Az előszoba falán van egy nagy nedves folt, át kell mennem a szomszéd lakásba, megkeresni, hogy hol a baj forrása, és megoldani. Ez így nem hangzik olyan súlyosnak, aztán majd meglátjuk. Amikor valahol vizesedni kezd, soha nem lehet tudni, mikor és hogyan lesz vége. Akár jófajta, akár rosszfajta, ha valamit körbevesz a nedvesség, az mindig ambivalens, és néhány esetben végzetes is lehet. A nedvesség furcsa szó, túl sok dolog jelölésére szolgál. Intim nedvesség, nedves klíma. És ez a bizonyos betegség a falakon, amitől lepattogzik a festék, vagy lejön a tapéta, és kirajzolódik egy kisebb-nagyobb térkép, a víz bejárja a falak mélyét, amikor végre kiszabadul a csővezetékből, szerencsétlen, mindig csak arra ítélve, hogy soha ne álljon ki a sorból, és amikor mégis, nem talál mást ebben a falban, mint hulladékot és elöregedett cementet, és így lehet az, hogy a víz klausztrofóbiájából születik a nedvességnek egy újabb értelme, a fenyegető csapás, ami jelezni akarja, amennyire csak tőle telik, hogy itt van, sőt, sokszor még bűzlik is. Ha a város épületei beszélni tudnának, nem tudnánk aludni. Azért alhatunk, mert a házak könyörületesek velünk.
Ahol mi vagyunk, ott különösen. Az Eixamplénál vagyunk, egy keskeny telken épült házban, a Sagrada Familiához vezető utcában, egy bérelt lakásban. A nedvesség tönkreteszi a falat, most éppen az előszobafalat. Pedig jó kis vakolat van rajta. A tulajdonost nem lesz könnyű megtalálni, legalábbis ezt súgja valami az agyamban, vagy talán a belemben. Vagyis kalandra fel, lássuk, kivel tudok beszélni a szomszéd ajtó mögött, amit most, hogy jobban belegondolok, soha nem láttam nyitva. Igaz, az épület ajtaján sem láttam se kimenni, se bejönni senkit. Nem, azért ne túlozzunk, egyszer-kétszer láttam a postást, ami jó jel: nem valami elhagyatott, lakatlan telken vagyunk. Na, lássuk. Megnyomok minden gombot, amit találok. Csak a csend felel, aztán olyan két perc elteltével egy éles, mogorva hang, meglepődik, amikor közlöm, hogy én a szomszéd vagyok. Aztán amikor elmondom, mi járatban vagyok, sóhajtozik. Kinyitja az ajtót. Később megtudom, hogy ő Encarna, egy öreg, vak, kövér, kiabálós, minden lében kanál, de azért szívélyes özvegyasszony. Mindent tud a házról, és vakon is mindent lát.
 

Nem lesz egyszerű eljutni odáig, ahol a hanghoz tartozó test, Encarna teste lakik. A lépcső egy váratlan kirándulást juttat az eszembe, amit a múlt héten tettem a Puigperdóson, ami egy kopasz, sziklás hegy, ahogy a neve is mutatja, úgy másztam fel a csúcsáig, teljesen kifulladva, én, akinek kifejezetten gyenge a szívem, mint aki valójában nem is akarja a dolgot, mindenféle előrelátás nélkül, mint aki úgy gondolja, sétál egyet, aztán félúton rájön, hogy belement valamibe, amiből már nincs visszaút, és amivel már csak megfelelő makacssággal és önbizalommal lehet szembenézni. Talán pont a feljutás nehézségei miatt a lefelé út viszont lenyűgöző tapasztalat volt, még most is látom magam előtt, az emlékezetem most is a szemem elé vetíti, akár egy filmet. Tudom, hogy a kirándulók és hegymászók azt mondják, minél nehezebb felmászni, annál nagyobb elégedettséggel tölt el a visszaút, de mivel én nem vagyok sem egyik, sem másik, én épp csak sétálni indultam arra a kisebb fajta hegyre, ami lentről nézve teljesen ártalmatlannak látszott, mint aminek a tetején az ember néhány ugrással ott terem. Úgy kellett felmásznom tehát, hogy be voltam csapva, de ehhez képest teljes nyugalommal ereszkedtem le, a reveláció érzésével. Besötétedett, az öntudatlanságom és a büszkeségem nem engedte, hogy hamarabb visszaforduljak, az út mentén a kövek átvették a holdfény tónusát, ilyet eddig csak képen láttam, mindig is borzasztóan tetszett, és most, hogy itt volt előttem, annyira összezavarta a festményekről való emlékeimet, hogy el is felejtettem, hogy eltévedtem – pedig majdnem –, és valamiféle belső tájra érkeztem, amit csak így tudtam megismerni. A hold aznap éjjel nagylelkű volt velem, elnyerte a bizalmam, így irányított, hogy csak tovább, tovább, nehogy megakadályozzon utamban az éjszakától való félelem. Egyáltalán nem hittem az egészben, csupán a városlakók egyes számú kötelessége vitt előre, miszerint soha nem szabad elgyengülni. Miután jó ideig ide-oda járkáltam, végül leereszkedtem egy ösvényen, ami az országútra vitt. Csend, száműzetés, fortély, eszembe jutott a régi premissza, és hálás voltam érte, talán ennek a valószínűtlenségnek az érzékisége miatt, és mert teljesen kimerültnek éreztem magam, akkor, amikor már elmúlt a veszély.
 

Még napokig fájt a lábam a sziklás hegy megmászása, és a lemászás miatt. Aztán lassan kezdett elmúlni, de most újra érzem, olyan erősen, mint annak az estének a másnapján. A lépcsőfokok, amiken fel kell mennem, még magasabbak és szűkebbek, mint amikhez a saját házamban szoktam, pedig azok sem túl barátságosak. Megállok az első fordulóban. A falon a kezemnél van egy nyíl, nem festve, hanem térben, hogy jobban lehessen látni, a villanykapcsolót jelzi, amit bizonyára újra meg kell majd nyomnom, ha befejeztem a zihálást. A nyíl mellett, tőlem balra egy sötét folyosó látszik. Kíváncsi lennék, hová vezet, de most sürgősebb, hogy a végére járjak ennek a vizesedés históriának. Tovább megyek felfelé, zihálva. Szorongásomat, amiért nem kapok rendesen levegőt, azzal igyekszem enyhíteni, hogy az Eixample épületeire gondolok, amik nincsenek benne a modernista útikönyvekben. Képzeletben mértéket veszek a lépcső szélességéről, ez a helykihasználás maga a csoda, aki tervezte, előre látta a jövőt. A lépcsőfokok csodálatos összhangja a térben. Legalábbis az első fordulóig, de feltételezem, hogy egészen a legtetejéig. Senki sem ismerte fel eddig a tulajdonos vagy az építésvezető érdemeit, aki megalkotta a városi hegymászás mintapéldányát. A lépcsőház sokkal tisztább, mint az enyém, olyan, mintha most festették volna ki. Viszont az emeletek számozását elfelejtették felfesteni, vagy bármi más módon jelezni, a festők az aprólékos munkával lehettek elfoglalva, vagy lehet, hogy a tulajdonosok, akik amúgy sincsenek itt soha, elfelejtették kifizetni, végül is a lakók úgyis tudják, ki hányadikon lakik: ebből a szempontból a városiak nem maradnak el a vidékiektől, akik meg az utakat nem jelölik, nekem viszont fogalmam sincs, hogy most még a félemeleten vagyok, vagy ez már az első, esetleg a második, vagy hogy mikor érek a harmadikra. 
Megállok a következő fordulóban, mélyeket lélegzem, ami most nagyon jól esik. Bármikor, bárhol van rá ok, hogy elmerengjünk a gyötrelmeinken, még itt is. A szegély színét jól eltalálták, tetszetős, mély bordó. Hasonló ahhoz, amit Christine választott a konyhába, és amit olyan rövid ideig nézhetett. Ha hallgattam volna rá, amikor mondta, hogy hullik a vakolat az előszobában, most nem kellene a vizesedéssel bajlódnom, de kár ezen siránkozni, ő már nincs itt, a nedvesség viszont igen, most mindent be kell vetni, a krízist le kell győzni, ez most a legfontosabb.
Az utolsó napokban Christine sokat beszélt arról, milyen rondák ezek az új házak, új lakások, azon zsörtölődött, milyen kevés az erkély, és hogy a homlokzatokon nincs relief. Arról beszéltünk, hogyan zajlik az építkezés a városban, mintha nem lett volna semmi ennél fontosabb, vagy mintha – most már látom – azzal, hogy a városban zajló változásokról beszélünk, valójában a betegségről beszéltünk, ami őt szépen lassan felemésztette, engem pedig teljesen összezavart. Ő, aki haldoklott, az erkélyek múltjára és jelenére gondolt, miközben én, aki túléltem őt, az Eixample düledező, szomorú épületeire gondoltam, és a város elhagyatott házaira.
Azokkal a fantáziátlan és monoton építészeti megoldásokkal, amiket manapság látni, szerinte merényletet hajtanak végre a zeneiség ellen. Azt mondogatta mindig, hogy a formák és díszítések a városi házakon azért kellenek, mert az építészet így kerülhet közelebb a zenéhez, és nekünk, embereknek, az, hogy elhisszük, hogy saját életteret alakíthatunk ki magunknak az olyan, mint hogy mindenkinek van egy dallama, egy balladája, egy áriája, vagy egy bluesa, ami csak az övé. Vagy a csend, két dallam között.
Christine megrögzött modernista volt. Mellette az én modernizmusom legfeljebb szarkasztikusnak mondható. Néha azt mondtam neki, hogy dekadens, de valójában nem volt az, az ő érzékenysége és érzelmei függetlenek voltak mindenféle divattól. Az ő dühe a hamis elit ellen irányult, akik szerinte tönkretették a kézművesek emlékezetét. Ha valaki a kedvében akart járni, és meghallgatta az érveket, intuíciókat, megoldásokat, kötelezettségeket, amiket az ízlése szerint szavakra fordított, láthatta, hogyan folytat párbeszédet az embertelen felhőkarcolókkal, amik úgy elszaporodtak a városban: igen, belülről fényesek vagytok, és első látásra biztosan kellemes benyomást keltetek a lakókban, látogatókban, vevőkben, dolgozókban, de ránézésre förtelmesek vagytok, nem a gyönyörködtetésre teremtettek benneteket, nem is akartok gyönyörködtetni, ti csak azt akarjátok, hogy ki-be járkáljanak az emberek, nem akartok gyökeret ereszteni, ugyanúgy, ahogy nem akartok erkélyeket sem, és nem akartok könyöklőt az ablakokra, mert nem akartok tudni semmit a külvilágról, és nem akarjátok, hogy aki bennetek lakik, az bármit is lásson rajtatok kívül, de nem jó politika ez, túl nagy hangsúly esik az utcai életre. 
Mióta ő halott, az embereket elnémító és elszigetelő megoldások az óvárosba is eljutottak, ahol kitöltötték az üres helyeket (azt mondják az építészek) lakhatatlan házak helyett hosszába rácsos ablakú épületekkel, – a rácsok alumíniumból vannak, mert az nem hagy nyomot – amiktől nem lehet sem ruhát teregetni, sem belátni mások ablakán, és képzelődni, hogy ők vajon milyen életet élhetnek, sem a szomszédnak átkiabálni, és közügyekről pletykálni.
Kíváncsi vagyok, mit szólna Christine ehhez a szegélyhez, ami végigfut a lépcsőházban, itt a második fordulónál, ahol megálltam pihenni. A tüdőm visszaállt a rendes ritmusba, én pedig a szegélyt néztem, a stukkós díszítést a festők kihagyták, vigyáztak rá, a festés hiánya erőteljesen hozzájárult a tisztaság és gondosság érzetéhez. A kézművesek emlékezete itt tényleg jelen volt, sőt, egész kis csodát teremtett ide, hogy az ember lépcsőmászás közben feltöltődjön: egy gondosan festett szegély, ebben az ördögi lépcsőházban, ami olyan, mint egy labirintus, ahol elvesztek az emeletek.
- Ha lekapcsolódik a villany, a kulcs a folyosón van, ahogy elindulsz a harmadik ajtó felé. – kiabálta a hang fentről.
Felnéztem, aztán összeszedtem magam, és elindultam felfelé. Ahogy közelebb értem a hanghoz, és megláttam az öregasszonyt, megálltam, kedvetlenül ránéztem, ő pedig azt mondta:
- Jó soká értél ide!
- Nézze, mással se foglalkoztam egész nap. Azért tartott ilyen sokáig, hogy egy kicsit megvárassam. Nincs is más dolgom.
Nem vagy magadnál, gondoltam, van valami bajod, és valószínűleg ennek a nőnek a lakásában van a megoldás. De nem tehettem semmit. A felháborodásom nem csak a szavaimon érződött, hanem a tekintetemen is. Épp hogy csak megérkeztem, máris legszívesebben futva menekültem volna. Valami azt súgta, hogy a megoldás még nagyon messze van, de ugyanakkor azt is súgta valami, hogy lázadjak fel, és ez a valami aztán már nem is hagyta, hogy az énemnek az a fele érvényesüljön, amelyik meg akarta találni az öregasszonyhoz vezető utat. Ahogy Christine mondaná, az Eixample lépcsőházaiban nagyon nehéz a bölcs megfontoltság, és az ésszerűség határain belül cselekedni. Lenéztem, igyekeztem újra rendes ritmusban venni a levegőt. 
- Ugyan már, nem olyan nagy dolog. Ugye milyen tiszta a lépcsőház? Látta volna egy fél évvel ezelőtt…Te még fiatal vagy…és nem vagy vak…jól mondom?
Pokolba az öregekkel. Mielőtt bármit is mondhattam volna, mert hogy fogalmam sem volt, hogy kell-e válaszolni erre a kérdésre, vagy az öregasszony csak filozofál, ő máris folytatta.
- Mert én igen. Én vak vagyok. Naponta kétszer lemegyek, meg feljövök. Megveszem, amit meg tudok venni, aztán hazajövök – kiabálta -. Amikor még itt volt a férjem, ő ment, de most már nincs itt, most már én csinálok mindent. Na de lássuk csak, miért is jöttél? Mi történt? 
Megveszem, amit meg tudok venni, ezt mondta. A mondat visszhangzott a szűk folyosón. Néztem az arcát, óvatosan, ahogyan általában a vakokra nézünk, mintha nem tudnánk elhinni, hogy nem látnak minket, talán mert végül is így vagy úgy, van amelyik vak mégiscsak lát. Az öregasszony arckifejezése nem volt túl bizalomgerjesztő. Egy fordulóban álltunk, amit a felső emelet ablaka világított meg. Látni lehetett a tetőre nyíló ajtót. Belekezdtem, hogy részletesen elmagyarázzam a problémámat. Szédülni kezdtem. A három emelet, amit megtettem, úgy éreztem, ott maradt bennem, mint amikor a füst vagy az alkohol mámorában az ember valahogy ágyba kerül és elalszik, de nem tudja, hogyan.
- Nem mondom, hogy gyere be, mert most mostam fel – mondta a vak nő, miközben kinyitotta az ajtót, és a lakás belseje felé mutatott, ahol a szűk falak között egy pár lakott valamikor, aki szépen szaporodott. Egy napon ez a nő, még fiatalon beköltözött ide, aztán itt élte le az életét. Volt olyan, hogy öten is laktak itt. A padló apró, vörös csempével volt kirakva, átlósan, lakkal kenték le, hogy nem látszódjon, milyen régi. A felmosás miatt a padló visszatükrözte azt a kevés fényt, amit az előszoba negyvenes égője adott.
- Itt nem látszik semmiféle nedvesség a falon – folytatta – láthatod. De nálam vannak a szomszéd lakás kulcsai, én gondoskodom néhány dologról, amíg Celia dolgozik – tette még hozzá kissé kihívóan, és valami régről benne maradt, de mára ártalmatlan hiúsággal. – Ápolónő – mondta, miközben megfordult, és belépett a lakásba – sokat segített nekünk, amikor a férjem…én akkor nagyon sokat szenvedtem. Mármint a lépcsőház miatt. Akkor még nem volt kifestve és szégyelltem kihívni az orvost. Az unokám azt mondta, ő be nem teszi ide a lábát, amíg ki nem festik, és így is tett. Amikor végre eljött, addigra már eltemettük a nagyapját. Mostanában se nagyon jön… A Celia, ő igen…
A hangszíne egészen megváltozott, a kiabálós, rosszmájú, kotnyeles öregasszony most egészen elérzékenyült. Még az akcentusa is déliesre változott.
- Lehet, hogy az is segít, ha megnézem a tetőt - mondtam -, Kicsit el vagyok veszve, nem tudom, melyik lakás fala szomszédos az enyémmel, olyan ez, mint egy találós kérdés – dohogtam.
Hangosan gondolkoztam, és nem sok hiányzott hozzá, hogy kiselőadást tartsak neki az Eixample házainak nyomorúságos helyzetéről. 
- Hát persze – mondta, és odaadta a tetőre vezető ajtó kulcsát. 
Az ajtó egy függőleges fatábla volt, addig próbálkoztam, amíg végül sikerült kinyitni, és kiléphettem a tetőre. Egy szempillantás alatt egy másik labirintusban találtam magam, ott kinn a tetőn. Lehetetlen volt bármit beazonosítani. Hol a lakásom? Kik a szomszédaim? Hol az a fal, ami miatt elindultam? Ki az, aki segíthet rajtam?
 

A hely szűke fullasztó volt, annak ellenére, hogy egy öt méter széles ház tetején álltunk. A városi panoráma viszont egészen lenyűgöző volt. Annak ellenére lenyűgöző volt, hogy valójában nem sokat lehetett látni, annak ellenére, hogy a dolgok az évek alatt behálózták a szűk kilátást, ami fentről, a tetőről nyílt, és ami mindig is ott volt, mégis alig látta valaki. Szikrázó napsütés volt aznap, a déli órákban jártunk, a fejünk fölül jövő napfény elnyelte az árnyékokat. Ott álltunk mindketten árnyék nélkül, én, és a nő, aki most olyan nyugalmat árasztott, mint a lehunyt szem, vagy mint néhány középkori festmény. Az árnyék nélküli élet nem is igazán élet, mégis, amit ott láttam azon a tetőn, olyan volt, mint egy fénykép, semmi sem mozdult, az élet ilyen pillanatait meg kell őrizni. Árnyék nélküli pillanatok, a nyugalom pillanatai. Ha amikor a sziklás hegyről jöttem lefelé, láttam belülről a holdfényes tájat, akkor most itt fenn láttam a napfényes tájat is belülről, meglepően üres volt, ugyanakkor élettel teli. A tető egyik oldalának kovácsoltvas korlátja, - a kézművesek emlékezetének újabb nyoma - sem vetett árnyékot, ez senkinek a figyelmét nem kerülhette el, mint ahogy az a sietség sem, amivel megépítették még a huszadik század elején, és az sem, hogy akkor ezért mennyit fizettek, és az sem, hogy azok az anyagok, amikkel akkor dolgoztak, a vas és a fa, ma be vannak tiltva. A városi dzsumbuj mindkét oldalán a káosz és a harmónia különböző szeletei és fokai látszottak, parabola- és hagyományos antennák, szárítókötelek ruha nélkül, modernista majolikák maradványai, félig tönkrement, terrakotta korlátok, csupa olyasmi, amit csak innen lehet látni.
 

A nő eddig tiszteletben tartotta a ritmusomat, de most újra belekezdett abba, amit egyszer már elmondott:
- Itt nyoma sincs semmiféle vizesedésnek, sem nálam, sem Celiánál. Nyoma sincs.
Lehet, hogy ugrat. Nem is vak, pontosan lát mindent, és csak szórakozik velem. A tekintete nyugodt volt, és eleven, ugyanolyan eleven, vagy még elevenebb, mint az enyém, ami mellesleg teli volt dühvel. Egyre csak nőtt bennem a fenyegetettség érzése, amiért nem tudtam, mi tévő legyek. A jobb lábammal arrébb toltam egy száraz levelekkel teli cserepet, úgy, hogy közelebb legyen az öregasszonyhoz. Nem vette le rólam a néma tekintetét, de a kezével óvatosan tapogatózni kezdett. Elhúztam előle a cserepet. Bármire szívesebben gondoltam volna, mint arra, hogy van ez a probléma, amit nem tudok kivel megbeszélni. Sem a tulajdonosokkal, akik soha nem mutatkoznak, sem a biztosítási ügynökömmel, aki nem is létezik. Bemutatkoztam neki. Leengedte az ujjait. 
- Encarna. Engem Encarnának hívnak. 
- Engem meg Ramonának, - tette hozzá egy hang a lépcsőházból. 
Belépett egy másik, feketébe öltözött, mogorva, gyanakvó, láthatóan feszült nő, elment Encarna mellett, anélkül, hogy ránézett volna, engem pedig végigmért jobbról, balról, tetőtől talpig. Már alig fértünk el a tetőn. Az volt az érzésem, hogy a nőnek volt valami elintéznivalója Encarnával, és legjobb lett volna azonnal eltűnni onnan. Viszont az is lehet, hogy ő tud valamit. Nekiálltam, hogy újra elölről elmagyarázzak szépen mindent. A fekete ruhás nő félbeszakított. 
- Az egyik szomszédasszonyával ugyanez történt. Ugyanazon a falon, amiről maga is beszél. Kérdezze csak meg. Rögtön tudtuk, mit kell csinálni, mondtam a férjemnek, hogy szedje le a csempét a fürdőszobában, és meg is csináltuk. Vagyis ő csinálta meg, a férjem – elégedettség és düh keverékét hallottam ki a hangjából, amikor elismételte, hogy a férjem - . És már kész is, a dolgokat meg kell oldani, a nedvesség mindannyiunk problémája. A rosszindulata olyan szilárd volt, mint egy ellenálló terrakotta mellvéd, és olyan időtállónak tűnt, mint a kovácsoltvas emlékezete.
Encarna, aki egész eddig ura volt a helyzetnek pusztán azzal, hogy hallgatott, anélkül, hogy közbe kellett volna lépnie, most megragadta a karom, és a lépcsőház felé rángatott. Úgy mentünk el a másik nő mellett, mintha ott se lett volna. Nem elég, hogy nem oldódott meg semmi, gondoltam, ráadásul még tanúja lettem valami csúnya történetnek, amibe szerencsésnek mondhatom magam, ha nem kevernek bele. 
- Meg kell nézetnie. – szólalt meg ismét a fekete ruhás nő, most már a hátam mögül - A vizesedés itt örök probléma. A múltkor, hogy annyit esett, biztos emlékszik, a fiatalok, akik most bérelték ki az első emelet kettes lakást, vödörrel merték a vizet. Bent a lakásban, az elsőn, képzelje csak.
Úgy beszélt, mintha magunk lennénk a tetőn. 
- Igen, Encarna asszony már mesélte – hazudtam szemrebbenés nélkül. Encarna megszorította a kezem. 
A fekete ruhás lakó újra végigmért, tetőtől talpig. 
- Jóindulattal mindent meg lehet oldani.
Bólintottam, mert nem akartam újra hozzászólni, nehogy újra letegezzem. Egyszer már értésemre adta, hogy azt gondolja, nem vagyok jóindulattal iránta, mivel a vak asszonnyal tartottam, és nem kellett volna, ezért aztán ő továbbra is magázott. 
- Persze, jóindulattal, hát persze – mondta Encarna, miközben már ügyesen ment is lefelé a lépcsőn, a lakása felé. Gránát színű blúza, ahogy átsütött rajta a nap, aranyszínű mintát rajzolt a lépcsőre. Én sokkal lassabban és óvatosabban ereszkedtem le a szédületesen meredek lépcsőn, ami szerencsémre csak tíz lépcsőfokból állt. Fogalmam sincs, Encarna hogy csinálta. Kövér volt, rossz lábait lassú mozdulatokkal vonszolta, egyrészt a kora miatt, másrészt a vaksága miatt, meg a négyarasznyi lakása miatt. Eltűnt a lakás ajtaja mögött, és egy kulcscsomóval a kezében jött vissza, aztán elindult a lépcsőforduló másik ajtaja felé. 
 

Amikor Encarna kinyitotta az ajtót, mindenféle átmenet nélkül a lakásnak egy körülbelül három négyzetméteres helyiségében találtuk magunkat, ami látszólag egyszerre volt előtér, ebédlő, és nappali. Egyetlen szempillantással felmértem a lakást: egy hálószoba, egy konyha, egy mosdó, és egy kamra, vagy szekrény, amiben a lim-lomokat tarthatták, és ami az előtér-ebédlő-nappalinak egy részéből volt leválasztva. Természetes fény nem volt sehol. Az Eixamplén vannak ilyen lakások, amiknek nem nyílik ablaka a belső udvarra, és az utcára is csak a hálószobáé, amit a nyitott ajtón keresztül láthattam is. Az előtérben középen, egy kerek asztalnál harminc év körüli férfi ült, egy halom papír közt, első ránézésre nyugták, számlák vagy más könyveléssel kapcsolatos papírok lehettek. 
- Hát te mit csinálsz itt, bezárva? - kérdezte Encarna, alighogy kinyitotta az ajtót, udvariasan, és meglepődve, de engem jobban lekötött az ápolónő lakása, mint a lakótársa. Encarna utánam jött be, aztán leült egy kétszemélyes kanapéra, ami az egyik fal mellett volt. Én ott álltam az ajtó mellett, amit Encarna becsukott maga után.
- Celia jobban szereti, ha be vagyok zárva.
- Megint rohamod volt?
- Tegnap este.
- Ezek a rohamok borzasztóak, de legalább kijön minden, ami bent van, a férjem orvosa is ezt mondta. Meg aztán elmúlik, mindig elmúlik. Egyre jobban leszel, meglátod, Joan.
Egyikük sem vett tudomást rólam. Olyan bensőségesen beszélgettek - most épp a háztartásról - hogy még az én jelenlétem sem zavarhatta meg őket. Nem zavartattam magam, nem siettem sehova, türelmesen vártam, mintha ott lett volna valahol a megoldás a vizesedésre, vagy mintha a vizesedés már egyáltalán nem is lenne fontos. A szoba lágy, kékes színű tapétával volt kitapétázva, ami az asztal fölött lógó gyenge égő megvilágításában a sziklás hegyre emlékeztetett, sötétedéskor. Diszkréten végignéztem mind a négy falon. Megint a háló felé tévedt a tekintetem, a szoba olyan kicsi volt, mint egy ökölcsapás, aztán a konyhát vettem szemügyre, a repedezett, fehér csempét. Jobbra tőlem, egy zárt ajtó, biztos a mosdó, a leválasztott szekrény mellett, amiről, amikor a férfi kinyitotta, hogy teával kínáljon bennünket, láttam, hogy valójában kamra és tisztítószeres szekrény, arányosan megosztva. Miközben a férfi a konyhába ment, Encarna pedig tovább beszélt, most orvosi kérdésekről, én hátra fordultam, az ajtó felé, amin bejöttünk. Egy tükörben visszatükröződött egy aranyló fénynyaláb, ami a háló erkélye felől jött. A bejárati ajtó mellett volt egy kis méretű reprodukció, egy házat ábrázolt az erdő közepén, kívülről és belülről is meg volt világítva, de a logikai ellentmondás nem volt zavaró, inkább kompenzálásképp egyfajta békés titokzatosságot sugárzott. Éjszakai kép, mert sötétek a fák, a ház és a víz a háttérben, és nappali, mert világosak a felhők az égen, ami megkoronázza a képet. A hegy fényei, amikor sötétedik, és a napfény a tetőn, a városi horizont felett, minden benne volt abban a képben, amit, most jutott csak eszembe, egy nemrég megjelent napilap vasárnapi számából vágtak ki. Azért tették oda, a falra, hogy a szoba minden részéből lehessen látni. 
- Ő a szomszéd házban lakik, nedves a fala - mutatott be végre Encarna -. Megmutathatnád neki a lakást, azt mondja erről az emeltről jön, innen, tőletek. Tudom, hogy nem látszik semmi, Celia biztos mondta volna, de hát mit csináljunk - és körbemutatott a szobán, bíztatásképp, hogy nézzek csak körül -. Joan, mutasd meg neki a lakást.
- Én nem értek ebből az egészből semmit - mondta -, nézz csak körül.
- Lehet, hogy inkább máskor kéne átjönnöm, amikor Celia is itthon van - mondtam, hogy megkönnyítsem a helyzetét -, ma úgyis otthon dolgozom, otthon vagyok egész nap.
- Nem, ezt most kell elintézni - mondta a férfi a konyhából -, lehet, hogy igazad van.
- Tényleg? - kérdeztem reménykedve, hogy sikerül felgöngyölíteni az ügyet. - Te is észrevetted, hogy vizesedik? - nem vagyok híve a tegezésnek ismeretlen emberek között, de most nem esett nehezemre, talán az öröm miatt, hogy megtaláltam, honnan jön a nedvesség, gondoltam sietve, mintha meg kellene indokolnom. Nehéz volt leszokni róla, és áttérni a magázódásra, de megérte, mert a magázódás sok helyzetben megkönnyíti az ember dolgát. És ennek a következménye, hogy most meg nehezemre esik a tegezés. Bár nem mindig. 
- Nem, - mondta a férfi -, nem tudok semmit a vizesedésről, nem tudok semmit a problémákról. Én csak azt nézem, hogyan kellene lennie a dolgoknak, és mi az, ami hiányzik ahhoz, hogy még inkább rendben legyen minden.
Nem szóltam semmit.
- Hagyd egy kicsit ázni a teát, Joan, - mondta Encarna, aztán felém fordult.
 

Az asztalhoz ültem, és a papírokat nézegettem, amit a férfi ott hagyott szanaszét. Nem számlák voltak, nem is nyugták. Listák voltak. Orvosi és házimunkával kapcsolatos listák, de volt egy, ami különösen felkeltette az érdeklődésemet, mert nem tudtam rájönni, mi az. A listán csupa hétköznapi szó állt, de nem láttam közöttük összefüggést. Néhány lista arra vonatkozott, mi mindent kell megjavítani, kicserélni, vagy megpróbálni, az orvosságok esetében kizárni, vagy kipróbálni, vagy talán mindkettőt. Arra a listára koncentráltam, amit nem értettem. Járdák, csempék, kukák, lámpák, szemetes konténerek, üveg-, fém-, műanyag, karton- és papírgyűjtő, konténerek, egyszóval csupa hétköznapi dolog. De mi közük van egymáshoz? Iszonyatosan hosszú lista volt, két oszlopba írva is három lapot elfoglaltak a szavak. A utca szintjétől az égig minden rajta volt, kocsmák, ruhaüzletek, éttermek, közértek, iskolák, trafikok, száz forintos boltok, és más helyek, valamint a házak homlokzata, erkélyek, ablakok, miegymás.
A férfi egy tálcával, és négy csésze illatos teával jött vissza, finom, zsenge tea volt. Amíg ittuk a teát, Christinéről és az erkélyekről beszéltem nekik. A férfi figyelmesen hallgatott, és feljegyzett egy újabb szót: szegély.
Encarna átvette tőlem a szót.
- Amikor a férjemnek az első rohama volt, nagyon megijedtem. Most hiányoznak a rohamai. Kitöltötte az időt, a perceket… Az egyik gyógyszer nem volt jó neki. Kár, hogy olyan későn jöttünk rá, vagy lehet, hogy nem kell bánkódni ezen, valószínűleg nem kell - mondta, és a szemével a mi szemünk társaságát kereste, de tekintet híján csak a fejét forgatta, amitől úgy tűnt, a falon lógó reprodukcióhoz beszél, amin a ház volt az erdőben.
- Megszámolta a csempéket a lakásban, egyenként, napról napra, így vettük észre, hogy valami súlyos baja van. Nyugdíjba küldték, pedig még be sem töltötte a hatvanat, akkor kezdték előnyugdíjba küldeni az embereket. Mindig dolgozott, nyáron is, mindig. Vasárnap, amikor látta, hogy befejeztem a dolgom, sétálni mentünk. Először nem is vettem észre, ki venné észre, ki tudja, mi jár a másik fejében, amikor…
- Amikor… - bíztattam, hogy folytassa.
- Amikor valaki listákat kezd gyártani, egyiket a másik után, vagy megszámolja a csempéket.  a férfi fejezte be Encarna mondatát. 
Elvettem az egyik listát, azt, amelyiken az utcai dolgok voltak, a homlokzatosat.
- Precíz, jól szerkesztett listák, le tudok írni egy épületet tetőtől talpig, például ezt.
Christinének tetszene. Néztem azt az embert, és az volt az érzésem, jól megértették volna egymást, az erkélyek minden részlete le volt írva a listán.
 

Beszéltem Celiával még aznap délután, telefonon, amikor hazaért a San Pau kórházból, a nagy személyzeti átszervezés őt nem érintette, ezzel kezdte, mintha mi sem lenne természetesebb. A hangja meleg volt, mint általában az ápolónőké. Jó ideig beszéltünk, a telefonbeszélgetések bizalmasságával, amit gyakran a szemtől szembe beszélgetések nem tesznek lehetővé. Ezek a lakások borzasztóak, állapította meg Celia a beszélgetés egy pillanatában, ha nem lenne olyan közel a kórházhoz… A nedvesség az ő mosdójából jött, igen. Több nap is beszéltünk, mindig telefonon, ahogy a beosztása engedte. Hétről hétre, hiába próbálta elérni őket, az egyik tulajdonos család, akiknek annyi házuk van a városban, teljesen eltűntek, életjelet sem adtak magukról, az ügyet és a munkát a gondnokra bízták. Az én tulajdonosaim ugyanezt tették volna. De Celia nem hagyta magát. 
Kihasználtuk a beszélgetéseket, hogy egymás lakásának állapota iránt érdeklődjünk, és megosztottuk egymással a nézeteinket arról, hogyan használnánk ki a tereket, ha a lakás a miénk lenne, és rendelkeznénk megfelelő anyagiakkal ahhoz, hogy a saját ízlésünk és igényeink szerint alakítsuk át. Jól átgondoltuk, helyénvaló ötleteink voltak. Egyik este felolvasta azokat a dolgokat, amiket még a lépcsőházban és a tetőn kellene csinálni, Joan két listája, hisz tudod, milyen, mondta. Én pedig elmeséltem neki, hogyan újítottam fel én néhány dolgot a lakásban, saját szakállamra, erről általában nem beszélek, ez egy olyan elhatározás volt, ami kissé megijeszt, hogy kiderül, hiszen a lakás nem az enyém. De Celiának nagyon tetszett, amit meséltem, bár nekik nem futja ilyesmire, és a közeljövőben nem is várható változás e téren. De ez nem zavarta, ők továbbra is ott fognak lakni, és örült az én felújításaimnak.
Ő egy olyan nő volt, aki nem csak hallgatni volt képes, hanem olyan konkrét beszélgetéseket is lehetett folytatni vele, mint amilyenek a mieink voltak, jó úton haladt a kapcsolatunk, olyan volt, mintha a hangja a telefonban egy lámpa sugara lenne, amikor a lépcsőházban két emelet között kialszik a fény. Nem csodálom, hogy Encarna nyugodtan él a kis odújában, hogy gond nélkül jár fel és le azokon az ördögi lépcsőkön, és a vaksága ellenére ő a ház őre, amikor Celia nincs otthon, és amikor visszajön a boltból, ahol megvette, amit meg tud venni. Celia hosszan, jóízűen nevetett, amikor ezt elmondtam neki. Elképzeltem Celiát az előszoba-előtér-ebédlő-nappalijában, a telefon mellett, és az a szűk, sötét-világos kis szoba, mint az a festmény, olyan szilárdnak és biztonságosnak tűnt, mint az ápolónő, és a listás ember, akik benne laknak. Az Eixample régi, rohadó házai nem dőlnek össze, bár a város magára hagyta őket. Amikor a hulló vakolatot nézem, amit a nedvesség okozott, és ami szerencsére nem terjedt tovább, gratulálok magamnak, amiért Celiával és Joannal osztozunk ezeken a törékeny falakon.
Lehet, hogy egy napon megismerem Celiát. Már napok óta nem hívjuk egymást, nem kell. Néha eszembe jut, eszembe jutnak a szomszédaim, az, ahogyan védik magukat, de találkozni nem találkoztam velük azóta. Egészen a mai napig. Ahogy a közértből jöttem haza, és nyitottam ki a kaput, megláttam Encarnát, Joannal egymásba karolva léptek ki az utcára. Encarna dallamos hangján azt mondta: Gyerünk, menjünk, ki az utcára! Joan felnézett a homlokzatra, aztán rám nézett, elővett egy darab papírt a zsebéből, felírt egy szót, aztán azt mondta: Itt is van egy szegély. 
Röviden megemlékeztünk a falról is, szégyenlősen, ők a gyógyszertár felé vették az irányt, én meg hazamentem.
 

       BAKUCZ DÓRA FORDÍTÁSA
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu