Jádi
Ferenc Freud
és a zsidó identitás (Sursum
corda) Egy
késői levelében[1]
a 70 éves Freud válaszol a B´nai B´rith Egyesület megtisztelő soraira,
melyben közölték vele, hogy őt ezen zsidó lózsa tagjává választották.. Mielőtt
a a levél bevezető töredékének elemzésébe kapnék, szeretném az
egyesület kérdéskörét
identitáselméletileg megvilágítani. A
valahova tartozás mint reprezentatív, inkluzív és exluzív identitás Ne
gondoljanak itt, a Freud-levél kapcsán, egy titkos szabadkőműves egyesületre
vagy valami kabbalisztikus mágiát művelő titkos körre, hanem sokkal
inkább meglett, jó zsidó emberek szabadelvű, de zárt egyesületére.
Itt egy Humanitätsvereinről van szó, egy, a humanizmus páthoszának
szellemiségéből kinőtt egyesületről, melyet olyan illusztris személyek
alapítottak, akik még hittek abban, hogy a humanizmus ideológiája nemes
eszme. Minden
törvényes egyesületre vonatkozik egy testületi törvény. Ott
az új tagokat az alapító okmány értelmében választással veszik
fel a rendes tagok vagy képviselőik egy közgyűlésen.
A felvétel következménye az lesz, hogy a taggá vált személy az alapokmány
szellemét és rendelkezéseit, szabályait, értsd: normáit követve
egy másodlagos, ú Mint
látjuk, a test, a tag, és a váll metaforák értelmi rendje mentén
haladva, egy ilyen illeszkedés tényleg egy, a legfelsőbbel vagy abszolúttal
mért hierarchikus és az alapegységgel számon tartott, valamint
számítással pszichoökonomikusan elvárt, normatív egységet,
egy nominális identitást, vagy mai szójárással, egy corporate idenntity-t
céloz meg. Mégpedig úgy teszi ezt, hogy a tagság társít, asszociál
és a tag társul, azaz asszociálódik. Egy
ilyen identitás nominális elveket követ, és a differenciát, a mennyiségi
mibenlétet emeli ki, mint elkülönülő „mi-azonosságot”, miáltal
mint exkluzív kisebbség a másokról mint a „többiek”-ről, pontosabban,
a „nem-mint a többiek”-ről beszél. Azaz az ilyen azonosság implikációja
éppen ennek a többiségnek,
és a társultságnak a negációja. A saját érdek miatt a közérdek,
a res publica, a nyilvános dolog mint közügy másodlagos lesz, és bizonyos
fokig elvonja magát
az ilyen csoport a nyilvánosságtól. Másképp
is gondolhatnánk ezt. Ontologikusan gondolva dolgot – s ez lenne az
én javaslatom –, az identitás és divergencia tengelyében a
valamiféle olyanlét relativálódik, minden másikság megtartása mellett
az egyik és másik fél mentalitási összetartozásának kettős egyezése,
amit németül Zweieinigkeit-nek neveznek, jelenik meg úgy, hogy
az eltérő szemléletek és világlátások nemcsak megengedettek, hanem
az együttlét követelményévé is lesznek. Ez biztosítaná,
hogy a különböző társulások mentalitási közösséggé válnak.
Az egyesület nem egy ilyen identitás-divergencia mezőben képződik,
hanem a törvény és a belső konszenzus szellemében. Megjegyzem, hogy
a konszenzusról már a régiek is tudták, hogy ez nem más, mint a lelkiismereti
igazság elleni pragmatikus összeesküvés. Egy
másik nyelv, a latinság híre alapján az asszociációról tudjuk mi,
pszichoanalitikusok, hogy ez a fantázia, a képzelőerő, a dolgok csalóka
alaki hasonlatosságának, a tudattalan reprezentáció hatalmának és
bizonyos analogiájának a terméke, mégpedig az alaki hasonlatosság
vagy hangzás, a csengés alapján, a betű, az asszociációs törvény,
a szám és a hangsúly mértéke nyomására, a hangzási közelség vagy
affinitás alapján, azaz az egy húron pendülés nyomán jön létre.
Létrejöttét a nomosz, a szám, a név és a mérték külső
szabályzata és a létező képmutató hasonlatossága, az örök visszatérés
ritmusa, az abszolút érdekéhez viszonyított metronja és etosza vagy
etalonja vezérli. Nem a létező léte, a lényegi lét vagy az ethos
és a metrion és a metrum ordója munkál itt, hisz utóbbiak a rokonítás
viszonylagossági,
képzett értékét mutatják meg. A hangos szó, a retorika, a
szavazás, a képviselés és a kinevezés, azaz nem a tulajdonképpeni
és a sajátos játszik itt szerepet, hanem a szerepjátszás és az érdekképviselet
maga válik fontossá. Ezért mindenki, aki a norma igáját szereti,
akinek nincs saját szövege,
és szeretne szerepet játszani, a szabályok biztonságában és előnyében
hisz, vagy más okból a reprezentatív identitás és az egyenruha híve,
szeretne egy számára megtisztelő egyesületbe belépni. Talán olyanba
is, mint a Pszichoanalitikus Egyesület. Egy
reprezentatív identitás (az egy Egy
egyesülethez való tartozás elfeledtetheti a személlyel azokat a belső
töréseket, azokat az ambivalenciákat, átláthatatlan sötét foltokat
és fájdalmas átformálódásokat, melyek az önidentitásban egy élet
viszontagságai nyomán fellépnek. A nem vállalt emberi számkivetettség-érzet,
a szorongás és a leplezett önzés „Én
is zsidó voltam” Ezért
nem meglepő, hogy Freud, aki nem tartozott a német Vereinsmeierei hívei
közé, megakadt azon, hogy mitévő is legyen, a B´nai B´rith
Egyesület megtisztelő tagsági felajánlása kapcsán. Persze ismernie
kellett az egyesületiség lelkiismereti és hatalmi visszáságait, hisz
maga is egy saját egyesületet alapított, a Pszichoanalitikai Egyesületet,
mely ma már tényleg csak egy asszociáció, a tudattalanról meglehetősen
heterogén nézeteket vallók laza társítása a világban. Hogy
mennyire zavarba esett ez az egyesületalapító idős ember, amikor egy
zsidó egyesület hozzá fordult, láthatjuk abból a szövegrészből,
melyet itt most Meglepő,
hogy
Freud, aki brilliáns esszéiért a Geothe-díjat kapta meg, egy szokatlan
kusza németséggel kezdi a vallomását zsidó identitásának kifejtésekor.
Ez a bonyolultság a szintaktikus zeugma bevetése miatt jön létre. A
retorikus zeugmát a perpelexitásból való kiút keresésekor vetjük
be, akkor, ha meg vagyunk illetődve, és ki akarjuk magunkat magyarázni. Aszövegrészből,
ahol Freud a zsidóságáról ír, az első mondat magyarítva a
következőképp hangzana: „A nemzeti fellengzésemet, ha arra hajlottam
volna is, igyekeztem elfojtani, megrettenve azon népek intő példái
által, melyek között mi zsidók élünk”.
Másképpen
fogalmazva: „A nemzeti önajnározásomat, ha egyáltalán valaha erre
hajlottam volna is, igyekeztem elfojtani, megrettenve azon népek ijesztő
példájától, akik között mi zsidók élünk.” Az itt használt,
és a megszólalás eksztázisában használt „Hochgefühl”,
amit a németek az emelkedett hangulat, a Hochstimmung, érzeti kiteljesedésének
megjelölésére használnak, egy alaptalan vígasságot jelöl, az orgiasztikus
hangulat kirobbanását. A mániások életérzésére és az orgazmus
érzelmi fellobanására is illik. Freud azt mondja, hogy a benne esetleg
megjelenő zsidó nemzeti „önajnározást”, azt a zsidó nacionalizmust,
mely ezen évtizedekben kezdett kibontakozni, más népek rossz példái
alapján, már jókorán, csírájában elfojtotta magában. Amit implicit
mond, az az, hogy a zsidó néphez való viszonyáról beszél, nem jelölve
meg, hogy egy Volkskörper-ről, Volksgemeinschaftról, néptestről vagy
népközösségről, illetve más, ebben az időben szokásos Volk-fogalomról,
népség-szóösszetételről beszélne. Amit mond az az, hogy nem népies
elragadtatás a zsidó identitásérzetének az alapja. Később ezt azonban
kissé módosítja, amikor a
nemzeti érdekek megvalósításában való segítésről beszél. Így
menne tovább a második mondat magyarul: „De elég maradt még, ami
a zsidóság és a zsidók vonzalmát ellenállhatatlanná tette, megannyi
sötét érzéshatalom, annál erősebben, minél kevésbé lehetett ezt
szavakba foglalni, éppúgy, mint a belső identitás tiszta tudata, az
azonos lelki konstitució titokzatossága.” Itt Freud egy vonzalomról
beszél, egy csomó más rokonszenves dologról, mely a zsidókat és a
zsidóságot számára vonzóvá tette. Hogy is jön létre egy ilyen rokonszenv,
ha az ember azokkal rokonszenvez, akik olyanok, mint én?
És miféle passzió ez, miféle önszeretet a másikban, aki ugyanaz,
mint én? Nem mondja ki, de kitalálhatjuk, hogy ez a természetes önszeretet
és -szenv részeként érthető meg, mint önmagunk gyors megtalálása
a másik másikságában, mely egy könnyebb megértéshez és egy gyorsabb
egyetértéshez vezet akkor, ha ez a másik az enyémek, a hozzám tartozók,
a velem rokonok egyike. Ez
a dolog, amit én itt rokonszenvnek, szimpátiának neveznék, mindenkinek
magától értetődő és eleve megkérdőjelezetlen érzete, mint vonzalom
és szenv. Vonzalom jelenik meg a megkerülhetetlen önmaga és az enyém/
az enyéim szeretetében, a szenv pedig azáltal, hogy a másik másikságának
megtalálásakor, a találkozáskor,
éppen ezen kizárólagosság hiúsul meg. A másik nem lesz az enyém,
ahogy a tudattalan megszállás kívánja, és az Én perflációja ünnepelni
szeretné. És ha
libidinális vonzerő, akkor csak úgy léphet fel, ha
neki ezek a rokonok hiányoznak, tehát ha valaki a magányában olyan
társakra vágyik, akik hasonló szellemi javakat tekintenek értéknek.
Ezáltal világossá válik az is, hogy itt nem a szeretetről vagy a szerelemről,
egy filoszemita dologról vagy a zsidó antiszemitizmusról, az ellentétek
vonzalmáról van szó, hanem éppen a scheleri értelemben vett szimpátiáról[2]
. Freud megállapítja azt is, hogy ez ellen a fenomenologikusan értett
„szimpátia” ellen nincs gyógyszer, ez egy ellenállhatatlan vonzalom. Amit
ezután mond, az egy kicsit kacifántos. Azt írja, hogy itt „megannyi
sötét érzés hatalma” munkálkodik”. Nos sötét valami valakinek,
ami neki nem világos. Ami nem a világom és világosan látásom, az
evidenciáim része, amit mint létezőt létében csak sejtek. Ez a sötétség
nekem is éppen csak hogy dereng az érzékekben, ám nincsen neve. De
mivel is sejtek olyan valamit, ami egy vonzalomérzés, amikor azt mondom,
hogy az az érzésem, hogy ez kikerülhetetlenül vonz? Nos ez a biztosíték,
mely a „a sötét érzések hatalmát” és Freud szerint a még
megértendő „azonos lelki konstitució titokzatosságát” érezteti
velem, az az önazonossági érzeteknek, melyet másképp és egyszerűen
az önén létének hiposztázisaként önérzetnek is nevezünk. A
Gefühl, az érzés, egy fellobbant potencialitás, az ilyen vagy olyan
elképzelhetőség vagy tárgyelképzelés fellobbanása, e-motio, melynek
mozgatója Arisztotelész óta az ösztönkésztetés. Ugyanakkor az érzet
a lélekkel és lelkiismerettel felruházott észlelő test felindultsága,
mely ezen határozott belső identitáshoz való kötöttségében él
bennünk mint egészséges látencia. Ez a toposz annyira döntő és olyannyira
nem választható eldöntöttség, hogy még kompromisszumokat sem tud
kötni, és semmilyen pragmatikát sem ismer. Ez a toposz dinamikájában,
indulati viszonyaiban és nárcisztikus egyensúlyának ingadozásában,
valamint a hangulatok változásában jelenik meg. S mivel az itt tematizált
önérzet egy természetes látencia és a szeméremérzet által védett,
csak akkor lobban fel affektusként, indulatként, ha egy külső határsértés
vagy leértékelés (szégyen vagy botrány), illetve egy belső megsértődés
fenyegeti. Amikor Freud egy titokzatos Gefühlsmachtról beszél, azt a
retorikus szómezőt hozza szóba, az érzések és a vonzás hatalma körül
forgolódik. Az érzéseknek az Énnel való harcáról legalább Nietzsche
óta tudjuk, hogy ezekkel szemben az Én eszessége, a kanti „tiszta
ész”, az életgyakorlat megfontolt tudata, teljesen tehetetlen. Nyilvánvaló,
hogy Freud ezt az érzelmi hatalmat általánosságban a tudattalan mezejére
is vonatkoztatta, s a tudattalan nyelvével hozta össze. Itt azonban meg
kell vallania, hogy ez a hatalom szavakba nem is fogható. Ezért szerintem
itt nem egy érzési, mint állítja, hanem egy érzeti szféra kelti az
indulatot. Ugyanakkor kapcsolatba állítja ezeket a hatalmas érzéseket
egy titokzatos és meghitt lelki konstitucióval is. A szóválasztásból
kiderül, hogy ez a konstitució nem más, mint a híres „Das Unheimliche”[3].
Hogy erről a csapdás dualitásról van szó, a titokzatosság és titkosság
összefonódásáról, a Heimlichkeit kapcsán, arról maga Freud nyilatkozik
híres dolgozatában Schelling nyomán. S írtam volt a Leonardo-tanulmányban
a Thalassa holocaust-számában[4],
mert véresre vert a Securitate Kolozsváron, hogy ez a secura, azaz titok,
a sine curaval, a gondtalansággal is kapcsolatban áll, és a titok pedig
a secretum-mal a kiválasztással. Az identitásbizonytalanság talaján
kialakult metafizikus kényszeres ősnyomkeresés a sajátság istenített
illatában, az isteni illat kellemében, az őseredet nyomtalansága pedig
az ekörül demarkált „rettenetes titkok” szövésében, mint lappangó
motívum minduntalan felbukkan. De ugyanez a cirkularitás munkál egy
örökös bizalmatlanságként minden rasszisztikus alapgondolatban is. A
rassz természetes adottságai és hagyományai Freud
ebben az elemzett mondatban, a sötét érzések hatalma mellett, még
egy másik fogalmat is használ, éspedig a „belső identitás” kifejezését.
Máshelyütt, A pszichoanalízis foglalatában a belső világról
szóló részben[5]
foglalkozik Freud az azonosultság etikai és megvallási kérdéseivel,
s az introjekció leglényegesebb lépésének a Felettes Én internalizását
tartja. Mindezt az énpszichológiában oly fontosnak tartott alkalmazkodási
és funkcionálási ideológia jegyében. Ezt a helyet Binet Ágnes a kényes,
rasszisztikus implikációt kendőzve, így fordította: „Ilyen módon
a felettes énben nemcsak a szülők személyes tulajdonságai érvényesülnek,
hanem mindaz, ami rájuk magukra meghatározó hatással volt: társas
környezetük követelményei, mértékei és a fajukra jellemző hajlamok,
hagyományok.” Én az eredeti alapján magyarul így olvasom a freudi
szöveget: „És ezzel a szülőknek nemcsak a személyes tulajdonságai
jutnak érvényre, hanem minden, ami rájuk meghatározóan hatott, a társadalmi
állapot azon hajlamai és követelményei, melyekben élnek, azon rassz
(Rasse) természetes (öröklött) adottságai (Anlage) és hagyományai,
melyből származnak.” Láthatjuk, az eredeti német szöveg egyértelműen
arról beszél, hogy Freud a Fölöttes-Én parancsrendszere alatt álló
belső világot, a szülők tulajdonságainak internalizálása mellett,
a megélt társadalmi állapot csábításaival és elvárásaival való
harc eredőjére és a „jóvérű” rasszból való származás „természetes
adottságai”-ból kifejlesztett készségekre és hagyományok érvényre
jutására vezeti vissza. Ebben a mechanikus logikában nincsen semmi nyoma
a dinamikus képződés és átformálódás gondolatának, mint ahogy
azt pl. Goethe morfológiájából vagy az alaklélektan belső megformálódás
és külső alakulás elméletéből ismerjük, hanem egy inger-hatás
dinamikáról és egy tulajdonságmeghatározás-elméletről van szó.
Itt meg kell jegyeznem, hogy az Anlage német szó alatt a mai napig egyértelműen
dologi konnotációkat, pl. genetische Anlaget, azaz genetikai alapot,
mint anyagi tartalékot értünk. A szövegből az is nyilvánvaló, és
Gilman alapvető elemzése[6]
alapján ma már közismert, hogy Freud, aki a lamarckizmushoz és Nordau
zsidó rasszizmusához nagyon közel állt, maga sem tudott a monoteisztikus
vallások teremtésmítoszának maradványától, a társadalmi identitás
megtestesültségi gondolatától szabadulni. A
libidó eredeti alapgondolata éppúgy, mint a belső lelki konstitúció
hiposztázisa, Freudnál korpuszkuláris, pszichoökonomikus és metafizikai.
Ami a német metafizikában a Geist, a szellemi ellentétpárja, a Körper,
azaz a fizikum mint test, ahogy itt áll, a testi konstitució, a szubsztanciálisan
lény(egi)ként gondolt és a pszichikus funkciókkal rezdülő test, a
Leib, mely a lélek, a Seele, ellenpárja. Így könnyen beláthatjuk,
hogy Freud a zsidó vallás immanens rasszisztikus implikációi alapján,
melyek más monoteisztikus vallásokba is átkerültek, a zsidó testből
vezeti le a zsidó szellemet. Amit viszont kutatott, az a lélek volt,
de egy Leib nélküli lélek. Amit mi lelkiismeretnek tartunk, a németek
nyelvében ez a minden tudás tudása, a Gewissen, az Freudnál egy morális
Fölöttes-Én instanciaként fungál. Ez nem a szív és a Selbstbezug
kérdése, hanem a bevésett erkölcsé és előírt törvényé, mint
ahogy a monoteisztikus vallások is a szív ügyét, s főleg a lelkiismereti
döntést és függetlenséget, szerelmet és az engedetlenség gondolatát
is bálványimádásnak tartják. Itt nem érvényes az etika elsődlegessége
a morállal szemben. Csak a felvilágosult jogállam teremtett itt rendet
a bírói függetlenség és lelkiismeretesség követelményével vagy
a polgári engedetlenség jogának elismerésével. Ezek alapján úgy
gondolom, hogy Freud nárcisztikus egyensúlyában az akkulturáció folytán
kialakult zsidó identitás-relativálódás miatt erős feszültségek
jelentek meg, amit az ideális én (Ideal-ich) ellen-azonosulásával stabilizált.
A közismerten kényszeres Fölöttes Én-je és ambiciózus énideálja
további disztorziót hozott létre, ami viszont az alkotói folyamatokra
és gyűjtői szenvedélyére volt elimináló hatással. A
„zsidó természet” ezen metafizikai test-lélek hasítása vonalán
halad tovább a freudi levél szövege is: „És ehhez társult nemsokára
annak a belátása is, hogy én egyedül csak a zsidó természetemnek
köszönhetem azon két tulajdonságomat, melyek nehéz életutamon számomra
elengedhetetlenné (v. nélkülözhetetlenné) váltak. Épp azért, mert
zsidó voltam, voltam mentes számos olyan előítélettől, mely másokat
intellektusuk használatában korlátozott, zsidóként készültem fel
arra, hogy ellenzéki legyek, és hogy a „kompakt többség” egyetértésére
nem volt szükségem. Így lettem tehát Önök egyike, kivettem részemet
humanitárius és nemzeti érdekeikből, találtam Önök között barátokra,
és döntően meghatároztam azt a néhány barátot, akik mellettem maradtak,
hogy lépjenek be Egyesületünkbe.” Ebben
a szövegrészben hallunk arról, hogy Freud mit is gondol a saját zsidó
identitásáról mint bensőségességről, amit itt a lelki konstitúcióval
kapcsolatban „zsidó természeté”-nek nevez. Egyértelmű a szövegből,
hogy egy nominális identásképből vagy felfogásból indul ki. A dolog
bökkenője, hogy a tulajdonság és jellegzetesség birtoklása nem jelenti
még léti jelenlétét, mint ahogy valaki nem attól nő, hogy jellegzetes
nemi szervei vannak, vagy asszony, mert férje van, hanem ezeket ki kell
alakítania az életvilág viszonyaiban. Freud pedig azt mondja magáról,
hogy ez a „zsidó természet” neki két tulajdonságot, jellegzetességet,
azaz nominális markert tudott biztosítani. Az egyik ilyen tulajdonság
az, hogy neki nem voltak olyan előítéletei, mint a többségnek, nem
osztotta a többség konszenzusát. Hogy más előítéleteinek kellettek
lennie, azt csak feltételezhetjük, mivel előítéletek vizsgálata nélkül
nem lehet sem hipotézist feltenni, sem ítéletet hozni, tanultuk Gadamer
hermeneutikájában. Freud azt mondja, hogy neki nem voltak olyan előítéletei,
mint a többségnek. S ezzel a mondással egy kisebbségbe sorolja
be magát egy többséggel szemben. Ugyanerről már korábban kimutattam,
hogy ez nominalizmus, és az identitás-differencia logikájából jön.
Ugyanis nem azt mondja, hogy ő más, és a másikak is mások, ami az
általam javasolt divergencia gondolatból következne. Az
előítélet-negációval kapcsolatban felemlít Freud még egy újabb
negációt is, az ellenzékiség fogalmát, és pedig a már kifejtett
identitás-differencia gondolaton belül, a többséggel szembenálló
negációra épített kisebbségi identitás elvét. Freud a negáció
nagy mestere volt, mert identitáslogikája kétértékű logikára alapoz,
mely kerüli az implikációt. A negáció azonban csak akkor tud identitást
teremteni, ha azt gondolnánk, hogy itt a választás esete áll fenn.
A primér identitás viszont nem a választás, hanem az Entschiedenheit,
a határozottság és nyíltság érzeteinek következménye. A jog és
a vallás testiség modellje ezzel szemben úgy kezeli az identitás kérdését,
mintha az egy adott-kapott valami lenne, és ennek az elvnek dologias kötelezvényei
vannak. Amiből következik a kérdésesség minden esetében, hogy a morál
az etika fölött áll[7].
A freudi modell is jól passzol a vallásos zsidó identitás kiválasztottsági
lemmájához. Ez azt is takarja, hogy az ilyen személy kénytelen azt
hinni, hogy mások identitása hamis, és a mienk lenne a helyes. Ez az
álláspont viszont az értékek harcában előbb-utóbb bizalmatlansághoz
és háborúhoz vezet. Jól láthatjuk ezt a radikális Leibowitz írásaiban.
Ezek alapján megerősíteni látom azt a feltételezésemet, hogy Freud
igenis egy nominális identitáselmélettel, egy binér logikával és
egy vallási implikációval operált, a van vagy nincs, az egész vagy
semmi elve alapján. Valószínűleg ezért látta a nem-zsidókat is „kompakt
többség”-ként, valahogy úgy, mint Canetti, „tömegként”. Ezért
úgy gondolnám, hogy a polgárosodó és a reform zsidóság szellemi
áramlásától befolyásolt Freud identitásfejlődésében a tudattalan
ellenazonosulás igen fontos identitásképző elem volt, és a
zsidónak vallottsága egy szekunder identitássá relativálódott. Ezt
a mozzanatot emelte ki Sartre is az antiszemitizmus-tanulmányában az
akkulturált zsidósággal kapcsolatban. Csak így tudom elgondolni pl.
azt a tényt is, hogy miért nem ír Freud nyíltabban Schopenhauerről,
Nietzschéről, vagy a német idealizmus más tagjairól, nagy elődeiről,
és miért lappang nála, éppúgy, mint Tausknál[8]
és körének más tagjánál is, Spinoza etikának nevezett morálfilozófiája. Identitás-relativálás Több
teljesen asszimilálódott ateista zsidó barátom van nekem is, valamikori
amerikai és francia származással, akikben csak akkor motoszkál a zsidóságuk,
ha hirtelen leértékelve vagy üldözve érzik magukat. Gyerekeik életében
a zsidósághoz való tartozás már csak valami legendás háttér. Néha
viccelnek is ezzel, és kitalálnak valami kvázi-antiszemita tartást,
hogy erősen relativált, vagy másodlagossá, sőt mellékessé vált
zsidó identitásérzésüket „csak úgy viccből” az öniróniában
reaktiválják. Ugyanezt látom Németország más asszimilálódó csoportjai
körében is. Én már rég levetettem ministráns köntösömet, őseim
hitét, mint azok is a pogány magyarok imáinak maradványait csak az
élet nagy óráiban, a kétségbeesés idején kaparták elő a láda
fiából. Én már nem is ismerem ezeket az öntőasszonyos énekeket[9].
A reminiszcenciák itt-ott, amott felütik fejüket, s megmosolygom magamat.
Belenyugodtam már régen abba, hogy elvesztettem a hazámat és a hazám
engemet. Így fiaim is bütykölnek időnkint az asszimilációt kísérő,
az ellentéteket és különféleségeket egyesíteni akaró, és a másodlagosságot
színező szintjére került keresztény vagy magyar identitáselemükkel.
De valójában ezek hitetlenségben felnőtt német srácok lettek, annak
minden implikációjával és terhével. S ez jól is van így, mert a
színező magyar és keresztény lényeg mozgásban van, és kihat arra,
hogy egy erős identitást képezzenek aszerint, ami a saját út megtalálása
közepette belőlük érvényre jut. De csak eladdig megy ez a komoly játék,
amíg nem lesz ebből a játékból és próbálgatásból vagy feljátszásból,
amit identitás-relativálásnak neveznék, paranoia vagy háború, mert
a tévelygésben alulmaradottak, a megszégyenültek és mások könnyen
arra a gondolatra jutnak, hogy eljátszottak valamilyen értéket, amit
egy csapásra vissza kellene nyerniük. Ez egy irracionális gondolatbetörés,
abban a reményben, hogy ez kihúzná őket a csávából. Ismerjük ezt
itt Nyugaton a talajtalan bevándorlók között, s láttam ennek jelét
nemrégen a félerősek magyarkodásakor. Jó lenne, ha utódaink egy ilyen
együgyű badarságra nem jutnának. Ha egy társadalmilag élő rendszerben
valami anakronisztikus felmagasztalt identitáselemet, ami permanensen
elhalóban van, mégis meg akarnánk alaphagyománynak tartani vagy tartatni,
az a veszély fenyeget, hogy az az egymást követő generációk sorában
már csak egy látens és legendásan relativált, tartalom nélküli formális
érték, azaz a differenciát hangsúlyozó normatíva lesz, és ez a nem-fenntarthatóság
befelé, az Én-ben vagy a mi-ben, a csődösség érzetét keltheti. Egy
ilyen állapotban könnyen fellobban a hamis Selbstben való csalódottság
nyomán az öngyűlölet és a másikat vagy magunkat hibáztató nárcisztikus
destrukció. Hisz ahol az otthonosságra berendezkedtünk, ott olyanná
válik a családtörténeti identitás magja, mint az otthoni környezet
döntő mentalitása, s a korábbi, bevándorlás vagy asszimiláció előtti,
régebbi főelem az újat csak színezni tudja. Ez nem azért van, mert
a többség ezt akarja, hanem mert a környezet egy történelmi környezet,
a természetnek, ami minket befogad, megvan a maga történetisége és
atmoszférája és más, a bensőnket átformáló ereje. Az érvényét
vesztett heimisch[10],
a hazai ténylegesen átformálódik előbb valami, eleinte magunknak is
furcsa keverékké vagy magunkban átmenetileg elidegenített titokzatossá.
Akárhogy ápoljuk is a magunkkal hozottat, az áthagyományozottat, vagy
éppen sine curaként, esetleg securaként kezeljük, ez csak egy reminiszcencia
lesz. Elég fűszer az új főzetekben. Azért
apellálok a harmadik út, a kölcsönös közeledés, a Zweieinigkeit
mellett, mely, Derrida szójárását követve, a vendéglátó és a vendég
kölcsönös előnyére szolgál akkor, ha a lakoma menyegzős ünnepek
sorát hozza. Ezzel, egy kozmopolita világvárosban élve, minden visszásság
és korszellem ellenére igen jó tapasztalatom van. A lényeg nem vesz
el, hanem átformálódik, és új erőre kapva az átformálódás igazsága
a mindenkori primer identitás élettörténetiségében megújult erőre
kap. Ehhez persze egy kölcsönös rokonszenv, lojalitás és etikai tartás
kifejlesztése, sőt néha az engedetlenség praxisa is szükséges. Freud
idézett levelében még arról számolt be, hogy neki zsidó barátai
voltak, akiknek ajánlotta, hogy lépjenek be a B´nai B´rith Egyesületbe.
Ugyanez folyt le a pszichoanalitikus mozgalmon belül is. Az első generáció
Pszichoanalitikus Társasága, a maga Titkos Bizottságával és az egyes
csoportok titkos körleveleivel tényleg egy ilyen lelkes, érdekvédő
zsidó csapat volt. Megannyi antiszemita támadást, féltékenységet
és rosszakaratot kellett leküzdeniük. A második és harmadik generáció
is még egy fura ortodoxiáról szeretett volna beszélni, és valahol
az ambivalens háttérben, a Freud Archívumban és a Foundation peremén
folyt a zsidó géniusz mitikus kultusza. De ezzel az idegenkedéssel és
titokzatossággal többet ártottak a pszichoanalízis ügyének, mint
használtak. Szerencsére ennek a révületnek lassan vége van, a pszichoanalitikus
mozgalomban találkoztak a népek és a felekezetek, és a hitetlenség
gyakorlata, azaz a tudomány és nem a hit lett a fő dolog. Ma már világszerte
nem azon dolgozik a pszichoanalitikusok többsége, hogy a freudizmus ősi
hitét, mint numinózus magot plántálja át a következő generációba,
hanem azon, hogy a pszichoanalitikus identitás eszméjét és a változatlanul
aktuális és radikális, de átformálódott és nyitott analitikus eszmeiségét
és gyakorlatát átmentse új századunkba. Ez pedig szerintem csak azt
jelentheti, hogy azokon a pontokon, ahol éppen tevékenykedünk, az egyetemek
tudományos és művészeti fakultásainak másságával párbeszédet
folytatunk, és saját identitásunk történetiségének folyamatos revíziójával
radikális és felvilágosító tartásunkkal önmagunkat és másokat,
kultúránkat és barbárságunkat alkotói módon és szabadon megkérdőjelezzük
ott, ahol az túlhaladott. Jelenünk csak akkor lesz a jövőben, ha a
múlt és a jövő közötti diakrónia ebből a szellemből és eszmeiségből
és a tévelygésekből levont tanúságokból keletkezett vagy kidolgozott
új gondolatokkal és művekkel telítődik. Minden más, az időtanúságot
mellőző gyakorlat és spekuláció ellaposodna egy folklorisztikus szájhagyománnyá,
meg egy kiürült legendaszövéssé, és idővel az egész valami misztikus
varázserő tudatába torkollana. Bibliográfia JÁDI
Ferenc „Megérte-m” Thalassa,
1991. 2. „Emlékszemek” Thalassa,
1992. 2. Halálnak
halaláal holz Thalassa,
1994. 1-2.
Aki van, kíván (Jacques Lacan és Courbet "A világ eredete" címû festménye). Thalassa,
1996. 1.
„Regressionszug a Thalassában” Thalassa,
1999. 2-3. [3]
S. Freud: Das Unheimliche (1919): GW. Bd. 12. 227-268. (Magyarul: A
kísérteties. Ford. Bókay Antal és Erős Ferenc. In: Pszichoanalízis
és irodalomtudomány. Szöveggyûjtemény, szerk. Bókay Antal és
Erős Ferenc. Filum, Bp. 1998. 65-82.) Itt: „Tehát a heimlich egy olyan
szó, mely a jelentését egy ambivalencia alapján addig fejleszti ki,
míg végülis ellentétével az unheimlich-hel egybeesik. Az unheimlich
a heimlich valamilyen formája.” De ugyanez már olvasható a Grimm testvérek
híres szótárában is: Deutsches Wörterbuch. Bd. IV/II. Hirzel, Leipzig
1877, 879-881.o.
[5]
S. Freud. Die Innenwelt. GW. Bd. 17. 136-8.. Magyarul A pszichoanalízis
foglalata IX. rész. A belső világ. In: Uő.: Esszék, Gondolat, Budapest
1982, 40774. o.
[7]Erről
a kérdésről ld. még P. Ricoeur: Ethik und Moral, In: U.ö.: Vom Text
zur Person. Hermeneutische Aufsätze (1970-1999), Meiner, Hamburg 2005,
251-267.o.
[8]
F. Jádi: Die Unbilden eines Denkapparates. Tausks psychoanalytische Hypothese
zur Metapsychologie der Schizophrenie. In T. Röske (Hsgb.): Der Luftwebstuhl
und andere gefährliche Beeinflussungsmaschinen, 2006, in press.
[9]
v.ö. F. Jádi: In zwei Fällen. In: K. Corsepius et al. (Hsgb.): Opus
Tesselatum. Modi und Grenzgänge der Kunstwissenschaft. Olms, Hildesheim
2004., 95-104.o.
[10]Az
otthonról és a hazairól ld.: B. Waldenfels: In den Netzen der Lebenswelt.
Suhrkamp. Frankfurt am Main, 153-211.o.
Kérjük küldje el véleményét
címünkre: lettre@c3.hu
|