Borbély Szilárd
Minden írásnak saját ideje van (kitartott majd összetömörített idők) MOLNÁR CSABA: Mi jut eszedbe, ha azt mondom: ráérő idő? BORBÉLY SZILÁRD: Megszoktam gyerekkoromban, hogy szigorú munkarend és
időbeosztás szerint éljek. A pihenés is valamiféle hasznos eltöltés jegyében
folyt. Ha jobban meggondolom, nem látom ezt külön. A munkám és a hobbim
majdnem ugyanaz, ezért alig válik el. Szinte egyáltalán nem. Sokkal inkább
olyasmire szoktam vágyni, hogy lehessen pihenni: vagyis azt csinálni, amit
szeretnék. De ez jórészt pénzkérdés is, akármilyen furcsán is hangzik.
Ha szeretnék ráérni valamire, azt meg kellene, úgymond, szponzorálni. Tehát,
mondjuk, úgy szeretnék ráérni valamire. De mivel az idő, és az idő meg
pénz, ezért azt valakinek ki kell fizetni. Nekem meg nincs pénzem, hisz
épp az időmet adom el, hogy pénzt kapjak érte, mint annyian mások. Ahogy
hajdanában a polgaz (marxista (ál)tudomány: politikai gazdaságtan) órákon
bifláztuk. Ráérni valamire kellene, mindig valamire vagy valakire. Nem
arról van szó, például, hogy nem csinálok semmit, hogy csak úgy bámulok
ki a fejemből. Hanem valamire kell vagy kellene ráérni.(…)
Ha leszakítom az időről a pénzt, és ott áll pőrén, akkor már egy nagyon sok mindenre használható valamiről beszélhetünk. Mondjuk, lehet egy irodalmi szövegnek az alapja vagy egy vers mértéke is. Minden írásnak saját ideje van, úgy vettem észre. Ezt ritmusnak is lehet
mondani. Aki elmerül egy regény olvasásában, az egy másik időbe kerül.
Ugyanezt persze a versek is tudják, sőt. Úgy hiszem, egy jó regény egy
hosszan kitartott vers élményét tudja, míg a vers sűrített idő. Azt hiszem,
az idő, amelyben élünk a modern világban, az egyik legnagyobb illúzió.
Mindennek saját ideje van, minden dolognak a világon, nem csak a szövegnek.
Az egész, ami most van, egy hihetetlen szemfényvesztés. A szövegek azonban
teremtenek is maguk körül egy időt. Ha valaki „erős” tárgyak közelében
él, érzi azt, hogy ezeknek más az életük. Mondjuk egy gyönyörű szekrény.
Az ilyen tárgyak maguk körül lerombolják a környezetüket, az idő is megváltozik
a közelükben. Egy valamilyen tévés műsorban beszélt Esterházy egy kályháról,
talán a dolgozószobájában mutatták vagy a lakásban, nem emlékszem, de arról
volt szó, hogy egy ilyen gyönyörű, saját idővel, saját térrel bíró monstrum
roppant erőt jelent. Aligha lehet egy ilyesmit bevinni egy panellakásba,
valahogy nem egészséges dolog. Kisugárzása van: saját ideje, saját tere.
Milyen az általad megfigyelt, az általad megélt és leírt (versekként rögzített) idő ritmusa? Úgy szoktam dolgozni, hogy megvárom, amíg körvonalazódik, miről is szeretnék
írni. Ha megérzem ezt a hangot, akkor azt sok ideig hordom magammal. Nem
dolgozom ki, nem kezdek írni szavakat, csak ezt a sejtelmet forgatom magamban.
Néha elfelejtem. De amit elfelejtek, az nem is lehetett annyira fontos,
biztos meg is érdemelte. Hát ez az idő, a készülődésnek ez az ideje is
hozzátartozik. Ez valahol benne van.
Tehát az olvasással töltött és a közben megélt – a szöveg működését (is) szabályozó – idők, és az írással töltött idők egészen sajátságos viszonyban vannak az olvasóval és az alkotóval. Kialakul a saját idő, ami csak és kizárólag az individuumról szól. Egyre beljebb és közelebb vezet önmagunkhoz? Ha a ráérő idő olyasmi, amiben az ember másként él, szebb, de legalábbis
összetettebb életet élhet, akkor az nagyon hasonlít valamire, ami a saját
idő és a saját élet tere volna. Erről viszonylag keveset tudunk, mert épp
a természete olyan, hogy nem kell a nyilvánosság elé vinni. Amiből szövegek
jönnek létre, az már eleve valahol a nyilvánosság előtt zajló dolgokból
jön létre. Úgy értem ezt, hogy nem én vagyok jelen például azokban a versekben,
amelyeket írok, hanem az a szerep, hagyomány, elvárásrend, amelybe beleilleszkednek
a saját dolgaim is. Mert hogy választottam magamnak egyszer valamikor egy
utat, amelyről most már nem nagyon tudok letérni. De a saját idő, a saját
élet az kívül van ezen. Nem hiszek benne, mert irodalomtörténészként épp
azzal kell szembesülnöm, hogy azokról a szerzőkről, akikről azt gondoltuk,
tudjuk, milyenek is voltak, mert hisz ott van minden benne a verseikben,
vagy bármilyen produkciójukban, kiderül, fogalmunk sincs. Az írással, és
különösen a romantika óta a költészettel épp ez az egyik legnagyobb probléma,
hogy az olvasók általában azt hiszik, hogy vall a költő, ott van az író,
egész jól látjuk a nyomorultat. A nyelvi művészet ebből a szempontból hátrányos
helyzetben van, mivel a leírt szavakat az emberek általában nem jeleknek,
nem szimbólumoknak, allegóriáknak tekintik, hanem kimondásnak, vallomásnak,
egy az egyben, szinte névértéken veszik. A zene vagy a képzőművészet esetében
tisztább a viszony, hiszen ott eleve áttételesen gondolják el. Mivel nem
mondják ezek az eszköztárak állandóan, hogy én, én, én. (…)
A különböző létállapotok más-más emberi szabadságot jelentenek. Milyen a te szabadság fokod? Nem tudom, de korosodva egyre többet gondolkodom azon, hogy vajon mi
az én dolgom. Mi az a feladat, amely az életem feladata lehetne. Hajlamos
vagyok egy elég jó magyarázatnak gondolni el azt, amit az élet és a benne
rejlő feladat kapcsolatáról mondanak. Sokféle megfogalmazása van, a keresztény
misztika ugyanúgy beszél erről, ahogy a karma-tan, már amennyire meg tudom
ezt érteni. Hajlamos vagyok úgy gondolni az életre, az életemre, a munkára,
az életben eltöltött időre, amely ezzel a gondolkodási mintával van kapcsolatban.
Az idő mint a valóság („valóság”) egyik paramétere, hogyan hat(hat) a verseidre? Az az idő, amely engem igazán érdekel, az ismétlésben búvik meg, az ismétlések idejében. Maga az ismétlés, mint az idő maga érdekel. Hisz az élet maga is úgy nézhető, mint újra találkozás, régóta folyó dolgok újra meg újra való átélése. Minden egy nagy folyamatnak a része. Nincs elszigetelhető jelenség, hanem csak összefüggések sorozata, minden valahová vezet valahonnan. Hálózatok vannak, amelyek igazából a fraktál logikáját követik. Az emberi sors is a fraktál mintázatát követi talán, ahogy az előző nemzedékek, a szülők ismétlődnek. Olyan ritka, és olyan nehéz a végzet megtörése. Lehet, hogy amit ma betegségnek mondunk, az például a sámánoknál a jó és a kellő működést jelentette. Mi van akkor, ha egy ilyen állapot valóban működni enged egy másik világot? Hát igen… A betegség láthatóan metaforikus jelenség, amely a civilizációnak
és a kultúrának a metamorfózisához tartozik.
A korai verseidre jellemző volt a játékosság. Aztán mintha ez a játékosság egy elkomoruló hangba hajolna. Gondolok itt a Berlin-Hamlet és a Halotti Pompa kötetekre. Szerintem ez is játék. A Mint minden alkalom című, 1995-ben megjelent
könyv is legalább olyan szomorú és komor, és ugyanakkor persze játékos
is, mint a Halotti Pompa. Ez utóbbi talán szomorkásabbnak tűnik, de ez
megkerülhetetlen. Annyi talán látható, hogy a halál-kérdés mindig is fontos
volt számomra. Kamaszkorában az ember különösen sokszor szeretne meghalni.
Talán ez az egész mozgatott engem.
Ezek a feléd tartó üzenetek olyanok, amik csak neked szólnak, vagy a világ üzenetei, melyek nem neked szólnak, de láthatod és nézheted őket? Az utóbbi. Én nem vagyok fontos ebben az egészben, és nem nekem szólnak. Én egy pont vagyok, ahonnan kilátás nyílik valamire, és meg kéne próbálni megfejteni azt, ami körülöttem van, és amiben én is benne vagyok, hogy mit is jelent. Nem én vagyok, aki mindezt látom, és része vagyok, és aki ezt az egészet láthatom egyszerre kívülről is, belülről is. Nekem meg kéne értenem, hogy mi ez az egész. Ezzel a betegségnek nevezett tapasztalattal azt mondhatom, hogy ez nem a valóság, ez nem igazi. A Halotti Pompában is ezek a jelek és szimbólumok és azok összefüggései vannak összefűzve. Közöttük ott bujkál valami, aminek üzenete van. Ezek alapján azt is mondhatnám, hogy mindaz az élő és mozgó jelképrendszer, amit te szüntelenül figyelsz és elemzel, nem más, mint egy folyamatos vers? Igen, mondhatnánk. De nem föltétlenül vers. A vers olyan, mint egy jósló
eszköz, mondjuk, mint a tarot. Összesűrített jelképek, amelyek kapcsolatban
állnak egy állapottal, egy pillanattal, az időnek egy nagyon is személyes,
mert emberen keresztül feltáruló pillanatával. Nem individuális, hangsúlyozom,
csupán személyes pillanatával. A perszona pillanata ez, amely behelyettesíthető
viselője a létezés egy formájának, egy nagyon speciális formájának. Ebben
a kötetben, mármint a Halotti Pompában, és a korábbiakban is a játékosság
így működik. És úgy működik másként, hogy ezek mindig elmozdulnak. A Halotti
pompában úgy van jelen a játék, hogy különböző szimbólumok, allegóriák,
jelképek és jeleknek a sokasága, melyek mögött újabb jelentések húzódnak.
Ezek nincsenek úgy összekapcsolva, hogy volna egy koherens, mozdulatlan,
stabil jelentés. Ezek elmozdulások. A kötet egésze egy folyamatos, lassú
elmozdulás. Közben meg valami történik.
Bibliográfia BORBÉLY Szilárd
Mint. Minden. Alkalom
Ami helyet
Berlin – Hamlet
Lettre, 63. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|