1992. V. 3.

A könyvek idővel veszítenek értékükből. Kezdem szégyellni, amit két évvel ezelőtt publikáltam. Vagy ha nem is egészen szégyen ez, de valami bizonytalan érzés, zavar, nyugtalanít. A könyv lassan, de állhatatosan leplez le engem és a pontatlanságokat, hibákat, amiket elkövettem. Például amikor Jorge Luis Borges nyelvi mágiájának működését akartam leírni, és néhány hasonlathoz folyamodtam, amely az első jelentős novellájában található, a Körkörös romokban: „sokkal nehezebb, mint kötelet sodorni homokból, vagy pénzt verni alaktalan szélből”  Az első hasonlat, ami engem érdekelt, természetesen nem Borgestől származik. Mióta megjelent a könyv, - mióta nincs mentségem - azóta üldöz gúnyosan ez a hasonlat olyan költők verseiben, akiknek az írásait mindig is olvastam, és ahol eddig számomra láthatatlanok voltak (pedig el kell ismernem, mindig is ott voltak). Eddig csak angol versekben találkoztam ezekkel a hasonlatokkal, de valószínűleg messzebbre nyúlik a történetük, talán keleti, vagy bibliai eredetűek. 
 A helyzet a következő: tökéletesen lehetséges, hogy bibliai a hasonlat, én pedig Borgesnek tulajdonítom. Mentegethetném magam azzal, hogy Nihil novum sub sole, és hogy a borgesi költői hasonlat rövid elemzése így is helytálló, vagy nem, mindenesetre semmit nem változtat a helyzeten az, hogy a hasonlat elemeit ő kapcsolta össze, vagy valaki más, vagy eredete a századok homályába vész. És mindez még igaz is lehetne. De mindenesetre nem ezt a hasonlatot kellett volna írnom, nem ebből a hasonlatból kellett volna levezetnem Borges költői képeit, amiket sokszor igenis maga talál ki. 
 Az ilyen hibák, persze jelentéktelennek is tűnhetnek. Éppen ezért olyan reménytelenek. Tudom, hogy a vélemények megfelelően kritikus hozzáállással alapvetően mindig megkérdőjelezhetőek, pont erről van itt szó. Az ízlés és a vélemény vita és kritika közben alakul. Nekem meg is van a saját ízlésem és véleményem, ha kell, érvényre tudom juttatni, meg tudom védeni. Viszont ha egy szövegben hibák vannak, arra nincs magyarázat, az elkapkodott, kiszámíthatatlan munka benyomását kelti, és ez aggasztó. Ezek a papírok éveket töltöttek a fiókban. Több, mint nyolc évet, amit a latin mondás előír. És ezzel együtt a hibák, amiket felfedeztem, csak elenyésző részei az összes hibának, lehet, hogy még több van. Olyan ez, mint amikor egy hajó kiköt egy rég felfedezettnek és felderítettnek hitt helyen, és aztán az ember rájön, hogy a térképek pontatlanok és becsapósak. Elkerülhetetlen, hogy hibázzunk, de a hibák száma mindig csökkenthető. Az írónak nem csak türelmesnek, de mindenek előtt szigorúnak kell lennie önmagával. Ha ez nem megy, akkor nem szabad írni. Nincs jogunk olyan térképet adni mások kezébe, amelyekben nem lehet megbízni. Minden újabb hibával (amiket egyelőre csak én találtam meg, de az is lehet, hogy mások pusztán udvariasságból nem mutattak rá, vagy nem tulajdonítottak neki jelentőséget, ami jobban belegondolva nincs is) távolabb kerülök a könyvtől, és egyre kényelmetlenebbül érzem magam.

 Vágyam: legyen egy nyelv, amin írunk, és egy másik, amin beszélünk; egy az álmoknak (ezt sosem értenénk), és egy, amin olvasunk (ezt úgy szeretnénk, mint a legkedvesebb szeretőt). Elias Canetti saját szakállára hozzáteszi még a következőket: egy nyelvet amin imádkozunk (ezt sem értenénk), egyet utazásra és levélírásra, és még egyet, ami kizárólag az anyának szólna (és amelynek a szavait egy napon - ez a dolgok természetes rendje - nem tudnánk többé kiejteni, és akkor mintegy emlékezet, kultikus hely válna belőle: álmok, amiket becsben tartanánk, amíg el nem felejtenénk).
 Mindezeket a nyelveket természetesen még zsenge gyermekkorunkban sajátítanánk el (talán azért hangsúlyozom, mert én felnőttként különösen alkalmatlan vagyok az ilyesmire), kivéve az álmok és az imák nyelvét (amelyekről csak azt tudnánk, hogy nem értjük őket), és az olvasás nyelvét (ezt fiatalkorunkban kellene elsajátítanunk, éppen azért, mert azt is meg kellene tanulnunk, hogy szeressük, erőlködve, dühösen, titokzatosan, lassan magunkévá téve, azzal a fajta vággyal, ami soha nem nyer végső beteljesülést, mint ahogy az lenni szokott, amikor valami igazán megrendít.
 Aki mindezt megteszi, talán valamelyest kiérdemelné az emberi lény nevet. Talán azzal, hogy most írok, beszélek (kihez?), olvasok, gondolkodom, álmodom, utazom, sóvárgok, szerény eszközeimmel éppen ezt teszem. Annyira különös, ahogy egymás mellett élnek ezek a különböző jelentésű, változó struktúrájú, létező, vagy létezhető irodalmat formáló nyelvek, akár egy kusza, összefonódott úthálózat egyetlen emberi nemen, egyetlen emberi agyon belül. És ez a gyötrelmes Bábel, ami egyenként mindenkié, és mindenkié együtt, sokkal inkább meghatároz bennünket, mint az államformák, a himnuszok, a megkülönböztető jelek, amiket a ruhánkra tűzünk, vagy bizonyos nyelveken a kegyetlen ellenség és a szívesen látott vendég feltételezhetően közös etimológiája. Egyek vagyunk, éppen azért, mert különbözünk. A nyelvek szerencsére szimbolizálják ezt, és hidat vernek közénk. Rajtuk keresztül létezhetünk. Canetti sírt, amikor megtudta, hogy kihalt egy nyelv. És igaza volt. 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu