Öreg fa, II
(Arbre vell, II)

Ami a fában volt, ott van;
mert mindaz, ami volt, van.
Csak a kéz kell, amely megpihen rajta,
s azt mondja neki: „Gyere!”
Mert ő a kéz: fa és gondolat
és idő, ami téged akar és téged keres,
hogy tovább éljen benned,
mert ha gondolkodsz a léten, vagy;
és ha gondolkodsz a lét űrén, az űr vagy.
Nyújtsd a kezed: adj nekem bizonyosságot,
mintha csak az akarásnak és a létnek
ajkunkhoz kellene illeszkednie,
ahol fa vagyunk, mi ketten.
Ahol én vagyok a te kérged,
s te az űr, mely éget engem.
 
 

Behavazott temető
(Cementiri nevat)

Sűrű pelyhek hullanak. Minden hallgat.
Hallgat a kislány, aki fölkavarta a temetőt
és a földet, mely nem tudja, hogy a temetőé.
Hallgatnak a gyertyák a fogyóban levő mécsesekkel
– alumíniumfóliával kellett védened őket.
A jeges szél mindenütt: a vörös ujjakon,
az asszonyok imáiban, a sírásók fém-
lapátjain, akik a fejüket
régi sálakkal fedik be. Itt
az emlékezet tejszerű, félénk melegség,
mint ez a tetem, amelyre nem emlékszel,
hogy valaha is megszeretted.
A hó fehér és tebenned van, mindenfelé.
Mint egy szerelem, mely még nem halott,
mert hozzáragadt az élet szennyes,
besározódott kövének éléhez. 
 

                    Déri Balázs fordításai

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu