Naplók, utazási feljegyzések és élmények, a családi emlékezet, valamint a személyes leszámolás uralják a szlovákiai művészeti élet egyik legfiatalabb festőjének, a rimaszombati Pál Ildikó (1982) elmúlt két, két és fél év alatt született vásznait. A másfél esztendeje intenzíven kiállító festőművész pozsonyi középfokú, majd kassai felsőfokú művészképzésben részesült, ez utóbbiban a Bartusz György vezette Művészeti és Intermédia Karon, ahol a művészeti ágak médiumjellegét hangsúlyozzák, így a művészeti és a képzőművészeti ágazatok áthallása is természetes jelenségnek számít. Pál Ildikó ebből a nyílt akadémiai közegből került nemzetközi művészeti és élettapasztalatokat gyűjtve az országos szlovákiai képzőművészeti életbe, s az ő példája is bizonyítja a szlovákiai művészeti közeg érzékenységét, a ma már természetesnek nevezhető befogadó készségét. Mindez, festő révén, egy szerencsésnek nevezhető időpontban történt, hiszen az ezredfordulóig a modernista művészetkritika és művészeti kánon uralta a szlovákiai kiállítótermeket, folyóiratokat. Egy következetes utóvédharc szemtanúi lehettünk, amely csak 2004/05-re látta be nézeteinek tarthatatlanságát. Ebben a pozitív fordulatban jelentős szerepet játszottak a csehországi és magyarországi neokonceptes hátterű újfestészeti tendenciák, azok nemzetközi fogadtatása, s mára már egy népes fiatal szlovákiai festőművész nemzedék követeli magának a helyet az országos és nemzetközi képzőművészeti porondon. A lázadók generációjához szó szerint a legifjabbak tartoznak, akik az idén vehették át művészdiplomájukat pl. Csudai Ivan műtermében a pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán, s a nevek is, mint pl. Baffi Dávid és Sille Erik, elárulják, hogy ez a korosztály többnemzetiségű. Ezt a pozsonyi központú tendenciát erősíti Pál Ildikó szoliternek nevezhető festészete, amely egyszerre tartalmazza az elemi erejű expresszivitást és a reduktivitásra való hajlamot, a színek tobzódását és a fotóemulzió korlátozott színspektrumát. Ám közös bennük az emlékek és az élmények ösztönösen kegyetlen nyíltsága. Ez az a személyes álláspont, az a sarkított, a kiszolgáltatott élethelyzetéből eredő brutális véleményformálás, ami rendkívülinek számít a festészetért lázadó, ám meglehetően személytelen, rideg generáció tagjai között. A Német történetek című 2004-ben készült ciklusa tette ismertté nevét: vezényszavakat, parancsokat (Sitzen, stehen, schlafen), konyha és hálószoba alaprajzokat (Éjszaka, Ich muss immer etwas erledigen, Zárt hálószoba) ismerhetünk meg festményein, pontosabban egy nyári németországi szexuális rabság színhelyét, majd a menekülési tervet és történetet (A menekülés térképe), valamint Hans Bauert, a fej nélküli embert – a megaláztatás és a rabság okozóját. Ezek a festmények, a maguk formai egyszerűségével, a színek érzelmi és szemantikai szimbolikájával, a képi elemek és az írott szöveg társításával, a döbbenetes magántörténet közüggyé való transzformálásával mellőzik a tetszetős női testiséget, az érzékiséget. Nem a műtörténet, a művészet és a képiség férfi-tekintetét bírálják, de nem is élnek vissza e képi kultúra kéjsóvár artisztikus eszközeivel, hanem a megélt és átélt élettapasztalat esszenciáját nyújtják. Ez a ciklus ismét felfedi, hogy a nők elleni erőszak témakörét feldolgozó művészetben (még a nők részéről is) milyen sok a felszínesség és hamisság, hogy sok esetben mindez csupán a mainstream-stratégia tudatos, ám kiszámító követése. Pál Ildikó mintegy művészetterápiai indíttatásból festette ki magából a vele történteket, ám a 2005-ben készített fotoemulziós képei is jelzik, hogy az egyéni emlékezet művészeti gondolkodásában mélyebb gyökerű (Laci), a legújabb angliai festményei pedig az országok közötti civilizációs különbségek feljegyzéseivé, frappáns naplóivá válnak.

             Hushegyi Gábor