Jaume Cabréval Faluba Kálmán beszélget
Katalónia olyan is lehetett volna, mint Portugália
(Az alárendelt kétnyelvűség állapotában élünk)

A XIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak Spanyolország volt a díszvendége, és ebből az alkalomból, más neves szerzők mellett Budapestre látogatott a katalán Jaume Cabré is. Az alábbi interjút 2006. április 22-én, Faluba Kálmán, az ELTE Spanyol Tanszékének vezetője készítette az íróval, az Európa Könyvkiadó szombati matiné-rendezvényén.

FALUBA KÁLMÁN: Jaume Cabré legújabb regénye, A Pamano zúgása, amely katalánul 2004 elején, magyar fordításban pedig a napokban jelent meg, annak az immár tekintélyes és elismert életműnek a része, amelyből a magyar olvasóközönség is ismerheti az Őméltósága és Az eunuch árnyéka című regényeket. Mindenekelőtt arra kérem ennek a terjedelmes műnek a szerzőjét (a magyar változat több, mint nyolcszáz oldalas), hogy helyezze el A Pamano zúgását regényírói munkássága folyamatában.

JAUME CABRÉ: Ez a legutóbb megjelent regényem. Számomra minden regény új kaland, annak ellenére, hogy úgy veszem észre, egy sor kifejezőelemet és stílusjegyet, amelyekre korábbi műveimben találtam rá, újra és újra felhasználok, lassanként kialakítva azt a “stilisztikai leleménygyűjteményt”, amely részét alkotja annak, amit az én egyéni hangomnak nevezhetnénk. Főként olyan elemekre gondolok, mint a narrátor és a szereplők hangját keverő stílus egyre intenzívebb használata, az elbeszélő személyének nem hagyományos kezelése, vagy a folytonosan változó nézőpont alkalmazása. A narrátor ezekben a regényekben nem steril kívülálló, hanem hatnak rá a szereplők, sőt azok az élethelyzetek is, amelyekbe kerülnek. Így aztán, ha pontos választ kívánok adni a kérdésre, azt mondhatom, hogy ebben a regényben érhető tetten a pillanatnyi írói stílusom. Sok minden más mellett, természetesen.

F. K. Jaume Cabré Barcelonában született, és a katalán főváros közelében lakik. A Pamano zúgása viszont elsősorban a Pireneusok Barcelonától távol eső völgyeiben játszódik, olyan tájon, amelyet az író döbbenetes földrajzi pontossággal ábrázol. Honnan ered ennek, a szerző magánéletétől oly távoli valóságnak ez a kimerítő ismerete?

J. C. Annyira azért nem távoli, mert Katalónia viszonylag kis ország. Hazám egyik érdekessége, hogy néhány négyzetkilométeren belül igen különböző tájak váltakozhatnak, a szentjánoskenyérfás, olajfaligetes, kakukkfüves mediterrán (és bibliai) tájtól a magyaltölgyesek, sziklás partok és csöndes tengeröblök világán át, egészen az örök hó magashegyvidéki birodalmáig, éppen a Pireneusok vidékén. Tavasszal sokan választhatnak, hogy hétvégén a tengerparton süttessék magukat pecsenyévé, vagy inkább a lábukat törjék valamelyik nyaktörő sípályán. Én valóban Barcelona körzetében lakom, sík vidéken, és meglehetősen közel a tengerparthoz. A pireneusi táj merőben más, mint a tölgyerdős hátterű falu, ahol lakom... 
De hogy visszatérjek a kérdésre, az úgy volt, hogy a pireneusi Pallars-vidék elnéptelenedő falvait járva megláttam egy elhagyott iskolaépületet, és kedvem támadt ide helyezni egy regény cselekményét. Az épület volt az, amelynek nyomán elképzeltem egy világot, egy történetet, a szereplőket. Amikor aztán hozzáfogtam a regény megírásához, rájöttem, hogy vissza kell mennem a helyszínre. Több nyáron át nézelődtem és sétálgattam arrafelé, hallgattam a szél zúgását, beszélgettem az ott élő emberekkel, vagy csak füleltem a beszédükre, bejártam a temetőket, a néptelen falvakat, meg azokat is, amelyek éppen a téli idegenforgalomnak és a kalandsportoknak köszönhetően újjáélednek, és figyeltem annak a vidéknek a gazdasági és emberi átalakulását, ahonnan a Franco-rezsim idején sokan Barcelonába költöztek. Az imént a leírások pontosságát említette. Írás közben többnyire el is képzelem, amit írok, magam előtt látom, amit elbeszélek. Annak a tájnak a képe, amelyet leírok, belevésődött az emlékezetembe.
Azok kedvéért, akik szeretnék felkeresni a regény helyszínét, meg kell mondanom, hogy a cselekmény sok helyen játszódik: Torena faluban, az ?ssua-völgyben, Sortban, Lleidában, Barcelonában, a Vatikánban… Sok-sok helyen. De a pireneusi cselekmény színtere elsősorban az ?ssua-völgy egy kitalált falucskája, Torena, amely mellett a Pamano is folyik, az a patak, amelyről azt mondják, ha valaki a faluból is hallja a zúgását… De inkább nem mondom el: az olvasók majd megtalálják a regényben.

F. K.  A Pamano zúgása összetett regény, rengeteg fő- és mellékszereplővel, a cselekmény pedig sok szálon fut, és Katalónia történelmének hatvan évét öleli fel, a Franco-korszak kezdeteitől (talán a legkeservesebb és legsötétebb évektől) egészen napjainkig. Hogyan születik Jaume Cabré műhelyében ilyen szerteágazóan szövevényes regény? Le tudná írni A Pamano zúgását létrehozó alkotói folyamatot?

J. C. Az imént már szóltam a kezdeti ihletről, az iskolaépület képéről, amelyhez, már csak munkamódszeremből következően is, lassanként adódott hozzá a többi elem: a személyek, a történelmi korszak… Ezekből az ihletfoszlányokból kiindulva, lassanként formálódik meg bennem a cselekmény. Mert valahányszor belefogok egy regény megírásába, olyan, mintha egy ködös tájon kelnék útra, térkép és iránytű nélkül: nem tudom, miről fog szólni a regény, míg meg nem találom a szereplőket, akiket megszeretek, és akikkel megbeszélhetem a regényt, amelyet velük együtt írok.
Az első néhány hónapban két szereplőre találtam rá, egy tanítóra, aki a negyvenes években él, a második világháború idején, a legádázabb Franco-korszakban, és egy ma élő tanítónőre, aki mindent meg akar tudni arról a tanítóról, aki a vidék egyik fasiszta vezetőjeként vonult be a történelembe. A tanító egy kis pireneusi faluban él, a francia határ közelében, azon a területen, ahol a francóista hadsereg kemény megtorlást alkalmazott a polgárháború idején (1936-1939). A negyvenes években azon a vidéken aktív partizán-tevékenység folyt. A sorra felbukkanó szereplők egyre újabbakat hoztak magukkal, és a történet egyre összetettebb lett. A cselekmény mind több elemére “bukkantam rá”, és rájöttem, hogy a negyvenes évekről akarok írni, de ugyanakkor a máról, meg arról az időszakról is, amely a negyvenes évektől máig vezet. Hatvan évet átfogni mindenképpen bonyolult. Az idő egyre fontosabbá, valósággal főszereplővé vált. Az idő. Egyebek mellett el akartam mondani, hogy a történelmet a győztesek írják; be akartam mutatni, hogyan ferdítették el a történelmet a francóisták, és ferdíti el ma is Spanyolországban a francóista jobboldal. És a magam szerény módján hozzá akartam járulni a történelmi emlékezet felelevenítéséhez is. Spanyolországban, Franco halála után nem történt törés, látható megrázkódtatások nélküli átmenet ment végbe, ám ennek következtében a legmélyebb sebek sosem gyógyultak be. Nem bűnhődött meg a diktatúra idején elkövetett rémtettekért: senki. Bármennyire hihetetlen, senkit sem vontak felelősségre; ez volt az ára annak, hogy a hadsereg fogcsikorgatva ugyan, de belenyugodjon a rendszerváltásba. A hadsereg még ma, a 21. században is Damoklész kardjaként lebeg a fejünk felett. Hogy mást ne mondjunk, a Spanyolországot jellemző, állandó színjáték részeként, a hadvezetés bizonyos tisztjei folyamatosan bírálják az autonóm Katalónia elfogadás előtt álló, új, igencsak kilúgozott alaptörvényét. 
A polgárháború mindig nagyon kegyetlen: a győztesek és a legyőzöttek tovább élnek egymás mellett, és a sebek nem gyógyulnak be, nem tudnak behegedni. Ráadásul mi, katalánok, mint nép (nem egyénileg, mert kinek-kinek megvan a maga sorsa) a legyőzöttek közé tartozunk, akárcsak a baszkok, de több százezer spanyol is. Az egyik, ami erőt adott a napról napra bonyolultabb regény folytatásához, a francóizmus örökébe lépő spanyol jobboldal viselkedése volt, mert amint a 20. század végén kormányra került, egyszerűen át akart lapozni a történelem e le nem zárt fejezetén. Ez pedig szerintem rossz lezárása egy egész korszaknak. Spanyolországban még ma is sok, a francóizmus idejéből származó tömegsírra bukkannak. De valóban úgy kell rájuk bukkanni? Az emberek tudták, hol vannak, de még harminc évvel a háború után is féltek beszélni róluk! Mindez hozzájárul ahhoz, hogy írni akartam ezekről a témákról. Annak az írónak a szemszögéből akartam bemutatni őket, aki nem élte át a polgárháborút, de a következményeit már igen. És a máról is akartam írni. A máról és a múltról. Ez sok fejtörést okozott, mert minden korban egyszerre akartam jelen lenni. Így aztán elhatároztam, hogy “megszüntetem” az időt, hogy az olvasó az egyik pillanatban 2001-ben lehessen, a következőben 1944-ben, két mondattal később pedig 1980-ban. Mindezt olyan utalásokkal, amelyet a figyelmes olvasó könnyedén követhet. Így folyamatosan ingázik az időben, mindig tudva, merre jár. Ez rettentő sok munkámba került. Mindig szem előtt kellett tartanom, mennyi és milyen információval rendelkezik az olvasó egy-egy adott pillanatban. Főleg pedig arra kellett ügyelnem, hogy az olvasó előtt mindig világos legyen, melyik adott pillanatban vagyunk.
A szereplők vezettek el a regény egyik legfontosabb témájához is, amely a következő kérdésben fogalmazható meg: van-e megbocsátás? Ezért kezdtem a könyvet azzal a Vladimir Jankélévitch-idézettel, hogy “Ne bocsáss meg nekik, atyám, mert tudják, mit cselekszenek.” A megbocsátás, a tetteinkért való erkölcsi felelősség… A regény sok minden más mellett erről is szól.

F. K. “Jaume Cabré katalán, Katalóniában él és katalánul ír.” Vajon ez a megállapítás éppen olyan banálisan hangzik, mintha például azt mondanánk, hogy “Szabó Magda magyar, Magyarországon él és magyarul ír”? Azért kérdezem, mert itt a Könyvfesztiválon egy olyan írónőt is üdvözölhettünk, aki katalánnak vallja magát, Katalóniában él, de a művei spanyolul jelennek meg...

J. C. Katalóniába a Franco-korszakban igen erőteljes volt a bevándorlás Spanyolország más vidékeiről, aminek következtében sokan élnek ott olyanok, akik a családban nem katalánul beszélnek, de olyanok is, akik tökéletesen beilleszkedtek új hazájuk kultúrájába. A Franco-rendszer pártolta a belső vándorlást és a kultúrák ezzel járó keveredését, mert mindig is gyűlölte a különbözőséget, és megvetette a spanyoltól eltérő identitást. Spanyolországot sok nép alkotja, amelyek a hivatalos véleménnyel ellentétben nem egészen férnek meg egymással. Katalónia olyan is lehetett volna, mint Portugália, az Ibériai-félsziget önálló állama, de mivel elvesztette a döntő háborúkat, nem volt ilyen történelmi szerencséje.
Ma, amikor már nincs diktatúra, a spanyol nyelv erejéből adódóan az alárendelt kétnyelvűség állapotában élünk: a spanyol nyelv egyre dominánsabb, az ország saját nyelvének, a katalánnak pedig küzdenie kell a fennmaradásért és azért, hogy megőrizze jelentős irodalmi hagyománnyal rendelkező kultúrája nyelvének tekintélyét. Így adódhat, hogy vannak katalán szerzők, akik katalánul írnak, mások spanyolul vagy éppen franciául, mert a ma Franciaországhoz tartozó katalán vidéken élnek. Önök, magyarok nagyon is jól ismerik ezt a területi megosztottságból adódó helyzetet.
Örülök, hogy a kérdésben Szabó Magdát hozta fel példának; nagy tisztelője vagyok az írónőnek, számos művét olvastam, és itt, a Budapesti Könyvfesztiválon alkalmam nyílt személyesen is megismerni.

F. K. Fenntartható-e hosszú távon Katalónia nyelvi és kulturális kétfélesége? Ötven vagy száz év múlva lesznek-e még katalánok, akik katalánul olvassák Jaume Cabré műveit?
J. C. Nem tudom. Remélem, lesznek. Remélem, mindig meglesz a beszélők kritikus tömege ahhoz, hogy a nyelv ne haljon ki. Ettől függ az életünk Optimistának kell lennem. Gondoljon csak arra, hogy sokáig olyan államban éltünk, amely vagy közönyös volt irántunk, vagy éppen nyíltan ellenséges. A spanyolok még ma sem látják helyesen a helyzetünket, és ezért fagyos elutasítással viseltetnek Katalónia és minden katalán dolog iránt. Ráadásul a spanyolok Európának is ezt a negatív képet közvetítik Katalóniáról. Ennek következtében csak nehezen tudjuk megértetni a problémáinkat Európával. Szlovénia, Litvánia és sok más európai ország kisebb, mint Katalónia, de önálló államok, amelyek megvédik polgáraikat. Nekünk más államok jóindulatára kell hagyatkoznunk: Spanyolországéra, amely sosem fogja elsődlegesnek tekinteni nyelvünk és kultúránk megőrzését, vagy Franciaországéra, amely fikarcnyit sem törődik mással, mint a francia nyelvű meg a párizsi kultúrával. Sajátos helyzetben vagyunk, még a soknyelvű európai közegben is. Nemrégiben, spanyol kezdeményezésre, a konzervatív európai pártok elutasították, hogy a katalán, a gallego és a baszk az Európai Parlament munkanyelve lehessen. Bármilyen furcsán hangzik is, a milliomosok nem akarják, hogy az is megmaradjon, aki nem az. A sokféleség láthatóan kényelmetlen, az uniformitás viszont megnyugtató: legyen mindenki egyforma, öltözzünk egyformán, gondolkodjunk egyformán, beszéljünk mind közös nyelven… A globalizáció megöli a szabad szellemet.
Azt kérdezte, lesznek-e, akik katalánul olvassák a műveimet. Meggyőződésem, hogy a nehézségek ellenére lesznek. Franco úgy akart felszámolni bennünket, hogy betiltotta nyelvünk használatát. Évszázadokon át tilos volt a katalán nyelv az iskolai oktatásban… És még mindig élünk. De nemcsak erről van szó. Mindig lesznek, akik katalánul olvasnak…  Budapesten is! A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem hosszú évek óta sorra képzi a katalánból kitűnően felkészült diákokat.

F. K. Az interjú elején arra kértem Jaume Cabrét, hogy helyezze el A Pamano zúgását művei sorában. Végezetül arra lennék kíváncsi, milyen nemzeti vagy világirodalmi hagyományhoz kötné prózaírói munkásságát.

J. C. Nem tudnám megmondani. A kor gyermeke vagyok és megrögzött olvasó. Ismerem az egész világirodalmat, már amennyire ez lehetséges; úgy érzem, hogy a nyugati irányzatokat meglehetősen jól ismerem… Jómagam Ausi?s March, Ramon Llull és Joanot Martorell hagyományainak követője vagyok… azaz a katalán irodalmi hagyományoké, de sok más hagyományt is magamévá teszek, amennyire a fordítások segítségével ez lehetséges. Hazám talaján állva az egész világ az otthonom, tudom, honnan jövök, minden érdekel és mindenhová szerenték eljutni.
Egy-egy irodalom, egy-egy életmű nem azért egyetemes, mert sokak által beszélt nyelven íródott, hanem mert egyetemes a szellemisége, akár franciául, akár magyarul, akár észtül, akár katalánul írták. Szerénytelenség nélkül azt szeretném, ha a műveim részét alkotnák ennek az egyetemes egésznek.
 

       TOMCSÁNYI ZSUZSA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia
CABRÉ, Jaume
Őméltósága
(Tomcsányi Zsuzsa ford.)
Európa, 2001

Az eunuch árnyéka
(Tomcsányi Zsuzsa ford.)
 Európa, 2004

A Pamano zúgása
(Tomcsányi Zsuzsa ford.)
Európa, 2006
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu