MARI LENDING
Utószó Ibsen Solness építőmester című drámájához
Marcel Proust mondta egyszer, hogy az irodalmi mű, mely egy bizonyos
elmélet köré építkezik, olyan, mint az ajándék, amin rajta felejtették
az árcédulát. Az elmúlt száz év során a Solness építőmester című drámát
csakis pszichoanalitikus szempontok szerint elemezték, és ezzel egyfajta
módon felcímkézték a művet, elfeledtetve azt, hogy más olvasata is lehetséges.
Ugyanis az elemzések mindig csak ugyanazt a szereplőt, Hilde Wangelt
állították a középpontba. Az ő alakja mozgatta hosszú éveken át azt a metaforagépezetet,
mely csakis fallikus, illetve erotikus szimbólumokat keresett a műben.
Ha figyelmünket elfordítjuk Hilde Wangelről, alaposabban a dolgok mélyére
nézhetünk, és nem kell olyan banális, ám hosszasan elemezhető kijelentések
között kutakodnunk, mint: „a bennünk lakozó garabonciás”, „valami ragadozómadár
veszett el magában”, „Narancsia királyság”. Sőt az építőmester sem tűnik
már annak az együgyű alaknak, aki képes halálra zúzni magát, csakhogy imponáljon
egy csodálójának. A Solness építőmester nem a fiatalságtól rettegő, idősödő
férfi drámája, hanem egy hivatásbeli és egzisztenciális válság bemutatása.
Két szakma kerül összeütközésbe egymással Ibsen, a modern szerző művében:
az építőmesteré és az építészé.
A darab külön iróniája, hogy mégis Hilde Wangel
vezet rá minket arra, valójában milyen konfliktussal kell a főhősnek szembenéznie.
„Miért nem használja a műépítész címet, mint mások?”, kérdezi a második
felvonásban Solnesst. „Mert nem tanultam eleget. Leginkább magam eszeltem
ki, amit tudok”, feleli az építőmester. Más alkalommal könyvekről beszélgetnek.
Hilde Wangelt lenyűgözi, milyen sok könyve van Solnessnek, és megkérdezi,
ilyen sokat olvas-e. „Régebben próbálgattam”, válaszolja az építőmester.
Erre Hilde biztosítja arról, hogy ő sem olvas. „Ne. A világért sem”, mondja,
„...Mert a fáktól nem látnám az erdőt.” „Akárcsak én”, helyesel Solness.
Ibsen drámája saját korának egy igen fontos problémáját veti fel. Ha
elfogadjuk, hogy a darab egy építőmestert mutat be konkrét helyen és időben,
nevezetesen az 1890-es évek végén egy norvég kisvárosban, akkor máris kirajzolódnak
előttünk a hivatásdráma körvonalai. Igazából elegendő a legelső jelenet
előtti színpadi utasítást, sőt tulajdonképpen a szereposztást elolvasnunk
ahhoz, hogy ráérezzünk, milyen konfliktus készül kibontakozni: olyan dráma,
amely az építőmesteri és az építészi hivatás közötti ellentétre épül. Közismert,
hogy Ibsen drámáiban a nyitó jelenet kulcsfontosságú szerepet játszik:
a konfliktus legfontosabb elemei ugyanis már ekkor körvonalazódnak. Az
Ibsen-kutatók eddig mégis elsiklottak a Solness építőmester nyitó jelenete
fölött, mivel látszólag csak semmiségekről van szó. Egy vidéki építész
irodájában járunk, és a legnagyobb erotikus kisugárzással bíró szereplő
még csak sokára lép színre. De a rajzolószoba kínosan pontos leírása és
Knut Brovik bemutatása a szereposztásban már a tragikus végkifejletre utalnak.
„Volt építész, most Solness asszisztense”, olvashatjuk az idősebb Brovik
neve mellett, és talán ez a dráma legkegyetlenebb mondata. A darab nem
csak azért végződik tragikusan, mert a főszereplő meghal. A végkifejlet
azért is tragikus, mert tökéletes összhangban áll a görög drámákra jellemző
logikával. A végzet logikája diktálja, hogy az éljenzés rémült sikolyba
fulladjon, az elbizakodottság megbosszulja magát, és a főhősbe belehasítson
a felismerés, ami fájdalmas, sőt sokszor halálos következménnyel jár.
Solness építőmester önként választja a halált, mert belátja, hogy amit
alkotott, fabatkát sem ér. „Íme, ez az életem eredménye. Voltaképpen semmit
sem építettem. S nem is áldoztam semmit, hogy építhessek. Semmit-semmit”,
mondja mielőtt felmászik a torony tetejére és a mélybe zuhan.
A világirodalom leghíresebb felismerése egy szempillantás alatt megy
végbe, amikor Ödipusz rádöbben, hogy megölte saját apját, és szexuális
kapcsolata volt a saját édesanyjával. Solness építőmester esetében a sorsdöntő
felismerés két pilléren nyugszik, és hosszú éveken át érlelődik. Az első
pillér egy igen fontos, sorsfordító esemény Solness életében. Felmászik
a lysangeri templom tornyára, és megszólítja Istent. Az építőmester az
égbe kiáltja, hogy nem hajlandó többé templomokat építeni. Ezután életét
annak szenteli, hogy „otthonokat” építsen – „embereknek”. Solness egyenrangú
félként szól Istenhez. Könnyű belátni, hogy ez az elbizakodottság nem maradhat
büntetlenül. Solness azonban felsőbbrendű embernek tartja magát: „Hiszi-e,
Hilde, hogy néhány kivételes, kiszemelt emberben különös erő és hatalom
lakik? S ezek olyan állhatatosan - és oly kérlelhetetlenül - tudnak kívánni,
óhajtani és akarni, hogy végül okvetlenül elérik céljukat? Hiszi ezt?”,
kérdezi Hilde Wangelt.
Az építőmester szavaiban felismerhető az a Platón Timaioszáig visszavezethető
elképzelés, hogy az építész istenhez hasonló. A Timaioszban a démiurgosz
a világmindenséget nem a semmiből teremti, mint a keresztény isten. Ő már
meglévő anyagból, bizonyos eszmei formák alapján alkot csillagokat, bolygókat,
isteneket és embereket – az értelmet a lélekbe építi, a lelket pedig a
testbe. A Timaiosz nemcsak természetfilozófiai és mitológiai mű, hanem
egyben architektonika is, hiszen Platón elképzelése szerint a világot az
építőművészet szabályainak megfelelően teremtették: a folyamat matematikai
és geometriai alapokon nyugszik, fontosak az arányok, követni kell bizonyos
szabályokat, és a számítások alapját olyan fogalmak alkotják, mint tér,
egyenes, térfogat, arányszámok. A démiurgosz az, aki rendet tud teremteni
a káoszból, aki kívülről és belülről megszerkeszti és felépíti a világmindenséget.
Ez a felfogás él tovább a mindenható építész képében, kinek alakja az ókorból
származik, túlélte a reneszánszt és a modernizmust, mígnem az 1960-as évektől
ugyanúgy megszűnt létezni, mint a klasszikus értelemben vett szerzőé. Azaz
a mindenható építész képét még viszontláthatjuk a populáris kultúrában,
ahol az építészek szerepét mitikus köntösbe ágyazzák.
Ez a kultúr-képzet köti össze eszmetörténetileg Platón természetfilozófiai
művét a Seinfeld című amerikai tévésorozattal. A sorozatbeli George Costanza
munkanélküli naplopó, ám ha építészként mutatkozik be, a nők egyből érdekesnek
és vonzónak találják. Mikor hosszú idő után összetalálkozik egy középiskolai
ismerősével, és az nem minden él nélkül megkérdezi, mivel foglalkozott
az elmúlt húsz évben, így válaszol: ”Láttad már a Guggenheim új szárnyát?”
Építészként George Costanzát a heroizmus és a romantika felhője lengi körül.
Dicsőség és hatalom, művészet és tudomány, szépség és igazság ötvöződik
az erről a hivatásról alkotott képben.
Amikor Solness kijelenti, hogy ezután nem templomokat, hanem otthonokat
fog építeni, és ezáltal a közösségtől az egyén felé fordul, nemcsak a hagyományos
mindenható építésszel azonosítja magát. Mivel már nem kizárólag házakat
akar építeni, hanem befolyásolni akarja az emberek életét és boldogulását,
egy szintre emeli magát Istennel.
A másik pillér esetében az építész szerepét a korabeli történelmi valóság
részeként kell vizsgálnunk. Már a dráma címe is elárulja, hogy Solness
építőmester és nem építész, mégis sikeres építészirodát vezet. Norvégiában
az 1890-es években az építészirodák egyszemélyesek voltak, ritkábban alkalmaztak
asszisztenst, a könyvelést pedig általában az építész felesége végezte.
Solness irodája ehhez képest igen nagy. Három alkalmazottat is foglalkoztat:
Knut Brovikot, a képzett építészt, a fiát, Ragnart, a rajzolót és a könyvelő
Kaja Foslit. Ragnar a harmincas évei elején jár. Ha édesapját valós személynek
és nem fiktív szereplőnek képzeljük el, akkor ő körülbelül hetven éves
lehet. Nagy valószínűség szerint a hannoveri vagy a berlini műszaki főiskolán
tanult az 1850-es években. Norvég viszonylatban igazán magasan képzett
építésznek számít. Egy nem egészen megbízható forrás szerint az 1860-as
években csak kilenc építész működött Oslóban. A legidősebb közülük Chr.
H. Grosch volt, aki 1865-ben hunyt el. Egy 1902-es, az egész országot felölelő
összeírás szerint Kristianiában 85 építész dolgozott, Bergenben 12, Trondheimben
13 és a többi városban összesen 11: tehát mindent összevetve 121 gyakorló
építész élt az országban. Az összeírás célja az volt, hogy jogi, gazdasági
és kollegiális irányelveket állítsanak fel az építészek számára, illetve
világos választóvonalat húzzanak a tudományosan képzett építészek és más
építőiparral foglalkozók között.
Az építész a megbízót volt hivatott képviselni a kivitelezőkkel szemben.
Neki kellett felügyelnie a munkát, és anyagilag nem lehetett érdekelt a
kivitelezésben. Solness ezzel szemben a dilettáns építész megtestesítője.
Az építészkamara a hozzá hasonlókat akarta megakadályozni abban, hogy az
építész címet viseljék. Solness felesége örökségének révén jókora telekhez
jutott, amit sikerült felparcelláznia, majd új házakat tervezett, épített
és adott el. Így hát természetesen anyagi haszon fűzte a munkálatokhoz.
Egyébként akár ma is nyugodt szívvel használhatná az építész címet, hiszen
az sokáig nem volt védett, és csak egy 1986-os királyi rendelet óta kötik
bizonyos feltételekhez a használatát. Solness korában bárki bátran nevezhette
magát építésznek, ahogy azt Harald Olsen kőművesmester is tette, mikor
1899-ben megtervezte és felépítette a Christiania Glasmagasin épületét.
Solness ennek ellenére nem használja az előkelőbb építész címet. A
magyarázatot Solness múltjában kell keresnünk. Kezdő építőmesterként ugyanis
Knut Brovik építészirodájában dolgozott, ám szerencsés házassága révén
sikerült Brovikot megbuktatnia. Ezután az idős építész kénytelen volt az
irodát átvevő Solness oldalán asszisztensként tovább dolgozni. Az új főnök
legbelül valószínűleg maga is elítéli tettét. Brovik így kommentálja Solness
karrierjét: „Ön sem tudott valami sokat, amikor az én szolgálatomba került.
Mégis nekivágott a világnak. S fölvergődött. S túlszárnyalt engem is –
mint annyi mást.” Mégsem a felkapaszkodott Solness és a deklasszált Brovik
közötti feszültség kapja a legnagyobb hangsúlyt a drámában. Kettőjük konfliktusa
már a dráma kezdete előtt lezajlott, csak Brovik utolsó megalázásának lehetünk
szemtanúi. Az építőmester szívtelen módon hagyja őt meghalni anélkül, hogy
egyetlen kívánságát teljesítette volna. Solness nem írja alá Ragnar terveit
egy fiatal párnak építendő villáról. Aláírásával ugyanis mintegy áldását
adná arra, hogy Ragnar a jövőben önállóan dolgozzon. Az öregedő építőmester
és a fiatal, reménybeli építész közötti feszültség jelenti a dráma igazi
konfliktusát. Már a nyitó jelenetben nyilvánvalóvá válik a két férfi közötti
ellentét. A mindenhatót játszó, nagyhangú Solness és a halk szavú, óvatos
Ragnar közti szembeötlő különbség előrevetíti a végzet logikájának megfelelő
befejezést, Solness halálát.
A dráma kezdetekor az iroda egyetlen építésze haldoklik, a fiatal rajzoló
tehetsége pedig éppen kibontakozóban van. Habár Solness állandóan kisebbíteni
próbálja Brovikék jelentőségét, mégis nyilvánvaló, ki képviseli az irodában
a szakértelmet: „Mert Ragnarra magamnak is szükségem volt. S az öregre
is. Az öreg ugyanis kitűnő statikus, s nagyon jól ért a teherbírás, a köbtartalom
meg az efféle ördöngösségek kiszámításához”, mondja az építőmester Herdal
doktornak. A fiatal pár fellelkesül Ragnar tervrajzai láttán. Alakjukban
a már modernül gondolkodó megbízóra ismerhetünk, kinek ízlését és személyes
elképzelését az építész figyelembe veszi a tervezésnél – ellentétben az
építőmester enyhén hisztérikus és teljesen önkényes elképzelésével arról,
miképpen fog emberi otthonokat teremteni. Hiába próbál Solness lekicsinylően
beszélni Ragnar képességeiről, a fiú tehetsége kimondatlanul is egyértelmű
tény. Legjobban az építőmester hirtelen, szorongással teli kirohanása tükrözi
ezt: „De ez a Ragnar - ez semmiképp sem kapaszkodhat föl.” „Ha Ragnar Brovik
fölkapaszkodik, engem okvetlenül leterít, leteper, mint én az apját.” A
jelenet egy utolsó kétségbeesett kiáltással zárul: „Ő az ifjúság, amely
ajtóm előtt áll, hogy bekopogtasson hozzám. Hogy megadja Solness építőmesternek
a kegyelemdöfést.”
Solness saját bevallása szerint rengeteget épített, de kevés utalást
találunk arra vonatkozóan, milyen jellegű épületeket. Valószínű, hogy az
akkoriban oly népszerű svájci típusú villákról van szó, melyet általában
építőmesterek építettek, ráadásul kisebb-nagyobb tornyaival pontosan megfelel
Solness ízlésvilágának is. A szöveg ugyanakkor pontos architektonikus nyomot
rejt magában. A nyitó jelenetben hangzik el az a nagyon fontos kijelentés,
mely elárulja nekünk, hogy a darabban nem általában a generációk
közötti konfliktusról van szó, ha Solness saját félelméről beszél. Mikor
az idősebb Brovik megpróbálja rábeszélni arra, hogy írja alá a fia terveit,
ezt meséli: „Nagyon megörültek elgondolásának. Úgy mondták, hogy terve
merőben új.” Solness reakciója egyszerre riadt és gúnyos: „Lám! Új! Nem
olyan ócska vacak, amilyet én építenék!” Ezzel a mondattal Ibsen belehelyezi
főhősét az 1800-as évek végén a norvég sajtóban fellángoló vitasorozatba,
mely részben a historizmus kritikája, részben az építészeti hivatás és
képzés körül folyt. Az építőmester „ócska vacakja” áll szemben a Ragnar
Brovik tervei által képviselt, éppen szárnyát bontogató modernizmussal,
ami az 1890-es években meghódította egész Európát, és természetszerűleg
rajta hagyta nyomát a villaépítészeten is.
A Solness építőmesterben Ibsen a dilettantizmust
jeleníti meg. Az idősödő építész fokozatosan ráébred saját szakmabeli hiányosságaira
és művészetben, valamint tudományban való járatlanságára. Ez okozza végzetét,
és űzi a halálba. A hatalmat birtokló, amatőr Halvard Solness elbukik,
míg a született tehetség, Ragnar Brovik napja felemelkedőben van. A bukás
szükségszerűen bekövetkezik, mert Solness felsőbbrendű látomásai és ténylegesen
véghezvitt, minden képzelőerőt nélkülöző munkái között áthidalhatatlan
szakadék tátong. Ám Solness, számos jellembeli hiányossága miatt nem bukhat
el olyan stílusosan és szépen, mint egy klasszikus tragikus hős. A megrázó
felkiáltás: „Voltaképpen semmit sem építettem… Semmit-semmit”, azonban
a végzet felismerését jelenti. Ezért végül az építőmester mégis olyan magasságból
zuhanhat alá, ahová soha nem ért föl.
HARGITAI ZSUZSA FORDÍTÁSA
Az idézetekhez lásd Hajdu Henrik Solness építőmester című fordítását.
(Ibsen - Három dráma, Európa Könyvkiadó, Budapest 2004)
Bibliográfia
IBSEN, Henrik
Három dráma
Európa, 2004
Lettre, 63. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|