Erős Ferenc

Freud, Ferenczi és a monarchia világa

(„valami nagyon szép…”)

Amikor 1910 elején Ferenczi Sándor pszichoanalitikus írásainak első gyűjteményes kötete, a Lélekelemzés. Értekezések a pszichoanalízis köréből címmel magyar nyelven megjelent, Freud január 14-én kelt levelében ezt tudakolta tőle: "Nem árulná el nekem, mit jelent ez az érdekes szó a címlapon (Lélekelemzés)? Biztosan valami nagyon szép dolgot" (101 F)[1]

            A fenti kérdés jól illusztrálja, hogy a „Psychoanalyse” szó magyar tükörfordítása Freud számára valami különös, romantikus, rejtelmes, egzotikus dolgot jelentett. De Freud minden bizonnyal  nemcsak a magyar nyelvnek csupán a beavatottak számára érthető, egzotikus mivoltára utalt, hanem Magyarországra is, a Robert Musil által Kákániának csúfolt Osztrák-Magyar Monarchia keleti felére, amely, noha számos történelmi, politikai és gazdasági szállal kapcsolódott Ausztriához,  Bécsből nézve sokak számára távoli, néma tartománynak, afféle „seholsincs-országnak”- tűnhetett. Ferenczi személye  Freud előtt úgy bukkant fel, mint valami váratlan tünemény, mint egy pusztában szárba szökkenő virág. "Az Ausztriához földrajzilag oly közel, de a tudomány tekintetében oly távoli Magyarország a pszichoanalízist csak egy munkatárssal – Ferenczi Sándorral –- ajándékozta meg, ám olyannal, aki felér egy egész egyesülettel" – jegyezte meg Freud  A pszichoanalitikai mozgalom történetében.[2] 1914-ben, amikor a fent idézett mű megjelent, már nem egyedül Ferenczi képviselte a  magyar pszichoanalízist, hiszen a budapesti helyi csoport már egy évvel korábban, 1913. május 19-én megalakult, neves, Freud számára sem ismeretlen személyek részvételével, mint Ignotus, Lévy Lajos, Hollós István, Radó Sándor.

Freud magyarságképe, Magyarországgal és a magyarokkal kapcsolatos attitűdje  nem sokat változott a Ferenczivel való barátság elmélyülése ellenére sem. 1918. november 18-án így ír Ferenczinek: "Szeretnék nagy rokonszenvet érezni a magyarok iránt, de ez nem sikerül nekem. Nem tudok mit kezdeni e tanulatlan nép vadságával és éretlenségével.” Majd  – távolról sem a magyar progresszió iránti rokonszenvtől  vezérelve – hozzáteszi:  „Sohasem voltam az ancien régime feltétlen híve, de kérdéses számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthető-e, hogy  a sok gróf közül a legokosabbikat [Tisza Istvánt] meggyilkolják, a legbutábbikat [Károlyi Mihályt] pedig megteszik miniszterelnöknek." (772 F) 

Ezen a magyarságképen nem sokat változtatott, hogy ugyanebben az időben egyik páciense és tisztelője, a filantróp budapesti nagyiparos tószegi Freund Antal hatalmas összeggel készült támogatni a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesületet és annak könyvkiadóját, Budapesten pedig 1918 szeptemberében Freud személyes jelenlétében nagy sikerrel tartották meg az eredetileg Breslauba, a mai Wrocławba tervezett, de a front összeomlása miatt ott már megtarthatatlan V. nemzetközi pszichoanalitikus kongresszust.  Mint Karl Abrahamnak írt egyik leveléből tudjuk, Freud 1918-ban – Freund Antal nagyvonalúságát és Ferenczi sikereit látván – azt fontolgatta, hogy a válságos időket élő Bécs helyett Budapestet teszi meg a nemzetközi pszichoanalitikus mozgalom központjának. Ez a bizonytalanság és  kétségbeesés szülte   „Ostpolitik” persze naiv ábrándnak vagy inkább képtelen ötletnek bizonyult; mint tudjuk, a mozgalom súlypontja az első világháború után  éppen ellenkezőleg, egyre nyugatabbra, Németország, majd  a nácizmus térhódításával Anglia és az Egyesült Államok felé tolódott  el. 

            Freud Magyarország-képe valószínűleg nem sokat különbözött elődeitől és kortársaitól – s ez a kép egészen a legutóbbi időkig uralta a nyugati ember gondolkodását. Eva Hoffman lengyel származású amerikai író Exit into History című könyvében, amelyen a kilencvenes évek elejének Kelet-Európájában tett utazásairól számol be, így ír: „Úgy látszik, lelkünk úgy van megalkotva, hogy szükségünk van és vágyunk egy elképzelt „másikra’ – vagy egy fényes, csábító, idealizált, vagy pedig egy sötét, vad és fenyegető másikra. Kelet-Európa e tekintetben jól kielégítette ezt a szükségletünket. Századokon át bizonyos fokig el volt vágva, elkülönítve, és – a jelentéktelen földrajzi távolság ellenére – furcsa módon ismeretlen. Évszázadokon át az egzotikusnak, a másiknak a megfelelőjeként szolgált” (1993, xi.)

             Mindenesetre nagyon érdekes, hogy Freud élete egyik legszorosabb barátságát – amelyet  ő maga "bensőséges élet‑, érzelem‑ és érdekközösségnek"   nevezett – éppen egy „seholsincs-ország”  polgárával köti, amelynek lakóit alapjában véve tanulatlan barbároknak tartja. Ferenczi persze éppoly kevéssé tekinthető „tipikus magyarnak”,  mint amennyire  Freud „tipikus osztráknak”.  Történelmi, etnikai és kulturális hátterüket tekintve mindketten a Monarchia zsidóságának azon gyorsan urbanizálódó és asszimilálódó rétegéhez tartoztak, amelynek tagjai zsenge ifjúkorukban kerültek a kisvárosból (Freiberg, Miskolc, egy-két nemzedékkel távolabb pedig Galícia, Oroszország, a zárt zsidó közösség, a stetl életvilágából) a nagyvárosi életvilágba, a nagyvárosba, ahol az üzleti élet és néhány értelmiségi pálya (így mindenekelőtt az orvosi) kínált számukra karrier- és előmeneteli lehetőséget.  Ferenczi útja a provinciális kisváros, Miskolc egyetlen gimnáziumából egyenesen a székvárosba, Bécsbe vezetett, ahol 1890 őszén, alig 17 évesen beiratkozott az orvosi fakultásra, amelynek egy jó évtizeddel korábban Freud is hallgatója volt. A Bécsben tanuló magyar diákok többségét erőteljes nemzeti érzések fűtötték, számos bécsi magyar diákegyesület működött ebben az időben Bécsben.

Identitás- és lojalitáskonfliktusok – „Jó, hogy az embernek a magyar énje mellett van még egy zsidó meg egy pszichoanalitikus énje is”

Ferenczi számára az asszimilációs törekvések fókusza, az  apai hagyományoknak megfelelően is,  a magyar kultúra (nyelv, költészet, irodalom) volt, míg ugyanezt a gyújtópontot Freudnak természetesen a német kultúra jelentette. Ferenczi zsenge ifjúkorában verseket is írt, ezeknek a verseknek a formanyelve, kifejezéskészlete, hangulata a 19. századi nemzeti romantika és romantikus szerelmi költészet legmodorosabb hagyományait idézte. A nemzeti identitást azonban mindkettőnél felülírta a Monarchia iránti hűség, a „Habsburg-patriotizmus”, amely persze korántsem volt kritikátlan, ambivalenciák és kétségek nélküli, mégis, mindketten – a Monarchia zsidóságának nagyobbik részével egyetértésben –  Stefan Zweig  kifejezésével „a  biztonság aranykoraként” élték meg az első világháború előtti időket. 

A Freud-Ferenczi levelezés igen érdekesen tükrözi azokat a forrongó és változó, ambivalenciákkal és válságokkal  áthatott identitásokat, identitás- és lojalitáskonfliktusokat, amelyek a Monarchia asszimiláns zsidó polgárságára jellemzőek voltak. Ferenczi mint „magyar” Freud számára a Másikat jelentette, ugyanakkor ez a „másság” bizonyos tekintetben azonosság volt: "bensőséges élet‑, érzelem‑ és érdekközösség", azonos hivatás, azonos elköteleződések, hasonló világfelfogás, tökéletes nyelvi és kulturális kompetencia az egymás közti kommunikációban. Ferenczi „magyarsága” azonban leveleinek német szövegén is átüt olykor; nem csupán az idézett magyar szavak, kifejezések, szólások szintjén, hanem abban is, hogy a német szövegben a magyar nyelvi gondolkodás bizonyos jegyei lelhetők fel. Feltehető, hogy az azonosságnak és a különbözőségnek ebben a köztes terében alakult kapcsolatuknak az a tragikus színezete is, amely végül a „kölcsönös analízis” kudarcában, a köztük létrejött „nyelvzavarban” csúcsosodott ki. 

            „Ma, amikor a nagy vihar rég szétzúzta, végérvényesen tudjuk, hogy a biztonságnak az a világa álomvár volt csupán” – írta Stefan Zweig  a második világháború idején A tegnap világa című könyvében (Európa, Bp. 1981, 16. old.)  Az álomvár összeomlásának kezdetekor, az első világháború kitörésének napján, 1914. június 28‑án Ferenczinek írt levelében Freud különféle aktuális szakmai és egyesületi kérdéseket taglal, de előtte még futólag megemlít egy aznapi eseményt, egy bizonyos merényletet Szarajevóban, amelynek következményei, mint írja,  "teljesen beláthatatlanok". (483 Fer) A június 28. után váltott leveleket egyfajta háborús naplónak tekinthetjük, olyan személyes dokumentumok, vallomások  sorozataként, amelyből szinte napról napra végigkövethetjük, hogyan élte meg a háború és a forradalmak mindennapjait és rendkívüli eseményeit, korábbi életviláguk átalakulását és felbomlását az Osztrák-Magyar Monarchia eme két polgára, aki hasonló világlátás és értékrend alapján, de  ugyanakkor két, meglehetősen eltérő – bécsi és budapesti – perspektívából szemlélte az eseményeket. 

            1914. augusztus 23-án Freud így ír Ferenczinek: "mint sokan mások, libidómat  egyszerre az Osztrák-Magyar Monarchiáért mozgósítottam”. Ám, teszi hozzá, "a cenzúra szigorúsága és a kis sikerek miatti felfuvalkodottság láttán egyre inkább rossz érzés kerített hatalmába”. (498 F) Bár Freud, is Ferenczi is mindvégig a szeretve gyűlölt Monarchiának  és az egyébként utált Németországnak „drukkol”, egyre élesebben kritizálják a központi hatalmak politikusait és hadvezetését. Még nagyobb gyanakvással és bizalmatlansággal szemlélik az ellenfél, az antant, Anglia, Franciaország, Oroszország, majd a háborúba belépő Amerika és az antanthoz csatlakozó Olaszország katonai és politikai  lépéseit is, beleértve a különféle békejavaslatokat és -kezdeményezéseket (például a Monarchia tekintélyét megingató Clemenceau-Czernin affért vagy Woodrow Wilson amerikai elnök békeajánlatát).  Háborús kommentárjaik, naplóik, reflexióik arról tanúskodnak, hogy – a passzív fizikai és lelki túlélésen, illetve a pszichoanalízisnek egy beláthatatlanul új világba való átmentésén túl – a legfontosabb a személyes és szakmai identitás megőrzése volt mindkettőjük számára. A háborús vereség és a Monarchia bukása mindkettőjükben gyászreakciót vált ki. 

            Az első világháború utolsó napjaiban, 1918. október 4-én a következőket írta  Freudnak: "A mi régi világunknak, legelsősorban a Globus Hungaricusnak a felbomlása nagyon érzékenyen érinti nárcizmusunkat. Jó, hogy az embernek a magyar énje mellett van még egy zsidó meg egy pszichoanalitikus énje is, amelyet ezek az események nem befolyásolnak." (760 Fer). 1918. okt. 22-i levelét pedig így kezdi, utalva arra, hogy a magyar parlamentben a román, szlovák és horvát nemzetiségi képviselők sorra jelentették be a történelmi Magyarországtól való elszakadásuk igényét: „Ezekben a napokban búcsúzom szomorúsággal a korábbi Magyarországtól. Az érzés, amely eláraszt engem, a gyászhoz hasonlatos. Azt jelenti mégiscsak, hogy az ország egy részétől, amellyel azonosultam, el kell szakadnom.” (766 Fer).  

            Freudot ugyancsak rezignációval tölti el a régi rend összeomlásának közvetlen, kísérteties élményt nyújtó tapasztalata. 1918. november 17-én így ír Ferenczinek: „A Habsburgok semmit sem hagytak hátra, csak szemétdombot. Nyugalom honol errefelé, kivéve a pályaudvarokat, de semmi sem működik. […] A helyzet állítólagos totális megváltozása ellenére a szomszédos népekhez való viszony terén semmi sem változott. A dinasztia túlságosan sok mindent elfedett; most minden csupaszon fekszik. Az új Magyarország nem áll másképpen velünk, mint a régi Ausztriával.” (772 F)

            1919. június 19-én Ferenczi lakonikus rövidséggel jelenti be  Freudnak, hogy a  Globus Hungaricus végképp megszűnt. „Elég izgalom van itt. A tegnapi nap gyásznap  volt számomra: Magyarország új (tervezett) határainak közzététele.” (815 Fer)

            Az új határok kijelölése egyébként Freudot is foglalkoztatta: 1919. március 3-i levelében, utalva az előkészületben lévő versailles-i békeszerződésre, ironikusan megjegyzi: „Ma azt tudtuk meg, hogy [mi osztrákok] nem csatlakozhatunk Németországhoz, de Dél-Tirolt átengedhetjük. Én nem vagyok hazafi, de rossz arra gondolni, hogy így majdnem az egész világ külföld lesz”. (794 F)

            Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, a történelmi Magyarország vége az illúziók, a korábbi asszimilációs stratégiák és identitás-stratégiák végét is jelentette. Pár héttel a Tanácsköztársaság bukása után, 1919. augusztus 28-án így ír Ferenczi Freudnak: „Az elviselhetetlen vörös terror után, mely mint rémálom nehezedett az ember kedélyére, most itt van nekünk a fehér. […] Ha nem tévedek, most a brutális zsidóüldözés vár ránk, magyar zsidókra. Az illúzióból, melyben felnőttünk, hogy mi »zsidó hitvallású magyarok« vagyunk, azt hiszem, a legrövidebb időn belül kiábrándítanak bennünket. A magyar antiszemitizmust – a nép jellemének megfelelően – brutálisabbnak képzelem el, mint a kicsinyes-gyűlölködő osztrákot. Hogy miként lehet majd itt élni és dolgozni, meg kell, hogy mutatkozzék hamarosan. A pszichoanalízis számára természetesen az volna a legjobb, ha teljes visszavonultságban és észrevétlenül folytatná munkáját. Személyesen ezt a traumát fel kell használnom arra, hogy levessek bizonyos, a gyermekszobából származó előítéleteket, s elfogadjam a keserű valóságot, hogy zsidóként valóban hazátlan vagyok. Az így felszabaduló libidót az összeomlásból megmentett kevés barát, a jóban-rosszban elkísérő egyedüli hűséges lélek, és a tudomány között kell elosztani. (819 Fer)

Ferenczi katonaorvosi ténykedése – „Mától fogva lóháton tartok analízisórát”

Ferenczi csaknem az egész háború alatt, 1915-től az összeomlásig katonaorvosként szolgált. E ténykedéseiről ugyancsak bőséges információt nyújtanak a levelek. Megtudjuk például, hogy mint katonatisztnek, módja volt arra, hogy a Freud-családot, amelynek életkörülményei a háborús évek alatt fokozatosan romlottak, Bécsben már régen nem kapható élelmiszerekhez juttassa, mint erre a Levelezés számos helyén utalás történik. Katonaorvosi ténykedésének egyik legismertebb, anekdotikus részlete a „lovas analízis”, amelyről 1915. február 22-én így számol be Freudnak: „Mától fogva lóháton tartok analízisórát: a parancsnokomat analizálom, aki a Galíciában szerzett fejsérülése óta neurotikus, de valójában libidóproblémái vannak. Tehát a világtörténelem első lovas analízise! Micsoda melléktermékei vannak a háborúnak! (537 Fer). 

            A  „fő termék” azonban Ferenczi számára az a „terepmunka”, amelyet a  háborús neurózisok diagnózisa és gyógykezelése terén folytatott, és amely egyben fontos hozzájárulást jelentett a a lelki traumák pszichoanalitikus  elméletének kidolgozásához is.  Jelentős részben Ferenczi erőfeszítéseinek volt köszönhető, hogy 1918 október 9-én a Monarchia  katona-egészségügyi hatóságai elrendelték az úgynevezett „idegállomások” felállítását, ahol a „háborús neurotikusokat”  „végső esetben, ha már egyéb módszerek nem jártak sikerrel,” pszichoanalízissel is gyógyíthatják. Ez a rendelet  már végrehajthatatlan volt,  hiszen ekkor  már jószerével hadsereg sem létezett, mégis, nagy elvi jelentőséggel bírt, mivel a háborús neurózisok addig szokásos „terápiájával”  szemben egy humánusabb kezelés lehetőségét villantotta fel.  

            A „harctéri sokkot” szenvedett katonák orvosi kezelése az egyik legizgalmasabb és egyben legsötétebb fejezete a modern hadviselés és a modern pszichiátria történetének. Ehhez a történethez is néhány érdekes adalékkal  szolgál a levelezés. 

            1917. november 10-én Ferenczi beszámol Freudnak arról, hogy az újpesti tartalékkórházban dolgozó egyik kollégája, egy bizonyos dr. Gonda Viktor „egyre inkább terjeszkedik itt, csodakúráiról hasábokra terjedő cikkeket irat (napilapokba), és minden naiv nép, a főhercegtől az egyetemi professzortól lefelé, a mi kórházunkba jön, hogy lássa a csodát.”  (710 Fer).

            December 13-án „félig bolond, félig szélhámos”-ként aposztrofálja Ferenczi Gonda doktort,  (716 Fer). Úgy látszik, Gondának nagy befolyása lehetett a katonai egészségügyi hatóságoknál, mert Freud két nappal az idegállomások létrehozásáról született rendelet megszületése, 1918. október 11-én így ír Ferenczinek:  „Nyakasságát, hogy csak 1 vagy 2 kipróbált segítséggel elégszik meg a psza. állomáson, messzemenően értem. Ha Gondát vagy egy másik kívülállót kényszerítik Önre, elveszett; nem engedhet.” (762 F)

            Nemrégiben a bécsi Kriegsarchivban  végzett kutatásaim során előkerült egy érdekes dokumentum, amely részletesebb képet ad Gonda dr. módszereiről.  Dr. Kemény Ignác, aM. Kir. Budapesti honvéd helyőrségi kórház  I/b,. betegosztályának  orvos főnöke 1916. október hó 21-én az alábbi jelentést küldte a kórház parancsnokságának: 

„Osztályomon eddig farádos villanykezelés 40 traumás neurósis esetében lett kipróbálva. A kórrajzok másolatát mellékelem. A 40 egyén közül 39 teljesen meggyógyult, kik között a legkülönbözőbb reszketések, járás és állás képtelenségek, süketség, némaság, nagyfokú dadogás, tic-szerű rángások az arcban, nyakon és hason, stb. voltak képviselve. 39 beteg egyszeri, legfeljebb kétszeri faradizálás és az azt követő mozgásgyakorlatozás után nyomban vagy másnap tökéletesen meggyógyult, 1 esetben eddig ismeretlen okból a villamos kezelés eredménytelen maradt. (…)

            A kezelés igen könnyű technikával jár, mit egyszeri látás után minden orvos megtanulhat és melyben osztályom orvosai már teljesen járatosak. Dr. Gonda Victor rózsahegyi osztályvezető orvosé az érdem a traumás neurózis gyógykezelésében, legelőször erős, néhány másodpercig tartó farádos áramot alkalmazni, kinek módszerét osztályom két orvosa Rózsahegyen tanulmányozta.

Hogy ezen csodával határos gyógyulás mikép jő létre, vagyis az ilyen beteg idegrendszerén az erős feszültségű farádos áram hatása alatt milyen változás történik, vajjon a suggestió, vagy az idegrendszer váratlan megrohanása (…) a fő tényező, azt még most tudományosan eldönteni nem lehet. de meddő dolog volna e fölött itt elméletekbe bocsátkozni, hiszen katonai, valamint a humanizmus szempontjából a legfőbb cél ugyis el van érve azáltal, hogy a beteg ily kezelésre nehány perc alatt meggyógyul és annak siralmas közszánalmat keltő állapota megszűnik, míg ezelőtt mint említve volt, gyógyító eszközeinek arzenáljával évekig is hiába küzdöttünk ellene. Nem utolsó helyen említendő azon anyagi előny sem, mely az államot a hosszadalmas és költséges kezelés, valamint a rokkant díj megtakarításával éri, miután az így gyógyult betegek mindegyike ismét munkaképessé, a család és társadalom hasznos tagjává válik.” 

Leveléhez Kemény dr. mellékelt néhány esetleírást is. Lássunk ezek közül néhányat.

RichterAntal 1.h.gy.e.honv. 10 hónapig volt harctéren. 1916 február havában gránát légnyomás érte, azóta beszélő képességét teljesen elvesztette. Organikus folyamatra utaló tünet nincs. Különböző kórházakban hónapokig villanyozták, beszédgyakorlatokat végeztettek vele minden eredmény nélkül. Felvételekor csak egyes hangokat bír – nagy megerőltetéssel, a nyakizmok teljes megfeszítésével – kiejteni, összefüggő szavakat nem. X/4-n egy ülésben teljesen meggyógyult.

Sági István 29.h.gy.e.npf. 16 hónapig volt a harctéren. 1915 január havában gránát eltemetette, azóta derékban meghajoltan jár. Kiegyenesedni, bot nélkül járni nem bír. Kiegyenesítési kísérletnél az izomzat görcsös összehúzódása észlelhető, amelyet erőművileg legyőzni nem lehet. Alsó végtagokon anasthesia és analgesia. X/7 egy ülésben teljesen meggyógyult.

Ignya Illés 4.h.gy.e.npf. 1915 december havában rászakadt a fedezék, azóta derékban csaknem derékszögig meggörbülten áll és jár. A hátizomzat görcsös kontrakturában, amelynek legyőzése nem sikerül. Organikus folyamatra utaló tünet nincs. IX/26 egy ülésben teljesen meggyógyult.

Schück Jakab 1.h.gy.e.npf. A párisi nagy áruház égésekor megijedt, azóta a vállakban és a jobb arcfélben állandó tic-szerű rángások. Organikus folyamatra utaló tünet nincs. X/10 két ülésben teljesen meggyógyult.

Bedov János 6.h.gy.e.hv. 1916 márciusában az olasz harctéren jobb tenyerét keresztüllőtték. Sebesülése óta ujjait mozgatni, jobb csuklóizületében dorsalflexiót végezni nem képes. Kézfejen teljes anestesia. Az ujjmozgásokat ínrövidülés akadályozza. Radialis laesiora utaló tünet nincs. X/17 egyszeri villamozásra a kézfej érzékenysége és a csukló mozgásképessége teljesen visszatért.

A Gonda-féle kezelési mód (amely természetesen nem volt új, alkalmazták a német és a francia hadseregben is) számos reakciót váltott ki. Ugyancsak a Kriegsarchivban található például a magyar királyi rokkantügyi országos orvosi felügyelő (Korányi) 1916. dec. 5-én kelt, és a hadügyi államtitkárhoz intézett levele, amely leszögezi: „A traumás neurózis gyógyítása psychikus gyógyítás,  amely csak a milieu támogató befolyása alatt járhat sikerrel A ki valaha frontmögötti kórházakat látott, tisztában van azzal, hogy azok nyugtalan légköre, az azokban uralkodó merev katonai rendszer, azok közelsége a megbetegedés helyéhez e milieu megteremtésének alig leküzdhető akadályai lesznek. (…) A ’traumás neurózis’ lényegének félreismerésén alapszik a gyógyulásban való ama túlzott hit, a melyből kiindulva azt javasolják, hogy a gyógyult betegek szabadságot ne kapjanak és harczvonali szolgálatra rendeltessenek vissza”.

            Hosszú időbe telt, amíg Kákánia bürokráciáján áthatolt az a felismerés, hogy a harctéri sokkot szenvedett katonáknak nem áramütésekre, hanem pszichoterápiás kezelésre van szükség. Ez azonban már nem segíthetett a háborúba lelkileg belerokkant katonák százezrein. A háborús neurózisok problémája egyébként a háború után, 1920-ban ismét előtérbe került Ausztriában. Julius Wagner-Jauregg bécsi ideggyógyász-professzort azzal vádolták, hogy a vezetése alatt álló intézményben durván, sőt kegyetlenül bántak a háborús neurotikusokkal. Vizsgálóbizottságot hoztak létre, amelyben Freud – aki szakértőként vett részt ebben  – felemás módon ugyan, de megvédte Wagner-Jauregget. 

         Karl Kraus írja a katonaorvosokról: „Ha ezek nem küldtek volna a pokol kínjába millió és millió dacoló lelket, ha csak egy nyavalyatörőset küldtek volna a kínok kínjába, ha csak egyetlen akasztófának adtak volna dolgot s nem tízezernek,  ha orvosi tudományuk csak egyetlen sebesültet foltozott volna össze, hogy új sebekre küldje a harctéren, ha ebben a háborúban más szó nem esett volna, mint ama ezredorvosé, aki idegvonaglásban szenvedő katonáknak a pergőtűzet ajánlotta volna, akkor is a pokolra valók volnának valamennyien…” 

(Búcsúztató. Halotti ének az Osztrák-Magyar Monarkia fölött. Kultúra Rt., Bp. 1919. 68. old. Szini Gyula fordítása.)

Biblográfia

ERŐS Ferenc

Analitikus szociálpszichológia: Történeti és elméleti tanulmányok

Új Mandátum, 2001

Az identitαs labirintusai

Janus –Osiris, 2001

Kultuszok a pszichoanalízis történetében

Jószöveg Műhely, 2004

„A leghosszabb gyűlölet”

BUKSZ, 2001. 2.

(Csabai Mártával)
Testhatárok és énhatárok : Az identitás változő keretei

 Jószöveg Műhely, 2000

”Ferenczi Sándor és kora”

in: (Erős Ferenc szerk)
Ferenczi Sándor 

Új Mandátum, 2000

„A narratív fordulat”

in: (Erős Ferenc szerk)
Az elbeszélés az élmények kulturális és klinikai elemzésében 

Akadémiai, 2004

(szerk. Kovács Annával és Haynal Andréval)
Sigmund Freud-Ferenczi Sándor

Levelezés 1-3.

Thalassa Alapítvány –Pólya Kiadó, 2000-2004

(szerk)

Sigmund Freud

Válogatás az életműből

Európa, 2003

(szerk. Ritter Andreával)

A megtalált nyelv: Magyar származású pszichoanalitikusok munkái 

Új Mandátum, 2001

(szerk. Csabai Mártával)
Test-beszédek: Hétköznapi és tudományos diskurzusok a testről

Új Mandátum, 2002


 
 

 



[1] A  levélrészletek utáni számok a magyar kiadás  levél-számaira utalnak, a betűjelek pedig a levél írójára: F = Freud, Fer = Ferenczi. (Sigmund Freud – Ferenczi Sándor: Levelezés. I/1. – III/2. köt. Thalassa Alapítvány – Pólya Kiadó, Bp. 2000 – 2005.)
[2] In: Önéletrajzi írások. Cserépfalvi, Bp. 1993, 65-117.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu