Megkérdezik néha az ismerőseim: miért nem írsz angolul? Vagy – ha Franciaországban vagyok – franciául? Nyilván azt feltételezik, hogy csak nyernék rajta, jobb világnyelvet használni, mint leragadni egy provinciálisnál. Elvileg egyetértek velük, talán kényelmesebb lenne egy nagyobb nyelven írni (bárcsak tudnék!). Eszembe jut erről egy G. B. Shaw-anekdota: állítólag levélben közölte Henryk Sienkiewiczcsel, hogy nagyon csodálkozik, nem érti, miért nem vették át a lengyelek az orosz nyelvet. Az írek áttértek az angolra, és milyen jól jártak vele! Tényleg így van.
Lengyelül írni – a 19. században, Lengyelország felosztása idején – hazafias cselekedet volt; a lengyel nyelv komoly veszélybe került, különösen az orosz zónában. Ma már ez mindenkinek magától értetődő; a gdański születésű fiatal költő, még ha emlékszik is e város múltjára – márpedig most divat emlékezni! –, nem töpreng azon, milyen nyelven írjon. Egyszerűen nem ismer semmilyen másikat. Csak ha valaki évek óta külföldön él, mint e sorok írója, akkor szembesülhet a nyelvválasztásra vonatkozó – naiv? – kérdéssel.
Lengyelül írni azt is jelenti, hogy a magunkénak tekintjük a lengyel történelem örökségét annak minden bonyolultságával együtt; aki franciául ír, elegánsan és ironikusan, kissé líraian fogalmazva, az nemcsak Montaigne és Pascal örököse – még ha ennek nincs is tudatában –, hanem XIV. Lajosé is, legalábbis megőriz valamit a királyi udvar szellemi légköréből, a gunyoros társalgásokból, a gyilkos bon mots-ból, a moralisták nyugtalanságából, a forradalmi demagógok vitáiból. Aki lengyelül ír, az más géneket hordoz a vérében és a tintájában: ilyen a 18. századi államgépezet összeomlása, az országvesztés és a levert felkelések kudarca, Lengyelország hosszú, teátrális létezésének bizonytalansága, hisz nem is létezett reálisan és józanul, csak kiméra volt, hol csodálták (lásd a 19. század harmincas éveiben kiadott Polenliedereket vagy a franciák lelkesedését), hol pedig megvetették (mint Bismarck és a német vagy az orosz nacionalisták); Lengyelország mintha kicsit úgy vegetált volna Európa képzeletében, mint a bűbájos Tadzio, a Halál Velencében egyik szereplője – szép, elérhetetlen, látomásos, gyerekes. Vagy, épp ellenkezőleg, lehet elmaradott, mocskos, részeges ország (Goethe például ilyen szellemben ír rövid lengyelországi útjáról, kapott is érte emléktáblát Krakkó főterén) – minél előbb le kellene igázni. Vagy szépség, vagy szörnyeteg, nincs középút. Azt hiszem, a lengyelek még ma is bizalmatlanul, ugyanakkor a legnagyobb kíváncsisággal hallgatják, mit mondanak róluk a nyugati nagyvárosokban.
Ehhez járult most egy kapitális motívum – kik a lengyelek, a második világháború hősei, tankokkal harcoló nyalka ulánusok, Angliát védő derék pilóták, feddhetetlen és kitartó konspiránsok, Monte Cassino rettenthetetlen harcosai vagy alacsony homlokú, primitív antiszemiták, akiket disznókként ábrázoltak az ismert amerikai képregényben? Szépség vagy szörnyeteg? Gentlemanek vagy disznók? És végül: makulátlanul, a Moszkva által rájuk kényszerített rendszer ellen lázadva, szabotálva vészelték-e át a kommunizmust – mert ilyennek szeretik látni magukat –, vagy ők is engedelmesen kollaboráltak, mint minden más leigázott nemzet? A lengyelek máig sem tudnak megegyezni abban, hogyan is értékeljék a tisztítótüzet, amelyen át kellett jutniuk. Nemrég jelent meg egy kiváló történész A lengyelek nagy százada című könyve, amely pontosan a politikai nemlét időszakáról, a XIX. századról szól. A szerző abból a feltevésből indul ki, hogy az egész Európában szétszóródott menekültek, költők, gondolkodók, történészek, politikai személyiségek lenyűgöző szellemi tevékenysége kétszeresen is kárpótolt minket az állami szuverenitás elvesztéséért. Tényleg így volt?
Tucatszám jelennek meg visszaemlékezések az utolsó háború idejéről és a háború utáni évekről, a lengyel olvasó ezekben nemcsak az egyéni sorsokat vizsgálja, hanem arra a kérdésre is keresi a választ, hogy kik vagyunk. Ez a nyugtalanság az írókra is átragad, s itt nemcsak a memoárok szerzőire, hanem a legnagyobb irodalmi tehetségekre is gondolok: Witold Gombrowicz egész életművét – többek között – ez a feszültség élteti.
Nyugat-európai perspektívából nézve nehéz elképzelni, micsoda mély szakadékba vezet Lengyelország modern története; az a pillanat például – amelyet egyébként megörökített a Wehrmacht nyilván jól táplált filmese –, amikor 1944 őszén Varsó életben maradt lakossága lassan vonul, lemondva mindenről, egy asszonyokból, gyerekekből, férfiakból és öregekből álló rendezetlen, vég nélküli menetoszlopban, elhagyva a felkelés bukása után lerombolt városát, a múlt század legszörnyűbb képeinek amúgy igen gazdag gyűjteményébe tartozik. A polgári lakosság engedelmesen kivonul romokban heverő városából, egy európai ország fővárosából – mi lehet ennél rosszabb (csak a lágerek és a krematóriumok, egy még reménytelenebb felkelés iszonyata, ugyanebben a városban, a zsidó gettóban, 1943-ban)?
De ugyanez a pillanat fontos viszonyítási pont lett egy láthatatlan vitában, amelyet rögtön a háború után kezdtek a lengyel írók. Természetesen nem úgy vitatkoztak, ahogy a hivatásos történészek szoktak – nem tisztázták, kinek a bűne a varsói felkelés, ki felel érte, nem vizsgálták a katonai és politikai helyzetet –, de az irodalom e nulla foka (ez mennyivel fájdalmasabb itt, mint Roland Barthes akadémikus esszéjében), a nemlét, amelybe Varsó és egész Lengyelország került, hosszú időre rányomta bélyegét a lengyel írók képzeletére. Sőt nemcsak rányomta bélyegét, hanem szerves része lett; a lengyel irodalmi képzelet birtokba vette ezt a szakadékot.
Nyilván nem kell részletesen emlékeztetnem arra, hogy a sztálinizmus évei nem hoztak alapvető javulást; igaz, jelentősen enyhült a terror – a hitlerihez képest –, és a társadalom nagy része abban a meggyőződésben élt, hogy az ország újjáépítése még a kommunista párt brutális vezetése alatt is jobb időkre aligha halasztható dicséretes tevékenység, de kevesen voltak, akik nem éreztek mély keserűséget. A kommunista gazdaság groteszk pazarlása és a mindenhol szaglászó titkosrendőrség minden pillanatban arra emlékeztette a lengyeleket, hogy ez a vállalkozás közelebb áll az abszurd drámához, mint egy ésszerű állam működéséhez.
A jelenkor könyörtelen és gyógyító erejű frivolitásának köszönhetően a mai fiatalok nemzedéke, amely beleásta magát a posztmodern elméletekbe, és mindent tud a szöveg csapdáiról, már elfelejtette ezt a borzalmat; ugyanakkor a háború utáni lengyel irodalmat az radikalizálta, hogy az írókban igen mély nyomot hagyott az a pillanat, amikor Varsó lakói elhagyták a lerombolt várost. A mai pályakezdők már nem emlékezhetnek semmire, de az én szememben – és ugyanezt elmondhatom a rögtön a háború után született nemzedékről – az imádott gyermekkori tájak természetes részei voltak a bérházak gazos romjai, ugyanolyan vonzónak találtam, mint az első romantikusok a gótikus apátság omladékait, mert kincseket és veszélyeket rejtettek. Innen merítettünk először ihletet.
Lengyelországban, az elmúlt hatvan évben – nemcsak otthon, hanem emigrációban is, mert, amint azt minden krakkói általános iskolás tudja, a lengyelek nemcsak a szülőhazájukban írtak, hanem Párizsban, Argentínában vagy Kaliforniában is – az írás ritkán volt akadémikus foglalatosság, agytorna, steril, marginális tevékenység, ritkán merült ki a Szépséghez vezető külön utak keresésében, a nyelvvel folytatott flaubert-i küzdelemben, az élet egyszeri kalandjának aprólékos feljegyzésében. Rendszerint olyan volt, mint egy izzó, pattogó égetőkemence, amelyben magas hőmérsékleten, a kíváncsi tanúk és a polisz érdekelt polgárai szeme láttára égtek ki a költészet és a próza edényei. Hatalmas súlya volt az írásnak, nagy, komoly vita folyt az irodalomban, melyben az egész poliszt érintő témákkal keveredtek az egzisztenciális aggályok. Miközben, paradox módon, e vita résztvevői – Witold Gombrowicz, Jerzy Stempowski, Czesław Miłosz, Aleksander Wat, Józef Czapski (festő és író), Zbigniew Herbert, Gustaw Herling-Grudziński, Ź hogy csak néhányat említsek a Titánok közül, lázadtak ellene, egyáltalán nem akarták, lenyűgözték őket a nagy, univerzális témák, motívumok, a metafizikaiakat is beleértve, de csak úgy juthattak el ezekhez, hogy kínkeserves munkával utat vágtak maguknak a közösségi, politikai talajból kinőtt kérdések dzsungelében. Aligha kell hozzáfűznöm, hogy mindannyian nagyszerűen írtak, itt nem ideológusok egy csoportjáról van szó, hanem nagy írókról, a szó mestereiről.
A lengyel irodalmat nem lehet megérteni e háttér nélkül; persze nem volt már, mint a régi századokban, a falujukban, az udvarházukban üldögélő, Plutarkhoszt és Vergiliust olvasó nemesek irodalma, akik a szerencsésen elvégzett betakarítás után átadhatták magukat az írás cseppet sem sietős munkájának. Az a nemzedék, melynek felnőttkora a nagy válság, a nagy Nemlét pillanatára esett, szétszóródott az egész világon, hihetetlenül nehéz gazdasági és szellemi körülmények között harcolt a túlélésért, miközben lenézték a baloldaliak Párizsban, és nemcsak ott; mégis sikerült megteremteniük Lengyelországban a modern irodalmi érzék alapjait. Képes volt megteremteni egy olyan irodalom modelljét, amely univerzális, nem pedig provinciális választ ad a történelem fenyegetésére, és a legtitkosabb reményekről is volt  mondanivalója, kerülte az olcsó vigaszt.
A következő idézet, amely Zygmunt Mycielski író és zeneszerző nemrég, már a szerző halála után kiadott naplójában olvasható, nagyon jól illusztrálja a vasfüggöny mögött alkotó szerzők dilemmáit: „Nyugaton biztos ťfekete íróŤ lennék, pesszimista hangot ütnék meg, hirdetném Európa és a világ végét, az emberélet és fajunk evolúciójának értelmetlenségét. Itt meg, ebben a szellemi nyomorban, totális anyagi csődben a létünk erkölcsiségét és értelmét zengő harsonát fújom.”
Feltűnő, hogy a költők alaposan kivették a részüket abból a tevékenységből, amelyet rendszerint regényírókra, sőt filozófusokra bíznak; de Lengyelországban nem vették komolyan a költők a modern esztétikai kiskáté aszketikus előírásait, nem húzódtak vissza a hermetikus metaforák rezervátumába, ehelyett a legnagyobb figyelemmel vizsgálták a világ betegségeit; ha abból indulunk ki, micsoda érdeklődéssel fogadják műveiket, úgy tűnik, igen érdekes döntést hoztak. Miłosz Értekezés a morálról című poémáját a pad alatt olvasták az egyetemisták a sztálinisták legsötétebb éveiben. Adam Ważyk Poéma felnőtteknek című, 1955-ben megjelent költeménye össznemzeti vitát indított el, és hozzájárult a politikai olvadás sikeréhez, Zbigniew Herbert Pan Cogitó küldetése című verse, egy kétségbeesett költő műve, aki nem várt semmiféle fordulatot, nem látta a despotizmus végét, majdhogynem himnusszá vált, ellenzékiek szavalták a hetvenes-nyolcvanas években. Vagyis a költőknek anélkül sikerült szélesebb közönségre hatni, hogy engedtek volna a művészi színvonalból!
Meg vagyok győződve arról, hogy ma sokkal nehezebb lenne lengyelül írni, ha nem alkot a Titánok e nemzedéke – talán az a tény jelenti az egyetlen problémát, hogy nagyságuk és nemes jellemük tulajdonképpen lehetetlenné tette az utánuk jövőknek, hogy eljátsszák a szokásos Ödipusz-komédiát, elégessék az apa portréját, megvívják a nemzedékek harcát. Hogy lehet lázadni az igazság mártírjai, a kor ilyen kiváló és ilyen kitűnően író tanúi ellen? 
De van még egy másik probléma is, amely abból adódik, hogy ez a nemzedék bizonyos értelemben „eszmékért harcolva” írt; az ideológiával harcolva és vitatkozva, kétségbeesetten védelmezve a veszélyeztetett emberséget, kénytelen volt a valóság intellektuális felfogására koncentrálni, figyelmen kívül hagyva az emberi léthelyzetek potenciálisan végtelen mennyiségét, amelyeket már nem külső, ellenséges tényező, hanem a világ kérlelhetetlen, immanens szeszélyessége alakít ki.
S végül a harmadik – a legújabb kori történelemmel folytatott elkeseredett vita miatt a lengyel irodalom kénytelen volt valamelyest elhanyagolni azt, amit „tiszta”, „történelem előtti” képzeletnek nevezhetünk. Igaz, e nemzedék írói, Aleksander Wat vagy Czesław Miłosz tisztában voltak ezzel a veszéllyel, többször is beszéltek arról, hogy le kell hatolni az ontológiai rétegekig, vagyis, egyszerűbben fogalmazva, a manapság nem túl divatos vallási (azaz alapvető) problematikáig.
Lengyelül írni – mindenkinek, aki csak megpróbálkozik ezzel, mindig új veszélyekkel kell szembenéznie. Az a híres „normalitás”, amit nehéz definiálni, s amiről annyit ábrándoztak a kelet-európai országok állampolgárai, végre megvalósult az irodalomban is; elfogadható a triviális, az ember most már írhat könnyedén, triviálisan és elég szépen magáról és bármi másról (főként magáról); a demokrácia nagy és kissé véletlenszerű győzelmet aratott a totalitarizmus fölött, de ezt akár úgy is láthatjuk, hogy a hétköznapiság erősebbnek bizonyult a hazugságnál – a kommunizmus lényege a hazugság volt, a demokrácia pedig senkit sem véd meg a vulgaritástól.
A lengyel írók közép- és fiatal nemzedékei fölé, bár nem feltétlen tudnak róla, még mindig a Titánok tartanak esernyőt. De az irodalomban az esernyő nemcsak az esőtől véd, hanem a csillagos eget is eltakarja, tehát nem tudni, meddig lesz elég ez a védelem.
Lengyelül írni? Európa térképén ülve, a – valaha – zseniális oroszok és a – valaha – zseniális németek között? Talán nem is olyan rossz, hogy tehetségesek a szomszédaink, akik ráadásul most már nem is annyira tehetségesek, ugyanakkor lényegesen kevésbé agresszívak.
Lengyelül írni – de végül is nem mindegy, milyen nyelven írunk? Hát nem nyithatja meg bármelyik nyelv az utat a költészethez, a világhoz, ha jól használjuk? Aki ír, az rendszerint egyedül küszködik a fehér papírlappal vagy a halványan derengő képernyővel, amely figyelmesen és pimaszul néz rá. Egyedül van, bár nem magának ír, hanem csakis másoknak. Inspirálja és nyomasztja a hagyomány, a holt hangok e hatalmas lármája, szeretne a jövőbe látni, de az mindig hallgat. A gondolatok, amelyeket ki akar fejezni, mintha nem tartoznának egyik nyelvhez sem, úgy zúgnak benne, mint egy újabb elem a levegő, a víz és a tűz mellett.
Egyedül van; örömet vagy szomorúságot fejez ki. Keresésének tanúi nem az útlevélhivatalok, nem is a grammatika egyetemi szakértői, hanem csak a nap és a halál, az a két hatalom, amelynek, mint La Rochefoucauld mondta, nem tudunk az arcába nézni.

           PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu