Empar Moliner
A római fal

 Nem tudom kiverni a fejemből Joan Dillát, a színházi kritika tanárt. Imádom. Imádom, hogy író, az előkelő akcentusát, amivel az órán beszél, az italt, amit kér a büfében, a divatjamúlt, hatalmas szemüvegkeretét, azt, ahogy pocakosodik, igen, főleg a pocakja őrjít meg.
 Ahogy nevet adok az érzésnek és definiálom, járni kezdek a fogadóórájára, hosszú ruhában, és összefogott hajjal, hogy egyre jobban hasonlítok a Három nővérhez. Az elkeseredett arckifejezés, amivel Dilla javítja a helyesírási hibáimat, vágyakozással tölt el. Ha nem érezném annyira nőnek és nőiesnek magam, mint amennyire annak érzem, azt mondanám, erekcióm támad mind ahányszor egy-egy hibám fölé emeli a piros filctollat. 
 Egy este, amikor végre rászánom magam, hogy odaadjam neki a novellákat, amiket írtam – az ő véleményétől függ, a tengerbe dobom-e őket vagy nem – Dilla igencsak meglep. Azt mondja, épp most hívott egy taxit, és hogy szívesen levisz Barcelonába. Útközben majd megbeszéljük. 
 De aztán egész úton meg sem szólal, csak amikor elköszönünk, akkor fordul oda hozzám, és azt mondja:
– Viszlát, Tam.
 Az, hogy „Tamnak” szólított Tamara helyett, annyira megható, hogy könnybe lábad a szemem. Kinyitom a bejárati ajtót, és látom az üvegben, hogy a taxi még ott áll. Dilla annyira figyelmes, fél, nehogy megerőszakoljanak az utcán, ezért inkább azt mondta a sofőrnek, hogy várjon. Felmegyek, és rögtön a vízcsap alá tartom a tarkóm, hogy lássam, elmúlik-e a hőhullám. Semmi kétség, szeretem. Most jövök csak rá, hogy az előző két íróba, akivel összejöttem az egyetemen, nem is voltam igazán szerelmes. (Az csak szex volt.)
 Másnap, amikor órára megyek, úgy öltözöm fel, mint Irina, a legfiatalabb nővér, abban a jelenetben, amikor úgy érzi magát, mint egy vitorlás a kék ég alatt. De Dilla úgy csinál, mintha nem is kísért volna haza, és nem mondta volna, „Viszlát, Tam”. Épp ellenkezőleg, inkább azt mondanám, egészen hűvösen viselkedett.
 Aztán egy hét közömbös viselkedés után egyszer csak felajánlja, hogy találkozzunk valahol, és beszéljünk a novellákról, mert hogy elolvasta őket. Szombat estére beszéljük meg a találkozót, ami jó jel, ha nem akarna ágyba vinni, vagy ha nem tetszenének neki a novelláim, akkor biztos nem az egyetemen kívül találkoznánk.
 Így hát a hétvégén, ahelyett, hogy hazamennék a falumba, ahogy a másik három lakótársam teszi, Barcelonában maradok. Ráadásul, mióta szerelmes vagyok Dillába (és most, hogy megbeszéltük a találkozót egészen tüzesnek érzem magam), hűséges vagyok hozzá. Be sem teszem többé a lábam az óváros kocsmáiba, ahová azok az erasmuszosok járnak, akikről az a hír járja, hogy meglehetősen könnyűvérűek. Falom Dilla könyvét, „Barcinótól Barcelonáig, a római város megközelítése (3 óránál rövidebb idő alatt bejárható útvonalak)”. Átölelem a párnát (ami Dillát szimbolizálja) és szenvedélyesen csókolgatom. Leveszem a szemüvegét, és az egyik mellbimbómat a szájába teszem. Aztán a másikat is. Ő kicsit kellemetlenül érzi magát a pocakja miatt, nem tudja, hogy hozzá akarok bújni. Játékosan haladok lefelé, a gyengéd csókokat trágár szopással váltogatom. Olyan arcot vágok, mint egy teknős, a fogamat az ajkammal védem, nehogy fájdalmat okozzak, és aztán szopni kezdem. Finoman harapdálom, a kezemmel fogom, akár egy mikrofont, és gyorsan fel-le mozgatom a számban, úgy, hogy a végére teljesen elzsibbad. Körbenyalogatom, aztán az egészet a számba veszem, mélyen a torkomig. Kicsordul a könnyem, de Dillának nagyon tetszik, hogy azt mondom: „Látod, megríkattál.” A kezemmel fel-le húzogatom, andante ritmusra, amit hamarosan prestissimora váltok. Nem hagyom, hogy elmenjen, (sosem hagyom ilyenkor, ez az én szabályom, amit az első alkalom óta mindig betartok) kibújok a takaró alól, végre levegőhöz jutok (ott belül meleg van, ezt a férfiak soha nem veszik figyelembe). „Nem zavar, Dilla, hogy balkezes vagyok?”– kérdezem ártatlanul. Ez a kérdés valamiért felgyorsítja az eseményeket. Nem nyelem le az eredményt, a számban tartom, így amikor Dilla magához tér, mondhatom neki, hogy nézze. Kiköpöm, hogy végigfolyjon a testén, aztán rögtön le is nyalom.
 Akkor aztán bocsánatot kér, amiért olyan hamar elment, de hát annyira felizgult, mint még soha. Mivel nem akarom, hogy frusztrálja a dolog, újra izgatni kezdem. Hasra fordulok, és felkínálkozom neki – a párnának, aki Dilla –, hogy csinálja hátulról. El sem akarja hinni, de azért nem kell neki kétszer mondani: máris nekiáll, hogy benyálazzon, aztán a hajamba kapaszkodik. Miközben sikítozom (a fájdalomtól és a gyönyörtől), egy pillanatra eszembe jut, hogy börtönbe azért nem csuknák, ha kitudódna a kapcsolatunk az egyetemen. Legfeljebb fegyelmit kapna. 
 Mindezek után rám tör a lustaság. Felveszem a melltartóm (melltartóban alszom, mert azt akarom, hogy a gyönyörű melleim öregkoromig ilyen feszesek maradjanak). De még mielőtt elalszom, végiggondolom, mit kell vásárolni, mivel bármit is csinálunk, az biztos, hogy itt nálam, mert hogy ő a feleségével és a lányával lakik. A feleségéről eddig négyszer beszélt: háromszor semleges hangnemben, egyszer pedig dicsérően, elfogultan. A lányáról mindig csak jókat mond. (Biztos vagyok benne, ha minden úgy megy majd, ahogy mennie kell, jó barátnők leszünk. Annyi idős, mint én.)
 Másnap elmegyek a kínaiba, veszek jégkocka tartót és egy hatos készlet hosszúkás poharat. Ami a whiskyt illeti, annál az ír márkánál maradok, amit Dilla iszik. Amikor hazaérek, egy ujjnyit a vécébe öntök, ne vegye észre, hogy miatta bontottam ki az üveget. Teletöltöm a jégkocka tartót, lázasan takarítok, felavatom azt az ágyneműt, amit karácsonyra kaptam anyutól, kikészítem az óvszert, amit az AIDS Világnapján osztogattak az egyetemen (így kevésbé tűnik kiszámítottnak, mintha a gyógyszertárban vettem volna), intim szappannal megmosakszom (bár tudom, ez tönkreteszi a flórát. És akkor mi van? Mintha azt csak úgy ki lehetne irtani). 
 A rendőrség elé beszéltük meg a találkozót, a Via Laietanán. Én választottam a helyet, mintha véletlenül jutott volna az eszembe, pedig egyáltalán nem volt véletlen. Az egyetemi tanárok nagy része ilyenkor elmeséli, hogy ebben az épületben kínozták Franco idején. Igaz, vagy nem igaz, az biztos, hogy ettől teljesen elérzékenyülnek. Ráadásul ebben a negyedben római kori romok is vannak, és azt már tudom – annak a néhány értelmiségivel való tapasztalatnak köszönhetően –, hogy a világ egyetlen városában sem kötsz ki az ágyban olyan gyorsan egy férfivel, mint Barcelonában, ha érdeklődést mutatsz a római kori romok iránt. Ezúttal egy fehér, hímzett ruhát viselek, amit az Encanton vettem, és ami tökéletesen illik a kertjelenethez.
 Leparkolom a motorom, ő a kéziratot lobogtatva üdvözöl. (Csiklandós érzés a hasamban.) Ad két puszit, és azt kérdezi:
– Hogy vagy? 
 Az arcom vörös, mint egy paradicsom. Elszégyellem magam, most, hogy beszélnem kell vele, mindazok után, amit a múlt éjszaka műveltem vele (a párnával, ami ő volt).
– Jól. 
– Beülünk valahova? A Futuréba vagy a Gallegohoz?
 Jézusom, most mit mondjak? Bólintok, mintha csak a kérdés első felére válaszolnék. Két olyan helyet mondott, ami nagyon sokat elárul arról, milyen ember. A Future egy modern bár, ahol szürke a padló és az emberek poharanként – nem üveggel – kérik a bort. A Gallego egy menza-bár, ami nemrég jött divatba művész körökben, mert van kártya, meg sakk. Mit mondjak? A Future vagy a Gallego? Lehet, hogy egyszerűnek kéne mutatnom magam, és a Gallego mellett dönteni. De ha a Gallegohoz megyünk, a ruhám és a hajam is sültétel-szagú lesz. Ellenben ha a Future mellett döntök, modernebbnek fog tartani és gyakorlatilag önként teszem ki magam annak, hogy Dilla azon szórakozzon, hogy én vagyok az elkényeztetett, jómódú családból származó diáklány, akinek a papa fizeti a tanulmányait. Mellesleg bár feltételezem, hogy ő hív meg az italra, de mi van, ha mégsem? Van nálam elég pénz, ha a Futurebe megyünk?
– Válassz te, válassz csak te! – Ő választ, mindig, mostantól örökre.
– Akkor menjünk a Gallegohoz.
 Francba. Mindenképpen le kell majd zuhanyoznom, amikor hazaérünk. És a bojler lassan melegszik, legalább fél óra, mire legalább kicsit langyos víz folyik. Bugyit és melltartót is kell cserélnem, de csak egy pamut együttesem van, az, ami rajtam van. Amikor az erasmus kocsmákba jártam, csipke fehérneműt hordtam, hogy ne tűnjek nagyon gyereknek. De most, hogy a Gallegohoz megyünk, minden összezavarodott. Kellett volna venni a bátorságot, és a Future mellett dönteni.
– Egyre több errefelé a bűncselekmény. – mondja.
– Az önkormányzat nem foglalkozik semmivel. – válaszolom, mentális agilitásomat fitogtatva. Az a benyomásom, hogy a kormányzó párttal szimpatizál, de azért inkább az a kritikus fajta. Ha azt mondja, egyre több a bűncselekmény, az biztos azért van, mert nem ért egyet a polgármester bevándorlási politikájával, nemde?
– Voltál szavazni? – kérdezi meglepetésemre.
 Így utólag összehasonlítva, milyen egyszerűnek tűnik most a Future és a Gallego kérdése. Mit csináljak? Ha ő nem ment el szavazni, és én azt mondom, hogy igen, olyannak fogok tűnni, mint aki megy a tömeg után, és támogatja a rendszert. Megvádolhat, hogy nem vagyok elég rebellis, és betartom a szabályokat. Ha viszont azt mondom, nem, ő meg a demokrácia fanatikus híve, aki mindig elmegy szavazni, akkor is rosszul jövök ki a dologból, akármilyen anarchista érveket hozok fel arra, hogy miért nem szavazok. Akkor azzal vádolhat, hogy nem akarom kompromittálni magam, és mindent a számba kell rágni. Egy ilyen malőr miatt az ágyba jutás lehetősége „sine die” elhalasztódhat, ahogy ő mondja az óráin. Persze azt is válaszolhatnám, hogy elmentem szavazni, és ha kiderül, hogy ő nem, akkor hozzátehetném, hogy üresen dobtam be a szavazócédulát. Kockáztatok:
– Igen, voltam szavazni. 
– Én nem, bár tudom, hogy el kellett volna mennem. – enyhe bűntudattal mondja, úgyhogy stratégiát váltok.
– Hát igen, én azt hiszem, úgy gondolom, ha nem szavazok, akkor nem is panaszkodhatok a rendszerre később.
 Nézem az arcát. Bingo. Huszonegy, új kör. Az ágyhoz újra egy lépéssel közelebb. Levetkőztetem, mindenhol meg fogom csókolni, a fülemet a szőrös hasára tapasztom, hogy halljam a bélmozgását, olyanokat fogok és fog élvezni ő is, hogy a kétségbeesés és a nosztalgia könnyei hullanak a szeméből minden este, amikor a felesége mellé fekszik. Amikor levetkőztet, láthatja majd, hogy olyan vagyok, mint egy nimfa, akikről az órán tanulunk, tündér vagyok, Wendla az erdő közepén. És lehet, hogy még azt is mondja majd, hogy tehetséges író vagyok, és megpróbálja kiadatni a novelláimat. Elvisz New Yorkba, és drága helyeken vacsorázunk. Hotelek bárjába, és garniszállókba járunk majd. Bemutat az író barátainak, hogy egye őket a sárga irigység.
– Igazad van.
Szerényen mosolygok, és hogy ne kelljen megmondanom, kire szavaztam, elterelem a témát, és arra panaszkodom, milyen piszkosak az utcák. 
– Nézd, nézd mennyi szemét. Ez teljesen…
– Valószínűleg ez Európa legelhanyagoltabb óvárosa.
Már megint! Minden mondata egy robbanni készülő bomba. Tudnom kéne Európa legelhanyagoltabb óvárosainak listáját? Párizsé nem, Londoné, ott van egyáltalán?, Madridé még kevésbé, Cáceresé, az nem számít, az a világörökség része.
– Igazad van. – válaszolom végül. Hozzáérek a karjához, mintha véletlen lett volna. – Ennél még Nápoly is jobb.
Csettint néhányat az ujjával, mint aki egyetért. Aztán azt kérdezi:
– Nem vagy még éhes? – ezúttal a hanglejtésből kitalálom a helyes választ.
– Nem. – hazudom. – El is felejtettem. – mondom, pedig dehogynem vagyok éhes. Ki nem éhes este 10 órakor. Bár lehet, hogy Dilla, aki ahhoz van szokva, hogy este ír, soha nem vacsorázik, csak whiskyt iszik. 
 Sétálunk. Kicsit sántít, kificamodott a bokája focizás közben. Az a típusú férfi, aki a kerületi haverokkal focizik, postásokkal, orvosokkal. Útközben mindenfélét mutat: egy teret, amit lebombáztak a Polgárháború alatt, egy erkélyt, amin még látszik egy céh jelzése. Ugyanazt a csípő bizsergést érzem a szememben, mint amikor szénsavas vizet iszom. Szeretem. Egész életemben csak az ő múzsája akarok lenni, és ha kell, soha többé nem vacsorázom.
– Ha akarod, megmutatom a római falat. – mondja. Én pedig lelkesen kiabálom, hogy igen, igen, akarom! A Via Laietana felé bicegünk. Séta közben egyedülállóan különleges homlokzatokat, és patrícius sírokat látunk. Ott helyben halálra csókolnám. Égek a vágytól. Ha most terhes leszek, biztos nem vetetem el. 
– Nézd csak! – És egy szűk, meredek, sikátorra mutat, aminek a végén grafitival telerajzolt faldarab látszik. 
Igyekszem nem kompromittálni magam. Érdeklődő, de semleges arcot vágok. Pillanatnyilag fogalmam sincs, mi a búbánatot akar mutatni.
– Ez a falnak egy része. – magyarázza. Aztán hirtelen örömujjongásba kezd. Azért kiabál, mert meglátta egy barátját, aki mit ad isten, szintén épp a falban gyönyörködik. Hangoskodva sértegetik egymást, viccből, olyan erőltetetten alpári stílusban, amilyet még életemben nem hallottam.
– Seggfejkém!
– Húgyagyú!
– Barom!
– Hát te mi a faszomat keresel itt, dikk?
 Az utolsó mondat valójában így hangzik: Háte mi á fászomat kérésél itt, dik?
 Miafaszom Dikk egy lánnyal karonfogva érkezik. A lányt látásból ismerem, odajárt az egyetemre, ahova én (úgy emlékszem Pénelope Picónak hívják, és elég butácska). A férfi viszont nem rémlik, hogy tanított volna. Pedig emlékeznék rá, úgy összességében nem rossz, és ő is sántít egy kicsit, mintha ez ilyen generációs dolog lenne. Penélope nyájasan üdvözöl. Piros csíkos harisnyát visel, sötétbarna, világosbarna, sötétbarna, zöld alapon, csatos cipőt, fekete filc kalapot. Úgy van felöltözve, mint aki azt gondolja magáról, olyan, mint egy boszorkány. Biztos mondják is neki, hogy úgy néz ki, mint egy boszorkány. Puszit adunk egymásnak, és megjegyezzük, hogy „micsoda véletlen”, miközben a két férfi kissé eltávolodik, hogy kibeszélhessen minket. Tudom, hogy most azt kérdezi az egyik a másiktól, hogy én ki vagyok, és hogy lefektetett-e már. (Semmi nem izgat fel ennél jobban.) Lassan eszembe jut, ki is ez a Penélope, harmadikban kimaradt az egyetemről, mert anorexiás volt, és túl sokat hiányzott. 
– Hát ez hihetetlen, – sikítja, miközben a haját fonogatja –, mi meg már rég lemondtunk arról, hogy nőket mutassunk be Joannak. 
 Aztán, bár alig ismerjük egymást, belém karol (az a fajta lány, aki fontosnak tartja az ilyesmit, mint a fizikai kontaktus, és elmeséli az ő szomorú szerelmi történetét Dikkel. Annak az újságnak a sportmellékleténél volt gyakorlaton, ahol a férfi dolgozik. Kezdetben csak csodálta, de aztán ez a csodálat fokozatosan átalakult valami mélyebb érzelemmé. Senki sem értette meg őt, – az újságnál mindenki machista és konzervatív – amiért viszonyt kezdett az íróval (mert hogy a férfi író), aki házas, és a térdével operálták (ezért sántít).
– Nekem szükségem van arra, hogy tanulni tudjak egy férfitól – magyarázza hevesen –. Olyan vagyok, mint egy szivacs, magamba akarom szívni a lényét, mindent meg akarok kapni belőle. 
 Aztán megismétli, hogy magába akarja szívni a lényét. És azt is elmondja, hogy ő egy „baby”, tudja, hogy az, csak egy „baby”, de a saját korabeli srácok nem tudnak neki adni semmit, mert éretlenek, gyerekesek, satöbbi. Az ő korabeli srácok annyira messze vannak az irodalmi köröktől.
 Én meg már látom, hogy az egyetlen vágya az életben, hogy találjon egy kis barátnőt, aki hasonló cipőben jár (és hasonlóan jó nő), akit támogathat, akinek tanácsokat adhat, és akinek kölcsönadhatja a ruháját. Máris megszeretett. Máris elfogadott. Máris félbeszakítja a két férfi beszélgetését, hogy túlzottan és természetellenesen bizalmaskodó hanglejtéssel azt mondja, „Joan, nagyon tetszik nekünk a kisasszony. És tudod, én boszorkány vagyok, sohasem tévedek.”
 Dikk bólogat, és közben kajánul vigyorog:
– Szimpatikus vagy nekünk, tudod? – de azt nem mondja meg, hogy hívják. Senkinek nem jut eszébe, hogy bemutasson. 
 Amikor Dilla elmondja nekik, hogy éppen vacsorázni indultunk a Gallegohoz, rögtön csatlakozni akarnak. És amikor azt is elmeséli, hogy csak sétálgattunk a fal környékén, amíg megéhezünk, Dikk pandaszemei csak úgy csillognak a lelkesedéstől. Ő pont erről írt könyvet –és ezt Dilla tudja is–, az időszámításunk szerinti I. és V. század közti időszak hétköznapjairól, és ha van valami, amit imád, az a fal. Miközben most már négyen bicegünk tovább, még hozzáteszi heroikus arccal:
– Az a helyzet, hogy ma nincs hova mennünk. Köszönjük, hogy befogadtatok…
 Pénelope újra belém karol, sürgősen mesélnie kell még valamit. Már odáig jutottak, hogy a feleség tudja, hogy a férjének szeretője van (ő, Penélope), mert Dikk őszinte ember, és nem tud titkolózni (teljesen képtelen rá). A házasságuk már régóta csak színjáték. De a nő – Penélope csak „Valkűr”-nek hívja – nem csak az életét teszi lehetetlenné, hanem az ügyvédje tanácsára azt várja, hogy a férjére rá lehessen fogni a „családi otthon hűtlen elhagyását”, és akkor nála marad az egész vagyon. Következésképpen a férfi még gyufáért sem mehet le egyedül, kivéve szombaton, amikor azt mondja, hogy ügyeletes, és ilyenkor együtt töltik az éjszakát egy hotelben. Ezen az egy napon tudnak találkozni. Unottan hallgatom, miközben Dilla és a másik előttünk gyalogolnak, boldogan, mint a gyerekek. Minden sarkon megállnak, időnként hátra fordulnak:
– Elbűvöltek minket a kövek, meg tudtok bocsátani nekünk? – mondja az egyik.
– Ne hagyjatok el minket, kérlek… Tudjuk, hogy iszonyatosan fárasztóak vagyunk – mondja a másik.
 Mosolygok, de őszintén szólva most már tényleg kezdek megijedni. Az egy dolog, hogy elmegyünk Dillával sétálni (mielőtt ágyba bújunk, és mielőtt megmondja, milyen zseniálisak a novelláim), de az nagyon más, hogy Dillával, és ezzel a másik párocskával sétálgatunk.
– Megőrülök – csodálkozik Dikk – máris milyen jó barátnők lettek.
– Én inkább félek, most biztos minket kritizálnak – feleli a másik, ugyanolyan boldogan–. Azt mondják „itt ez a két vénember, két ilyen csinos lánnyal, ők meg rájuk sem bagóznak”, nem igaz?
– Hé, hé, hé, egy pillanat! Mit gondoltok, mit csináltunk? – kérdezi Penélope, miközben újra a haját fonogatja. (Mániája ez a hajbirizgálás.)
 Mindenki nevet, kivéve engem. Ezek képesek lennének azzal tölteni az éjszakát, hogy konyakot vedelnek, és verset szavalnak. Megállunk egy kis téren, aminek a felújítását nemrég kezdték el, és csodáljuk egy félig lebontott épület kilátszó belső falait. 
– Egy ház, ami a beleit mutogatja…látszik a vécében a csempe, az ebédlőkben a tapéta, ez engem teljesen lenyűgöz – lelkesedik Dilla.
– Olyan, mintha hétköznapi titkokba nyernénk betekintést, mintha valaki szemérmetlenül feltárná nekünk…– teszi hozzá Dilla–. A csempék, a gerendák, a lépcső nyoma…
– Egy kép üres helye a falon…
– Egy naptár…
– Egy vízcsap…
 Amikor befejezik a nyálcsorgatást, Dikk közelebb lép Penélopéhoz, – aki a legérzékenyebb, legmeghatódottabb arcát mutatja, ahogy ilyenkor illik – és átöleli. Aztán cuppanósan megcsókolja, és Dilla együttérzésből ugyanezt teszi velem. Egy pillanatra elveszítem a fejem, és kicsúszik a lábam alól a talaj. Amikor szétrebbenünk, Dikk és Dikkné úgy néz ránk, mint a varangyos békára.
 Mindkét férfi magyarázkodni kezd, hogy mennyire elragadtatta magát. Nem bírják abbahagyni. Tetszik nekik, hogy ezt így felvállalják.
– A mi korunkban…– húzza egyik a másikat.
– Nagy szerencsénk van – ismeri el a másik. Mintha ettől a pillanattól kezdve hivatalosan is Dilla menyasszonya lennék, és már éppen csak az időpontban kellene megállapodni, hogy mikor szökünk mi négyen Párizsba.
 Sétálunk tovább, de most már párokba rendeződve. Lemegyünk egy kis utcán, ahonnan már látszanak a római kori romok a belváros alatt. 
– Vigyázz! – figyelmezteti időnként Penélope az ő Dikkjét.
– Mi az? – kérdezi a férfi sértődötten.
– Majdnem beleléptél egy kutyaszarba.
– Tudom, láttam..! – Úgy felkapja a vizet, mintha az, hogy nem vesz észre egy kutyaszart legalábbis azt bizonyítaná, hogy ő egy érzéketlen ember, aki nem ismeri eléggé az ő hőn szeretett Barcelonáját. Időnként kicsit összezörrenek ilyen, és ehhez hasonló dolgok miatt.
 Érzem, hogy teljesen feldagadt a lábam a cipőben. (Pedig a három nővér is magas sarkú boszorkánycipőt hordott, csak ők ki sem mozdultak az egész darab alatt Prozorovéktól. Úgy kalkulálom, hogy még egy jó kilométer, vagy kettő a fal hossza, és a vágy, hogy ágyba bújjak Dillával, kissé alábbhagy. A legjobban egy hamburgerhez lenne kedvem, mustárral, és levenni a cipőm. Viszont a két férfi a sántikálás ellenére friss, mint a hajnali harmat. Úgy tesznek, mintha nem tudnák abbahagyni a falról való csevegést. Már látom: Hollywood jól kitolt velük, amikor megcsinálta a nagyközönségnek szóló filmet a Titanic elsüllyedéséről. Amikor még csak a bennfentesek tudtak róla, valószínűleg ugyanígy könnyekig hatódtak tőle.
– Hát ez borzasztó. Szörnyű, szörnyű…– kiált Dilla, és egy erkélyre mutat. Röviddel ezután pedig hozzám fordul, elérzékenyülve:
– Ne haragudj. Most biztosan azt gondolod, bolond vagyok, és ráadásul még udvariatlan is.
– Vagyunk, vagyunk, udvariatlanok vagyunk, – jegyzi meg a másik –. Penélopéval öt napja nem találkoztunk, és ez a mi esténk. 
 Várható volt. Ez az ő estéjük. És az egyik mellbimbómban fogadnék, hogy van ő kocsmájuk, ő daluk, ő napjuk, ő szerencseszámuk, ő színük, ő versük, ő városuk, ő hoteljuk. Ők az a fajta pár, akik megünneplik az első kefélésük évfordulóját, meg a tizedik kefélést, meg a huszadikat, meg azt a napot, amikor elfogyott az első csomag óvszer. És egy hét múlva majd azt is meg akarják ünnepelni, hogy egy héttel azelőtt ismertek meg bennünket. 
 Egy pakisztáni rózsát kínálgat, és Penélope, amennyi esze van, ahelyett, hogy egyszerűen nemet mondana, és rá se nézne, ahogy mások teszik, odalép hozzá, és mosolyog. Amikor befejezte a mutatványt, és mindenki látta, hogy ő milyen elragadó és nyitott, akkor már késő, nem bírjuk levakarni magunkról. Egészen addig jön utánunk, amíg Dikk be nem adja a derekát, és végül úgy dönt, vesz egy szál rózsát Penélopénak, és egyet nekem, aki olyan különleges vagyok. Dilla erősködik, hogy majd ő fizet, és elő is veszi a tárcáját, de aztán olyan sokáig keresgéli az aprót, hogy végül megkérdezi, nincs-e egy euróm kölcsön. Remek.
 Amikor odaérünk a Gallegohoz, közlik velünk, hogy fél órája bezárt a konyha. 
– A Futureben ugyanez lenne – jósolja Penélope, és elmeséli, hogy pedig nem is ebédelt. Bár már nem anorexiás, de gondolom, az ilyesminek az a következménye, hogy kihagyja az étkezéseket, aztán a legrosszabb pillanatban tör rá az éhség. És olyankor mindig azonnal kell neki valami harapnivaló, meg egy pohár pezsgő, de mindig pont rossz helyre megy be, ahol nem adnak pohár pezsgőt, csak üveggel. Csak állunk ott mind a négyen, mint akiknek fölbe gyökerezett a lába, és azon gondolkodunk, most hogyan tovább. Dikkhez nem mehetünk, és Dillához sem, a feleségek miatt. Penélpoe a szüleivel lakik, (akik bár mindig nagyon nyitottak voltak, ezt azért mégsem értenék meg) így hát Dilla felveti, hogy menjünk hozzám. Dikk szemmel láthatóan lelkesedik az ötletért, és próbál meggyőzni engem is:
– Na, akkor mi Penélopéval fogunk egy taxit, és veszünk vacsorának valót a benzinkútnál. 
– Nem tudom, képes leszek-e felülni egy ilyen ördögi szerkezetre, amit ti motornak hívtok. – aggályoskodik önelégülten Dilla.
– Hé! Főcím, főcím! „Joan Dilla életében először motorra ül!” – viccelődik Penélope.
 Szerintem egyáltalán nem vicces. Nem bírom, ha egy férfit nekem kell vinni (egy olyan férfit, akinek ágyba kellene bújni velem), mint egy csomagot. Ha bírnám, akkor még mindig az erasmus kocsmákba járnék, és nem lennék író (felfedezetlen). Nem úgy öltöznék, mint Irina, hanem a System Actionben vásárolnék. Ráadásul ez azt jelenti, hogy nem fogunk tudni beszélni a novelláimról. 
– Joan, muszáj megpróbálnod! Nem hagyhatod magára a kisasszonyt! – dorgálja őt a másik.
 Ahhoz sincs kedvem egyáltalán, hogy szendvicseket gyártsak négyünknek, és ahhoz sincs, hogy kinyissam Dikknek és Dikknének Vanessa szobáját, hogy ott töltsék az ő éjszakájukat. És nem akarom azt sem, hogy együtt zuhanyozzunk és együtt reggelizzünk holnap, mielőtt Dikknek haza kell rohanni, mert lejárt a műszak. De sajnos nincs mit tenni: mind a hárman a Via Laietana felé bicegnek, én meg megyek mögöttük, és hallom, ahogy terveket szőnek. Dikkék most elmennek a Seven Elevenbe, és vesznek bort, whiskyt, pezsgőt, baguettet, felvágottat, meg mindenfélét, ami egy ilyen rögtönzött vacsorához kell. Így mondják, rögtönzött vacsora, és látszik, hogy őrülten tetszik nekik ez az egész rögtönzött vacsora ügy. És ha lenne olyan szerencséjük, hogy nincs nálam elég szék, amire le lehet ülni, és a földre vagy az ágyra kellene leheveredni, nagyon bátornak éreznék magukat, és iszonyúan élveznék. Nekik ez még izgalmasabb lenne mint a szex. Ha látnátok Dikkéket a Seven Eleven felé gyalogolni elszántan egy rögtönzött vacsorára, akkor látnátok azt is, hogy ez nekik maga a csúcs. A lány még egy noteszt és tollat is elővesz, hogy feljegyezze mindenki kívánságát.
– Please, ki kér tonikot, és milyen márkájú legyen? – sikoltozik. De Dikk már le is intett egy taxit. 
–Írd fel a címem – mondom neki.
– Nehogy elvesszetek útközben! – mondja rosszmájúan Dilla.
Aztán ahogy magunkra maradunk, elindulunk felfelé a Via Laietanán, a rendőrség felé, ahol a motort leparkoltam. Dilla, ha igazi férfi lenne, akkor most elvinne egy hotelbe. Itt helyben megmarkolna, erőszakosan megragadná a nyakam, és azt mondaná, ne aggódjak a barátai miatt, meg fogják érteni. És azt is mondaná, hogy a novelláim igazi kis mesterművek, és azonnal ki kellene adni őket, és ki is fogja, úgy, hogy egyikőnk se járjon rosszul. De ő épp csak belecsíp egyet a nyakamba, és azt mondja „Hú de kicsinállak„ miközben baktatunk egymás mellett, mint két szamár.
 Úgy számolom, hogy mire mi visszaérünk a motorhoz, Dikkék már rég megvettek mindent. Keresem a kulcsot a táskámban, miközben a szemem sarkából látom, hogy a környék tele van éttermekkel és kocsmákkal, mind nyitva. Előveszem a bukósisakokat, odaadom neki az egyiket, hogy vegye fel, de nem megy fel a fejére. Most látom csak, milyen nagy feje van.
 – Jaj de jó, most aztán megkaparintalak – duruzsolja, miután nagy nehezen mégis felerőltette a bukósisakot. Úgy mondja, mintha ez lenne az év legperverzebb mondata.
 Indítok, felhúzom a támasztékot, és megdöntöm a motort, hogy könnyebben fel tudjon szállni. Szerencsétlen embernek jól be vannak rozsdásodva az izületei, nem bírja eléggé felemelni a lábát. Ahogy így látom, a maradék kedvem is elmegy attól, hogy levetkőztessem. 
 Gázt adok, ő pedig kapaszkodik, de csak mert fél. Mint egy kislány. Végighajtok a Via Laietanán, aztán megállok a lámpánál. A bukósisakja az enyémnek ütközik, akaratlanul, nincs hozzászokva a motorhoz, és teljesen a nyakamba mászik a tehetetlenségtől. Az én ülésemnek is több mint a felét elfoglalja. Ahányszor gyorsítok, véletlenül mindig összekoccan a sisakunk. Minden koccanásnál egyre dühösebb leszek rá. Számolom: egy, kettő, három, négy… Ha még egyszer nekem jön, akkor már nagyon fogom utálni, vadul, embertelenül, reménytelenül. És megint. Legszívesebben ott hagynám, ha nem lennének a novellák, és nem bukathatna meg. Hirtelen fékezek, és ettől megint nekem koccan. Nem tudok nem gondolni rá, hogy Dikkék már ott várnak a kapuban, ülnek a lábtörlőn a kajával tele szatyrok között, nevetgélnek, egymáshoz bújnak, hogy ne fázzanak, csipszet majszolnak, és coca-colát isznak, hogy elfoglalják magukat, amíg megérkezünk, és eljön az igazi szórakozás ideje.

       BAKUCZ DÓRA FORDÍTÁSA
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu