Joan F

Joan F. Mira

Népek és országhatárok: az alapítás, a terület és a határok tudata

Azt hiszem, megkockáztathatom azt a kijelentést, hogy alig néhány hónapja, de legfeljebb két-három éve, a jelen eszmefuttatás alcímében szereplő három megkülönböztető kifejezés – „alapítás”, „terület”, „határok”- még úgy hangzott volna, mintha egy idejét múlt, távoli, különös helyhez kötődő, és történelmileg mindenféleképpen meghaladott probléma vagy elmélkedés szókincséből válogattam volna. Ezek a fogalmak, legalábbis, az európai kontinens többé-kevésbé felvilágosult állampolgárság eszményének fényében, elavultnak tekintendők.

Első látásra, és a magukat a racionalizmus birodalmában gyökerezőnek hirdető társadalmak számára, úgy tűnik, hogy ezek a kifejezések csakis a zoológia, az állatok társas viselkedése, vagy a gyarmatosítás tárgykörében alkalmazhatók, de mindenféleképpen egy olyan korszakban, amikor a történelem még a törzsi társadalmak szintjén íródott. Vagyis, ezek a kifejezések igen távol állnak a Weber által leírt európai társadalmaktól, és azoknak a liberálisnak mondott, vagy központosított, bürokratikus változataitól. Ám éppen most, Európa déli, délkeleti vidékén tragikusan kézzelfoghatóvá vált az, amit irracionálisnak, primitívnek, állatiasnak, vagy mindenféleképpen meghaladottnak tekintettek: emberi közösségek gyilkolják és pusztítják egymást a legelemibb ingernek az ösztönzésére, vagyis a területfoglalás és területbirtoklás, valamint a határok kiterjesztésének vagy összezsugorításának érdekében. Az, ami így nézve oly kevéssé tűnik ésszerűnek, az mégis az egyik legnagyobb és leglényegesebb összetevője a modern racionalitás legfőbb alkotásának tekintett képződmény, vagyis az állam történetének. Tulajdonképpen, maga az állam, ha nem terület és határ, valamint készség arra, hogy ezeket erővel védelmezze, akkor szigorú értelemben véve, nem létezik. Az állami erőszak szent és mindenek előtt való kötelessége ugyanis a terület és a határok védelme, esetenként pedig, ha erre ok adódik, a terjeszkedés. Na mármost, mikor ugyanez a feladat és jog olyan népek esetében merül fel, amelyek nem államalkotó nemzetek – még nem vagy már nem, mint a szerbek, a horvátok és a boszniai muzulmánok, vagy körülbelül féltucatnyi etnikum a Kaukázusban – a szokásos, ésszerű gondolkodás megrémül és megbotránkozik. Az ilyen esetek által keltett botrány mutatja meg tehát, hogy nem az önmagában vett erőszak, az általa okozott rengeteg halál és emberi fájdalom a felháborító, hanem az, ha az erőszakot a megállapodás szerinti kereteken kívül alkalmazzák. Amikor szervezett államok folytatnak háborút egymás ellen a formális kereteken belül, az okozott fájdalom ugyanakkora, vagy még nagyobb, de a kiváltott erkölcsi megbotránkozás jóval kisebb. A hétköznapi gondolkodásmód pedig sosem háborodik fel az erőszak szervezett alkalmazásán, amennyiben azt egy már meglévő állam területi integritásának védelmében használják fel, ez ugyanis a szuverenitás és a törvényesség tárgykörébe tartozik, és ebben az esetben a halottakat egyszerűen felveszik a háborús történelem leltári jegyzékébe. Ha ez nem így történik, amikor nem egy létező állam védi a határait, hanem különböző közösségek próbálják meghúzni egymás közt a még nem létező határvonalat, akkor a halottakat az emberi irracionalitás vagy a törzsiségnek nevezett, idejétmúlt kötődés számlájára írják.

Ezt a törzsiségnek nevezett dolgot manapság valami meglepő és aljas jelenségként értékelik. Egy olyan eszmei vezér számára, mint Ralf Dahrendorf [1], „az, ami ma történik” az egykori Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia területén, valamint a kaukázusi régióban, „az egy furcsa és nyugtalanító folyamat, amelyet a törzshöz, a törzsi létezési formához való visszatérés jellemez”. Amikor a régiók Európáját, mint lehetséges, alternatív modellt összeveti az államok Európájával, akkor kijelenti: „Azt állítják, hogy a törzsek, és a Nagy Együttes lépnek majd a heterogén nemzetállamok helyébe. A javaslat rossz, méghozzá kétszeresen is.” Kétszeresen aljas. „Először is azért, mert a törzseket előtérbe helyezi, a heterogén közösségekkel szemben. Másodsorban pedig azért, mert úgy láttatja Európát, mint egy homályos horizontot, ahol elmosódnak a határok”. Másképpen fogalmazva: az egyetlen kézzelfogható látóhatár az a már meglévő államoké, a maguk tökéletesen megrajzolt, egyértelmű határvonalaival. Bizonyos „heterogén nemzetállamoknak”, Dahrendorf kritikátlan eszményítésének ellenére, mindig is az volt a feltett szándéka, hogy a lehető leghomogénebbek legyenek, s a belső heterogenitásra mindeddig minden nemzetállam úgy tekintett, mint ellenséges, akadályozó tényezőre. Ebben a törzsiség ellen irányuló, felháborodott neheztelésben az a furcsa, hogy megfeledkezik az ugyanezen államoknak a lényegét alkotó, történelmi törzsiségről, s úgy próbálja beállítani, mintha törzsiség és állam egymás antitézisei volnának. Mert nem létezik az újkori és a kortárs történelemben egyetlen olyan nemzetállam modell sem, amelyik felvállalta volna saját heterogenitását. Ugyanabban a cikkben, amely egy nagyon elterjedt gondolkodás- és szemléletmódot tart igen reprezentatívnak, Dahrendorf vonakodik elismerni az önrendelkezés elvét, és rá jellemző módon, azt javasolja, hogy csakis egy bizonyos „erkölcsi kódex” meghatározott feltételeinek teljesítése esetén legyen elfogadható az igény. Ezen kritériumok között szerepelnek a lehetséges új államok határain belül maradó nemzeti közösségek számára szükséges garanciák: „Például, elfogadhatatlan, hogy csak egyetlen hivatalos nyelv létezzen, amely hátrányos megkülönböztetést jelentene a kisebbségek számára”. Vagyis, elfogadhatatlan lenne Litvániában, Szlovákiában, vagy Grúziában a kényszerű nyelvi egységesítés francia modellje, ami pedig olyan régi, mint maga a liberális állam.

Térjünk most el ezektől a szép – és talán jelentőségteljesen felelőtlen – ellentmondásoktól és kihagyó emlékezettől, s figyeljünk fel arra az érdekes megfogalmazásra, hogy a szerző a törzsiség feltételezett visszatérését mint „furcsa és nyugtalanító” jelenséget jellemzi, vagyis mintha egy olyan folyamatról lenne szó, amely a történelem racionálisan előre látható menetén kívül, sőt azzal szemben állna. Lehetséges, hogy egy másik szisztematikus emlékezetkieséssel van dolgunk: a népek ókori, újkori és kortárs történelmét a társadalmi modellépítés történelmével helyettesítették, és elfeledkeztek ennek az állam modellnek a törzsi alkotóelemeiről: nép, terület, jelképek, rítusok, stb… Körülbelül húsz évvel ezelőtt egy ártatlan és nagyon szép könyvben Harold Isaacs ugyanerre a dologra csodálkozott rá: „Világ- és tömegméretekben is megfigyelhető a népek görcsös csoportosulni vágyása, amelynek számtalan formája mutatkozik úgyis, mint törzsi, faji, nyelvi, vallási, nemzeti”.[2] Úgy tűnik, mintha már akkor is egy nyugtalanító, különös, váratlan és nehezen érthető folyamatként értelmezték volna a jelenséget. Ha a történelem állandóan jelen levő etnikai dimenzióját figyelmen kívül hagyják és mellőzik a politikai antropológiát, az elkerülhetetlenül ilyesféle meglepetésekhez vezet. Az, amiről elfeledkezünk, vagy amivel nem akarunk számolni, az csakis végzetesen különös, váratlan, irracionális és érthetetlen dolognak tűnhet a szemünkben. Milyen furcsa lenne most az, ha megállapítanánk a folytonosságot a törzs (értelmezze, ki-ki, ahogyan kívánja ezt a kifejezést, mert nem egyértelmű) és az állam között, mint ahogyan tette ezt Malinowski több mint fél évszázaddal korábban. Egy folytonosságot, amelyben az öröklött terület, a határok, a határkövek, és az, ahogyan ez az emberek tudatában létezik, általános és mindig jelenlevő tény szerepét tölti be, amelynek csak a megjelenési formái változnak.

Túl gyakran és túl könnyen feledkezünk el arról a tényről, hogy a törzsi múlt a legmeglepőbb helyeken és szinteken is létező törzsi jelen. Még a gazdasági és társadalmi aktivitás látszólag leginkább semlegesnek és nemzetközinek tűnő területein is, ahol a hatalom, a haszon és a hatékonyság kérlelhetetlen követelményei az uralkodók. Abner Cohen [3] szellemesen írja le, hogy a Londoni City, a par excellence nemzetközi és összetett piac, működése és működőképessége milyen mértékben függ azoktól a finom szálakból szőtt hálózatoktól, amelyekben a személyes és bizalmi kapcsolatok, az ismeretség, a közös értékek, a gesztusrendszer, a kulturális szabályok, a társadalmi – sőt családi – összetartozás, az önmagukat megkülönböztetni kívánó, elhatárolódó csoportok, az endogámia, stb. szabályai érvényesülnek, s mindez egy másfél négyzetkilométernyi területen. Ő ezt a következtetést vonja le: ”A rendelkezésre álló információból arra következtethetünk, hogy az a gyorsaság és hatékonyság, amellyel a City a tevékenységét bonyolítja, ennek az elemi és informális kapcsolati hálónak köszönhető, amely az üzleti elit tagjait összeköti. Ennek a hálózatnak a működését a City törzsi múltjában gyökerező normák, értékek és archaikus törvények irányítják…” A csoport, amely az idők során kivált és elkülönült, megtalálta a számára szükséges – fizikai, kulturális és hatalmi – teret, amelyet foggal-körömmel védelmezne, ha valaki megkísérelné a behatolást kívülről, vagy ha azt bármelyik téren korlátozni próbálnák.

Ez így működik abban az esetben, ha a társadalmi csoport felülről határozódik meg, és határolódik el, mint elit, és akkor is, ha alulról – általában kívülről és mások által határozódik meg, mint kisebbség. Még inkább így van ez akkor, ha a csoport különböző tendenciájú történelmi folyamatok eredményeképpen kezd úgy tekinteni magára, mint aki nem egy részleges vagy önmagában létező identitás hordozója, hanem teljes megkülönböztetés, magában foglaló és kirekesztő, összegző és alapvető identitásé, vagyis egy nemzetállam identitásáé, annak bármelyik modern változatát és minden specifikus tartalmát tekintve.[4] Ennek a többé-kevésbé egyetemes jelenségnek az általános európai megjelenési formája az, hogy a nemzetinek nevezett identitást mindenek felett álló értéknek ismeri el. (A „mindenek felett álló” ez esetben azt jelenti, hogy minden más, alsó vagy felső, térbeli típusú megosztásnál fontosabbnak tartja.) Ugyanúgy legfelsőbb értékként tekint ennek megvalósulására vagy azokra a törekvésekre, amelyek szigorú és fizikailag érzékelhető határvonalak közötti területek rendszerében próbálják ezt létrehozni. Ez az európai modell mellesleg teljesen általánossá vált, s nem létezik alternatívája.

Na mármost, egy terület kijelölését előidézheti egy adott történelmi konstelláció, egy államok közti szerződés, vagy a folyton változó egyensúlyi helyzet. Ám az, hogy a létrejött állam egész területére csak egy nemzet formáljon tulajdonjogot, az már sokkal kevésbé indokolható vagy az adott körülményeknek megfelelő. Franciaországban például, egy eset kapcsán, nemrégiben jelentette ki a Legfelsőbb Bíróság, hogy az országban csak egyetlen államalkotó nép létezik, ezért a Korzikai Autonómia Alaptörvénye nem használhatja a „korzikai nép” kifejezést. 1:0 a Dahrendorf-féle heterogén nemzetállam modellnek, vagyis néhány ritka kivételtől eltekintve, mindig arról van szó, hogy „mi itt éltünk, mióta a világ, világ”, vagy legalábbis azóta, hogy magunkról, mint „mi”-ről beszélünk. A francia nép akkor keletkezett, amikor létrejött Franciaország, s a többi néppel ugyanez a helyzet. Az etnogenezis és az államalapítás azonos vagy párhuzamos folyamatokként tételeződik. Tulajdonképpen, ha eltekintünk a nemzeti ideológia mítosszá emelésétől, és sulykolásától, akkor azt mondhatjuk, hogy nagy vonalakban, általában ez tényleg így van.

Ha meg akarjuk vizsgálni ennek a folyamatnak az ókori és most újra jelenlévő eredetét, feltétlenül szemügyre kell vennünk Európa minden népének hosszú, „vidéki” múltját a Római Birodalom városi civilizációjának bukása és a középkori majd az újkori városok felvirágzása között eltelt időben. A pontos kronológiai meghatározásoktól eltekintve azt mondhatjuk, hogy Európa a VI. és a XI. század között bizonyosan, de területenként változó mértékben akár jóval hosszabb ideig is, gyér és szétszórt lakosságú kontinens volt, ahol az államok hatalma és léte – ha beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről– inkább volt formális, mint valóságos. A városok vagy minimális vagy egyáltalán semmilyen szerepet sem játszottak az akkori világ életében, sem Bizánc, sem Cordoba nem tartozott az európai kontinenshez, és szimbólumértékűnek tekinthetjük, hogy a római városfal által határolt terület háromnegyed része zöldségtermesztésre, szarvasmarha és birkalegeltetésre szolgált. A nagyjából a régi római birodalmi határokon belül akkoriban formálódó új Európában, a társadalmi szervezettség foka és az alapvető életkörülmények igen hasonlóak voltak. Gyakorlatilag az egész kontinens vidéki, önellátó életmódra rendezkedett be, amelyből szinte teljesen hiányzott a belső összetettség, a városi elem, az organikus társadalmi funkciók és a munka megosztása, stb. Ha ezeket az európai társadalmakat, jellemzőik alapján nem sorolhatjuk egyértelműen a primitív társadalmak sorába, az mindenekelőtt azért van, mert ha nagyon apró nyomokban és igen kicsi erőt képviselve, de mégis fennmaradt a Késő-Római Birodalom klasszikus, városi társadalma. A városi élet eszménye megmaradt referenciának legalábbis a prelátusok számára, a nemesség egy része számára pedig az egyház jelentette a városi léthez kötött intézmények eszméjének éltetőjét (elsősorban a püspöki székhelyekre gondolok), valamint a globális szervezettség elvét. Megmaradt még a Német-Római Birodalom mint felső politikai egység, vagy, mint egy lehetséges keret, és létezett még, de csak a magasban, az elérhetetlen magasságokban, Róma szellemi jelenléte vagy az ókori egység emléke.

Ezek tehát azok a keretek és azok az évszázadok, amelyek során különböző területeken kialakulnak az európai népek, s ezeket a területeket aztán igen gyorsan a sajátjukként kezdik számon tartani. A törzsi rendben betelepedő germán lakosság jelenléte következtében fokozatosan kirajzolódik a határvonal egyrészről a római vagy asszimilált lakosság (frankok Francia földön, lombardok, burgundok…amely népek idővel lényegében olaszokká vagy franciákká lesznek, a vizigótok pedig spanyolokká) másrészről pedig a teutonok között, akik csak jóval később válnak németekké. Ugyanebben a korszakban vetik meg szilárdan lábukat az angolok és a szászok új, szigetországbeli hazájukban, hogy később ők alkossák az angol népet. Európa középső és dél-keleti részére ugyanekkor szláv népek települnek le, majd kicsit később érkeznek a magyarok és a finnek, míg a Pó-tól délre fekvő területeken, kevés újdonságot szolgáltatva, megmaradnak a különböző olasz dialektust beszélő népek csakúgy, mint Gallia déli részén az erősen romanizált őslakosság. A kelta népek, amelyek egykor fél Európát uralták, kiszorulnak a kontinens nyugati peremvidékére, a skandináv népek pedig megmaradnak eredeti származási helyükön, északon. Ezek a népek aztán nagy általánosságban ott maradnak az általuk ebben a korszakban birtokba vett területeken, kivéve azokat a népeket, amelyek az európai kultúrkör határai mentén telepedtek le, s ezek sem területcsere, hanem terjeszkedés útján kerültek máshová. Azok a hispániai népek, akik nem hódoltak be az iszlámnak, kicsi, egymástól is elvágott gócokból megindítják az ellenállást, és szép lassan haladnak dél felé. A teutonok kelet felé nyomulnak először csak katonailag, majd később, főként a XII-XIII. századtól kezdve, a kevéssel azelőtt letelepedett szláv népek gyarmatosítása révén. Ez két olyan terület, amely tökéletesen alkalmas arra, hogy ott később népek és határok kérdésében konfliktus alakuljon ki.

A népek kialakulásának és az általuk birtokolt területek konszolidációjának folyamata tehát egy szélsőségesen vidéki életforma egyszerű társadalmi keretei között zajlott. Azt kell végiggondolnunk, hogy milyen összetett hatást vált ki e két tényezőnek az együttes jelenléte. Például Európa nyelvi térképének előzetes kialakulása: a nyelvek ugyanakkor alakulnak ki, amikor kiválasztják a maguk helyét, és elfoglalják a saját területüket. Vannak olyan népek is, amelyek magukkal viszik és letelepítik nyelvüket az új területen (például a magyarok, vagy a szláv népek, amelyek nyelve csak századok elteltével válik egymástól különbözővé), s olyanok is, amelyek egy újabb vagy egy régebbi területfoglalás eredményeképpen alakítják ki nyelvüket, például az angolszászok, vagy a neolatin nyelvet beszélő közösségek. A nyelvek kialakulásának és egymástól való elkülönülésének következményeképpen mindkét esetben szükségszerűen létrejön egyféle, nyelvterületen belüli, vagy a nyelv eredetének a helyén létező, közösségi kommunikáció, amely nem található meg, vagy csak jóval kisebb mértékben, e területeken kívül. Megfigyelhetjük, hogy, amikor ez a belső kommunikáció gyenge, például azért, mert a nyelv által elfoglalt terület túl nagy vagy túl megosztott, a különböző dialektusok közötti eltérés nagyon nagy lesz, mint például a német vagy az olasz nyelvterületek esetében, amelyek csak jóval később egységesülnek, s akkor is leginkább csak az írott és az irodalmi nyelv szintjén. Amikor pedig a közösségi kommunikáció megszakad vagy megszűnik, akkor megtörik vagy megszakad a közös nyelv kialakulásának folyamata is, mint ahogyan történt ez a vizigót Hispániában, az északon egymástól elszigetelten létező keresztény közösségek esetében: ha a fejlődés ilyen irányt vesz, akkor lehetetlenné válik az egyetlen nyelv csakúgy, mint az egyetlen nép kialakulása.

Mindenesetre a fontos tényező az, hogy ez a többé-kevésbé kiterjedt és többé-kevésbé intenzív kommunikációs tér társadalmi tekintetben egy vidéki és rusztikus elemekből összetevődő, lényegében paraszti közeg. Vidéki volt a kialakulófélben levő arisztokrácia többsége, vidéki volt a szétszórt parókiák félig írástudatlan papsága, és csak nehezen tudnánk valóban városi térként értékelni a városfallal körülvett, grófi vagy püspöki székhelyként szolgáló területek jó részét. Ezenközben csak a püspökök, a kanonokok és néhány szerzetes, egypár különösképp felvilágosult nemesúr vagy a nemesek titkárai tudtak írni és olvasni, mindezt természetesen latinul. Ettől a rendkívül kicsi kisebbségtől eltekintve, a lakosság egésze, beleértve az urakat, a kereskedőket és a papokat egyaránt, csakis azt a nyelvet beszélte és értette, amit a parasztok is használtak. A népekben, beleértve az urakat is, nagyon hamar tudatosult az a tény hogy különböző közösségek különböző nyelveket beszélnek olyannyira, hogy ez okot szolgáltatott az összetűzésre is. Huizinga meséli el azt a történetet, hogy amikor a X. század elején Együgyű Károly, a nyugati frankok királya fogadta a teutonok fejedelmét –a későbbi császárt -, I. Henriket, a két felség kíséretében levő fiatal nemesurak, a krónikás szavaival élve, linguarum idiomate offensi, azaz a nyelvek különbözőségén megsértődve először elkezdték egymást becsmérelni, majd kardot rántottak és ennek a csetepaténak szép számmal lettek áldozatai és sebesültjei is.[5] Tehát a nemesek azokban az esztendőkben, i.sz. 900 táján nem csak hogy a saját országuknak és az ország paraszti lakosságának nyelvét beszélték (az arisztokrácia nagy részben még mindig egy földművelő társadalom felső rétege volt), hanem a nyelv miatt vagy a nyelvért képesek voltak kardot is rántani.

A négy vagy öt századon keresztül uralkodó vidékiség, és elszigeteltség, valamint az, hogy ha elméletben nem is, de gyakorlatilag hiányzott a városi kultúra, megteremtette az etnikai identitás csíráit, a különböző viselkedésmintákat, beszédmódokat, egy bizonyos szolidaritást és ellenállást, amelyek ezeken a különbözőségeken alapulnak. Ez csak a kezdete volt annak a folyamatnak, amely később még sok változáson és fejlődésen ment keresztül, de anélkül, hogy jól látnánk a kezdeteket, nehéz megérteni azt, ami következett, s ennek a történetnek az egyre későbbre halasztódó végét. Tulajdonképpen Európa etnogenezisének döntő korszakáról van itt szó, arról az időről, amikor a népek és az etnikumok kialakultak, s elfoglalták helyüket egy bizonyos területen, amelyre onnantól kezdve mindig úgy tekintettek, mint saját jogos, ősi jogon birtokolt hazájukra. A „Franciaország a franciáké!”, s minden más, ilyen típusú felkiáltás vagy szlogen legősibb formája ide vezethető vissza, itt található ennek a jelenségnek a legreálisabb s egyben leglegendásabb gyökere.

A kora középkorban véget ér a népvándorlás és a népek kialakulásának folyamata Európában. Innentől kezdve már nem jönnek létre új megfelelések népek és területek között, s nem adódnak újra olyan körülmények, amelyek lehetővé tennék új népek vagy új, megkülönböztetett etnikumok kialakulását. A kontinens-szerte négy vagy öt évszázadon át tartó vidéki önellátó életmód, a városi élet gyakorlatilag teljes hiánya, a homogeneizáció, a társadalmi összetettség hiánya és a területi elszigeteltség együttesen soha többé nem jelentkezik, csak bizonyos mellékes vagy tartományi színtéren. Körülbelül a XIII. századtól kezdve tehát, amikor már befejeződtek a területfoglalások nagy mozgalmai, és felszántották a földműveléshez szükséges ugarokat és erdőket, Európa ezen földművelő etnikumai véglegesen konszolidálódnak az általuk elfogalt területeken. A XVIII.-XIX. , és bizonyos esetekben a XX. századig, vagyis addig, amíg az ipari és politikai forradalom, valamint a mezőgazdasági lakosság elvándorlásának következményei, stb. meg nem jelentek, ezek a népek ugyanazok a népek maradnak, ugyanazon a területen, ugyanolyan életmódot folytatva, mint elődeik. Létezik azonban a népvándorlásnak egy második korszaka is, amely a késő középkorban kezdődött és a XVIII. századig tartott. Ez pedig a németek kelet felé, egészen Romániáig és a Volgáig való elmozdulása, amely mozgás nagyjából párhuzamosan zajlott a zsidók Lengyelországba, Ukrajnába és Oroszországba történt bevándorlásával, vagy az ellentétes irányba tartó török kivonulással, melynek színtere a Balkán volt. A megelőző hosszú korszakkal szemben azonban ezek a helyváltoztatások már csak utólagos alakító tényezők, amelyek nem új népeket, hanem etnikai kisebbségeket hoznak létre. Ezek a kisebbségek gyakran szétszórtan, különböző negyedekben, kis falvakban, kisvárosokban vagy bizonyos megyékben alkotnak közösségeket, ahol az őslakosság és az újonnan betelepültek nem osztják meg egymással életterüket, nem vegyülnek el egymással. Ebben az esetben területi folytonosság nélküli letelepedésről beszélhetünk, s ez alatt elsősorban az anyaország területi folytonosságának hiányát értjük. A Volga menti vagy a Romániában élő németeknek az őket körülvevő etnikummal és területtel tartott viszonya például nagyban különbözik egy sziléziai vagy kelet-poroszországi németétől. A kérdés, amely mondhatni tökéletesen törzsi kérdés, a következő: mely terület a mienk, a mienk, mint közösségé, mely terület a tulajdona a mi népünknek és nemzetünknek, s melyik nem? Hol végződik az a terület, ahol azt mondhatjuk, otthon vagyunk, s a többiek - vendégek vagy beszivárgó alakok, bitorlók vagy cselédek – csupán többé vagy kevésbé megtűrt jöttmentek?

Tulajdonképpen, nagyjából ebben az egyetlen dologban minden nacionalizmus egyetért: függetlenül attól, hogy a közös eredet, a közös állampolgárság, a nyelv vagy az alkotmány szolgál-e a nép-nemzet meghatározására, a területi meghatározottsághoz való megszállott ragaszkodás eleme mindig jelen van. Még a népek önrendelkezési joga vagy az emberi léthez való alapvető jog is alsóbbrendű az emberek vagy a népek – sőt ha lehet nemzetállamok, mert az a legjobb – azon jogához képest, amelyet a sajátjuknak tekintett területre formálnak, mivel úgy tartják, hogy az a terület magának a népnek a kialakulásával egynemű dolog. Persze ugyanez érvényes a későbbi területszerzések földjére is, amelyet, magától értetődő módon, természetes terjeszkedésként értékelnek (persze a veszteségek és a saját terület csökkenése soha sem természetes, hanem a meghatározásból következően, fájdalmas csonkítás). Európa XVIII. és XX. századi történelmét egyetlen jelképes példára szűkítve is megvizsgálhatjuk: hol vannak Lengyelország valóságos határai? Meddig terjeszkedett, meddig van joga terjeszkedni a lengyel népnek, s vele együtt a régi, a jelenlegi és az új államának? Ha visszatekintünk 1815-re, 1830-ra, 1918-ra vagy 1945-re, akkor ez a kérdés cseppet sem tűnik elvont, elméleti kérdésnek. Európának pedig több mint a fele területe kisebb vagy nagyobb, stabil, vagy labilis Lengyelországokból áll.

Valójában, akármennyire is ódivatú, vagy annak tűnik, a nép és az általa elfoglalt terület azonosítása, mely ideális esetben arra törekszik, hogy etnikum és tér a lehető legtökéletesebben fedje egymást, mégis minden mai történelmi esemény ebben az ódivatú szemléletben gyökerezik, ez alkotja a nemzetközinek nevezett kapcsolatok alapját, és a ma érvényben levő állam fogalmának lényegét. Kimondva vagy kimondatlanul azt feltételezzük, hogy ennek a megfeleltetésnek, a fogalompár egymást fedésének – ennek a népnek ez a földje – léteznie kell, amikor pedig mégsem létezik vagy úgy érzékelik, hogy az egyezés tűrhetetlenül tökéletlen, akkor ennek hiánya vagy tökéletlensége mindenféle konfliktust idéz elő, irredenta ideológiák és különböző szintű erőszakos súrlódások fakadnak belőle, vagy legalábbis a kedvezőbb idő eljövetelében reménykedő, kényszerű lemondások. Elég, ha felidézünk néhány olyan nevet, mint Elzász-Lotharingia, Ulster, Trentino-Alto Adige, Gdansk, az Odera-Neisse vonal, vagy a kicsinyke, de példa értékű Gibraltár, amely terület helyzetének megoldása a külügyminiszteri székben egymást követő politikusok szerint a spanyol külpolitika gerincét képezi. Nyugat-Európán belül maradva ennyi esetet számlálhatunk, de ha innen kilépünk, akkor a lista végtelen hosszúra nyúlik. A határok dogmatikája olyan veszélyes téma, és tárgyalásakor olyannyira eluralkodnak a szenvedélyek, hogy időről-időre maguk az elsősorban felelős és elsősorban érintett államok is az amnéziát javasolják megoldásként. Felejtsük el, hagyjuk így, túl nagy a kockázat… Ez történt a Bécsi kongresszuson csakúgy, mint száz évvel később Versaillesban, vagy a Jaltai konferencián, vagy a nem is olyan régen folytatott Helsinki tárgyalások során… A már meghúzott, elismert és érinthetetlen határok a mindenképpen megőrzendő legfőbb jó fényében tündökölnek. Miért van ez így? Félretéve a történelmi véletlenszerűségeket, valójában azért, mert a legfelső hatalom terét, azaz az államokat, fokozatosan azonosítják a legfőbb identitás terével, vagyis a haza és a nemzet fogalmával. A modern államok fejlődése és megszilárdulása során ugyanis, a középkor végétől kezdve, fokozatosan eltűnik a határok azelőtt pontosítatlan jellege, s az addigi átkelőhelyek – határtelepülések, katonai állások, garnizonok, vámok – kezdenek folytonos vonalat alkotni. Ennek következtében kirajzolódik egy körülhatárolt terület, s egyre inkább megjeleníti a haza vagy a nemzet fizikai formáját. Mint ahogyan egy másik tanulmányomban [6] erre utaltam, nem csupán arról van szó, hogy a haza a területet jelenti (valójában sok nyelvben a haza szó tartalmazza a föld jelentést is, pld: motherland, Vaterland, vagyis föld és leszármazás), és ez a terület az identitás locus-a, és a közösség számára létező legfőbb közös jó, a nép egyetlen tulajdona, melyről nem mondhat le soha. Erről van szó, és még valamivel többről. Arról, hogy a modern állam a saját határvonalait nem csak olyan vonalként értelmezi, amelyet meg kell védenie, mint a rómaiaknak annak ideén a limest, vagy a kínaiaknak a Nagy Falat, hanem megalkot belőlük egy pontos és precíz formát, egy valóságos és egyben képzeletbeli vonalat, amely reális, mert a földrajzi térben létezik, és képzeletbeli, mert az ország formája, mint forma, érzékelhető képpé válik.

S mivel a haza-állam önmagát a legfelsőbb fellebbviteli fórumként határozza meg, olyan szuverén képződményként, amely egy senki másnak nem alárendelt teljesség, egy legfelsőbb társadalmi intézmény, a társadalom egészének mindenkit magában foglaló kifejeződése és formája, mely önmagában véve forrása a jognak és az erkölcsnek; s mivel az állam felruházza magát a szent dolgok minden ideológiai, szimbolikus és rituális járulékával, ezért aztán szentnek kell lennie annak a vonalnak is, amely a területét és határait kirajzolja. Úgy tűnik, hogy amint megállapítják és megrajzolják egy nemzetállam határát, ezáltal azonnal a legnagyobb erővel ruházzák fel, vagyis a legnagyobb kifejező- és mozgósító képességgel, hiszen semmi más nem képes olyan radikálisan kifejezni, hogy hol a határ a saját és az idegen, a belső és a külső, az ugyanolyan és a másmilyen között. S nem lehet semmi olyan megindító és mozgósító erejű, mint annak az érzékelése, hogy támadással fenyegetik ennek a formának, alaknak vagy vonalnak az integritását, valamint az attól való félelem, hogy ez a forma megcsonkul vagy kisebb lesz.

A nagy újdonság, a modern kor nagy újítása nem abban áll, hogy egy területhez kötötte az elsődleges hovatartozás érzékeltetését, ami általános és régóta létező dolog, hanem abban, hogy a területet egy formává alakította át. Az alapvető kötődés minden terepe – a törzs, a polisz, a római polgárjog, a keresztény vagy a muzulmán hithez való tartozás, stb. – mindig is térbeli képződményként jelent meg. Tudvalevő, hogy lehatárolt dolgokról van szó, legyen ez a határ közvetlenül érzékelhető, mint a városfallal kerített polisz esetében, vagy nem fizikai, mint a Római Birodalom vagy a kereszténység esetében. Tudvalevő, hogy létezik egy terra nostra, és léteznek más országok: a barbároké, a pogányoké, a móroké, vagy csak úgy egyszerűen, az idegeneké. Amiről azonban egészen a közelmúltig az embereknek nemigen volt tudomása, az ennek a terra nostra-nak a formája. Még kevésbé volt ismert az idegen országok alakja. Nem érzékelték, mivel még meg sem fogalmazódott, hogy ennek a mi területünknek valamiféle megjeleníthető formával kellene rendelkeznie. Bár paradoxnak tűnik az állítás, de ahhoz, hogy el tudjuk képzelni a szülőföldünk vagy az országunk formáját, ahhoz, hogy gondolni tudjunk rá, ahhoz előbb le kell rajzolnunk. A pátria modern látványa vagy érzékeltetése a térképészettel kezdődött. Ennek a látásmódnak a megszilárdulásához pedig a különböző képzőművészeti ágak és az iskolai oktatás járultak hozzá. Ez csak egyike azoknak a nagyon egyszerű dolgoknak, amelyekről sokszor elfeledkezünk, vagy amelyekről tudomást sem veszünk, s ha felhívják rá a figyelmünket, és elmagyarázzák a működésüket, akkor csak annál egyszerűbbnek tűnnek.

Érdekes megfigyelni, és valószínűleg nem a véletlenek összejátszásáról van szó, hogy Európában abban az időszakban kezdik a határokat egyre inkább vonalként meghatározni – amely folyamatra az imént céloztam -, amikor a grafikai megjelenítés már vonalként érzékeltette azokat. A középkori és még a reneszánsz térképészet is alig több, mint az ókori ora maritima továbbfejlesztése: tengerpartok bizonytalan vonala, a városok helyének pontatlan meghatározása, s az egész térképet keresztül-kasul szabdaló, hatalmas folyók rajza. Az országoknak vagy a területeknek – nem feltétlenül államoknak – megjelenhet a nevük és a címerük, de az alakjuk nem látható. Legalábbis nem tisztán kivehető és változatlan, ami majdnem egy és ugyanaz. Ha Ábrahám Ortel Theatrum Orbis Terrarum-át (1570: Ortel Mercator barátja volt) tartjuk az első modern atlasznak, akkor kijelenthetjük, hogy az államok kartográfiája a XVIII. században született, természetesen Franciaországban. A XIX. század már teljes mértékben a térképeké, amelyek pontos rajzolatúak, könnyű őket sokszorosítani és terjeszteni. Ezek a térképek már nem csak földrajztudósoknak, katonáknak vagy jeles személyiségeknek készülnek, hanem mindenki számára. Térképek jelennek meg a népszerű sajtótermékekben és az iskolai oktatásban. A XIX. század folyamán történik meg először az a történelemben, hogy a gyermekek oktatása egy térkép előtt zajlik. Annak érzékelése, hogy létezik egy mindenek fölött álló kötődés, amelyhez hűnek kell maradnunk –haza, nemzet, vagy ez a két fogalom együtt– ugyanabban a korszakban jelentkezik, amikor ennek a területnek a megjelenítése és képe az emberek előtt megmutatkozik. Ehhez hasonló jelenség addig még nem fordult elő. Egyrészről a XIX. század folyamán az emberiség egyre nagyobb része először él olyan határozott vonalakkal elválasztott, lerajzolt területi egységeken belül, mint a pontos határokkal bíró államok, vagy a gyarmatok, és ez a folyamat a XX. századra teljesedik ki. Másrészről ezeknek az embereknek egyre nagyobb része tudja, hogy ez így van, ismeri a saját országának a formáját, sőt még a többi országét is. Ez valójában egy forradalmi változás a világban való tájékozódás területén. Ezt a világot színes foltokkal tarkított földrészek alkotják, amelyek közül az egyik a mienk, a mi saját országunk. Olyan dolog ez, amit nagyon, nagyon kevés ember tudott egyáltalán elképzelni vagy elgondolni a térképek születése előtti időben. S természetesen olyan is, amit később az emberek számára lehetetlenség nem elképzelni, vagy figyelmen kívül hagyni. Így aztán a térkép, főként a politikainak nevezett térkép jeleníti meg az alapvető kötődés térbelivé válásának végleges formáját, a csoport mindenek felett álló identitását.

A későbbi európai nemzeteket alkotó etnikumok kialakulása csak az elszigeteltség és a kommunikáció hiányának hosszú korszakában volt lehetséges, amikor a népek között tágas, bizonytalan felségjogú gyepűk húzódtak még a nyelvi határok megszilárdulásának időszakában is. A XV. század végétől kezdve a legfejlettebb területeken új tényezőt jelentett az írott kultúra elterjedése, aminek hatására az ugyanazon a nyelvterületen belül zajló kommunikáció sokkal intenzívebbé és tudatosabbá vált a lassanként növekvő olvasó kisebbség körében. A nemzeti térség kezdi az olvasás térsége jelentését is felvenni, ahol a nemzet nyelvén fogalmazott, különböző nyomtatott iratok látnak napvilágot. Azok a nemzetek pedig, amelyek csak későbbi nacionalista mozgalmak hatására jelentenek be igényt arra, hogy őket különbözőnek tekintsék, szintén olvasási terek kialakításával próbálkoznak. Talán még egy nemzetállamban, vagy önmagát annak kikiáltó politikai alakulatban sem beszélik ugyanazt a nyelvet, de fontos és döntő tényezővé egyre inkább az válik, hogy polgárai ugyanazon a nyelven olvasnak. Az állam határai tulajdonképpen azt a privilegizált területet rajzolják ki, amelyen belül az ugyanazon nyelven írott könyvek és nyomtatott anyagok forognak közkézen.[7] Első látásra meglepőnek tűnhet, hogy a nyomtatott információ cirkulációjának e nagyon jól behatárolt tere a mai időkben ahelyett, hogy felbomlana, inkább megerősödik és hangsúlyosabbá válik: hát nem a folytonos, késlekedés nélküli, globális kommunikáció világában vagy még inkább Európájában élünk? Dehogynem, csakhogy az elit által közvetített délibáb újfent megcsalhatja a szemünket. Elsősorban azért, mert lehet, hogy több globális vagy külföldi témát érintő hírt látunk, de még sokkal több a minket közelről érintő, belső témákat feldolgozó híradás, amit igazán fontosnak tartunk: a lakosság nagy részét valójában sokkal jobban érdekli az, hogy mi történik az országon belül, mint az, ami azon kívül zajlik. A televíziós híreknek, a napilapok cikkeinek, vagy egy női magazin információinak nagy része lehet teljesen érthetetlen – itt nem a nyelvi nehézségekre gondolok, hanem a kontextusra – a határ, a politikai vonal túlsó oldalán élők számára. A bűnügyek, az események, a nyilvános viták, a tarifa-emelkedések vagy a népszerű személyekről szóló történetek az egy országon belül élők, és csakis azok közös, együtt megélt dolgai. Pillanatnyilag ez a végső korszaka a középkori kommunikációs közösségek fejlődésének, amelyek szóbeli, kicsi intenzitású és bizonytalan körvonalú információcseréje mára pontos határvonalak között zajló, írott, rádiós és televíziós információközvetítések területévé vált.

Ugyanígy, a tömegkommunikációs technológia hatalmas léptékű fejlődése mindenki számára elérhetővé teszi a külvilágból, soha nem látott bőségben érkező képeket, de még ezek bőségét is felülmúlják az országhatárokon belüli képek, ami újfent csak megerősíti és megszilárdítja a belső tér létét. Ide tartozik, és nem jelentéktelen tény, a térképek látványa. Már nemcsak az iskolás évek, vagy a nyomtatott hírforrások egyre növekvő mennyisége közvetíti számunkra ezt a látványt, hanem a minden háztartásban megtalálható, és életünk minden napján működő, kicsi képernyő is. Ott nap mint nap kivetítik, és állhatatosan mutogatják a hírek állandó illusztrációjaként szolgáló térképeket, tulajdonképpen, a térkép fogja keretbe a hírt. Abban az alakzatban, ahol felhők haladnak át, ott ez meg ez lesz, a másik részében pedig, ahol esik vagy süt a nap, ott az, meg amaz várható, halljuk mindennap az időjárás-jelentésben. Ezt követően megjelenik egy sematikus Európa térkép, ahol csak néhány város van bejelölve, rajta napocskák és felhők. Más csatornákon a saját terület, a politikai-közigazgatási hatalom által meghatározott tér, az összetartozás pontosan kidolgozott térképét mutatják, s így megjelenik például Galícia, Katalónia, Valencia, Bajorország, vagy Madrid igazgatási zónája. Az állam szilárd és világosan kirajzolódó határainak ereje egyre növekszik azáltal, hogy alakjuk folyton a szemünk előtt van. Az alsóbbrendű, de újfent aktivált határok hatalma is újjászületik és növekszik azáltal, hogy újra kirajzolják és kivetítik őket. Mellesleg, ezeknek az alsóbbrendű határoknak úgyszintén az az elhivatottságuk, hogy szentek és érinthetetlenek legyenek, mint az államok határai. Egy megye- vagy régióhatár megváltoztatása - főleg, ha hátterében nyelvi és etnikumbeli különbségek vagy nemzeti követelések állnak - valódi felfordulást is okozhat. Például Spanyolországban mióta nem nyúltak hozzá a provinciák határainak igen önkényes és sokszor egyáltalán nem hatékony beosztásához? Hány konfliktust okozott már a flamandok és a vallonok közti határ átjárhatósága vagy átjárhatatlansága? Nincs olyan identitás, kezdve a szülővároshoz való hűséggel, amely ne jelölné ki, ne formálná képpé, és ne védelmezné a saját fizikai-erkölcsi terét. Ez természetesen nagyon általános dolog, de megjelenési formái nagyon is újak és konkrétak. Ez működik az egyre kisebb egységek esetében is, lásd: a városok térképeit kerületenként más színűre festik, s így azok eddig nem létező formát öltenek, s ugyanúgy, az egyre nagyobbak esetében is, mint például az Európai Unió, amelynek térképét, azaz egy új, fokozatos meghonosításra szánt képet, már elkezdték terjeszteni.

Mit jelent tehát a határok feltételezett eltűnése, vagyis az, hogy felszámolták a rendőrségi megfigyelőpontokat és a kisebb határátkelőhelyeket, mikor ezeknek a határoknak a képe jobban előttünk van, mint valaha? Ez többek között azt jelenti, hogy míg a határok és a határok tudata gazdasági és közigazgatási szinten egyre gyengül, addig szimbolikus és morális értelemben, paradox módon egyre erősebbé válik. Az emberek manapság egyre többet utaznak, s a határok ebben egyre kevéssé akadályozzák őket, ez biztos (persze ez nem mindenütt van így). Ez azonban azt is jelenti, hogy egyre több az olyan ember, aki soha nem tapasztalta meg közvetlenül, milyen az, ha átlépi a határvonalat. Az utazó, miközben halad, egyszer csak egy olyan kisebb vagy nagyobb tábla előtt találja magát, amely jelzi számára, hogy azon a bizonyos helyen véget ér egy adott ország, s kezdődik egy másik. A táblák nagysága és ünnepélyessége attól függ, hogy milyen fontos határátkelőnél áll az utazó. Nyugat-Európában pedig gyakorlatilag mindannyian utazók vagyunk. Így aztán mindannyian megtapasztaltuk már, (azelőtt ez ilyen mértékben elképzelhetetlen lett volna), hogy milyen ki- és belépni, a saját országunkba, kívül vagy belül lenni a hazánk területén. Mert ennek a térnek, vagyis az államnak, a léte annyira kézzelfogható, annyira sok érzékelhető elemmel bír, mint azelőtt, amikor határai feltételezhetően még nem vesztették el érvényüket egy tágabb térben, például Európai Közösségben. Egyetlen állam sem engedett még semmit, egyáltalán semmit – sem a jogi intézmények tekintetében, sem mint legfőbb jogalany, sem úgy, mint nép - területének elméleti vagy valóságos birtoklása és ellenőrzése tekintetében. Lehetséges, hogy átengedte az állampolgárainak gazdasági vagy szakmai viszonyai feletti ellenőrzés egy részét, de nem engedett egy jottányit sem abból, ami a fizikai tér lényegi tulajdonlásához kötődik. Mindenki úgy értelmezi, és általánosan elfogadja, hogy ez a fajta örökség érinthetetlen, a természettől való, azaz ősi, eredendő és vitathatatlan, éppen ezért nemzetközi egyezmények vagy területátengedések hatálya nem érvényesülhet felette.

Az az elképzelés, hogy ez a föld a mienk, mindig is a mienk volt, és nem lehet soha másé, egyáltalán nem idegen a nép a nemzet az állam és a határok azonosságát hirdető állásponttól, és nem csupán egy helyi, patrióta előítéletről van itt szó. A probléma abban rejlik, hogy ez az azonosítás magban hordozza a területfoglalás jogának bizonyos formáját, amelyet úgyszintén mint természettől fogva létező s egyben formális jogként fognak fel: csakis nekünk van igazán jogunk ahhoz, hogy a mi földünkön éljünk. Másoknak nincs hozzá joga, kevesebb joga van, vagy csak átmenetileg, egy visszavonható engedmény formájában van hozzá joga. Az idegen, amennyiben szeretne több lenni, mint látogató vagy vendég (milyen kifejező is ebből a szempontból a német kifejezés: Gastarbeiter!) egykettőre betolakodónak tűnik, ettől pedig még idegenebb és különbözőbb lesz a helyiek szemében. Lehetséges ugyan, már amennyiben ez elképzelhető, mert sok esetben nem az, hogy az illető megválik idegen mivoltának jellemzőitől, és a mi részévé válik, honosodik. Ha nem, akkor visszautasított és elkergetett idegenként ott ácsoroghat a kérvényezők küszöbén, míg világ a világ. Azt nehéz elfogadni, hogy az idegen idegen akar maradni, és ilyen formában kívánja elfoglalni a helyét a mi országunkban. S ha a behatolónak ez a jelenléte még holmi térbeli alakzatot is felvesz, például egy enklávét alkot, amely fölött elveszíthetjük az ellenőrzést, akkor kitör a botrány vagy nyílt ellenségeskedéssé fajul a probléma. Így van ez a mediterrán partok idegenek által elfoglalt szakaszaival, Franciaországban a magrebi negyedekkel, vagy a németországi török és az angliai pakisztáni gettókkal.

Minden etnikai csoportot, tartozzon bármelyik típusba is, egy határ, egy elhatárolódás definiál, s ennek a határnak a fenntartása létfontosságú a csoport számára. Ám ezek a határok sokfélék lehetnek, és nagyon gyakran tartalmuktól függetlenül főleg társadalmi és kulturális jellegűek.[8] Pontosan ezen tulajdonságuk miatt lyukacsosak, átjárhatóak és megváltoztathatóak. Pontosan ez az átjárhatóság és áteresztőképesség az, ami elveszik, ha az alapidentitás határait a terület vonalként meghúzott határaival, azaz a mára általánosságban letisztult és elfogadott államképpel azonosítjuk. Azok, akik mint Dahrendorf, egy feltételezett liberális gondolkodás nevében sajnálkoznak a szintén csak feltételezett új törzsiség eljövetelén, és a klasszikus állam modellje mellett teszik le a voksukat, azok túl könnyen elfeledkeznek róla, hogy az állam az, sokkal inkább, mint az etnokulturális nemzet, ami a törzs határait a lehető legkeményebb, legmerevebb, leginkább érinthetetlen formába, a térképek határvonalának formájába tolta át. Meg arról is, hogy semmi jel nem mutat arra, hogy ez a merevség, vagy ennek bármilyen következménye a közeljövőben mérséklődne. A szuverén állam (vagyis a társadalmak megszervezésének végső és legfőbb formája) kritikájának a köztulajdon térbeliségét és a határok szentségét kell megkérdőjeleznie, vagy soha nem lesz lényeget érintő. Mindeközben pedig továbbra is úgy látjuk, és úgy érzékeljük a világot, és a világ Európának nevezett részét, mint egy színes foltokra osztott, vonalakkal szabdalt térképet, s nem úgy, mint egy népek, közösségek és kultúrák által alkotott egységet. A régi politikai földrajz továbbra is felette áll a kulturális és humán földrajznak, még ha néha nem így tűnik is.

NEMES KRISZTINA FORDÍTÁSA

[1] Ralf Dahrendorf „A régiók Európája? Miért rossz kétszeresen is, ha előnyben részesítjük a törzseket a heterogén közösségekkel szemben?”, El País, 1991. október 10, Madrid.

[2] Harold Isaacs, Idols of the Tribe. Group, Identity and Political Change (A törzs bálványai. Csoport, identitás és politikai változás) Harper and Row, New York, 1975.

[3] Abner Cohen, Two Dimensional Man. An Essay on the Antropology of Power and Symbolism in complex Society (A két dimenziós ember. Értekezés a hatalom és a szimbolika antropológiájáról egy összetett társadalomban) University of California Press, Berkeley, 1976.

[4] Cf. Anthony D. Smith, Las teorías del nacionalismo ( Nacoinalizmus elméletek), Península, Barcelona, 1976; Joan F. Mira, Crítica de la nació pura ( A tiszta nemzet kritikája), Tres i Quatre, Valencia, 1985.

[5] Cf. Johan Huizinga, Nationalisme in the Middle Ages (Nacionalizmus a középkorban), a T. Leon Tipton, Holt, Rinehart és Wilson kiadásában, New York, 1982. ugyanezen cím alatt megjelent kötetében olvashatjuk: „Hic diviso facta est inter Teutonicos et Latinos Francos” , mondja a 887-ben született szerződés formulája: egyikek az egyik oldalra, másikak a másikra.

[6] Joan F. Mira, „La sagrada frontera” en Identidade e territorio („A szent határ” megjelent az Identitás és terület c. munkában, Nemzetközi Antrpológia Symposium alkalmából a Galiciai Kulturális Bizottság gondozásában, Santiago de Compostella, 1990.

[7] Svájc esete külön kommentárt érdemelne, bár nem olyan különleges, mint amilyennek látszik, már ami a nyelvterületek kulturális beosztását illeti.

[8] Frederik Barth, Ethnic Groups and Boundaries (Etnikai csoportok és elhatárolódás), Little Brown, Bston, 1969.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu