Márius Kopcsay
Szabadság
(Tulajdonképpen mit szoktál csinálni?)
Balfék vidáman csörgette a kulcsait hazafelé menet. A nadrágjában felágaskodott
a farka. Mint mindig, amikor a meg nem valósított közösüléseire emlékezett.
Sok nőt szeretett, de eddig még egyiket sem hágta meg, csak Ivanával csókolózott.
Az első szerelem sikeresen megvolt, az utolsó még váratott magára. De erről
az anyjának nem szólhatott egy szót sem. Az anyja mit sem sejtve, vidáman,
még ha sugdolózva is, az előszoba narancssárgára mázolt, foltos falai között
várta őt.
– Pszt, pszt – mondta az anyja. – Nataąa már
alszik. Ki kell magát aludnia az út előtt. –
Az előszobában elő voltak készítve az anyja és Nataąa
felsőruháinak és alsóneműinek egyes darabjaival teli bőröndök és táskák.
Úgy volt, hogy néhány óra múlva, a nyári éjszaka kellős közepén, elutaznak
együtt nyaralni.
– Remélem, jó időnk lesz – mondta az anyja csöndes
aggodalommal a hangjában, és az ablakon át a szürke panelházak határozott
éleivel szegélyezett égboltot nézte. A panelházak még a kellemes júliusi
estén is némán süvítettek a februári vihar kitöréseitől, és az őszi esőzések
zord hangulatát idézték. Balfék inkább nem nézett ki az ablakon, már gyerekkora
óta, amikor ebbe a házba beköltöztek, kerülte az ablakokat. Csak ha el
akarta rontani a kedvét, akkor nézte meg jó alaposan az értelmetlenül ég
felé nyúló hőerőmű kéményét, az autókkal és kamionokkal teli városból kivezető
utat, a többi emeletes épületet, barátságtalan konyhákkal, neonlámpa fénnyel
és kárpitozott sarokpadokba süppedő emberekkel. Legalább ezren voltak.
Balfék nem nagyon hallgatta az anyját, nem is nézett ki az ablakon, mert
igyekezett minél hamarabb leülni a sarokpadra, fenekét rátapasztani a nyálkás
felületre, és rávetni magát az elé készített gombalevesre.
– Krumplicskával – mondta az anyja.
Balfék ezen az izgalmas napon megéhezett. Hosszú volt ez a nap is,
mint minden nap júliusban. Balfék ma dolgozott, mert egy boltban volt diákmunkás.
– A főnökasszony azt mondja, mindig tizenegy órakor
változik meg az idő – közölte Balfék a levest nyelve. – Ha reggel
esős az idő, tizenegykor kitisztulhat az ég. És ha reggel szép idő van,
tizenegykor elromolhat.
– De most nem tizenegy óra van – ellenkezett
az anyja. Nem nézte a tévét sem, nehogy Nataąa felébredjen. Hogy frissek
és felkészültek legyenek az éjszakai vonatútra.
– Legalább nem lesz nagy tömeg – tette hozzá Balfék.
– Biztos, hogy ma nem ettél rendesen – mondta neki
az anyja.
Balfék nem árulhatta el, mi minden történt ma vele, de
hogy nem evett, az való igaz. Egész nap sörrel, borral és pezsgővel teli
ládákat kellett furikáznia a molnárkocsin. Úgy megtanult vele közlekedni,
mint egy versenyző, de a palettaemelő esetében még fejlesztenie kellett
az ügyességét, hogy ez a nehéz szerkezet is engedelmeskedjen nyamvadt diákkezeinek.
– Mindig tizenegy órakor változik meg az idő – mondta
a főnökasszony, mikor tizenegykor kiderült az ég, és elkezdett sütni a
nap. Utána felbontott egy üveg bort, és csak úgy öntött Balféknek és a
nyugdíjas Sedláčkovának. Az értelmi fogyatékos Vierának nem öntött.
– Két gyerekem halva született és csak utána egy
élve – mondta váratlanul a csend pillanatában a főnökasszony az olcsóbb
hazai vörösborral teli poharak fölött. – Na nem baj – tette még hozzá.
– Nekem is halva született egy fiam – szólalt meg
a nyugdíjas Sedláčková.
– Még jó, hogy behordtad az árut – mondta még a
főnökasszony Balféknek. – Örülök, ha nem nekem kell.
– Mindig egyedül szokta behordani, ha megjön az
áru? – csodálkozott Balfék.
– Hát ki más hordaná? – felelte a főnökasszony.
– Sedláčková nem bírja, és Viera…
A főnökasszony a függönyön keresztül benézett a boltba. Viera egy összepucsított
doboz alján ült, és ronggyal fényesítette a Karotta répalével teli konzerveket.
A haja el- eltakarta kövér arcát és száját, amellyel a felfokozott munkahév
rohamában csücsörített.
– Örülök, hogy legalább olyan munkát adhatok neki,
amivel semmit nem ront el, ha már semmi hasznosat nem csinál – mondta a
főnökasszony. – Habár nem néz ki túl jól, amikor az emberek bejönnek
a boltba, és Viera a nagy testével a földön hempereg.
– Hát bizony nincs könnyű dolga – szólt elismerően
Balfék.
– Á, dehogy, hiszen amit nem győzök, azt megcsinálhatom
az ebédszünet alatt – felelte a főnökasszony. – Arra a két órára
úgysem érdemes hazamennem. Bevásárolok, elmegyek a piacra, és megcsinálom
a papírmunkát. Ebédidő alatt kell bevásárolnom, mert reggel ötkor indulok
el otthonról, és este hétkor érek haza. Örülök, ha még megfőzök és lefekszem
aludni.
A főnökasszony befejezte a mondanivalóját, megitta a borát
és felállt, amivel félbeszakította Balfék és Sedláčková szeánszát. Balfék
kivitte az udvarra a régi dobozokat. Megállt a konténereknél, amelyek körül
legyek zümmögtek. A heves napsugár elvakította, a bor egy kicsit a fejébe
szállt. Ma el lehetne menni fürdeni, de nem megy. Az Aranyhomok-strandot
utálja és egy nemrégi látogatás az anyjával megutáltatta vele a Tehelné
polét is. Sömöryová, a terhes pénztárosnő is hívta őt egyszer fürdeni ebédidő
alatt a Tehelné pole strandra. Mit csinálna ott egy terhes, nála idősebb
és ronda nővel? Szerencsére a tervet elnapolták, és Sömöryová anyaságira
ment.
– Adhatom a másodikat? – kérdezte az anyja Balféket,
mikor végre befejezte a kanalazást a gombaleves után kiürült tányérban.
Az anyja elétette lapos tányéron a rostélyost krumplival, Balfék enni kezdett,
a hasa már olyan tele volt, hogy a nemi vágyról megfeledkezett.
– Remek – dicsérte meg az ételt teli szájjal.
– Egyél csak – biztatta az anyja. – Mindent
meg kell enni, hogy itt semmi ne maradjon. Ki eszi meg, ha nem lesz itt
senki?
– De én néha beugrok, hogy meglocsoljam a virágokat
– ellenkezett Balfék.
– Inkább a nagyanyádnak segíts – utasította az anyja.
És szeszélyesen hozzátette – Mi fürdeni fogunk, ha jó időnk lesz.
Balfék tegnapelőtt volt fürdeni az anyjával. Már szabadságon
volt, készülődött a Nataąával való utazásra, hogy minden időben elő legyen
készítve. Balféknek ebédszünete volt. Az anyja eljött érte a boltba, és
elmentek a Tehelné pole strandra. Balfék a lányokat bámulta, de az anyjával
kellett kommunikálnia, aki arról kérdezgette, hogy mennyire érdekli a matematika,
és hogy eldöntötte-e már, hová megy továbbtanulni. Amikor megmondta neki,
hogyan döntött, nem volt megelégedve a döntésével, és próbálta őt más dolgokra
rábeszélni. Balfék a lebarnult, bekrémezett testeket és a jelképes fürdőruha
alól feltáruló női melleket és csípőket nézte. Soha nem tartott még ilyet
a kezében, és nem akart belenyugodni, hogy nem is fog, hiszen ha Evával
sikerülne…
– Hallod? A számítógépeknek van perspektívája, ezt
Igor nagybátyád mondta nekem – erősködött az anyja.
Eva nem bánta, ha megérintette őt, ő is többször megérintette
Balféket, egyszer látni akarta, milyen a mellkasa, és nevetett, hogy szőrös.
A boltban mutatta meg neki, mikor épp nem volt benn egy vevő sem. Mindenki
nyaralt, kevesen vásároltak. Nem is volt mit vásárolni, csak romlott tíz
fokos sörük volt, kivételesen jubileumi, kenyérből a főnökasszony inkább
csak keveset rendelt, hogy ne maradjon, merthogy utána az ő fizetéséből
vonták le. Ha mégis maradt kenyér, zsákokba pakolták, és Evával ugráltak
rajta, hogy megpuhuljon, és másnap ki lehessen tenni a polcra, és a vevők
kérdéseire azt felelni:
– Igen, mai.
Az első vásárló, aki valamit kérdezett Balféktől, úgy
beszélt, mint egy robot. – Va-luk ni-csen? – szólt a bácsi, torkához
tartva a recsegő mikrofont. Balfék egy pillanatra elképedt. A bácsi babrálta
a mikrofont, valami akadozott benne. Utána Balfék kapcsolt, és megmutatta
a bácsinak azt a hűtőszekrényt, amelyben a vajat tartották. Volt vaj.
– Kö-szö-nöm.
A bácsi úgy beszélt, mint egy számítógép.
– Hallod? Zuza Klieą»ová is számítástechnikát fog
tanulni – mesélte neki az anyja a Tehelné pole strandon, de ő megint csak
a női lábakat, combokat és a közte lévő rést látta, ott, ahol összeértek.
– Azt hiszed egészséges abban a vízben ázni? – kérdezte
hirtelen az anyja.
– Miért? – hökkent meg Balfék.
– Mert ott ázik benne az emberek összes testnyílása.
Ekkor Balfék megértette, hogy most van az anyjával utoljára
strandon. Vécére ment. A hűvösben sétált, a hideg folyosón a zöld szekrények
között, nem találkozott egy olyan lánnyal sem, amelyik a nyakába ugrott
volna. Nagyon tévedett, mikor két héttel ezelőtt azt gondolta, hogy Eva
a nyakába ugrik. Egyenesen számított erre, de nem jött össze. Az ebédszünet
még soha sem tűnt ilyen hosszúnak. Szerencsére pénteken és szombaton az
anyjának már nem volt ideje fürdeni.
– Belenézhetnél néha a tankönyveidbe – szólalt meg
az anyja, amíg ő befejezte a rostélyos elfogyasztását. – Tulajdonképpen
mit szoktál csinálni? Mire szoktál gondolni? – kérdezte meg hirtelen. Balfék
a vállát vonogatta. Az illendőség miatt szívesen válaszolna. A függönyön
át kinézett, a konyhákban világítottak, az emberkék ugyanúgy rátapadtak
a sarokpadokra, mint ő. Az evőeszközök csörömpöltek, hétvége volt, a nyitott
ablakokból konyhai hangok, televíziók zaja szivárgott ki, sőt még távoli
ének hangja is, némelyik családban aztán el tudják magukat engedni. Mikor
jóllakott, megkívánt egy szál cigit. Az anyja nem tiltotta meg neki a dohányzást,
mégis szégyellte előtte.
Még ebédidő alatt, mikor az udvaron állt a konténer
mellett, és nézte a szemben lévő büfé koszos rámpáját és a tégla bérházakat
négyzet alakú ablakaikkal, fehérre hevülve a szombati naptól, bizony rágyújtott.
Négyzet alakú ablakok, négyzet alakú épületek és a fehér égbolt négyzete
az udvar fölött. Lányok hangját hallotta, Eva és Jana jött meg. A bolt
bezár, segítenek a főnökasszonynak. Sejtette, hogy egyikük az ő rokona
lehet, de rendszeres látogatásaik célját nem ismerte. Az első alkalommal,
Balfék első munkanapján, a lányos és harmonikus Jana tetszett meg neki.
De mikor meglátta Evát, bizonytalan érzés fogta el. A lehetőség egyszerűsége,
amely az erein keresztül a nemi szervébe áramlott, vagy talán a hűvös számítás,
hogy az a szögletes arcával és keskeny szájával kevésbé szép biztosan örülni
fog, ha valaki érdeklődik iránta. Ez a meggondolatlanság végzetessé vált
Balfék számára. Eva nem volt hajlandó komolyan válaszolni arra a kérdésre,
hogy akar-e vele járni. Balfék elszívta a cigit és bement.
– Azt a barátodat, Peternek hívják? – kérdezte Eva.
Kuncogott és sokatmondóan nézett Janára.
– Peternek? – suttogta Jana.
– Peternek – bólintott Balfék.
– Olyan magas, és jó feneke van – mondta Eva.
– Ezt én nem tudom megítélni – hápogta Balfék.
– Tegnap este a koleszban voltunk, a nyári munkás
diákoknál – mondta Eva. – Mutatták nekünk azt a Petert is. Magas, vékony.
A kicsi és kövér Balfék megvonogatta a vállát, észrevette,
hogy a fehér köpenye piszkos, az anyja ki fogja mosni, még mielőtt elmegy
nyaralni.
– Eva, elviszed a bevételt a postára – mondta a
főnökasszony, és mikor látta Balféket, odafordult hozzá. – Menjél
vele, nehogy valaki meglopja. Útközben enyeleghettek egy kicsit.
Balféket megerősítette a főnökasszony áldása, örülne,
ha papíron állna, mint egy parancs, amelyet teljesíteni kell, ha sikeresen
el akarják vinni a bevételt a postára. Az utcát zöld fák szegélyezik, Balfék
enyeleg Evával, de Eva csak kuncog, a szeme keskeny, mint egy vonal, az
orrán apró szeplőket lehet látni. Egyes emberek kosárban vagy a kézükben
dinnyét visznek a vásárcsarnokból, mások már a strand felé vették az irányt.
A villamossínek fénylenek, meghajlanak a forróságban. A postáról visszafelé
jövet megállnak egy kólára egy üres büfében.
– Mindig ilyen vidámak – mondja a főnökasszony,
mikor Eva és Jana eltűnt a raktárban. A bolt már zárva van, még fel kell
mosni a padlót, és össze kell takarítani. – Mikor még Ingrid itt
dolgozott, állandóan vele voltak. Mint valami szerelmesek.
Balfék nem ismerte Ingridet. Mint vásárló, korábban ebbe
a boltba szinte sosem járt. Az üzletlánc központjában osztották őt be ide.
– Az az Ingrid itt volt eladó? – kérdezte most csak
úgy az illendőség miatt.
– Itt dolgozott – mondta a főnökasszony és elgondolkodott.
– Néha rendes volt, de néha nem lehetett vele kibírni. Nem is tudom, most
hol van. Megvoltak a maga bogarai.
– És most jön a meglepetés – mondta Balféknek az
anyja. Kinyitotta a hűtőt, és kivett belőle egy hatalmas dinnyét.
– Kóstold meg, jó-e.
Balfék megörült. Megfogott egy hatalmas kést, és beleszúrta
a dinnye hasába, piros lé folyt ki belőle. Balfék akkora darabot vágott
ki, amekkora a mohó szájába csak belefért. A hideg dinnyekocka a gyomrában
ráesett a levesen úszó gombára, a rostélyosra és a kólára.
– Talán nem kéne kólát innod – mondta neki az anyja.
De nem hallgatott rá.
– Te egyáltalán nem hallgatsz rám – szólt az anyja.
– Azt a szerelőt sem intézted el, ugye? Most folyni fognak a csapok, míg
távol leszünk.
– Nem értem rá – jelentette ki Balfék.
– Tudod, egészen kétségbe vagyok esve, mikor látom,
hogy mennyire nem csinálsz semmit. Mások mindig csinálnak valamit – mondta
az anyja nyugtalanul, de Balfék nem akart lemaradni a dinnyeevés élvezetéről,
újabb és újabb holdacskákat, holdakat, óriásholdakat vágott magának. A
kiharapott zöld héjakat egy vastálcára rakosgatta, amelynek a mintáját
már rozsda borította több tíz ilyen dinnyétől és a víztől.
A lányokkal járkált a városban. Eva és Jana kuncogott
és végigmért minden egyes férfit, akit csak megpillantott, milyen a feneke,
milyenek a lábai, a mellkasa, a haja. Sokat undorítónak és nevetségesnek
találtak, akik pedig szebbek voltak nála, Balféknél. Mit sugdolózhatnak
róla? És mit sugdolózhatnak róla más ilyen lányok, akik még a belső értékeit
sem ismerik? Sőt Eva még arra is rávette, hogy ő is szálljon be a férfiak
mustrálásába. Kelletlenül nézte a férfitesteket, abban reménykedve, hogy
együttműködésével megszerzi magának Evát. A templomhoz mentek, leültek
a kőpárkányra, Eva kivette a pénztárcájából egy rövidre nyírt, sötéthajú
fiú fotóját, igéző tekintettel, de lágy vonásokkal. Lehet, hogy a volt
barátja? Kuncogtak, majd Jana a Petrľalka felé tartó buszra szállt, Balfék
pedig hazakísérte Evát. Egészen a külvárosi Dúbravkáig utaztak.
– Nekem nem úgy tűnik, mintha lenne valami hobbid
– mondta az anyja Balféknek. – Nem vagy te szerelmes?
– Nem vagyok – hazudta mérgesen Balfék. –
És ha az lennék? Tizenhét éves vagyok.
– Tizenhét éves vagy, ez éppen az a kor, amikor
bizonyíthatnál, amikor dolgozhatnál magadon, mint Klieą»ová Zúza – mondta
az anyja ingerülten. – És ne beszélj velem ilyen hangon.
– Milyen hangon? – kérdezte Balfék.
– Milyen hangon kellene válaszolnom a kérdéseidre?
– Milyen kérdések? – kiáltotta az anyja. –
És itt ne ordibálj. Nataąa alszik, fel akarod ébreszteni?
Balfék elszégyellte magát, nem akarta, hogy Nataąa néni,
akit egyébként eléggé kedvelt, hallja ezt a jelenetet az anyjával. Ezért
abbahagyta a veszekedést.
– Úgy ülsz itt, mint valami vendégségben –
kezdte újra az anyja, még ha kicsit visszafogottabban is. – Így ráérsz?
Mikor megy a buszod?
– Fél tízkor – válaszolta Balfék.
– Hiszen le fogod késni! – mondta az anyja.
– És a ti vonatotok mikor indul? – érdeklődött,
bár tudta, hogy éjfélkor, csak a társalgás kedvéért kérdezte, de az anyja
nem felelt. Undorral nézte, milyen lázasan pakol a táskájába.
Mikor együtt mentek Evával, rájött, hogy nem sikerül neki még
az sem, hogy olyan témára terelje a szót, amely legalább egy kicsit összefüggésbe
hozható volna a kettejük kapcsolatával. Bár Jana nélkül Eva nem kuncogott,
de azért állandóan beszélt. Az apjáról, hogy milyen, amikor haragszik,
amikor jó kedve van és bolondoznak.
– Az apámmal szoktunk néha hülyülni – mondta Eva.
A villamos rázkódott, hegynek felfelé ment, Balfékben
vibráltak a bensőségek, el kellene kezdeni beszélni a szerelemről. Addig
nem tapasztalt újdonság volt számára, hogy az Eva iránt érzett szerelem
mellett erős nemi vágyat is érzett, lehet, hogy a merevedéséről a villamos
rázkódása is tehetett. A hímvesszőjében felgyülemlett vér most hiányzott
az agyából, úgyhogy semmi vicces nem jutott eszébe. Leszálltak, a panelházak
mellett lépkedtek, körülöttük erdő zöldellt.
– Csak Ingriddel tudtam úgy hülyülni, ahogy
az apámmal szoktunk – folytatta Eva. Vidám volt, pajkos és őszinte.
– Ingrid klassz csaj volt. Nem is tudom, most hol dolgozik. Néha viccelődtünk,
mikor a pult mögött állt, és nézte a lányokat, mindegyik odáig volt érte.
A csajok nyomultak rá, és én meg olyan jót nevettem azon, hogy azok a lányok
hogy hajtottak rá. Akarod látni, hogy nézett ki?
Míg Balfék elhápogja a természetesen pozitív választ,
igen, szeretné látni Ingridet, akit már ezerszer emlegettek úgy, mint valami
földöntúli lényt, míg ezt mind átdarálja elnehezedett száján, Eva kihúzza
a pénztárcáját, és előveszi belőle a rövidre nyírt, sötéthajú fiú fotóját,
igéző tekintettel, de lágy vonásokkal.
– Gyönyörű – értékeli a fiút Eva. – Néha úgy
tettünk, mintha szerelmespár lennénk, és akkor azok a lányok csak néztek.
Csókolóztunk és fogdostuk egymást, a főnökasszony hagyta.
– Hát, én, én valami egészen másról szerettem volna
– mondja Balfék.
– Haza kell mennem, alacsony a vérnyomásom, be kell
vennem a gyógyszereket – mondja hirtelen Eva, miközben előveszi a kulcsait,
és kedvesen integet Balféknek. – Hétfőn úgyis találkozunk.
– Akkor szia – mondja tompán Balfék, és elindul
a villamosmegálló felé.
– Ha hamarabb jöttél volna, már be lenne pakolva,
nem kéne, hogy most itt rohangálj, mint valami tökkelütött – szólalt meg
az anyja.
– De megy busz tízkor is, negyed tizenegykor, és
még megy egy csomó – ellenkezett idegesen Balfék.
– Ne ordítozzál itt, inkább add ide azt a harisnyát,
amit elhoztál – intette le az anyja.
– Harisnyát? – kérdezte vissza Balfék. Az anyja
sokatmondóan elállta az előszobából a nappaliba vezető utat.
– Azt akarod mondani, hogy nem hoztad el? – kérdezte
az anyja mérgesen.
– De én… – hebegte Balfék.
– Hogyhogy neked fogalmad sincs semmiről? – folytatta
az anyja. – Hisz neked adtam azt a cédulát. Hol van?
– Milyen cédulát? – kérdezte Balfék meglepetten.
– Elvesztetted? Rád nem lehet semmiben, de semmiben
számítani! Mi lesz így belőled? – siránkozott dühösen az anyja, s közben
még mindig nevetségesen lefojtotta a hangját, hogy ne ébressze fel Nataąát,
aki egész biztos már rég fenn volt.
– Hogy haragudhatsz ilyen hülyeség miatt? – óbégatott
Balfék, akinek könny szökött a szemébe. A zsebeiben kutatott a cédula után.
– Nincs se villamosjegyed, se bérleted, mi?
– hozta fel az anyja a következő súlyos vádpontot. – Nézd meg magad,
milyen lehetetlen vagy.
– Én? Én vagyok lehetetlen? – jajgatott sírva Balfék.
– Mit bömbölsz? Most meg mit bömbölsz? Az ember
felneveli és ilyen… balfék lesz belőle, mondta az anyja, miközben Balfék
kifelé ment az ajtón már cipőben, felöltözve, szatyorral a kezében.
– Szia – mondta könnyein keresztül az anyjának,
de az anyja nem köszönt vissza neki.
– Ha az emberek hosszabb időre búcsúznak, el kellene
köszönniük egymástól – mondta még Balfék a zárt lakásajtónak. Mikor erőtlenül
és lassan lefelé haladt a lépcsőn, az ajtó hirtelen mégiscsak kinyílt.
Kirepült belőle egy kulcscsomó, elsüvített Balfék feje mellett, és csattogva
leesett a sötét és zord, ablak nélküli, összeköpdösött liftajtós lépcsőházban.
– A kulcsok!!! – zengte a lépcsőház az anyjával
együtt, és az ajtó újra becsapódott.
Balfék felemelte az elfelejtett kulcsokat, és lement a
földszintre. Felszáradtak a könnyei. Elindult a megálló felé. Némán kapaszkodott
a rúdba a buszon, a szájában könny és dinnye íze keveredett. Leszállt az
autóbusz-állomásnál. A megállóban már kisebb csoport várakozott. Az autóbusz
üres lesz. A megállóhoz közel egy mentőautó állt meg. Férfiak és nők szálltak
ki belőle, némelyikük újra beszállt, mások szétszéledtek. Balfék mellett
maradt egy apró lányka, homlokába fésült egyenes hajjal, nem feltűnő, aranyos,
karcsú és nagyon fiatal lány. Állt és várt. Kivette a táskájából a pénztárcáját,
halk kulcscsörgést lehetett hallani, Balféknek úgy tűnt, üde, tavaszi szappanillat
csapta meg az orrát. Kezében megremegett a kék szatyor, amelynek fülei
belevésődtek a kezébe. Titokban figyelte a lányt. Majd a szemébe vakított
a fény, megérkezett a kék Ikarusz. A lány felszállt, Balfék is felszállt,
és bár nem tudatosan, de úgy ült le, hogy lássa a lányt. A mellette lévő
hely szabad volt. Balfék mellett is volt egy üres ülés. Az Ikaruszban pislákolt
a fény, az ablakok mögött fel-felvillantak az utcai lámpák. A többi pozsonyi
megállóban már szinte senki sem szállt fel, az Ikarusz kiért a városból,
és elmerült a sötétségben. Balfék megértette, hogy a sors mindent úgy rendezett
el, hogy senki ne üljön a lány mellé. Az ülés üres volt, és Balfék egyszeriben
abbahagyta a gondolkodást, megfogta a kék szatyor füleit, és a lány mellé
ült, aki meglepetten nézett rá. Balfék megijedt, lehet hogy a lány még
csak általános iskolás.
– Jó estét, nem baj… Nem baj, ha ideülök? – kérdezte
bizonytalanul Balfék, a határozottság pillanata elmúlt, de már nem volt
visszaút.
– Nem baj, csak nem tudom, nem történt-e félreértés
– szólt a lány.
– Félreértés? – kérdezte Balfék, aki örült, hogy
a beszélgetés legalább valamilyen irányban elindult.
– Félreértés – ismételte a lány. – Én ugyanis
huszonöt éves vagyok.
Balféknak elakadt a szava a csodálkozástól, és elfelejtett
tudatosítani egy nagyon kellemetlen körülményt – rögtön látni rajta, hogy
a huszonöt éves nő mellé csak tévedésből ült le.
– Akkor… Bocsánat... De hát – mondta Balfék.
– De hát az nem baj – fejezte be a mondatot a nő.
– Csak hogy tudd.
– Igen, hát tudom – mondta Balfék. Egy pillanatig
hallgatott, az autóbusz zúgott, még valamikor gyerekként az első ajtónál
lévő pléhtáblán olvasta, hogy az Ikarusznak több mint tízliteres a motorja.
Tehát a hengerek űrtartalma 10 350 köbcentiméter. Ez a teljesen használhatatlan
információ önkéntelenül őrlődött át Balfék fején.
– És honnan jön, ha megkérdezhetem? – kérdezte meg
Balfék.
– Munkából – mondta a nő. – Kórházból.
– Kórházban dolgozik? – kérdezte Balfék.
– Nővér vagyok – válaszolt a nő. – Ápolónő.
Ismét csend áradt szét. Balfék jelentőségteljesen ült
a nő mellett, akit felcsípett, és arra ügyelt, hogy a szatyrában ki ne
ömöljön a kompót, és szét ne törjön a tojás. Balféknek megint felágaskodott
a pénisze, de most nem az állandó erekció terhe alatt. Testében jelentkezett
a dinnye, és egyszerre kétségbeesetten hugyoznia kellett. A busz bement
egy faluba, megállt a téren, és a nő kedvesen elbúcsúzott Balféktől, aki
a lehető legkevésbé feltűnően vonaglott a görcsöktől. (Hát majd valamikor
legközelebb, asszonyom, kisasszony, amikor idősebb leszek, és ön fiatalabb,
amikor minden máshogy lesz, máskor.) Még további tíz-tizenöt percnyi vonaglás,
míg a busz beér a másik faluba, míg Balfék megtalálja a kulcsokat, kinyitja
az ajtót, becsusszan a lakásba, bemegy a vécére.
A lány átsétál a téren, elmegy a Jeleň hotel mellett.
A hotel előtt férfiak állnak, csajokkal szórakoznak, egyébként mindenütt
csönd van. A lány bemegy egy szűk utcába, és családi házak között halad
el. Hallgatja a kutyák ugatását és a magas sárga fűben lévő tücskök ciripelését.
Vagy egy kilométert tesz meg, hosszú az utca. Majdnem a legvégén kinyit
egy kis kaput, bemegy az udvarra, majd a sötét családi házba. Halkan, olyan
halkan, amennyire csak lehet, megmossa a kezét, felmegy a lépcsőn a szobájába,
és felkapcsolja az éjjeli lámpát. Leveszi az ingét és a farmerét, bugyiban
és trikóban fekszik be az ágyba és egy csomó, írógépen teleírt papírt vesz
a kezébe.
Krútňava Fero igazi férfi. Lyukakat fúr a földbe, ami bizony nem könnyű
még fúróval sem, nemhogy ujjal, ahogy ő próbálja. Egyszer biztosan sikerül
neki egy akkora lyukat csinálnia, mint a világ. Lyukat ebbe a világba.
Fero azon töri a fejét, hogyan kezdjen neki. Ringatja őt a vonat, utazik
hazafelé a hetezésből. Kedd délután van. Nem olyan, mint a többiek a csapatból,
akik még csütörtök este, vagy pénteken elindulnak haza ebédre. Ő szombatonként
járt, majd vasárnaponként, végül elkezdett hétfőnként járni. Ma kedden
megy, épphogy sikerül átszállnia a csatlakozásra fél háromkor, és már négykor
otthon lesz. Ahogy várta, úgy is történt minden. Elérte a 14.35-ös csatlakozást,
és négykor már otthon volt. Az anyja szomorú hírrel várta.
– Légy üdvözölve, fiam – mondta, ezüstös fejét kendőjébe burkolva.
– Hát itt vagyok – mondta Fero megerősítésül.
– Hát aztán melyikkel?– kérdezi az anyja.
– Azzal a 14.35-össel – válaszolja Fero. – Négykor itt
voltam. Úgyhogy itt vagyok.
– Egyél egy kicsit – mondja az anyja kihangsúlyozva a kicsit
szót. Fero a tányér leves fölé hajtja a fejét, és hatalmasakat szürcsöl
a pléhkanálból, az anyja pedig jól megnézegeti őt.
– Fedo Janko halt meg – szól az anyja.
– Az?– kérdezi Fero. Ifjúkorukban együtt csibészkedtek és most
– egyszerre nincs. Az ilyesmit sosem érti meg.
– Hogyan?– kérdezi Fero.
– Ki tudja – válaszol az anyja. – Azt mondják, beleesett
a patakba, mert ivott.
– Fenébe a patakkal – dörgedezik csendben Fero. – Ki mondta
neki, hogy jöjjön ide?
– Hogy mondod?– emelte fel a fejét az anyja.
– Áh...– legyint a kezével Fero. – És mikor is?
– Szombaton – mondja az anyja. – Vagy vasárnap? Nem, szombaton.
– És mikor…?– kérdezi újra Fero.
– Már holnap fogják…“ mondja az anyja inkább a kendőbe, mint
a fiának.
– Hát már te is oda mehetnél – áll fel hirtelen Fero az asztal
mögül kemény ujjaival a kenyér héját morzsolva. Az agyag és a kő alaktalan
kérges csonkokká faragta az ujjait. Fero vagy kétszer beleszúr csonkjaival
a fa asztalba. – Kifekszel és egyszerre meglesz mind a két
temetés. Legközelebb mikor teszek meg ekkora utat? Nem engednek a lyukak,
azok a betyárok.“
A lány megijed az ajtó csendes nyikorgásától. Egy idősebb, trikós férfi
ősz haja tűnik fel. A lány kicsit kihúzza magát és köszön.
– Olvasol? – mondja a férfi.
– Miért nem alszol? – kérdezi a lány.
– Hogy aludhatnék? – sóhajt a férfi. – A térképet
néztem.
– Már megint, apám? – mondja a lány.
– Megint, megint… állandóan azokat a kereszteket
látom, azokat a kis kalapácsokat.
– Tudom – bólogat megértően a lány.
– A felfelé keresztbe tett kalapácsok – az a bánya.
És alig van belőle a térképen – szitkozódik csöndben az apa, hogy a lány
anyját föl ne ébressze. – Csupa lefelé fordított kereszt, csak lefelé.
És az mi? Na mi? A jelmagyarázatban írják – bezárt bánya. Egyre több van
belőlük a környéken.
A lány megtörten hallgat, sajnálja az apját. Az apja legyint
egyet a kezével.
– Hát ez van, olvasd csak azt a könyvet – mondja.
– Én is…
– Apám – szól még a lány. – Akkor ma… nem
kell?
– Nem, valahogy ma nincs kedvem… – hallgat el az
apja az ajtóban. – Pihenjél, készülj úgy, hogy majd reggel, anyád
úgyis tovább fog aludni, lesz időnk.
Az apa kimegy, és bezárja maga mögött a szobaajtót. A
lány elteszi a kéziratot, és a felkapcsolt lámpánál összekuporodik.
A vonat végigszáguld az éjszakai tájon, egy üres kupéban
két nő ül, felettük, a rácsos polcokon egy bőrönd és egy táska. A két nő
nem egymással szemben, hanem egymás mellett ül, finoman érintik egymást
az ujjbegyeikkel.
– Az ő korában a fiúk idegesek és feledékenyek –
mondja a fiatalabb és szebb nő. – Nem kellett volna utánadobni azokat
a kulcsokat.
De a nő hangját nem hallani, elveszik a vaskerekek dünnyögésében
és robajában, az ablak nyitva van, és mögötte felvillannak az erdei fenyők
csúcsai.
GARAJSZKI MARGIT FORDÍTÁSA
Lettre, 63. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|