Görözdi Judit:
A prózafordulat utáni magyar próza szlovák fogadtatása
(Kifelé is érthetően prezentált értékek)
„Quidquid recipitur ad modum recipientis recipitur“ – a sokszáz
éves állítást lazán így fordíthatnánk maira: bármi fogadtatik be, a sajáttá
fogadás által lesz befogadottá. S ez nem csupán régi bölcsesség, hanem
a nemzeti irodalmak exportjának – fogalmazzunk bátran - eszménye is. Egy
olyan ideális állapot, amikor a lefordított szöveg egy másik kulturális
közegben életre kel: válaszokat kínál már létező kérdésekre, még nem létező
kérdéseket vet fel, és aktuális válaszokat provokál, vagy egyszerűen csak
bekapcsolódik a szellemi véráramba.
Nos, a kortárs magyar irodalom szlovák fogadtatását ilyen
tekintetben akár eszményinek is nevezhetjük. Legalábbis a recepció megragadható
és vizsgálható jelenségei (a fogadtatás publikált nyomai) lehetővé tesznek
egy ilyen megközelítést. A szlovák kritikai irodalom jellegzetessége, hogy
alapvetően probléma- vagy gondolatközpontú; úgy kezeli az elemzett szöveget,
ahogy szlovák fordításban a kezébe kerül, arra reflektál, ami a könyv és
a saját (kulturálisan, irodalmilag meghatározott) kérdéshorizontja közötti
párbeszéd alapján fontossá válik. Nem kíván például kontextust rajzolni
a szerző köré, legfeljebb vázlatosan érinti a szerzői életművet, általában
nem vesz tudomást azokról a magyar irodalmi folyamatokról, amelyekbe a
szöveg eredetileg „beleszólt“. Hanem sajátít. Befogad.
A Jadviga párnáját például azért, mert bensőségesen közelinek,
archetípusosan közép-európainak találja a könyvben megjelenített
elszánt igyekezetet, ami „a hanyatlás méltóságteljessé tevésére irányul“
(Pavel Vilikovský), mert ámulatba ejti az a bravúr, amely a regény jelentésszóró
szerkezetén belül a szereplők finom pszichológiai rajza által vérbő emberi
sorstörténeteket hoz létre (Daniela Kuhnová, Miloą Drastich), és mert természetesen
érdekli a szlovák nemzetiségi közösség világának néprajzi pontosságú megjelenítése
(Marta Botíková). Az Egy családregény végét a térségbeliek kétségbeesett
identitáskeresésének – újracsak össze-összecsengő – elemei (Kristína Lakatosová)
és e keresés poétikába kódolt bölcselete miatt, ami a történetmondás és
-kreálás problémakörét (Miroslav Marcelli) és ezen belül a szubjektum –
alkotó vagy következményképpeni – szerepét érinti (Miroslav Petříček).
Az Emlékiratok könyve befogadásának a gondolati keretei közül olyanok emelhetők
ki, mint a közép-európai identitás – mondatszerkezetbe is beszivárgó –
távlatnélkülisége, s ennek ellenpontozásaképpen a történetszálaknak az
emberi testek közötti viszonyrendszerbe fogása, vagy mint a hagyományaiban
megcsúfolt ember gyökérvesztettségének, kilátástalanságának ismerős volta
(Silvester Lavrík). Kertész Imre életműve azért tud a szlovák olvasóhoz
is szólni a recenziók tanúsága szerint, mert mindannyiunkra vonatkozóként
mutatja fel a holokauszt tapasztalatát (Pavol Rankov), s mert ezt olyan
nyelven teszi, ami ellenáll a holokauszt-irodalom sztereotípiáinak és kliséinek,
s mint ilyen kisiklatja a történelmi, társadalmi, sorssal fémjelzett kauzalitást
(Martin Domček). A Harmonia c?lestist a magától értetődően közös történelmi
vonatkozások inspiratív felmutatása és sajátos történelemképzése (Silvester
Lavrík, Peter Michalovič) teszi különösen érdekessé a szlovák recepció
számára. A TündérVölgyben a befogadás kulcsául a kommunizmussal lehatárolt
ismerős életszituáció eredeti feldolgozása kínálkozik, amely a főszereplő
„életből“ való kirekesztésének belső, emocionális konklúzióit fejti fel
(Michal Schuster), valamint a szöveg itt is hitelesnek és aktuálisnak érzett,
életút-értelmezést kibillentő narrációja (Peter Michalovič). A Zsidó
vagy?-ra a másság – a zsidó identitás kérdéskörének az ideologikus távlatoktól
megtisztított, az egyéni nézőponton átszűrt reflektálása miatt (Jana Juráňová)
és az emlékezet – visszaemlékezés megragadásának autentikussága miatt (Etela
Farkaąová) figyeltek fel a szlovák recenzensek. A legtöbbet szlovákra
fordított kortárs magyar szerző, Grendel Lajos jó féltucatnyi kötetét pedig
a szlovák irodalom teljesen természetes módon tartja a sajátjának: munkásságát
a szlovák irodalmat bemutató kézikönyvek is tárgyalják, személyét a pozsonyi
írótársadalom szerves tagjaként tartják számon, sőt hazai hivatalos sikereit
egy 1985-ben odaítélt, addig csak szlovák eredeti alkotásnak kiosztott
szlovák prózadíj indította el. Az ő esete annyira különbözik mind a magyarországi,
mind a szlovákiai magyar írók fogadtatásától, hogy e helyen részletesebben
nem is térnék ki rá.
Az egyes könyvekről megjelent írásokból kiemelt fenti
megközelítések nyilván részleges képet mutatnak; a kritikák, könyvismertetők,
recenziók száma jóval meghaladja az itt hivatkozottak számát, s az itt
idézett vélemények is sokkal árnyaltabbak több oldalon kifejtett változatukban.
Mégis érzékelhető talán ebből a „fércelt“ képből is az a nyitottság, amellyel
a szlovák irodalmárok a kortárs magyar próza felé fordulnak; az a rácsodálkozás,
amivel a maguk számára is érvényes tapasztalatokat, a maguk szemszögéből
is hiteles kérdésfelvetéseket és beszédmódokat ebben az irodalomban felfedezik,
adódjanak bár a kulturális – földrajzi – történelmi közelségből, valamiféle
egyetemesből vagy éppen a különbözőségből fakadó újszerű nézőpontok alkalmazásából.
És érezhető talán az a partneri tekintet is, amely komolyan, helyenként
tisztelettel figyel, ha figyel, de amely mindenképpen mentes a „rivális
nagy szomszéddal“ szembeni komplexustól, amit magyar részről – nyilván
régebbi tapasztalatok nyomán és a nagyobb hagyományú kultúra tudata alapján
– időnként belelátni szokás a szlovák recepcióba. (Egy idevágó kedves eset
arról, hogy egy Esterházy-interjúban hogyan ellensúlyozták a takarítónők
Mátyás királyt: pozsonyi újságírókkal beszélgetve Esterházy Péter restelkedve
említi föl a magyar felsőbbrendűségi érzést, az újságírók pedig nem is
értik, miről beszél, hiszen a magyarokat a gyerekkorukban fixálódott társadalomkép
alapján elsősorban földműveseknek, takarítónőknek és kőműveseknek ismerték.
Lásd Andrea Puková - Marta Friąová: Nenávidím nostalgiu. In Os 2005/9-10)
Az imént felsorolt szövegek és alkotók egyben azt is jelzik,
mi az, ami a prózafordulat utáni kortárs magyar prózából a szlovák olvasóhoz
egyáltalán eljutott, vagyis mi jelent meg a közelmúltban a magyar szépirodalomból
„befogadásra váróként“ a szlovák könyvpiacon.
Kis magyar-szlovák recepciótörténet
Mielőtt azonban ezt vizsgálnánk, kitérőnek ajánlanék egy kis magyar-szlovák
recepciótörténetet. A kezdetek olyan messzire nyúlnak, ahol a befogadás
iránya (feltehetően irreleváns volta miatt) nem is tisztázott: a latin
nyelvű írásbeliség térséghez kötődő (akkor felső-magyarországi) életműveiből
mindkét nemzeti irodalomtörténet szemezget, saját kontextusában tárgyalja
például Zsámboky János vagy Bocacius Joannes munkásságát. A nemzeti nyelvű
irodalom terjedésének idejéből a két irodalom közötti kommunikációról olyan
adatok állnak a rendelkezésünkre, mint a 17. század legelejére datált Fanchali-kódex
szlovák nyelvű szerelmes versei, amelyek Balassi-strófában íródtak. Karol
Tomią szlovák hungarológus a magyar irodalom szlovák recepciójának első
korszakát mégis csak a 19. század 60-as éveivel indítja, akkor kezdődött
ugyanis meg a szlovákra ültetett magyar művek folyóiratbeli publikálása
(paradox módon Vörösmarty Szózatával). Az első szlovák fordítású magyar
regény 1883-ban jelent meg, ez Jókai Páter Pétere volt, majd a következő
évtizedekben nagy népszerűségre tettek szert a szlovák olvasók körében
a szórakoztató próza fordításai – élvonalbeli és többedrangú szerzőktől
egyaránt. A szlovák értelmiség egyébként (ha ezt tekinthetjük a magyar
szépirodalom potenciális szlovák közönségének) ezidőtájt eredetiben olvasta
a magyar műveket.
Változást 1918 után a kötelező magyar nyelvű oktatás megszüntetése
és a saját, minden irányban fejlődésnek induló kulturális élet eredményezett,
csökkent a magyar kultúra jelentősége és a magyarul olvasók száma, nőtt
a műfordítások szerepe. A magyar irodalom naprakész ismerete azonban még
a 20-as években is az irodalmi műveltség részét képezte. A szlovák kritikai
diskurzus természetes eleme volt, hogy pl. Szabó Dezső-epigonizmussal vádolja
egy később nagy presztízst szerzett író nagy presztízst szerzett regényét
(az esetet Pavel Vilikovský író említette fel éppen a Jadviga párnájának
szlovák bemutatóján – nem minden nosztalgiától mentesen). Ekkortájt volt
kibontakozóban a reflektált, recenziókkal és tanulmányokkal kísért befogadás
is, amit egyben a szlovák hungarológia kezdeteivel is szokás azonosítani.
Az 50-es évektől annyiban módosult a helyzet, hogy a magyar-szlovák
kulturális kapcsolatokat az internacionalizmus jegyében államközi keretszerződések
irányozták elő, óriási mennyiségben és ma már hihetetlen példányszámban
adták ki a magyar művek fordításait, elsősorban klasszikusokat (Jókait,
Mikszáthot, Eötvös Józsefet, Petőfit, költészeti antológiákat, stb.), magától
értetődően szocreál szövegeket, de más kortárs irodalmat is. Nagy volt
a lendület és a háttérjátszma, aminek következtében esetenként lehetővé
vált az ideológiai és cenzúrabeli megkötések „rugalmasabb“ alkalmazása.
Noha a 70-es évek Csehszlovákiában a 60-as évek nyitása után az ideológiai
visszarendeződést jelentették, az évtized első felében még úgy tűnt, a
magyar kortárs irodalom szlovák recepciója nagyjából képes lépést tartani
a magyarországi folyamatokkal. „Megjelent szlovákul Ottlik, Örkény István
Egypercesei, Mándy Iván több írása (...). Ezek a könyvek mutatták, hogy
a magyar irodalomban a polgári értékrend is jelen van, ami a szlovákból
hiányzott (…). Különösen a konszolidációs években mégiscsak másképp gondolkodtak,
és a közönség ezt meg is értette. Ez a folyamat aztán befejezetlen maradt,
mert rá kellett volna kötni Mészöly Miklós több művével és az akkori fiatal
nemzedékkel, Esterházyval, Nádassal. De erre már nem kerülhetett sor, mert
az ő könyveik nálunk ideológiai korlátokba ütköztek.“ – vallja a recepció
leszakadásának időszakáról Karol Wlachovský műfordító („A magyar irodalom
tolmácsa”. Új Szó Könyvjelző melléklet 2006/9). (Néhány idevágó, „ütközéses“
eset a prózapoétikai váltást előkészítő és megvalósító – a korabeli
szlovák felfogástól jelentősen különböző – irodalomból: Mészöly Saulusát
bibliai témája miatt nem engedélyezték, helyette A pontos történetek út
közben jelent meg szlovákul Cestovné výjavy címmel 1972-ben, később pedig
a szerző politikai magatartása miatt vált lehetetlenné alkotásainak szlovák
kiadása. Esterházy Péternek viszont a szövegei voltak olyannyira összeegyeztethetetlenek
a hivatalos szlovák irodalompolitikával, hogy a Termelési regény szlovákra
fordításának már a kezdeményezőjét is retorziókkal fenyegették.) Egyszóval
a 80-as évekre a szlovák irodalmi közeg elvesztette a kapcsolatot az újabb
magyar irodalommal, a szemléleti és poétikai váltást hozó ún. prózafordulat
irodalmáról pedig nemigen volt (lehetett) tudomása.
A 90-es évek elején a rendszerváltást követően Szlovákiában
is átalakult a könyvkiadás szerkezete, a fordításirodalommal is foglalkozó,
többéves és központilag is jóváhagyott kiadási terv alapján működő kiadók
szerepét magánkezdeményezések vették át. A magyar szépirodalom (főleg próza)
rendszeresebb kiadása csupán az évtized végén indult meg, s noha egy-egy
könyvet más kiadók is megjelentettek (pl. AB-Art, Slovart, Drewo a Srd),
mint szisztematikus tevékenység elsősorban a Kalligram Könyvkiadóhoz köthető.
Az ezredforduló környékén egy új fordítónemzedék is jelentkezett (a tapasztaltabb
Karol Wlachovský, Katarína Králová és Juliana Szolnokiová mellett Deák
Renáta, Jitka Roľňová, Macsovszky Péter, Eva Andrejčáková, Denisa Pochylá-Kečkéąová,
Gabriela Magová). Működésük fóruma főként a Revue svetovej literatúry világirodalmi
folyóirat, amely 1998-ban és 2004-ben kortárs magyar tematikus számot adott
ki, 2000-ben egy magyar blokkot publikált, és folyamatosan jelentet meg
elbeszéléseket magyar szerzők tollából. 2003-ban volt magyar, pontosabban
a Jelenkort bemutató száma a Romboid irodalmi folyóiratnak, s a magyar
írók jelenléte – főleg esszék, interjúk révén – állandó az Os kulturális
és közéleti folyóiratban is.
A kortárs magyar kisepikát bemutató, folyóiratokban megjelent
összeállítások egy antológia formájában értek „gyümölccsé“, amit a Drewo
a Srd kiadó gondozásában 2004-ben jelentetett meg Podsvätie címmel. Deák
Renáta válogatása széles keresztmetszetét adja az előző évtized magyar
prózatermésének: nem reprezentatív abban az értelemben, hogy nem az irodalmi
folyamatokat alakítani látszó alkotók produkciójából merít csupán
(néhány név ki is marad), viszont reprezentatív abban az értelemben, hogy
változatosságában mutatja be a tapasztaltabb és fiatal alkotók különféle
poétikai irányzatokat képviselő szövegeit a lírai töredékességgel építkező
szövegvilágoktól kezdve a minimalista megoldásokat alkalmazókon és a nyelvi
kísérleteket érvényesítőkön keresztül a történetközpontúságot újraértelmezőkig.
A kötetben szereplő szerzők: Balázs Attila, Cserna-Szabó András, Darvasi
László, Forgács Zsuzsa, Garaczi László, Grecsó Krisztián, Hamvai Kornél,
Kukorelly Endre, Németh Gábor, Parti Nagy Lajos, Péterfy Gergely, Podmaniczky
Szilárd, Talamon Alfonz, Zeke Gyula, Zilahy Péter.
Mi jelent meg szlovákul az újabb magyar irodalomból?
Recepciótörténet-vázlatunk máris belenyúlt a tárgyunkul eredetileg
választott, a prózafordulat utáni magyar prózára vonatkozó szlovák recepció
terrénumába. Folytassuk hát annak áttekintésével, mi jelent meg szlovákul
könyv alakban ebből az irodalomból.
A magyar irodalom szlovák kiadásának szempontjából „szűk
esztendőket“ képviselő 90-es években ugyan akadt néhány ünnepélyes pillanat,
pl. az évtized derekán Mészöly Miklós vagy Konrád György szlovák nyelvű
esszékötete, de átütő sikert, a prózafordulat utáni irodalomból a szlovák
kultúrába elsőként berobbanó regényújdonságot Závada Pál Jadviga párnájának
szlovák változata jelentett. Jadvigin vankúąik címmel nem sokkal a hazai
kiadást követően, 1999-ben jelent meg a Kalligramnál. Rendkívüli,
kortárs „kis“ irodalomból való fordításhoz képest egyedülállónak számító
figyelmet váltott ki a szlovák olvasóközönség körében. Ennek mutatója a
széles körű sajtóvisszhangon túl a Domino fórum hetilap szokásos év végi
felmérésének eredménye, amely 75 irodalommal foglalkozó szakember véleményét
összesítve az év második legjobb külföldi könyvének ítélte. A regény hazai
sikerének összetevőihez járult itt a magyarországi szlovák nemzetiségi
környezetben játszódó történet helyi aktualitása és a bravúros fordítás,
ami Deák Renáta munkája. A könyvért a műfordító megkapta a Szlovák Irodalmi
Alap fordítói díját, a Ján Hollý díjat.
A forrásszöveg magyar–szlovák kevertnyelvűsége, a nyelvileg
is érzékeltetett regionalizmus, a három elbeszélő-naplóíró különböző nyelvi
identitása nem kis feladatot jelentett a szlovák fordítás számára. Deák
Renáta a hagyományos, szószerinti átültetés helyett egy másik, elsősorban
a nyelvi elemek és rétegek szövegbeli funkcióját követő fordítói stratégiát
követett. Noha részletesebb elemzésre itt nincs módunk, annyit mindenképpen
meg kell jegyeznem, hogy az alkalmazott stratégiának köszönhetően a műfordítás
elkerülte a forrásszöveg nyelvi szintjén láttatott, diakron és szinkron
kiterjedéssel is rendelkező multikulturalitásának egyneműsítését, továbbá
megtartotta a regény rekonstruálható történetén kívüli, a nyelvi kísérletek,
a megidézett irodalmi és kulturális hagyományok egymást viszonylagosító
rétegei között felsejlő jelentéseit (ami a könyv cseh fordításában például
jelentősen csorbult). Hogy az irodalomnak az idegen kultúra által történő
befogadásában mekkora szerepet játszik a jól és kreatívan kivitelezett
fordítás, hogy miként tud a fordított szöveg otthonosan „beleülni“ a célirodalomba
és célkultúrába, arról Pavel Vilikovský író éppen a Jadvigin vankúąik kapcsán
beszélt: „Annak ellenére, hogy az egybevetést nem tudom megtenni, meg vagyok
győződve arról, hogy rendkívüli fordítói teljesítménnyel van dolgunk. Egy
önálló szöveggel, melynek egységes nyelvi megformáltsága okán fel sem merül
az olvasóban a fordítás ténye, sőt kételyei támadnak afelől, hogy egyáltalán
létezhet egy másik nyelvi, illetve kulturális közegben egy mintakép, egy
eredeti, olyannyira az az érzése, hogy egyedül csak ebben az alakban születhetett
meg, formálódhatott a mű. Ennyit mindenképpen el kellett mondanom a fordításról,
hiszen a regény legfőbb hozadékát, báját a nyelvi megformáltság ereje adja.”
(A hanyatlás krónikája. Kalligram 2000/7-8)
A Koniec rodinnej ságy-val (Egy családregény vége) és
a Hamlet je slobodný (Hamlet szabad) c. esszékötettel Nádas Péter szintén
1999-ben lépett a szlovák irodalmi színtérre. Az első Katarína Králová,
a második Peter Kováč fordításában szintén a Kalligramnál látott napvilágot.
A szerző írásművészetét a szlovák olvasóknak olyan szaktekintélyek mutatták
be, mint Grendel Lajos, Miroslav Petříček és Miroslav Marcelli filozófus.
A recenziók többsége a szövegekben alkalmazott eljárások vagy a szövegek
képviselte alkotói felfogás alapján az újabb (világ)irodalmi folyamatokba
ágyazza ezt az epikát, tehát Nádas Péter műveiről szólva a kortárs próza
alapdilemmáiról, a kortárs művészetfelfogás alapvető kérdésirányairól is
értekezik. Ez lenne a Nádas-próza befogadásának a kulcsa? És e szélesebb
kitekintés, mélyebb merítésű problémafelvetés hiánya lenne a kulcsa annak
is, hogy a szövegeivel foglalkozó, szlovák folyóiratokban publikált írások
száma megdöbbentően aránytalan az író jelentőségével vagy akár nemzetközi
elismertségével?
A szlovák Nádas-recepció hiányjelei arra is figyelmeztetnek,
hogy szlovák viszonylatban eszményi befogadásról (ahogy dolgozatom elején
a fogadtatás írásos nyomait összeolvasva felvetettem) talán mégsincs szó.
Talán okkal lenne elvárható a „rivális nagyobb kultúrával“ szembeni ilyen-olyan
eredetű komplexusok elmúltával a magyar kortárs irodalom teljesítményei
iránt némi szisztematikusabb figyelem; ahogy ez akár természetes is lehetne
a közös vagy hasonló kulturális gyökerekből, a szomszéd-helyzetből, s nem
utolsó sorban az esztétikai megfontolásokból fakadóan. A Szigeti László
által igazgatott Kalligram több mint egy évtizedes rendszeres kiadói és
irodalomismertető szervezői tevékenysége csupán enyhíteni tudja ezt az
állapotot, bár azt következetesen műveli is, s az is valószínű, hogy a
magyar kortárs irodalom szlovák jelenlétéhez további évek szükségeltetnek.
Megjegyzendő, hogy a szlovák kulturális-irodalmi színtér kicsi, forrásban
levő, s szerkezetében sem vethető össze a nagy hagyománnyal rendelkező,
pattern irodalmak (pl. a német) közegével. De az is lehetséges, hogy érdekes
– s véleményemmel esetleg ellentétes, tehát a magyar irodalomra vonatkozóan
kedvezőbb – eredményre jutna egy olyan kutatás, amely általában mérné fel
(a vegyes színvonalú könyvkiadási dömpingen belül) a lefordított külföldi
szépirodalom, ezen belül a környező nemzetek kortárs irodalmának szlovák
recepcióját.
Nádas Péter közvetlen, publikációk általi jelenléte a
szlovák közegben – bár az írásművészetét taglaló recenziók száma nem nagy
– viszonylag folyamatosnak tekinthető a folyóiratokban megjelent esszéi,
interjúi és további szlovák kötetei révén: 2003-ban egy drámakötet (Upratovanie,
ford. Peter Kováč), 2004-ben az Emlékiratok könyve (Kniha pamätí, ford.
Juliana Szolnokiová) jelent meg az írótól. A Kniha pamätí kapcsán újra
ki kell térnem a fordításra, mert ez esetben is kiváló munkáról van szó,
amit a Szlovák Irodalmi Alap Hollý-nívódíjjal is elismert. A regény többszörösen
bővített mondatokból álló, egymást kiegészítő, megtoldó és ihlető tagmondatok
burjánzásában gyűrűző nyelve nem kis probléma elé állította a szlovák fordítót,
hiszen szlovákul a nyelv sajátosságaiból adódóan szinte elképzelhetetlen
az ilyen rugalmas és nyitott struktúrájú mondatszerkesztés. Juliana Szolnokiová
műfordítása ragaszkodott az eredeti koncepcióhoz (Nádas Péter mondat- és
gondolattagolásához), ami helyenként a szlovák szintaxis lehetőségeinek
feszegetését jelentette. A szlovák irodalom nyelvi szinten kevésbé kísérletező
(micsoda kihívás a Harmonia c?lestis vagy a TündérVölgy esetében!), ezért
az olyan műfordítások, amelyek a forrásszöveg alapján újragondolják a célnyelv
felépítését és funkcióit, jelentőséggel bírnak az irodalom egésze számára
is – ha ennek konkrét vonatkozásai nehezen megragadhatók is. Silvester
Lavrík szerint a Kniha pamätíban „a fordító újra alátámasztotta annak a
feltevésnek a megalapozottságát, hogy a szlovák nyelv olyan kifejezőeszközökkel
rendelkezik, amelyek megfelelnek az igényesen komponált szöveg elvárásainak.”
(Poznámky k Nádasovej Knihe pamätí. Pravda 2005/11) Ez a megállapítás egyben
arra is utal, hogy az igényes forrásszövegek összevethetően igényes szlovák
változata nem magától értetődő, s általában sem csupán az adott fordítás
kvalitásaival függ össze, hanem a szlovák nyelv lehetőségeivel (mint alappal)
vagy a szlovák irodalom által „megmunkált” nyelvvel (mint a nyelvi kísérletek
rendelkezésre álló eszköztárával). A magyar prózafordulat szövegei a nyelvet
nem kezelik magától értetődő természetességgel, beszédmódjukkal (elbeszélésmódjukkal)
mindig egyfajta nyelvszemléletet is képviselnek, aminek adekvát megoldásai
a szlovákban nehezebben fellelhetők, s ha egyáltalán, a szlovák irodalomban
kihívásként vagy problémaként jóval később jelentek meg, ami véleményem
szerint szintén közrejátszott abban, hogy a magyar posztmodern próza fordításai
jókora csúszással (pl. Nádas Péter mindkét regénye esetében két évtizedes
késéssel) jutottak el a szlovák olvasóhoz.
Feltehetően a Kertész Imre műveit övező nemzetközi figyelem
ösztönözte a Slovart Kiadót, amelyre egyébként nem jellemző a magyar kortárs
irodalom megjelentetése, hogy 2000-ben kiadja Eva Kroupová szlovák fordításában
Bezosudovos» címmel a Sorstalanságot. A fogadtatás ez esetben nem
egységes: a recenzensek egy része a holokauszt-téma ábrázolásának módjára
fókuszál, s a regényt felszínesnek tartja, hiányol belőle valamiféle
morális távlatot (Irena Malec, Dana Krąáková); a másik része viszont éppen
azt emeli ki, hogy a téma kapcsán egyfajta együttérzésre vagy részvétre
hangolódott olvasói elvárásokkal szemben a szöveg elhárít mindennemű ideológiát
és jelentésadást – vállalva akár az autentikus tapasztalat kommunikálhatatlanságának
kockázatát is (Martin Domček, Marta Janecová). Az óriási sajtóvisszhangot
kiváltó Kertész-esszékötet, amely Vyhnaný jazyk címmel 2002-ben Juliana
Szolnokiová fordításában jelent meg csakúgy a Kalligramnál, mint a későbbi
Kertész-könyvek, szintén kiváltott némi megosztottságot, ami a tárgyalt
kérdések szükségszerű reflektálásának és újszerűségének hangsúlyozása mellett
a kertészi kérdésfelvetések radikalizmusának több szempontra való kiterjesztésére
(Miloą Drastich) és a nyelvi megformáltságra (pl. Karol Csiba) vonatkozott.
Fontos megjegyezni, hogy a kötet nem csupán irodalmárokat szólított meg,
s noha a holokauszttal való szembenézést tájainkon szinte mindegyikük aktuálisnak
és fontosnak tartotta, nem találkoztam olyan írással, amely történelmi
megalapozottságú, tényszerű összevetést tett volna. Az esszék iránti érdeklődés
egyik apropója nyilván Kertész Imre Nobel-díja volt, ami természetesen
több, a szerző teljes munkásságát áttekintő szlovák dolgozatot is ihletett
(Dana Krąáková, Adrián Potančok, Jaroslava Samcová, G. J.). További művei
közül 2003-ban a Kaddią za nenarodené die»a (Kaddis a meg nem született
gyermekért), 2005-ben a Likvidácia (Felszámolás) látott napvilágot Pozsonyban,
mindkettő Juliana Szolnokiová tolmácsolásában. Ezeket a szövegeket jóval
kisebb számban recenzeálták, ami valószínűleg nem jelenti a Kertész prózája
iránti szlovák érdeklődés lecsengését, hanem inkább azt, hogy akinek volt
mondanivalója, már előzőleg hozzászólt az író által variált témához.
Az Esterházy-jelenség a szlovák irodalmi-kulturális közegben
különös történet. Esterházy Péter ugyanis a szlovákok körében is ismert
és elismert magyar író, viszonylag rendszeresen jelennek meg vele készült
interjúk, imitt-amott nemzetközi sikereiről szóló híradások. Pedig első
– s ezidáig egyetlen – könyve szlovák nyelven csak 2005-ben jelent meg.
Ahogy arról szóltunk, már a 80-as évek elején felvetődött a szlovák kiadása,
ez akkor a posztmodern magyar irodalom iránti kultúrpolitikai elutasítás
miatt maradt el. A következő tizenöt év „szlovák csendje“ (ami főleg Esterházy
nagy nemzetközi visszhangjának ellenében feltűnő) magyarázható ugyan gyakorlati
okokkal: az intézményrendszer átalakulásával, fordítóhiánnyal, stb., továbbá
a szerző szövegeinek cseh jelenlétével, a Nádas-recepció kapcsán már felhozott
nyelvi-esztétikai összetevőkkel, de valójában kevéssé érthető. Tulajdonképpen
erre utal Peter Michalovič dolgozata is, aki udvariasan az Esterházy-kézirat
jellegére fogja ezt az anomáliát, s ennek viszonylatában értékeli különösen
nagyra Deák Renáta fordítói teljesítményét a Harmonia c?lestis szlovák
változatában. A fordítás tényleg sziporkázó, játékos és humorral teli mind
az intertextuális természetű nyelvi megoldások, mind a rétegnyelvi ütköztetések
tekintetében.
A regénnyel foglalkozó írások a történetmondás korlátainak,
művészi lehetőségeinek aktuális kérdései mentén, a történelem egyirányú
értelmezhetetlenségének tárgyköréből közelítik a szöveget. Vagyis rögtön
olyan párbeszédbe vonják, amely – a már Nádas esetében is említett – kortárs
filozófiai és esztétikai alapdilemmákat érinti. A szerzőnek a magyar irodalomtörténeti
folyamatokban betöltött szerepét kevésbé ismerik (vagy nem tartják említésre
méltónak), azonban általában jártasak a munkásságában. Következő szlovák
Esterházy-kötetként a Kalligram 2006 utolsó negyedévében az Opravené vydanie
(Javított kiadás) megjelentetését tervezi.
A 2006-os év elejének egyik magyar könyveseménye Pozsonyban
Kukorelly Endre TündérVölgyének szlovák kiadása volt Údolie víl címmel,
amit Jitka Roľňová fordított le. A szerzőt a szlovákok kevésbé ismerik,
ha mégis, az a Revue svetovej literatúry folyóiratban vagy a Podsvätie
c. antológiában megjelent szövegei alapján lehetséges. Szlovákul Kukorelly
mintha kicsit jólfésültebb lenne, hiszen a regényében használt technika:
az irodalmi nyelv előírta klisék „alulról“ való kikezdése, az alulretorizáltság
a szlovák irodalomban ezidáig nem nyert polgárjogot (noha történtek ilyen
irányú kísérletek). Ilyen értelemben ez a próza tud újat mondani a szlovák
közönségnek, s a recenziók tanúsága szerint ezt mindenekelőtt az emlékezés
történetmódosító képességének, önértelmezésünk folyamatos elcsúszásának
a felmutatása révén teszi.
Az Údolie víl-lel nagyjából egyidőben került a szlovák
könyvpiacra Németh Gábor Si ®id? című kötete, melyet Juliana Szolnokiová
ültetett át. Mindkettőnek a forrásszövege is a Kalligramnál jelent meg.
A Zsidó vagy? szlovák változata ezidáig nem nagy számú, de filozofikusan
mélyen szántó fogadtatást kapott. (A fellelt két írás szerzői feminista
filozófiával és irodalomelmélettel foglalkoznak; ez a tény Németh Gábornak
a 2003-as ÉS-beli feminizmus-vitában betöltött szerepének ismeretében nem
nélkülöz némi pikantériát.) Mivel a szlovák sajtóvisszhang általában nem
naprakész, feltehető, hogy ezekről a frissebb kiadványokról további írások
is születőben vannak. Ugyanakkor a recepció lezáratlansága feltételezhető
tulajdonképpen minden aktív magyar szerzővel kapcsolatban, hiszen a magyar
kortárs prózát folyamatosan fordítják, tudomásom szerint előkészületben
van a Javított kiadáson kívül Grendel Lajos Tömegsír, Márton László Testvériség,
Nádas Péter Párhuzamos történetek c. regényeinek szlovák kiadása is.
Áttekintésünk végén nyilván tanulságos lenne összefoglalni a recepció
publikált nyomai alapján, hogy miért lehet érdekes a szlovák közeg és a
szlovák olvasó számára a kortárs magyar irodalom. Hitelesebbnek tartom
azonban Silvester Lavrík gondolatait idézni, amelyeket „egy érett, strukturált
irodalomban gyökerező” szerzői öntudat teljesítménye, az Emlékiratok könyve
kapcsán fogalmazott meg. Ez az öntudat pedig – ahogy írja – „nem az irodalom
nemzeti karakterével függ össze, hanem a kultúrát önállóként felmutató,
kifelé is érthetően prezentáló értékek tudatos kiaknázásával.”
A feldolgozott irodalom jegyzéke:
ESTERHÁZY Péterről
Balla: Toto je také zlé? Rak, 10, 2005/9, 41-44.
Kavenna, Joanna: Nová beletria z novej Európy. (Jana Hanulová ford.)
Os, 9, 2005/3-4, 156-158.
Kuąnierik, Juraj: Esterházyho harmónia. Týľdeň, 2005/26.
Lavrík, Silvester: Údený ostrieľ na striebornom podnose. Os, 9, 2005/7-8,
149-151.
Marcelli, Miroslav: Buďme bdelí! Os, 3, 1999/6, 89.
Michalovič, Peter: Jestvova» znamená vyfabrikova» si pre seba minulos».
K&S, 2, 2005/9, 13.
Petříček, Miroslav: Sentral Jurop svízel. Os, 3, 1999/6, 88-89.
Svetoň, Luboą: Taje a inotaje postmoderny. Kniľná revue, 15, 2005/11,
3.
KERTÉSZ Imréről
Andrejčáková, Jarmila – Kroupová, Eva: Ako skautské dobrodruľstvo.
®ivot, 2002/44.
Baláľ, Anton: Holokaust v prítomnom čase. Kniľná revue, 12, 2002/22,
5.
Beňo, Ján: Holokaust a výlučnos». Slovenské pohµady, 4, 2003/5, 129-131.
Benyovszky Krisztián: Margináliák a Sorstalanság szlovák fordításában.
Új Szó (Könyvjelző) 2003.2.13., 4.
Csiba, Karol: Autor bolestnej neutrálnosti. Rak, 8, 2003/7-8, 105-106.
Domček, Martin: Písa» o ą»astí. Os, 5, 2001/3, 67-68.
Drastich, Miloą: Holoksaust bez histórie? Literárny týľdenník, 6, 2003/1-2,
10.
Gális, Vladislav: Jazyk stratený, jazyk nájdený. Os, 6, 2002/12, 65-66.
Görözdi Judit: Recepcia tvorby Imre Kertésza doma a v zahraničí. Slovak
Review, 13, 2004/2, 144-153.
Janecová, Marta: Vąetko je moľné. Kultúrny ľivot, 12, 2001/18, 8.
Krąáková, Dana: Pre zlo vľdy existuje vysvetlenie. Os, 3, 1999/1
Krąáková, Dana: Keď bol človek číslom. Domino fórum, 10, 2001/5, 17.
Krąáková, Dana: Sme poslední. Pýtajte sa nás. Domino fórum, 11, 2002/43,
18.
Malec, Irena: Imre Kertész: Bezosudovos». Rak, 6, 2001/1, 86-88.
Matejov, Radoslav: Krása bolesti. Kniľná revue, 13, 2003/23, 3.
Némethová, Miriam: Kaddią nielen za nenarodené die»a. Romboid, 39,
2004/3, 90-91.
Potančok, Adrián: Nobelovú cenu si Imre Kertész zaslúľi. Hospodárske
noviny, 2002. 10.16.
Rankov, Pavol: Imre Kertész: Likvidácia. Kniľná revue, 15, 2005/14-15,
3.
Samcová, Jarmila: Nobelová cena za rok 2002. Revue svetovej literatúry,
38, 2002/4, 153-155.
Suočková, Marta: Literatúra je totiľ dôleľitá. Romboid, 38, 2003/9,
103-105.
Zajac, Peter: Kertészov paradox. Romboid, 38, 2003/7-8, 48.
KUKORELLY Endréről
Görözdi Judit: Endre Kukorelly: Údolie víl. Revue svetovej literatúry,
46, 2006/4.
Michalovič, Peter: Je to, čo napíąem. Os, 10, 2006/3-4, 215-217.
Schuster, Michal: Kµúčenky k pochopeniu. Kniľná revue, 16, 2006/18,
7.
NÁDAS Péterről
Görözdi Judit: V Knihe pamätí sa kaľdá udalos» stáva pomerom tela k
telu. Sme, 19. 4.2005, 26.
Görözdi Judit: Péter Nádas: Kniha pamätí. Revue svetovej literatúry,
41, 2005/3, 156-159.
Grendel: Lajos: Tiene na stenách labyrintu. Os, 3, 1999/7, 93-94.
Hizsnyan, Géza: Nádasove hry na javisku. Os, 7, 2003/10, 62-63.
Lakatosová, Kristína: Koniec rodinnej ságy. Slovo, 1, 1999/26, 6.
Lavrík, Silvester: Poznámky k Nádasovej Knihe pamätí. Pravda, 2005.01.15,
11.
Marcelli, Miroslav: Dazwischen, vľdy len dazwischen. Os, 3, 1999/8,
87.
Michálek, Martin: Tak počúvaj. Rak, 5, 1999/4, 86-89.
Petríček, Miroslav: Jedinečnos» opakovaného. Os, 3, 1999/8, 86-87.
NÉMETH Gáborról
Farkaąová, Etela: Kam vysotila veci pamä». Os, 10, 2006/3-4, 212-214.
Juráňová, Jana: Si ®id? A čo ak si? A čo ak nie si? Sme, (Fórum)
2006.3.25.
ZÁVADA Pálról
Belková, Zuzana: Neľnos», láska a váąeň záhadnej povahy. Kultúrny ľivot,
2. 2001/12, 8.
Botíková, Marta: Dolnozemská sága. Slovenský národopis 48. 2000/1,
127-132.
Bľoch, Adam: Néhány megjegyzés Závada Pál Jadviga párnájacímű könyvéhez.
(-i-n ford.) Kalligram, 8, 2000/7-8, 150-151.
Deáková, Renata: O trojitom zrkadlení. Revue svetovej literatúry, 34,
1998/3, 7-19.
Drastich, Miloą: Spod pečate jemnokresby. Literárny týľdenník, 14,
2001/4, 10.
Krąáková, Dana: Denník aľ román. Domino fórum, 8, 1999/51-52, 30.
Kuhnová, Daniela: Príbeh vo vankúąi. Rak, 5, 2000/1, 72-74.
Molnárová, Eva: Spoveď rodiny Osztatných. Slovo, 1, 1999/44-45, 12.
Tőzsér Árpád: O slovenskom preklade románu Pála Závadu Jadvigin vankúąik.
Os, 4, 2000/3, 66-67.
Vilikovský, Pavel: Váľené dámy, váľení páni, milí priatelia. Os, 4,
2000/3, 67-68. Magyarul: A hanyatlás krónikája. (Hizsnyai Tóth Ildikó ford.)
Kalligram, 8, 2000/7-8, 147-149.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|