Andrzej Mencwel
Mi hiányzik a lengyeleknek?
(VARSÓ) – Az utolsó bukkanó, amely az autók sebességét lassítja a telepi
utcácskában, a nagyvárosi főútvonal kihajtója elé van lefektetve. Ezt a
mondatot írva a megszokottnál jobban kell figyelnem a szavakra. Nem felelnek
itt meg ugyanis maguknak a dolgoknak. A nagyvárosi főútvonal, meglehet
kétsávos és éppen járművekkel teli, mint minden Európába kivezető út (amint
a Vilniusba, Rigába, Tallinnba és Pétervárra vezető utat büszkén Via Balticának
nevezik), be van építve rút és levert falú bérházakkal (melyekben nem fizetnek
lakbért), s úttestje helyi jelenség. A telepen néhány ezer ember lakik,
de minden (soha meg nem alapozott) társadalmi, kulturális és kommunikációs
működése széthullott, lakótelep maradt, nem lakóhely. A panel nem ház,
és senki így nem hívja: lakódobozok konglomerátuma, s e dobozokban nem
lakók húzódnak meg, hanem albérlők. Az utcácska nem igazi utcácska, hanem
„gyalogos övezet” – sajátos találmány, amelyet jóllehet egy negyedszázaddal
ezelőtt terjesztettek üggyel-bajjal, ténylegesen a lóvontatást megelőző
korból származik. Elveti ugyanis a gyalogos és a szekeres forgalom szétválasztását,
ami évszázadok óta kötelező a városokban. A keskeny, járda nélküli, sebzett
asztaltsávon minden mindennel keveredik: kutyák és macskák, gyerekek és
öregek, görkorcsolyázók és kerékpárosok, személy- és áruszállító járművek,
taxik és mentők, köztisztasági és tűzoltókocsik. Hogy soha nem lett komoly
baleset, tényleg hálát adhatunk az Gondviselésnek. Hogy végre lefektették
a lassító bukkanókat, hálát adhatunk a polgárosodás fejlődésének. A bukkanó
az egyetlen dolog, ami megfelel a nevének.
Ám a legkifejezettebben nem felel meg a lakóknak. Épp az utolsó
bukkanó, az ott a nagyvárosi főútvonal kihajtója előtt, mindenkit zavar,
vagy majdnem mindenkit, aki itt a volán mögött ül. Ezért aztán, élve a
lehetőséggel (balról gyep szegélyezi), elkezdték megkerülni, egyre mélyebb
keréknyomokat vájván. Amíg tartott a fagy, a talaj is tartott, de mikor
engedett a fagy, engedett a talaj, s a gyep sáros ingovánnyá változott.
Mondhatni, nincs ebben semmi rendkívüli, hisz itt a talaj természettől
fogva nedves, amiről még a régi időkből származó utcanevek (Mokra, Błotna)
is tanúskodnak. A sár alkotja itt a tájkép fő összetevőjét, és szembeszökik,
vessük bárhová pillantásunkat.
Fröcsög az aszfalt kátyúiban, feltör a parkoló lapjai alól, elárad
a gyepen és megül a játszótereken. Ha egy szürke, kora tavaszi reggel állok
az ablakban és látom, hogy újra meghódítja a vidéket, gyanakodni kezdek,
hogy ez nem a rendes, természetes sár, hanem rendkívüli metafizikai szubsztancia.
Tudom jól, hogy Lengyelország általában szép képzetekkel társul – ha nem
Wawel és Jasna Góra, akkor legalább fűzfák és gólyák. Nekem viszont a sárral
társul, és megcáfolhatatlan ereje rögeszmémmé vált. Nem vigasztal, hogy
ettől a rögeszmétől szenvedett Stefan Żeromski és Maria D±browska is. Mert
elegem van belőle.
Vessük el a sejtést a Gondviselésről és a természet erőiről,
lévén mások kedvtelése, és kérdezzünk az emberi tényezőjére, a „humán együtthatójára”
ennek a sáros valóságnak – miért kerülik meg a bukkanót és vájnak keréknyomokat,
miért járják szét minden módon a gyepet, és változtatják sáros ingovánnyá
a játszóteret? Hiszen a saját ablakaik alatt vájnak keréknyomokat, maguk
körül pusztítják a gyepet, és saját gyerekeik elől teszik tönkre a játszóteret.
Túlnyomó volna, kérdezhetnénk, amaz ivadék, melynek szokásai önpusztításhoz
vezetnek, mert elkerülhetetlenül ahhoz vezet, előbb vagy utóbb, a környezet
pusztítása? Szintén kedvelt szokása a lakóknak üvegek és dobozok kihajítása
az ablakon vagy a használt holmi kiállítása a bejárati ajtó elé. Mivel
főleg szombatról vasárnapra virradóra csinálják, ezért másnap reggel a
napsugarak nem csatateret, hanem szeméttelepet világítanak meg. Nem hallottam
róla, hogy ezzel az elterjedt és egyben alantas népszokással a lelkivezetők
és politikai fejesek foglalkoztak volna. Az előbbiek el vannak telve a
kiválasztott nép fölött őrködő Gondviselés hitével, az utóbbiak bizonyosak
a fejlődés erejében, amely oly erős, akár a természetjog. Vigyázat, sem
a vallásról, sem a gazdaságról nem beszélek. Mentális formákról beszélek,
amelyek behatolnak a vallásba is és a gazdaságba is, megteremtve a társadalom
szerkezetének alapját. Arról beszélek, ami „humán együttható” néven jobban
hozzáférhető megismerésünk számára, mint a Gondviselés és a Természet;
arról beszélek, ami emberi tényező lévén bennem magamban rejlik. Emez összetevő
és együttható eleven nyoma a kivájt keréknyom, a sáros ingovány és a vasárnapi
szemétdomb. Ezekért sem a Gondviselés, sem a Természet nem felelős, még
ha így szeretnék is hinni a lelkivezetők és a politikai fejesek. Mi vagyunk
értük felelősek, és ezt el kell viselni.
Régebben ez nem volt ennyire szembeötlő: járvány volt a felelőtlenség.
Az úgynevezett – szovjet, sztálini vagy létező szocialista – rendszer (amely,
remélem, végleg a múlté) számos bűnének egyike volt, hogy szentesítette
a felelőtlenséget. Mivel a hatalom hosszú létrájának legfelső fokai ködbe
vesztek, ebben a ködben eltűnt a felelősség is. Lent ez úgy fejeződött
ki, hogy jóllehet elméletileg valaki felelős volt a telepünk tervéért,
kivitelezéséért és működtetéséért (valahol a levéltárakban máig megvannak
a névvel aláírt dokumentumok), gyakorlatilag senki nem felelt érte, és
számon sem kérte senki a felelősséget. Minden efféle számonkérési kísérlet
(annak idején többször magamra vállaltam, állampolgári késztetésnek fogva
fel a dolgot) többet megrendített, mint a megrendült hatalmi rendszert:
az önként elfogadott társadalmi közmegegyezést rendítette meg. Az emberek
tényleg megszerették, mert vele, mint általában a felelőtlenséggel, könnyebb
volt, s inkább hajlottak közösségi összefogásra emelkedett pillanatokban,
mint a jog személyes, mindennapi számonkérésére. Juliusz Mieroszewski írta
egyszer tömören: „a szovjet rendszer egyszerű tézishez vezet: folklór az
állam eszméjéről való lemondás fejében”. A rendszer korai, sztálini szakaszára
gondolt, melyet a megszokás enyhített és a folklór civilizált. A később
létező szocializmus idejéhez, melyben telepünk felépült, és mi használtuk,
hozzá kell alakítani a mondást: privát lét a társadalmi felelősség hiányának
fejében. Akkor már sok dolgot szabad volt, s a privát szférában szinte
mindent – az egyházi esküvők és keresztelők mindinkább nyilvánosak és mindinkább
fényűzők lettek, s a pártfunkcionáriusok közjegyzővel hitelesíttették magánvagyonukat.
A polgárjog érvényre juttatását azonban továbbra is rossz szemmel nézték,
akár a sajtószabadságról, akár a közigazgatás ellenőrzéséről volt szó.
Úgy tűnik, a hallgatólagos konszenzus kielégítette a többséget: az én házam
az én váram, és kívüle ki lehet taposni a gyepet, mert azért senki nem
felel. Egy igen finom modorú értelmiségi büszkén megvallotta nekem akkoriban,
hogy lóg a villamoson, mert így kijátssza a rendszert. Minden állami volt,
tehát senkié, és senki nem fizetett érte.
Ma éppen fordítva van – nemcsak megfizetünk érte, de ez látszik
is. Egyébként mindig is fizettünk, csak éppen elfödte a centralizált állam
elvontsága. Ma eltűnt a lepel, s ha a házkezelőség értesít a közös költségek
soros emeléséről, akkor jól tudom, ki fizet, és miért. Mindenki tudja,
vagy tudhatja, hogy a terület, az utcácskák, a gyepek, a játszóterek, még
a fák és a bokrok is ebből a közös költségből vannak fenntartva, és nem
dotálja semmiféle ködbe vesző állam. A múlt rendszer minden öröksége dacára,
amely benne van abban, ahogy a telepünket tervezték, kivitelezték és igazgatják,
ma teljesen világos az összefüggés a telep állapota és a lakók zsebének
állapota között. Annak, aki lyukakat váj a gyepbe, tudnia kell, hogy a
saját zsebébe váj, aki felforgatja a parkolót, az a saját számláját forgatja
fel, és aki tönkreteszi a játszótereket, az a saját költségvetését teszi
tönkre. Úgy vélem, hogy elméletben mindez átlátható, csak gyakorlattá nem
vált. Az egykori állam mintájára elvontnak megmaradó elméleti tudás és
a gyakorlati, konkrét és állhatatos viselkedés között nincs átjárás. Hiányzik
az összekapcsolás, az átvitel, a mozgató – tanú rá a kövér, sáros ingovány.
Korántsem a város peremkerületeiről vagy a margókra szorult emberekről
beszélek. Az országos átlagról beszélek, s így bizonyos értelemben az egész
országról, amit megjelenít a telepünk átlaga, a lakók társadalmi keresztmetszete,
mint ahogyan politikai preferenciájuk is, amely a soros választásokon éppen
az országos átlaghoz közelített. Lengyelország nagy és széles, mindenfelé
állnak ilyen telepek, és bennük emberek laknak, akik úgy fogadták a régi
rendszert, mint a sors rendelését, és igyekeztek hozzászokni. Hasonlóan
fogadták a politikai demokráciát és a gazdasági szabadságot – nem harcoltak
érte és nem szegültek ellene. Nem süppedtek közönybe, és nem épültek le
– ellenkezőleg, kifejezetten megelevenedtek, és fokról fokra kapaszkodnak
felfelé, ami jól látszik az autómárkákon. Egyébként rászolgáltak a polgárosodás
szimbolikus kellékeire, mert tényleg eleget vártak a hozzájuk való szabad
hozzáférésre, és vágyaik teljesülése értekében áldozatokra készek. És tényleg
nem veszik észre az összefüggést a környezet állapota és saját érdekeik
állapota között? Ne tudnák kiszámolni a lakás értékének csökkenését a környezet
leromlása miatt? Ne éreznék, hogyan taposnak mindennap a saját pénztárcájukon?
(…)
A tárgyilagos szociológus azt mondja, hogy az eset banális, többször
ismétlődött az újkori történelemben, leírásának kategóriái ismertek, és
nincs ok dramatizálni. Íme, az átmenet klasszikus példája a falusi, hagyományos,
patriarchális és helyi kultúrából a városi, progresszív, liberális és globális
kultúrába. Az átmenet gyorsasága a viselkedésminták összeütközéséhez vezet
– a születési helyről hozott minták nem illeszkednek a lakóhely követelményeihez,
s az új minták elsajátítása nem haladja meg, legjobb esetben sem, azok
egyszerű használatát. Például a vásári vagy asztali árusítás esetében,
amely ma a gazdasági viselkedés modellje: kézből kézbe, gyorsan-gyorsan,
ki mennyit ad. Innen a minták e törése – a belső törés és összevisszaság
vezet kaotikus és rendetlen, anarchikus és pusztító viselkedéshez. A külső
megfigyelések igazolják a magyarázó séma helyességet – e telep lakóinak
többsége a mazóviai falvakból érkezett, s oda utaznak minden kínálkozó
alkalommal. Ha vasárnap este kipakolják az autóikat, nem kell mondaniuk,
honnan tértek meg – beszélnek helyettük a zsákok, kosarak, kasok. Nyaranta
Kurpban és Podlasiében túrázva szinte minden egyes porta előtt fővárosi
rendszámú autót látok, de nem turisták érkeztek, csak rokonok. Ha nem ugyanazok,
mint a mi utcácskánkban, akkor ugyanolyanok.
Nem gondolom egyébként, hogy ez helyi sajátosság lenne, mert
hasonló jeleneteket láttam Lengyelország számos új lakótelepén, és nem
hiányoznak Európa e részének más országaiból sem. (…) Egyébként elég felidéznünk
a panel lakótelepek szinte azonos urbanisztikáját és architektúráját az
Elbától az Urálig (ha nem Vlagyivosztokig) ahhoz, hogy megelevenedjék e
közösség emlékezete. Nem azért hivatkozom rá, hogy ápoljam, hanem a folyamat
megértése végett.
Itt feudalizmus épült rá a feudalizmusra – íme történeti tézisem.
Nemcsak az a lényeg, hogy a polgárosodás folyamata megkésett, hanem az
is, hogy lefolyása sajátos volt. E sajátosság azon alapszik, hogy a feudalizmus
a maga szélsőséges formáiban (robot, italmérési jog, a személyes függés
elsőbbsége a törvényes kötelezettséggel szemben) itt él a legtovább Európában,
és erős mentális lenyomatot hagy maga után. Mivel a társadalom túlnyomó
többsége a feudális társadalmi-gazdasági függés bilincseiben leledzett,
e mentális minta volt a legelterjedtebb. Lelki és eszmei feldolgozását
nyújtotta a függésnek, amely máig kiolvasható belőle. A robotnak ugyanis
nemcsak az úrral szembeni minden oldalú függés érzése felel meg, hanem
minden érdeknek a legszorosabban vett személyesre való korlátozása is,
pontosan arra, ami megóvható az italmérési rabszolgaság harapófogójában.
Mindent, ami túllép az így felfogott érdeken, szokásosan „úri”-nak, tehát
idegennek és rákényszerítettnek nevezi, amit legalábbis kerülni, ha nem
kijátszani kell. A személyes függés sok évszázados uralma a jogi kötelezettség
felett másfelől e függésnek egyetlen reálisként, míg a jogi kötelezettségnek
elvontként, s így ténylegesen fiktívként való elismerését jelenti. Nincs
itt szinte senki, aki a fáknak az erdőből való kivágását megengedhetetlennek
tartaná, hacsak nincs barátságban az erdésszel. Egyszer hallottam papot,
amint szidott egy hívet, mert eldobta a szemetet. A saját kis erdejében,
nem az államiban. S az egyszerű hívő miért ne szemetelhetne az „állami”
erdőkben, ha egyszer azok „idegenek”? Úgy is néznek ki, mint a szemétdomb,
de ez nem fáj sem a lelkivezetőknek, sem a politikai fejeseknek. Oda valósiak.
GÁNGÓ GÁBOR FORDÍTÁSA
Lettre, 63. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|