Thomas Bernhard
Tanúvallomás

Az első osztályú fülkéből átmentem egy másodosztályúba, majd megint egy első osztályúba, állandóan váltogattam a helyemet, akár az apám, ingerült voltam, beteg vagyok, egy egyszerű nyugodt helyre vágytam, ahol jegyzetelhetnék, a feljegyzéseimet készíthetném, apró emlékirataimat, amelyekről az imént beszéltem Önnek; nemsokára tél lesz, és nem lesz lehetőségem többé, hogy papírra vessem a gondolataimat; a kimerítő kórházi munka lehetetlenné teszi számomra, hogy akár egyetlen mondatot is leírjak, alkalmas helyet kerestem tehát, olyan hely lenne célszerű számomra, amelyet tetszés szerint homályba boríthatok, elsötétíthetek... az emberek azonban nem kérnek a sötétségből, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag tartanak tőle, az egyszerű utasok is... már mindig is a legkülönfélébb karakterek tanulmányozása foglalkoztatott, az egyedülállóké és a tömegembereké, kötelességemnek éreztem, hogy nap mint nap a céljaimnak megfelelően állítsam elő, állítsam helyre őket, beléjük hatolok, bomlásuk titkos, észrevétlen, halálos folyamataiba török, ahogy mások egy várost járnak be, úgy járom be én az embereket, nem félek ettől a lealacsonyodástól, minden tudományok kolosszális félreértése teszi lehetővé számomra, hogy bejárjam őket... amíg végül rémülten állok a torzsalkodások káprázatos geometriájában, két évezred csömörében, amelyben a fogalmak, akár egy rémálomban, fenekestől felfordulnak, s amíg hirtelen, minden művészeten felülkerekedvén, tönkretett agyamban önnön valóm valótlanságára bukkanok... mindez meglehetősen zavarba ejtő persze, de Ön szólított fel, hogy beszámoljak a gyilkossal való találkozásomról, erről a találkozóról, amelyet sohasem fogok elfelejteni, mint ahogyan semmiféle találkozót nem vagyok képes kitörölni az emlékezetemből, a legjelentéktelenebbet sem, de hiszen éppen ez a félelmetes bennem, ez a lényemben rejlő végzetesség, ez az alkati iszonyat!, bizonyára különösen kifinomult ösztöneim vannak, a pusztán tudományos megfigyelés egészen távol áll tőlem, és kétségkívül hatalmas szabadsággal rendelkezem, a lehető legnagyobb szabadsággal, a legmélyebb és legradikálisabb szabadsággal, olyan ember vagyok, aki a gondolatok átkozott formaiságának mélyén, napról napra, újra meg újra az érzelmek mérhetetlen alaktalanságát szeli át... számításaim alapjában véve egyedülállóak a vélemények és törvények hatósugarában... bárhová megyek is, gondolok itt a számtalan tanácskozásra, összejövetelre és egyesületre, erre a nagy rakás hitvány csődületre, annak messzire bűzlő egyetértésével, az igazság az, hogy én, a világot számba véve, tévedésen alapszom, minden általam ismert és az idők folyamán felmerült tévedések között is a legnagyobbon, és bátran állíthatom, a dicsőségem abban áll, hogy semmi sincsen... de minden ugyanilyen tévedésen alapszik, a milliónyi látszólag, mondom látszólag őrült elme által összeütött történelem tévedésén; évek óta dolgozom a Feljegyzések a tévedésről című művemen, korunk általános tévedéseiről, minden idők tévedéséről, a történelem, a történések, a gondolatok, a jelenések, a világ fejlődésének és visszafejlődésének tévedéseiről; a világ az örök valótlanságba vesző halálos folyamatok világa... harmincéves koromban, egy délután, nagybátyám házában a Mészalpok erdőhatárán egyszerre csak generációm megpróbáltatásainak tanulmányozásába kezdtem, igyekeztem megmagyarázni azokat, felhozni őket a sírból, a háborúk sírjából, a szelek sírjából, milliónyi gondolat sírgödréből; határtalan meggyőződéssel követtem célomat, amely egy egész évtizeden keresztül foglalkoztatott, de minél mélyebbre próbáltam hatolni benne, annál inkább éreztem, hogy csak a felszínén tapogatózom, mindennek csak a felszínén, ennek az elgondolásnak, a világnak, a szeleknek, az egész generációnak csak a felszínén... éppen feljegyeztem valamit az ember általános helyzetéről, minden isteni dolgok tökéletlenségéről, amikor el kellett hagynom a fülkét, egy úr és egy hölgy üldözött el, akik feltehetőleg sokkal előbb felszálltak már, mint én, pontosan emlékszem: a csomagok és a kabátok futó ellenőrzése, a férfi emelt hangon valami nyilvánvaló, de teljességgel értelmetlen politikai badarságot bizonygatott, a hölgy pedig szakadatlanul egy a partközelben dühöngő cápáról beszélt... behatóan tanulmányoztam az úr cipőjét, a hölgy ékszereit, amaz, ágának jelentéktelen leszármazottja, hangosan szuszogva aludt, a hölgy olykor megkérdezte: „Hol vagyunk?”, hangjában a nő, a női nem megbízhatatlansága, a nő a sóvárgás tárgya, valójában kapcsolattalan, és még a folyosón is azon gondolkodtam, hogy az emberek nem össze-, hanem széttartoznak, mint ahogyan minden széttart, a természet, a nemek közötti ék... az emberi szagok, a vasutasok, az utasok szaga... szüntelenül beleütköztem valakibe, éppen az történik meg velem, amitől a leginkább tartok, éppen ez az ocsmányság, ez a rettenetes árulás... szóváltásba keveredtem a pincérrel, aki összekente a nadrágomat, és ahelyett, hogy elnézést kért volna, még neki állt feljebb, az emberek lépten-nyomon rám zúdítják a szitkaikat, egy szó mint száz, az étkezőkocsiba mentem, és a konyhától lehető legtávolabb eső ablakhoz ültem... ez a sivár táj, ezek az egyhangú színek, a fejetlen gazdaságosság nevetséges erőfeszítései... már nem emlékszem, mit rendeltem, vajat, kenyeret, vizet, voltaképpen a nyomatékosság problémáját tanulmányoztam, a lét okát, megpróbáltam felmérni, hány egyes szám első személy létezik valójában, minden valóságon túl, egy eleve bukásra ítélt kísérlet persze, mint ahogyan minden kísérlet előbb-utóbb bukásra ítéltetik, az egyik probléma felszínre hozza a másikat, majd ismét víz alá nyomja, a problémák állandó fulladásos halált halnak, vízbefúlás általi halált... milliónyi lőtáblát céloztam meg egyszerre... hirtelen valamilyen gorombaságra riadtam, felálltam, fizettem, a fülkémet keresve mentem végig a vagonokon, de gondolataimba merülve, érthetetlen módon, éppen ellenkező irányba tartottam, a mozdony helyett a vonat vége felé... a hölgy gonoszkodva újra meg újra kinyitotta az ablakot, noha én újra meg újra bezártam azt... a magány újabb megnyilvánulása, a férfi, az úr így szólott: „Ezek a hatalmi harcok!”... képzeljük csak el, egy közepes állami tisztviselő, aki az országgyűlési ülésszak megnyitójára utazik, teljességgel visszataszító, nevetséges és minden tekintetben szánalmas jelenség... néhány tehenet pillantottam meg az esőben, egy apró bizalomkeltő részlet, egyszerre feltárult előttem a vidék, az iszonyú sivárságot és rendet változatosság, rendetlenség váltotta fel, és mindez oly tűnékenynek tűnt, vízeséseket láttam, és szakadékokat, és az estet: el tudja Ön képzelni, mit jelent az, amikor az ember egyszerre megpillantja az estet?... az emberekből áradt a szánalmas magány, a képmutató, lusta korlátoltság; bűzlő ruhák, bárgyú arcok erdejében préseltem át magam a vagonokon, ezeken az ősrégi, javításra szoruló, elhanyagolt vagonokon, át a mindent elárasztó húgyszagon, a rosszul záródó ajtók, a betört ablaküvegek csattogásán, a szanaszét hajigált papírokon, a kíméletlen izzadság hullámain... felmerült bennem, micsoda egetrengető bűn az efféle szavak használata, mint „az igazság keresése”, és hogy rosszullét kerülget az „igaz állítás” vagy az „elementáris” kifejezések hallatán... hogy az ember köztudottan nem összefüggő szerkezet, gondoltam, hogy önmagával, önmagában, igen, hogy az ember nem létezik, de nem is nemlétező, nem is lehet nemlétező, és mégsem létezik, mert nem igaz, hogy nem igaz az ember, és hogy nem létezhet, önmagában nem létezhet... úgy éreztem, ki vagyok szolgáltatva a kutatások viszontagságainak, bármely elképzelhető könyvnek, a matematika minden új fejleményének, kihatásának, számtani remekének és akrobatamutatványának... talán igaz, hogy a vonat végén kötöttem ki, ez is igaz lehet, én azonban nem emlékszem, egy zsúfolt fülkében egy keskeny, szürke, intelligens, haldokló arcra lettem figyelmes, amely már régen nem volt bizalomkeltő, az ilyen emberek elsorvadnak, mielőtt tért hódítanának... az eszük űzi-hajtja, az értelmük marcangolja őket... számtalan ilyen jellemet ismertem már, de egytől egyig elveszítettem az embereket, valami más ejtette rabul őket, valami, amiről nem tudok, meglehet, egy ország, egy hegység, minden lehet... a teremtés fogalma mindenütt jogosulatlannak bizonyul ezekben az összefüggésekben, a fogalmak mindent a mélybe rántanak, noha, ha jól tudom, magasabb egyezség eredményei... a fiatal elcsodálkozik, mit művel az öreg a „hipotézis” szóval... szintézis, parentézis... a logika, a szabadesési törvény testvérének testvére, a valósághoz, a valótlansághoz hasonló jelenség, csupa megrázkódtatás... a kor az állandó nagy kivégzések szemtanúja... minden kivégeztetik, az ember örökké abban a tudatban él, hogy el kell pusztulnia, el kell tűnnie, és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a felnőtté válással minden rothadni kezd, az ember megtanulja, hogy folyton a rothadást lélegzi be, a rothadást fújja ki, és az intelligensebbek idővel már mindenben és mindenkiben csak a rothadás pusztító jelét látják... mindenből szüntelenül csak a rothadás szól, beszél, nyög, fújtat, szitkozódik... emlékszem, hogy már egy órával a vonat indulása előtt a pályaudvaron voltam, a harmadik átvirrasztott éjszaka után képtelen voltam továbbra is a szobámban maradni, elrendeztem a jegyzeteimet, elvitettem a könyveimet, újra meg újra rendet raktam, és a lehető legnagyobb rendetlenséget teremtettem ezáltal, nem reggeliztem, nem is ebédeltem, egy órán keresztül jártam így a várost, bejártam a hivatalokat, a háztartási boltokat, átmentem a folyón, majd újra vissza, be a parkba, ki a parkból, végig a város alsó utcáin, a város felső utcáin, amíg hirtelen már azt sem tudtam, hol vagyok, de hiszen ez is az iszonyú kialvatlanság következménye, hogy kivétel nélkül összekeverem a neveket, az embereket, a benyomásokat, a fontossági sorrendet... így végül a pályaudvarra menekültem, a pályaudvaron majd megnyugszom, gondoltam... de ebben a csendben, amely az állomáson uralkodott, a vagonokban és a peronon, vonatnak se híre, se hamva, sem érkezőnek, sem pedig indulónak, valósággal fulladoztam, és egyszerre beláttam, hogy hibát követek el, micsoda tévedés volt részemről azt gondolni, hogy nyugalomra vágyom, az olyanoknak mint én a nyugalom a kínok kínját jelenti, az ellenem elkövethető legnagyobb gonoszságot, kibírhatatlan bűntetést... mennyire megörültem, amikor meghallottam, ahogy az első utasok végighaladnak, végigszaladnak a kocsikon, hallottam őket nevetni, sírni, micsoda öröm volt... azután hirtelen megint meggyűlöltem az embereket, a pokolba kívántam őket, teljes erőből, teljes odaadással, szívem minden megvetésével gyűlöltem őket... fél órán keresztül szaladoztam fel-alá a peronon, abban a reményben, hogy el tudom majd viselni önmagam, de semmit sem használt, nem menekülhetek önmagam elől, örökké – de hiszen ez a legrettenetesebb az egészben – önmagam elől futok, mindhiába... az emberek kétségbeesésnek nevezik ezt az állapotot, a kétségbeesés valószínűleg oly mértékben elviselhetetlen, amennyiben az ember – hasztalan! – menekül önmaga elől... de valójában ebből is csak az enyészet szól... képzelje csak el, az emberben szüntelenül egymásra zúdulnak az évszázadok, ezt azonban senki sem képes elviselni, ezt az örökös lávaomlást, a fogalmak lélegzetelállító becsapódásait, a hatáskörök lökésszerű keveredését... azután hirtelen rádöbbentem, hogy elveszítettem a könyvemet, A természet felderíthetetlenségéről szóló könyvet, a természet alkalmatlanságát megdöbbentően messzemenő fejezetekben taglaló könyvet, amely az évek során gyökeres változást okozott bennem, valóban elhagytam volna valahol, gondoltam, ebben az állapotban, ezen az úton, ezen a gyorsvonaton, amely több mint egy órát késett, gyorsasághoz tehát már régen semmi köze sem volt, nézze, az embereknek, az utasoknak, érkezéskor udvariasságból, szívességből, magától értetődően vissza kellett volna szolgáltatni a pótdíjat, de el tudja Ön ezt, ebben az országban, képzelni?, hogy bármi is pusztán udvariasságból, szívességből, magától értetődően történjék?, egy szó mint száz, vissza kellett mennem az étkezőkocsiba; egész idő alatt azon tűnődtem, hogyan történhetett, hogy elhagytam ezt a szétolvasott, mocskos, szakadozott könyvet, amelynek az érintése is szinte mindenkiben, mindenkiben undort keltett volna, de éppen azért, mert olyan rettenetesen elhanyagolt benyomást keltett, reméltem, hogy megtalálom és visszakapom; és nem tévedtem; ott volt a helyén; annak ellenére, hogy az étkezőkocsi most tele volt, senki sem ült az asztalnál, amelyen a könyvet hagytam, és látja, amint elvettem onnan, biztonságba helyeztem, magamhoz szorítottam, azonnal elfoglalták az asztalt... de hiszen ez egy koporsó, gondoltam, az emberek egy koporsó körül ülnek és a levét isszák, az egész étkezőkocsi egy hatalmas koporsó, amelyben mindenki halotti ruhát visel... a pincéreket már csak halottvivőknek, már csak izzadó sírásóknak láttam... a guruló koporsó képe szinte az őrületbe kergetett... ismét a hónom alá szoríthattam a könyvemet tehát, az emberek azt hitték, megőrültem, én pedig azt gondoltam: de hiszen valóban rettenetes fiziognómiai korban élünk!... kirohantam, botladoztam a folyosón sorakozó ládák és üvegek között, senkivel sem óhajtottam összetűzésbe keveredni, de mindenképpen belém kötöttek, kérdőre vontak, azt válaszoltam, hogy a ládákat és az üvegeket a világ minden étkezőkocsijában a folyosón tárolják, az utasok számára fenntartott szűk folyosón, de hiszen ez rettenetes, számtalan közjáték képe merült fel bennem, amelyek az étkezőkocsik folyosóján játszódnak le, bármely vonaton, bármely országban járjon is az ember... egy szó mint száz, önmagamban kerestem menedéket, a ki tudja hányadik, a százezredik alkalommal kerestem önmagamban menedéket... a vonat egyszerre a megengedett sebességet túllépve robogott célja felé, egyetlen pillantással felmértem, ahogy a falvak kihullanak az ablakon, a fák szétdurrannak, és mindez a tehetetlen kocsik csattogásával, a sínek jajveszékelésével párosult... megint rossz irányba mentem, csupa különös bárgyú arc, bűzlő hajzat, valami jóvátehetetlen, ösztönös, álmatag részvétlenség... leginkább a férfiak nyakkendőjének mérhetetlen ízléstelensége szúrt szemet... idővel, gondoltam, mindenki hozzászokik ehhez a sarkaiból és értelméből kiforgatott rettenetes élethez, önnön lázadó ifjúságának tajtékaiba fullad... mértéktelen, visszataszító elégedettség lesz úrrá az embereken, az egyedülállókon és az emberiség nagyüzemein egyaránt, szív és lélek határtalan fásultsága... és a fiatalság végül legszebb, legmeghittebb, legkifinomultabb érzéseit – mígnem egész létét – tagadja... a felnőtté váltak pedig úgy tessékelik ki őket az életükből, mintha az ifjúság pusztán analfabéta visszamaradottak közössége lenne, és az élet ezek után már csupa összeszorított szájú, fogatlan, hallgatásra ítéltetett lényből áll... az élet, az öregek szerint, már szóra sem érdemes, és akárhová néz az ember, bármelyik irányba is indul, mindenütt ugyanazt látja: az élet értéktelen voltát... valóban a vonat vége felé indultam, gondolataimba merülve, egész egyszerűen magával ragadott ez az elgondolás, és egyszer csak a vonat végén kötöttem ki... tudja milyen hosszúak ezek a gyorsvonatok, igen, nézze, ha nem maradt volna a bőröndöm az első osztályú fülkében, és a kabátom is ott maradt, a kalapom, akkor vissza sem mentem volna, így azonban valóban összefutottam azzal a fiatalemberrel, pontosan emlékszem rá, ahogy elrohant mellettem, kabátja nem volt, nem, nem volt rajta kabát, a cipőjét nem láttam, a keskeny folyosón nem tudtam megfigyelni a cipőjét, csak az tűnt fel, hogy milyen rövid a karja, gyorsan el akartam menni mellette, fekete nyakkendője volt, az inge mocskos, egészen pontosan emlékszem, feszült rajta az ing, szűk volt, ahogy a fiatalok hordják manapság, mocskos volt az inge és szűk, nem volt rám tekintettel, keresztültörtetett rajtam, néhány pillanatig tartott csak az egész, de nem is vártam el tőle persze, hogy elnézést kér, nem, könyöke a hátamba fúródott, mondott valamit, nem értettem, hogy mit, de nem bocsánatot kért, nem, nem volt rajta kabát, kalap sem, nem, kalapja sem volt, a vonat nem sokkal később befutott a pályaudvarra, majd hirtelen elsötétült a vagon, és ekkor vettem észre, hogy ez az én vagonom, igen, ekkor láttam, hogy a saját fülkém előtt futottam össze a férfivel, őszintén szólva értelmiségi benyomását keltette, ebben a pillanatban valóban olyannak tűnt, mint egy önmagában kételkedő, elkeseredett, anarchisztikus, mocskos világfi, egyike korunk szánalomraméltó nagy egyéniségeinek. 

               BILLINGER EDIT FORDÍTÁSA
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu