlékszem például, hogy soha nem azt mondta,
hogy „izzadtság” vagy „verejték”, hanem „izzadmány”, igei alakjában pedig
azt, hogy „meghevül”. Ez utóbbit leginkább a kari fényképészünk, Hrebíček
jellemzésére használta: Ez az ember oly könnyen meghevül, mondogatta róla,
valamelyest sebesebben beszél, azonmód meghevül. Anton Mondok nyelvi megnyilatkozásai
tele voltak különlegességekkel, egyrészt nem is beszélt, hanem ejtette
a szavakat, minden megszólalása olyan volt, mint egy beszédopera, másrészt
pedig előszeretettel használt olyan kifejezéseket, mint „árnyazat”, „napfürdőzik”,
„petrifikáció” vagy „entrée”. Nyelvi ínyencségei, hisz tudod, hogy oda
vagyok az őrültekért, mindig megörvendeztettek. Gyakorta olyannyira lekötötték
a figyelmemet, hogy a lényeg egyszerűen elsikkadt. Amikor kiderült, hogy
Mondok valamilyen váratlan és nyomós, ugyanakkor homályos okból nem tud
velem jönni az állomásra, megpróbálta nekem leírni Čubitarjevet. Ornamentális
leírásából mindössze annyit fogtam fel, hogy az illető egy géniusz, különös
ismertetőjegyek nélkül. Emberi mivoltának komplexitása, mondta szó szerint,
az elméjében összpontosul.
Szóval egy középszerű ember, gondoltam, feltehetően magas homlokkal,
bár ez a megkülönböztető jegy meglehetősen kevésnek tűnt ahhoz, hogy biztonsággal
felismerjem őt.
És mégis. Tán túlontúl könnyen felismertem: elviselhetetlenül édes,
extrém női pacsulit idéző nehéz szagáról, a zakója bal hajtókáján viselt
jelvényről és széles szárú nadrágjáról, ami az idő tájt nemcsak Ungváron,
hanem Vlagyivosztokban is nagy népszerűségnek örvendett. Kezében három
koffer, fején valamilyen lapos, karima nélküli fejfedő, alatta, olybá tűnt,
alacsony homlok. Tényleg ő volt. Arra számítottam, hogy a kezdeti, semmitmondó
konverzáció után magasabb röptű beszélgetést kezdeményez, nyelvtörténész
lévén, alighanem arról érdeklődik, fene tudja, milyen nyelven, hogy miként
szolgál az ószláv aorisztosz vagy a jerek rejtelmeivel bíbelődő szlavista
kollégák kedves egészsége, majd tesz néhány futó megjegyzést a kijevi oroszok
nyelvéről vagy más szakmai kérdésekről. Volt már ugyanis némi tapasztalatom
szakbarbárokkal, akik a laikus konverzációs témákat illetően igencsak szűk
repertoárral rendelkeztek. Még a halotti toron, az esküvőn vagy a táncparketten
is szakterületük problémáiról beszélnek. Ezért Čubitarjevvel való találkám
előtt egy nappal átnéztem néhány lexikonszócikket nyelvtörténeti témában.
Ám ungvári vendégem a kijevi oroszról egy szót sem ejtett. Ehelyett már
az állomáson tudtomra adta feketéző szándékait. Majd kiesett a kezemből
a három koffer egyike, amikor orosz-ukrán akcentussal sújtott tört cseh
nyelven közölte, hogy nagyobb mennyiségű gyereksipka kéne a kölköknek.
Majd a nagyobb mennyiségű cigaretta és a nagyobb mennyiségű kávé kérdésköre
került terítékre, és így tovább. Aztán még említette a csájokat. Hát a
csájok?, kérdezte minduntalan, csak úgy átmenet nélkül, költői kérdés formájában.
Úgy nézett ki, hogy a csempészet mellett egy kicsit a hámból is szeretne
kirúgni. Egy középkorú, vidám és vitális géniusz, akinek különleges ismertetőjegye
egyfajta keleties nagyvilágiasság. Hosszú piszkafa lábaival úgy száguldott,
mint a szélvész, élből letegezett, és ilyeneket mondott: Öreg, fiú, tudol?
Az, ami én beszélek, szigorú titkos. Ahogy felértünk a kollégiumi szobába,
előkapott egy kis üveget, valami szovjet típusú sósborszeszfélét, és meghúzta.
Mikor az étkezőkocsiban Čubitarjevre rátértem, már alig forgott a nyelvem.
Nyilván már az előadásmódom is sértette Maart. Szélesen gesztikuláltam,
vidáman csapkodtam az asztalt, csettintgettem, cuppogtam, és többször is
eltértem a se vége se hossza történetemtől. Mindezt csak azért csináltam,
mert hirtelenében más kezdett foglalkoztatni. Nem Čubitarjev vagy Maar,
hanem egy érzéki ajkú, feltűnő szőkeség vonta el a beszélgetés tárgyáról
a figyelmemet, akiről, fene tudja, miért, azt gondoltam, hogy bukik rám.
Alkalomadtán rákacsintottam, sőt párszor még intettem is neki. Čubitarjevről
szóló beszámolómat félbe-félbeszakítva Maar figyelmét is felhívtam bájaira.
Mindemellett a szakmai deformáció és a betegesen fejlett voluntarizmus
együttes hatásának eredményeként a magunkfajta irányultságú ember minden
áron biztosítani akar elbeszélése számára egyfajta kerekséget és motivációt.
Márpedig ezt vagy úgy lehetett elérni, hogy Čubitarjevet párhuzamba állítom
Maarral, vagy pedig a lezser és kedélyes géniuszt mintaképül állítom. Mindkét
megoldás, addigra már jócskán elsötétült az elmém, Maar szempontjából elfogadhatatlan
és megalázó lett volna. Körkörös, vontatott és fárasztó voltam. Ráadásul
Čubitarjev sokat kivett belőlem. Még azokban a pillanatokban is vodkával
kellett kisegítenem magam. Egyre kevésbé láttam át a helyzetet. Hogy Čubitarjev
után mi történt, arra már végképp nem emlékszem. Csak egyetlenegy dolgot
tudtam biztosan. Hogy megcsókoltam Maart. Azt már nem tudnám megmondani,
hogy akkor-e, amikor letegeződtünk, esetleg a búcsúnál, vagy csupán hirtelen
felindulásból. Máig nem értem, hogy tudta ez az érzéki esemény áttörni
az alkoholmámor előidézte intenzív felejtés masszív ellenállását. Nos,
megtörtént. Tisztán emlékszem, hogy előbb erősen és fájdalmasan megszorítottam
Maar kezét, majd keményen, mindenre elszántan arcon csókoltam. Még most
is érzem a számon borostája szúrós érintését. Holott beszélgetésünk kezdetén
Maar arca még olyan sima volt, hogy a kommunikációs mezők teóriájának boncolgatása
közben szinte irritált tökéletes simasága. Nehéz műtétek közben állítólag
a sebészeknek is kinő a borostájuk, vélem így utólag. Csakhogy neki kínjában
nőtt ki, az én hathatós hozzájárulásommal. Emlékezetkiesésemmel együtt
vélhetően nagyon alacsony szintű és agresszív témák nívójára zuhantam le.
A narkotikus kábulathoz hasonlatos, ködlepte űrből csak a rózsahegyi vakvágányon
ocsúdtam fel.
A visszautat részben gyalog, részben stoppal, részben pedig potyautasként
tettem meg Liptószentmiklósra. Az is átfutott az agyamon, hogy mi van akkor,
ha Maar tette ezt velem, ő, aki grafikonokban ragadja meg a megfoghatatlan
világot, ő, aki a térben való gondolkodás, a kombinatorikus készségek embere.
Mi van akkor, ha Maar ejtett foglyul a vakvágányra állított vonat félelmetes
sötétjében? Ez esetben a valódi megpróbáltatások még váratnak magukra.
HIZSNYAI TÓTH ILDIKÓ
FORDÍTÁSA
Lettre, 63. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|