A pszichoanalízis mint a személyesség diszkurzusa és a pszichoanalitikus belháborúk
A pszichoanalízis nem egyszerűen egy tudományos iskola, pszichológiai vagy pszichiátriai irányzat, hanem – Michel Foucault szavával – egy új diszkurzív mód, egy olyan új beszédmód, amely addig fogalmakkal elmondhatatlan emberi létterületre terjesztette ki gondolkodási és cselekvési lehetőségeinket. Ez az új terület, szempont a személyesség, amely persze valamilyen értelemben mindig velünk volt, de a létet centrálisan meghatározó szerepe, az, hogy minden ebből a személyességből bomlik ki, csak a romantikában vált meghatározó élménnyé, hozott létre új filozófiákat, a modern líra jelenségét, nyitott meg óriási lehetőségeket, és okozott beláthatatlan, sokszor kezelhetetlen zavart. Pontosabban fogalmazva: a személyesség alatt egy önismereti, önteremtő személyességet kell érteni, egy olyan dinamikus centrumot, amely felülír minden korábbi meghatározó szubjektív hangsúlyt, a nemzeti közösséget éppúgy, mint a vallási transzcendenciát. A pszichoanalízis a modern filozófiához és költészethez képest abban új és más, hogy ennek az önismereti személyességnek nemcsak retorikai, poétikai kifejezését, nemcsak absztrakt, fogalmi rendszerét írja le, hanem a személyesség (1.) gyakorlatán, gyakorlásán keresztül (2.) operatív személyesség-elméletet teremt. Freud az egyén, a személyesség „relativitás-elméletének” a kidolgozója. Az új gondolkodási mód, a szubjektum relativitás-elméletének két meghatározó komponense van. Az egyik az, hogy az egyén, az individuum nem zárt, végső egység, amelyet a környezet nevelő, alakító hatása formál, hanem egy belső ellentmondással, a tudattalan és tudatos kettősével létezik, és a szubjektum, az egyén természete, közösség és világ-építő lehetősége ennek a törésnek, ellentmondásnak a kidolgozására, kezelésére épül. Tudatosságunk ráadásul másodlagos, ráépül a korábbi tudattalan, ösztön és elfojtás-természetű személy-komponensre. A másik lényeges komponens az, hogy a tudatos és tudattalan közötti személyességet teremtő konfliktusos viszony ráadásul nem homogén, nem csupán kognitív, hanem kikerülhetetlenül heterogén, a test és lélek, a vágy és logika egymást mindig felülíró, dekonstruáló kettős mechanizmusát tartalmazza. A cogito ergo sum mellé, fölé a pszichoanalízis a vágyom, tehát vagyok elvet tette.
 A pszichoanalízis önismereti természetéből következően igen különös episztemológiai jellemzőkkel bír: gyakorlói, az elmélet kidolgozói belső, személyes problémáiból fakadó sajátos érzékenységük vagy éppen másfele megnyilvánuló érzéketlenségük jelentősen megszabhatja a pszichoanalitikus gondolkodás tendenciáját, elveit. Ez az oka annak, hogy a pszichoanalitikus mozgalomban kirívóan sok, olykor kifejezetten személyeskedő vita van. Egy pszichoanalitikus a saját lelkét (felismert vágyait, szorongásait, identitását) is védi, ha az általa kidolgozott elméletről beszél. Ezért, ha a pszichoanalízis átfogó természetét kutatjuk, érdemes a vitákat elemezni. A Freud személyéhez kötődő kapcsolatokat és konfliktusokat jól ismerjük. Joseph Breuerral 1895-ös közös könyvük után vesztek össze, a háttérben a szexualitás (a test-lélek heterogeneitás) elve állt. Igen közeli barátja Fliess, a kialakuló pszichoanalízis tanúja, tükre volt. Később, már a pszichoanalitikus mozgalmon belül Stekel és Adler vált jóbarátból ellenséggé. A pszichoanalízis személyes/szakmai konfliktus-standardja azonban az 1914 tavaszán végleges elválással járó Freud-Jung vita. 1913-ban Jones (London) és Ferenczi kezdeményezésére Freud örömére és részvételével az európai pszichoanalitikus mozgalom 5-6 vezető személyiségének részvételével alakult meg egy titkos csoport, az ún. Bizottság. A fentieken kívül Freund Antal (ő rövidesen meghalt), a berlini Karl Abraham, a bécsi Otto Rank, az ugyancsak berlini Max Eitingon és később Hans Sachs volt a tagja. A Bizottság egyfajta testvéri szövetség volt a (freudi) pszichoanalízis védelmében. A szakmai és személyes funkció keveredésére jellemző, hogy Freud gyűrűt ajándékozott a tagoknak. A Bizottság-nak „természetesen” nem volt tagja Jung (bár megalakulásakor még ő volt a nemzetközi társaság elnöke és a Jahrbuch szerkesztője). Ez a titkos szövetség sikeresen őrizte a pszichoanalízis egységét egy évtizeden át. Az a vita, amelyet ismertetni, értelmezni szeretnék, kevésbé ismert, kevésbé volt látványos, de diszkurzív szerepe igen jelentős volt: a Bizottság megszűnéséhez és a pszichoanalízis irányváltásához vezetett.

A Rank-vita eseménye
A vita 1923 végén kezdődött és 1924 végén zárult, főszereplője Otto Rank volt, hosszabb távon azonban sokkal jelentősebb volt Ferenczi Sándor szerepe. Az 1923-as Ferenczi-írások, az akkori szoros együttműködés Rankkal, illetve az 1924-es vita Abrahammal és Jones-szal már magába foglalja az elválás eső lépéseit, egy olyan „Ferenczi-gndolatrendszer” megszületésének a kezdeteit, amely egyre erősebben ellentétbe kerül elsősorban a berlini-londoni tendenciával, másodsorban pedig magával Freuddal. A közvetlen tét a budapesti-bécsi, illetve a berlini-londoni csoport harcában az, hogy Freud ki mellé áll, kinek az elgondolása válik hivatalos analitikus felfogássá. Freud kezdetben Rank és Ferenczi felé hajlik, de néhány hónap alatt – nem kis mértékben Rank taktikátlansága miatt – teljesen bécsi tanítványa ellen fordul. Ferenczi a mozgalmon belüli harcokban előbb Rank mellé áll, majd 1924 második felében visszavonul, és megpróbálja a jó viszonyt mindenkivel fenntartani, miközben saját elveit egyáltalán nem veti el. A rekonstrukció kezdőpontját Rank és Ferenczi 1923-ban írt könyvei jelentik és azok a levelek, amelyek megőrizték a publikációt követő belső vitát, és dokumentálják Freud lassú, de folyamatos véleményváltozását (ezeket a Columbia University Manuscript Library-ben őrzött Rank Collection és a nemrégiben megjelent Freud-Ferenczi levelezés tartalmazza). A két könyv: Ferenczi és Rank méltatlanul mellőzött közös műve, az Entwicklungsziele der Psychoanalyse („A pszichoanalízis fejlődés-céljai”, 1924) és Rank ezzel majdnem egyidőben publikált Trauma der Geburt-ja („A születés traumája”, 1924).
 Nem foglalkozom a vita (egyébként fontos) személyes rétegével, a kor vezető pszichoanalitikusait összefűző szeretet és gyűlölet-irányokkal, Jones és Ferenczi ellentétével, Freud 1923-ban kiderülő súlyos betegségének személyes hatásával. Az események másik – mondhatnánk rá, hogy mozgalmi, szervezeti – kerete a Bizottság. Erre a fontos szakmai-személyes szövetségre három dolog volt veszélyes. Az egyik az, ha valamelyik tagja a Bizottság átlagos tagjainak kijáró baráti szívélyességen túli érzelmi kapcsolatba került Freuddal. A másik az, ha valaki a Bizottságtól függetlenül önálló, elméletileg jelentős művet alkotott, olyat, amellyel egyenrangúvá válhatott a mesterrel. Harmadikként pedig az, ha a Bizottság néhány tagja az egyenként tevékenykedő többivel szemben valamiféle elméleti és gyakorlati külön szövetséget köt. Rank és különösen Ferenczi könnyen keveredhetett mindhárom bűn gyanújába. Jones a távoli Londonban, Abraham, Sachs, Eitingon Berlinben élt. A Bizottság tagjai közül csak Rank volt Bécsben Freud mellett. Mindenki számára ismert volt továbbá, hogy Ferenczi még közelebbi, a többieknél minőségében más hőfokú, baráti kapcsolatban állt Freuddal. A közös nyaralások mellett folyamatos levelezésük is példa erre. A Bizottság tagjai közül csak Ferenczit analizálta maga Freud, míg Jones-t Ferenczihez küldi analízisbe 1913 nyarán. 1923-ban Rank és Ferenczi írásai Freud értelmezése szerint is jelentős elméleti újdonságot hoztak (Ferenczi 1924. március 30-án Ranknak írott levelében idézi Freudot, hogy az A születés traumáját "a pszichoanalízis felfedezése óta született legnagyobb eredménynek" minősítette.  Rank és Ferenczi elkövetett egy a Bizottságban példátlan tettet is: közösen írtak könyvet. 1923 nyarán Ferenczi és Rank a tiroli Klobensteinbe vonult, hogy végső formába öntsék közös könyvüket, A pszichoanalízis fejlődés-céljait. Sem erről, sem Rank könyvéről a Bizottság többi tagjai – Freud kivételével – nem tudtak a megjelenés előtt. A könyvek megjelenése után, 1923 utolsó napjaiban Sachs, de különösen Jones és Abraham össztüzet zúdított a két szerzőre, elsősorban Rankra. Rank és Ferenczi azonban összefogott és viszonozta a támadást.
 A vita története éppen egy évet ölel fel, 1924 januárjától ugyanazon év december végéig tart. Dokumentált kezdete Freudnak Rank és Ferenczi írásai védelmében készített bizottsági körlevele (1924 január), lezárása pedig ugyancsak körlevél, az, amit Rank küldött a Bizottság tagjainak 1924. december 20-án. A levelek és körlevelek csak a lényegi probléma felszínét érintik, erősen kötődnek az adott személyhez, pillanathoz. Jelentőségük az, hogy segítenek rámutatni arra a kérdésre – egy közép-európai kötődésű pszichoanalitikai diszkurzus fenntartásának,  továbbépítésének igényére –, amely az Entwicklungsziele és a Trauma nagyobb, integráló, és ezért nehezebben érthető konstrukcióiban is benne rejlett.
 A vita személyes részében Freud hosszú ideig Ferenczi és Rank pártján áll. 1923. december elsején írt rövid levelében fogadja el Rank neki szóló dedikációját azzal, hogy számára a könyv azt jelenti, hogy "Non omnis moriar". Alig egy hónappal később azonban már bizottsági körlevelet készít, mert "nem minden meglepetés nélkül, különböző forrásokból úgy hallottam, hogy Ferenczi és Rank barátaink utóbbi időben megjelent írásai, közös művük és a A születés traumája kellemetlen felbolydulást keltett Berlinben. (...) A születés traumája kapcsán néhány megjegyzést tettem Sachsnak, mikor utoljára itt volt, és talán ezek miatt keletkezhetett az a benyomás, hogy e mű publikációjában leszakadási irányt látok, és hogy teljesen ellenérzéssel vagyok tartalma iránt. De úgy gondolom, hogy az a tény, hogy elfogadtam a könyv ajánlását, ezt a következtetést lehetetlenné teszi." (1924 január). Rank azonban még a körlevélben leírt kisebb fenntartásokat sem hajlandó elfogadni, Freud részéről teljes személyes és elméleti elfogadást vár (1924. febr.15.). Erre Freud képtelen, egyrészt mert vannak kétségei, másrészt mert egy ilyen vélemény a nemzetközi egyesületet bomlasztaná fel. Március 20-26. között Ferenczi-Freud-Rank többkörös levélváltása egyre világosabbá tette, hogy az idős mester nem fog nyíltan bécsi és budapesti tanítványa mellé állni, azaz nem fogja a berlinieket és Jones-t magától eltaszítani. A sorok rendezése a tavaszon egyre fontosabbá vált, mert április második felére volt esedékes a következő (salzburgi) kongresszus, melyen a korábbi terv és ígéret szerint Abraham volt az elnöki pozíció várományosa, amit Ferenczi és Rank igencsak ellenzett. Freud a megoldhatatlan helyzet elől a passzivitásba menekült: inkább – betegségére hivatkozva – nem jelent meg a kongresszuson. A találkozó így semmit sem oldott meg, a "születési trauma" elítélésére nem került ugyan sor, de Abraham lett az elnök, Rank pedig – már a kongresszus végét otthagyva – New Yorkba utazott, ahonnan csak november elején tért vissza.
 Freud májusban és augusztusban két levelet ír Amerikába veszett tanítványának. Az első (1924. május 23.) még éles hangú, szigorú interpretációja a vitáknak azzal "klasszikus" érvvel, hogy Rank új elmélete, az apa szerepének elvetése és ezzel az ödipusz komplexus megkérdőjelezése voltaképpen arra vezethető vissza, hogy Rank nem vett részt kiképző analízisben. A következő azonban már kedves, békülékeny érdeklődés, amely értelmetlennek és lényegtelennek véli az elméleti különbségek lefordítását a személyes kapcsolatra. Ekkor azonban – hosszú gyötrődés után – Rank New York biztos távolából már megírta Freudnak a szakító levelet (1924. aug. 9.), élesen visszautasította Freud elméleti kifogásait, sértő hangnemben minősítette a vele vitázó analitikusokat. Freud minderre egy rezignált elemző választ küldött, amit – elmondása szerint – nem sietett postára adni, mert pontosan tudta, hogy Rank elveszett a számára. Rank azonban – egy mély lelki válság után – az év végén hazatérve megkeresi Freudot, és több beszélgetést követően visszatér a régi barátokhoz. Különös körlevelet (1924. december 20.) küld a Bizottság tagjainak, önvallomást, amelyben ott kísért a közben századunkban olyannyira hírhedtté vált önvádló, nyilvános önkritika hangja. Ahol a későbbi példa az imperializmus szirénhangját, ott Rank saját neurózisát, elszabadult tudattalan indulatait, ödipális félelmét és testvérféltékenységét jelöli meg minden rossz forrásaként. Könyörög a visszafogadásért, és ígéretet tesz a megjavulásra. Az "atya", úgy tűnik, megbocsátott neki, az általa teremtett rendszer, a szigorú Bizottság azonban egyszerre átölel és eltaszít. Jones válasza (1925. január 5.) illetve Sachs, Abraham és Eitingon közös levele (1924. december 25.) világosan rögzíti, hogy az elkövetett hibák megbánása csak az első lépés, és ennél több kell. A berlini csoport a bűnbánat elmélyítésén túl még publikációs stopot is kíván. A három levélíró arra kéri Rankot, hogy utazzon Berlinbe mindezeket megbeszélni. Rank még bűnbánó hangulatban reagál, de Canossa/Berlin-be nem utazik, hanem – talán utoljára – Ferenczihez Budapestre, majd újra vissza Amerikába. A távolság biztonságából, új feladatok hátterével hosszú belső harc után 1926-ban végleg elszakad régi barátaitól. Ferenczi pedig – Jonesék gyanakvásától kísérve – csak visszavonult egy időre.

A levelek felvetései
Az elméleti és gyakorlati/terápiás problémák kifejtése elsősorban Freud kezdő körlevelében, Rank erre adott válaszában és Freud Ferenczinek írt március 26-i elemző levelében történik meg. Az 1924. januári körlevél Freud első elméleti reakciója a két könyvre. A közös könyvből elfogadja az ismétlés és az élmény új definícióját, egyértelmű fenntartásai vannak viszont a terápiás újításokkal szemben. Veszélyesnek tartja az analitikusi aktivitást, mely csábító lehet a kezdőknek, és határozottan nem ért egyet a kezelési idő lerövidítésével, előre meghatározott időkeretek közé szorításával. Különös, hogy az Entwicklungsziele további jelentős újításait – az élmény és ismétlés-fogalom következményeit – nem is említi. Ezzel szemben Freud, és az utalásokból következtetve a Bizottság más tagjai is, gyakran kérdeznek a terápiás technikára. Vagyis a terápia természete, lényege helyett a technika, metodika, az eljárásmód áll kritikai érdeklődésük középpontjában. Rank könyvét – meglepő módon – "összehasonlíthatatlanul érdekesebb könyv"-ként emlegeti Freud (később a kritikai elemzés teljesen erre a műre tevődik át, csak az 1924 decemberi körlevél tárgyalja külön a két írást). A pozitív elemek áttekintése után adott bírálat elsősorban arra irányul, hogy Rank az incesztus-tilalom és a belőle fakadó szorongás apai és filogenetikus eredete helyébe a születési traumából következő anyai és biológiai eredetet helyezi. Freud ezt nem tudja elfogadni, de úgy ítéli meg, hogy Rank gondolata ennek ellenére sincs ellentétben a vallott elvekkel, hanem "csak egy érdekes kiterjesztése" a meglévő gondolatoknak. Végül a körlevél végén újra határozottan megerősíti, hogy – kifogásai ellenére  –mindkét munkát  sokra értékeli. Érdekes azonban a levelek kapcsán egy olyan problémára figyelni, amely később, egészen napjainkig meghatározó mozzanata a Freud körüli vitáknak, és amelyet Ferenczi is elővesz élete utolsó hónapjaiban. Ez a trauma kérdése. A trauma Rank számára mint realitás fontos, mint egy olyan valóság, amely éppen az ismétlés valóságosságán keresztül válik a terápia részévé. Ezért hangsúlyozta a fantáziával szemben a valóságot:

"Abbéli igyekezetében, hogy a kollégákat megértésre és elfogadásra segítse, Ön a jól ismert méh-fantáziára utal, és azt állítja, hogy én ennek speciális jelentőséget tulajdonítok. Ezzel szemben a méh igazi valóságára utalás tartozik elképzelésem lényegéhez.(...) E félreértés következtében ön a méh-fantáziához való visszatérésről beszél, míg az én álláspontom szerint a neurotikus tüneteknél, éppúgy mint a szexuális aktusnál, a fantáziánál sokkal átfogóbb jelenséggel van dolgunk: a tényleges, igaz részleges, visszatéréssel." (Rank levele Freudnak, 1924. febr. 25).
Rank a fantáziában formálódó ödipális reakció alapjaként egy tényleges esemény – a valóságos születés – szerepét hangsúlyozza. Nem véletlen tehát, hogy az elméleti vita középpontjában hol kimondva, hol kimondatlanul az Ödipusz-komplexus freudi felfogása áll. Rank nyíltan sosem vállalta, hogy az Ödipusz-komplexus kritikáját írta meg. Bevallott célpontja az apához kapcsolódó kasztrációs szorongás, amit ő – Freuddal ellentétben – levezetettnek, másodlagosnak gondol. Elsődleges, dinamikus okként a születési trauma nyomán keletkezett – az anyai genitáléhoz kötődő – biológiai-organikus eredetű szorongást jelöli meg. Ferenczi bizonyos értelemben támogatja ezt az elképzelést, Freudhoz írt, Ranknak lemásolt március 20-i levelében írja, hogy "az Ödipusz-komplexus dinamikájának jelentős részét a születési trauma hatásából kapja". Freud ekkoriban – feltételezhetően éppen Rank könyve hatására – készít el egy rövidebb, de rendkívül érdekes tanulmányt Az Ödipusz-komplexus eltűnése(1) címmel. Rankot nagyon sértette a cikk, mert úgy érezte, hogy félreértették, hogy Freud nem olvasta el könyvét figyelmesen. Valószínű azonban, hogy nem erről van szó, mert Freud Ferenczihez írott március 26-i leveléből egyértelmű, hogy Freud világosan és pontosan látta a ranki koncepció veszélyeit. 
 Rank ugyanis a születési trauma elvével számos alapkérdést tett kérdésessé. Egyik ilyen kétségtelenül az Ödipusz-komplexus, hiszen a ranki felfogásban ez az eddig abszolút alapvetőnek hitt lelki konstrukció másodlagossá, levezetetté vált. Másrészt megkérdőjeleződik a filogenetikus genezis-elv, azaz a Totem és tabu, hiszen Rank mindent az egyén, az ontogenezis keretén belül, a megszületés biológiai tényével magyaráz. A biológiai visszavezetés végül veszélyezteti a szexualitás megalapozó jelentőségének gondolatát is. Nem véletlen, hogy Rank elgondolása kapcsán Freudnak azonnal Jung jut eszébe (levél Ferenczinek 1924. márc. 26.). Máskor viszont éppen Rank ellenében, dicséri Ferenczi genitalitás könyvét (Ferenczi, 1924), melynek koncepciója igazából korábban, és erőteljesen a filogenetikus eszme hatása alatt született. Bár Ferenczi könyvének egyik fele valóban filogenetikus, mégis úgy tűnik, hogy a magyar pszichoanalitikus a vitában az ontogenetikus elmélet mellé állt. Ez annál is különösebb, hiszen Ferenczi éppen abból a Klobensteinből datálja a Katasztrófák 1923-as előszavát, ahol az Entwicklungsziele született, és ahol Rank a maga könyvét befejezte. A jövendő kutatásnak nemcsak a két korábban említett mű egymáshoz, de e harmadikhoz való viszonyát is tisztázni kellene. 

A személy heterogén / homogén elgondolása
A következőkben két lényeges elméleti fogalmat szeretnék áttekinteni annak érzékeltetésére, hogy Ferenczi és Rank tevékenysége valóban a diszkurzus alapvető kérdéseit érintette. Egy önismereti irányú, egyénről szóló új beszédmódnak különösen lényeges problémája az, hogy az egyszerre alannyá és tárggyá vált beszélő hogyan alapozható meg, honnan származik. Ha nem a társadalmi vektorok, akkor mi is hozza létre; nietzschei fogalommal: mi a genealógiája, ha nincs genezise. 
 Attól kezdve, hogy a fiatal Freud Charcot klinikáján feltette a nagyhírű professzornak a kérdést, hogy ha nem fiziológiai természetű, akkor vajon milyen eredetű a hisztériás bénulás, a pszichoanalízis a lélek genetikus tudományává vált, és végső soron mindig az eredetre kérdez rá. Az eredettel kétféleképpen lehet foglalkozni. Elsősorban terápiásan: az analitikus dialógusban feltárul egy-egy tünet vagy tünetcsoport a személy életének korábbi fázisában megformálódott rejtett életösszefüggése. A fejlődő pszichoanalitikus terápia segítségével egyre korábbi élet-időre, életeseményre lehetett visszavezetni a sérülés magját, alapját. Az eredetprobléma felvethető továbbá teoretikusan is, ilyenkor azt az elméletileg rekonstruálható alapot keressük, amely a pszichoanalitikus folyamat eszmei vagy valóságos végpontja lehet, vagyis olyan kérdéseket teszünk fel, hogy honnan származik, hogyan alapítódik meg a tudattalan, mint a személyes konstruktív (heterogén) mozzanata.
 A korai pszichoanalízisre jellemző volt, hogy az újabb és újabb terápiás tapasztalatok nyomán egyre korábbra tevődött az eredet meghatározó pontja. Az egyszerű trauma után Freud felfedezi a szexuális csábítást, majd e mögött az ödipális fantáziát. 1912-13-ban azonban Freud jelentős fordulatot hajtott végre: feltételezte az Ödipusz-komplexus általánosságát, és ennek magyarázatára terápiától független, antropológiai jellegű elméleti feltételezést dolgozott ki a Totem és tabu-ban. Úgy gondolom, hogy ez messze jelentősebb elméleti változtatás volt, mint a csábítás-elmélet oly sokat emlegetett feladása, mert ily módon Freud az eredet kérdését filogenetikussá, egyénen túlivá tette. Az egyes ember belső konfliktusai, a test és lélek peremén történő önteremtése ezzel kikerült az egyéni genezisből, és egy kollektív genezis alapján nyert magyarázatot. Az eredet természete is változott, a korábbi realitásra visszavezető jelleg helyett az ödipális konfliktus fantáziában gyökerezik, az antropológia viszont újra visszatérít egy – bár messze múltba vezető történelmi – realitáshoz.
 A gondolatot kétségtelenül Jung nézetei, a Wandlungen und Symbole der Libido megjelenése (1911-12) kényszerítette ki. Freud Jung misztikus-transzcendens kollektivitás-eszméjével szemben keresett valamilyen megfelelőbb eredet-elvet, és ezt a reális, történeti kollektivitás lelki lenyomatának elvében találta meg. Ugyanezt a gondolatmenetet folytatta Freud a Filogenetikus fantáziák című – csak jóval halála után napvilágra került – írásában. Bizonyos értelemben ehhez az irányhoz csatlakozott Ferenczi is a Katasztrófákkal. Rank könyve ezt a logikát felborította, mert tagadta a filogenetikus eredetet, ezzel pedig lényegében cáfolni próbálta a Totem és tabut. Rank az ödipális konfliktus mögött nem egy filogenetikus traumát sejtett, hanem továbbra is az egyénen belül kutatott, és az Ödipusz-komplexust ebből a mélyebb, személyes konfliktusból akarta levezetni. Rank számára az eredet így nem az apához, hanem az anyához kapcsolódik. Fontos mozzanat azonban, hogy Rank is kilép az egyénből, az egyén hermeneutikai szerepű fantáziájának elvét felfüggeszti, és az eredet végső fogalmává egy biológiai eseményt, a születést teszi. A transzcendens, az antropológiai után így formálódik meg egy biológiai eredetfelfogás. Ferenczi későbbi írásaiban egy negyedik változat sejlik fel, egy lényegében pszichológiai-hermeneutikai gondolat, mely a személynek a világgal (személyekkel, tárgyakkal) folytatott önteremtő dialógusát tartja eredetnek (vagyis modalitásában visszatér a korai ödipusz-elvre).
 Rank és Ferenczi 1924-es közös könyve újra középpontba állítja azt a – fiatal Freud által már vallott – gondolatot, hogy a pszichoanalízis diszciplínája gyakorlati (terápiás) eredetű, alapú, és az elmélet nem más, mint e gyakorlatból elvont hipotézis. A gyakorlat, azaz a terápia univerzális elsőbbsége ez az elmélettel és az orvosi gyógyító technikával szemben. Éles kritikával említik az 1922-es berlini kongresszus túlságosan konkretizáló irányvonalát, az "allzu theoretisierende Richtung"-ot, mely ellentétben állt a korábbi, 1918-as budapesti kongresszus gyakorlatot, terápiát középpontba helyező irányvonalával.
 Ferenczi és Rank A pszichoanalízis fejlődési céljaiban nemcsak a terápiás és elméleti fogalmak bonyolult egymásra vetítését végzi el, hanem maga az elmélet is gyakorlati-terápikus jelenség a számukra. Ferenczi írásaiban már igen korán érzékelhető ez a jelenség, az, hogy számára a metapszichológia nem a psziché szerkezete, hanem a pszichoanalitikus terápiás gyakorlat formája, elve. Ő volt az a pszichoanalitikus, aki nem igazán a lélek pszichoanalitikus elméletét, hanem az analitikus és analizált közötti viszony metapszichológiáját, a terápia elméletét dolgozta ki. A terápiás kiindulópont a kollégák által olyannyira félreértett aktivitás fogalma, amelyen a szerzők sokkal többet értenek, mint csupán egy aktívan beavatkozó terapeutát. Az aktivitás terminus három jelentéssel bír. Egyrészt jelenti a szokásos, nem passzív, beavatkozni, ráhatni kész terapeutát; másrészt jelzi azt, hogy a terápiás utasítások nem tiltások, hanem sokkal inkább pozitív tanácsok. Harmadrészt és legfontosabbként a terápia új filozófiai minőségét is jelzi: ez cselekvésszerű, nem csak végiggondolt, hanem megcsinált, gyakorolt, nemcsak tudott, nemcsak ismert, hanem megélt. 
 Az aktivitás terápiás fogalmának elméleti aspektusa az ismétlés fogalma. Itt a szerzők határozottan vitatják Freud felfogását (igazukat azonban még Freud elismerte egyik levelében), mely szerint az ismétlés a terápiás folyamat elkerülendő, feloldandó mozzanata. Ferenczi és Rank sokkal kevésbé intellektualizál, mint a kortárs Freud, ezért az ismétlés döntő, "életterápiás" eseményként értelmeződik általuk. Az ismétlés fogalma értelmezhető szűkebben és átfogóbban. Az előbbi szerint az ismétlés a kulcsjelentőségű lelki események, szerepek újrajátszása a terápia keretén belül. Freud úgy gondolta, hogy ez a jelenség csak akkor alkalmazandó a pszichoanalízisben, ha interpretációval feloldják, intellektualizálják, azaz kiküszöbölik. Ferenczi viszont az analitikus folyamat szükségszerű és hasznos összetevőjének tekintette az ismétlést, amely egyfajta terápiás cselekvés, játék, és amely intellektualizálás nélkül is jelentős analitikus tartalmakat tud felhozni. Az átfogóbb értelmezés szerint az ismétlés az ember lelki, szubjektív létezésének központi minősége. Egyik irányból úgy tűnik, hogy az ismétlés során az elmúló, örökké változó világgal szemben az ember a világra, világára (és főleg önmagára) szubjektív stabilitást, koherenciát vetít. Másrészt viszont, és talán ez sokkal fontosabb, az ismétlés az az esemény, amelyen keresztül a test szövege lelki mechanizmusokba, tapasztalatokba íródik át. Az interpretáció mindig a homogenizálásra (egy intellektuális, medikális modell univerzális érvényesítésére) törekszik, az ismétlés a heterogenitás működése, a test valóságának betörése a lélek absztrakciói közé. Az emberi élet maga ismétlés természetű. Az ismétlés újrateremtés, az interpretáció, az emlékezés csak megtekintés, az ismétlés jelenbe hoz, az emlékezés múltban tart, az ismétlés maga az élet, az emlékezés csak az életről való gondolkodás (Kierkegaard Ismétlés című művében ezzel már 1842-ben foglalkozott).
 Az aktivitás és ismétlés fogalmai által kibontott központi probléma az a viszony, mely minden terápiás esemény kerete: az indulatáttétel. Az ismétlés a két szerző szerint nem más mint a tudattalan indulatáttételbe vonása, melyben a tudattalan viszonyszerű, dinamikus jellege megőrződik, sőt megtestesül. Ferencziék terápiás felfogásának középpontjában ezért a tartalommal szemben a modalitás, az állapottal szemben a cselekvés, a jelenséggel szemben a viszony hangsúlyozódik. Kétféle ismétlést definiálnak: a terápiás ismétlést és valódi ismétlést. A valódi ismétlés elragad minket, éljük és nem tudjuk kézbe fogni. A terápiás ismétlés viszont olyan, amelyet egy hiány-természetűre szervezett kontextus (a terápiás szituáció) kézbe vehetővé, elsajátíthatóvá tesz. A terápiában alkalmazandó priváció is életfilozófiai súlyt kap: az ember alapvetően hiány-lény, és csak akkor tud valamit megragadni, önmagából megérteni, ha az a valami hiányzik. Ilyenkor bejelentkezik számára a világ, bejelentkezik számára önmaga.
 Az ismétlés meghatározó minősége egy heterogén természetű lelki esemény, az élmény (Erlebnis). E jelenséget két másik fogalommal szemben definiálják. A korai analízisben középponti szerepet kapott a katarzis, mely emlékezés révén való kiváltása, kisütése az affektusoknak. Az élmény ezzel szemben jelenbeli, a terapeuta és a páciens közötti ismétlésen keresztül jön létre. Másrészt az élménnyel ellentétben a felvilágosítás racionális és nem affektív, emlékezeti jellegű, múltszerű. Az élmény viszontáttételes természetű, általa a terapeuta orvosból bölcs, vagy talán jobb szóval, mester lesz. Az orvos kívül áll a folyamaton, tudja és változtatja a másikat. A mester bennfoglalt a folyamatban, saját életét adja és változtatja, amely a példaszerűség analogikusságával tud hatékony lenni. Ferenczi és Rank könyvében az egész pszichoanalitikus felfogás az áttétel és a viszontáttétel középponti, életgyakorlati – mondhatnánk: ontológiai – szerepének felismerésére épül. Az általuk jelzett folyamatok együttes érvényesülése egy olyan "affektus-viszonyt" teremt, mely az ismétlés alapjául szolgál. E gondolat kapcsán Ferencziék egy másik korai analitikus fogalmat elevenítenek fel, a hipnózis fogalmát. Az ödipális szituációt például nem tartalmi értelemben, mint apa-anya-gyermek háromszöget említik, hanem mint "a hipnotikus affektus-kapcsolat magját". Hiányolják a hipnotikus állapotról szóló megfelelő ismereteket, és új, ismétlésre alapozó pszichoanalitikus felfogásukba újra bebocsátást akarnak a hipnózisnak.
 A pszichoanalitikus gyakorlat új filozófiájának végpontja a test-lélek kapcsolat alapvetően új felvetése. Freud örök álma volt, hogy egyszer felfedezik a lelki problémák biokémiai alapját. Előzményként Ferenczi és Rank is a Három értekezés a szexualitás elméletéről című könyvre hivatkoznak, amikor az egyes embert alkotó biokémiai és lelki folyamatok kapcsolatát vetik fel. Freud vágya azonban lényege szerint az általa felfedezett személyes heteronomitás redukciójára, egy organikus alapú homogenitásra törekszik. Ferenczi és Rank viszont a heterogeneitást terjesztik ki, éppen ellenkezőleg, azt fedezik fel, hogy a lelki folyamatok képesek befolyásolni az egyén testi-biokémiai eseményeit, vagyis "a pszichoanalízis fiziológiai kémiára történő újraalkalmazásáról" beszélnek, és arról, hogy a "neurózisok analízise magyarázza a szexualitás kémiáját”. Ez az elv egy olyan kölcsönös, dekonstruktív heterogeneitást feltételez, amely a test felől a lélek, a lélek felől a test irányába hat, és sem kognitív elmélettel, sem egyszerű pszichoszomatikával nem helyettesíthető. Ennek a gondolatnak is van német eredete: ebben Ferenczi barátja, Georg Groddeck nevezhető meg.
 A pszichoanalitikus gyakorlat új felfogásának említése megkívánja a könyv címének értelmezését. Az "Entwicklung" fejlődést, vagy talán inkább kibontakozást jelent. A könyv azonban nem leír egy (történeti) fejlődést, hanem mintegy önanalízisként tudatosítani, megvalósítani akarja a pszichoanalízis önkibontását. A bevezetőben a két szerző nagyon világosan utal erre, hisz amire törekedtek, az "nem kevesebb, mint 'A pszichoanalitikus mozgalom története' folytatása". Freud e műve pedig – mint közismert – 1914-ben Adler, Stekel és Jung elgondolásaival szemben mintegy öndefinícióként íródott, általa vált öntudatosan nagykorúvá és önállóvá a klasszikus pszichonalízis. Ferenczi és Rank még kevésbé historizál, mint Freud. Belső és nem külső történetet írnak. Tézisük az, hogy a pszichoanalízis "egyszerű orvosi módszerből" "elméleti rendszerré" vált, majd "az élet új interpretációjá"-vá fejlődött.
 A könyv végén, a kezdő gondolatot szintetizáló keretként Ferenczi újra felveti 1908-as elképzelését, azt, hogy a pszichoanalízis és a nevelés, mármint egy önteremtő, radikális nevelés mélységesen rokon dolgok. A terápia "újraelsajátítás, újraélés". Egy olyan affektív átalakulás, amely nemcsak az érzéseket, élményeket és tudást formálja át, hanem behatol a testbe. E folyamatban, az ismétlésben, az áttételben válik láthatóvá az élő emberi anyag lélekmozgatta lényegisége, melynek lényegi összetevője a viszontáttétel, forrása pedig a terapeuta. Ő "a régi családi doktor", aki egy titkos élettudó, test és lélek konstruktív / dekonstruktív pásztora. Érdemes idézni a könyv utolsó bekezdését. Ferencziék itt már nem is a pszichoanalitikusról, hanem általában az orvosról beszélnek, és az ő feladata attól válik dekonstruktívvá, hogy a műalkotás-olvasás művészi, retorikai feladatát kapja: 
"A tudatosság ilyen növekedésének hatása alatt az orvos, aki a vajákosból, a varázslóból, a kuruzslóból és a csodákkal gyógyítóból fejlődött ki, és aki legjobb pillanataiban gyakran valamiképp művész marad, a lelki mechanizmusok növekvő ismeretét alakítja ki, és ilyen értelemben bizonyítja, hogy az orvoslás a legrégibb művészet és a legifjabb tudomány egyszerre."
A könyv címe azonban nem "Entwicklung", hanem "Entwicklungsziele", nem csupán fejlődésről, hanem fejlődés-célokról van benne szó. Különös hermeneutikai teleológia ez. A pszichoanalízis mint új emberi életgyakorlat a létezés önismereti természetének, azaz a valódi személyes létezésnek a kiteljesítése. A pszichoanalízis fejlődéscélja igazából a személy fejlődéscélja, az önmegértő létezés gyakorlata. Az eredet tehát teleologikus lesz, a jövőbe (és a jövőből) vetítődik vissza, és genealogikusan, a célok felől, mint a célok allegóriája épül fel.

A Rank vita jelentőségét abban látom, hogy a benne szereplő egyik irány (Ferenczi és Rank iránya) megmutatta, kényszerűen kigondolta és következetesen képviselte a közép-európai irányú, Osztrák-Magyar Monarchiában született személyesség-diszkurzust, egyrészt a psziché heterogén természetének elvét, másrészt megmutatta egy heterogén hermeneutika mentén kialakított önismereti aktivitás lehetőségét is. Ez a személyesség-felfogás válik uralkodóvá Ferenczi kései írásaiban, elsősorban a heterogeneitást legmélyebben kifejtő esszéjében, a „Nyelvzavar a felnőttek és a gyermek között” című munkájában. A pszichoanalízis monarchiás magva azonban akkor, 1924-ben (és 1932-ben sem) tudott elméletileg érvényesülni, egyszerűen hiányzottak hozzá azok a diszkurzív sémák, levezetések, amelyek ezt a gondolkodásmódot érvényessé tették volna. A pszichoanalitikus diszkurzus egy homogenizáló (orvosi és modern szaktudományos) irányba mozdult el, előbb Berlin vált centrummá, majd a történelem indifferens őrülete „támogatásával” az emigránsokkal a szellemi központ Amerikába került. A modern kifáradása, a posztmodern megjelenése azonban megteremtette azt a hátteret, amelyben Ferencziék gondolatai ősforrásként, képviselhető irányként fogalmazódnak újra.

Lábjegyzet

1  Freud, Sigmund: „Az Ödipusz-komplexus eltűnése”, Ford.: Pető Katalin In: Sigmund Freud Művei IV. köt. A szexuális élet pszichológiája, szerk. Erős Ferenc, Budapest, Cserépfalvi, 1995. 184-192.
 

Bibliográfia

BÓKAY Antal
Irodalomtudomány a modern és posztmodern korban
Osiris, 1997 

Eszmélet – Tárgyi-poétikai fantázia egy költői életműről
Petőfi Irodalmi Múzeum, 2002

József Attila poétikái
Gondolat Kiadó, 2004

(Erős Ferenccel szerk.)
Pszichoanalízis és irodalomtudomány 
Filum, 1998

„Posztmodern pszichoanalízis”
In: Erős Ferenc (szerk.)
Ferenczi Sándor
Új Mandátum 2000

„Wittgenstein és Freud – ellentmondás és kapcsolat”
Magyar Műhely, Párizs, 1984. 69.

„Bahtyin és Freud”
Literatura, 1991. 2. 

„Ferenczi Sándor”
Janus, VIII. 1991. 2. 

„Sorsfordulók a pszichoanalízisben” 
Thalassa, 1991.1.

„A hermeneutikai szemlélet megformálódása Freud korai írásaiban”
Thalassa, 1991 2. 

„A pszichoanalitikus narratíva – A ’Szabad ötletek jegyzéke’”
Irodalomismeret, 1993. 2-3.

„Nietzsche és Freud”
Replika, 19-20. 1995. december

„Kolonialitás és pszichoanalízis”
Helikon 1996. 4. 

„Pszichoanalízis a világnézet után’
Thalassa 1997. 1. 

„Nyelv és pszichoanalízis a Finegeans Wake-ben”
Filológiai Közlöny, 2002/3-4. 

„Emlékek, képek egy nem-létező városból”
Magyar Lettre Internationale, 61

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu