2000. október 8-án, vasárnap a 10-es számú mezt örökre kivonták az SSC Napoli összeállításából. Egy újabb felvonás az operából, amelyet Diego Armando Mardona a Vezúv peremén játszott. Amikor az apró lábú isten 1984-ben csatlakozott a csapathoz, egy ponttal megmentette a Nápolyt a kieséstől. A klub nem sok sportbabért aratott, őt azonban egy fanatikus  rajongótábor támogatta. 80.000 híve tizenöt perces ünnepléssel fogadta a nagy argentint a San Paolo stadionban, ő pedig átadhatta magát másik nyilvános szenvedélyének, a megállíthatatlan könnyáradatnak. Az igazat megvallva, a megmentő sem volt jobb állapotban, mint a csapata. Átvészelt egy makacs hepatitiszt és egy lábtörést, amit Goikoetxeától kapott; ehhez jött még az 1982-es spanyolországi világbajnokságon elszenvedett kudarc, az elhúzódó viták az FC Barcelona vezetőségével, és a kokain, amelynek nem sokkal azelőtt vált a rabjává. Huszonhárom évesen korkedvezménnyel nyugdíjba is vonulhatott volna. Lelkiismeretlen orvosok beinjekciózták, és máris képes volt húszezer kilométert utazni, hogy játsszon egy barátságos mérkőzésen. Maradona átlagosan heti négy meccsen őrölte fel magát,* és állandóan riporterek és fotósok ostromolták.
 Az Eva Perón kórházban született hajdani kisfiú 1984-ben bebizonyította, hogy Argentína képes melodrámai mítoszokat teremteni. A Napoli lehetett volna az ő Pompejije, fényűző temető, kilátással a legenda tengerére. Mégis, éppen kényes helyzete miatt, az égszínkék klub megadta neki a szükséges hajtóerőt lelkesedésből és dühből, hogy létrehozzon „egy csapatot lentről és mindenki ellen”, és hogy ez a sport-Herkules megbirkózzon legnagyobb feladatával: a jóslatokra rácáfoló visszatéréssel. Első észak-olaszországi meccsén Maradona találkozhatott a nápolyiaknak kijutó a rasszizmussal. Egy plakáton ez állt: „Isten hozott Olaszországban: Mossatok lábat!” A Villa Fioritóból jött gyermek a szegény olaszok szülőföldjére került, akik néhány évtizeddel azelőtt tömegesen kerestek menedéket az argentin nyomornegyedekben, és elhatározta, hogy sokat dicsért szentimentalizmusát és ballábát San Gennaro, a város védőszentje szolgálatába állítja. Az eredmények minden ésszerűen elvárhatót fölülmúltak: a csapat, amelyre a milánói Armani öltőzőben úgy tekintettek, mint egy afrikai hordára, megnyerte az első meccseket.
A labdarúgás csodái közé tartozik Maradona  meglepően paradox hatást keltő testalkata* 162 cm magas, tizenegyig alszik, kedvetlenül fut, és teljes nyugalomban emészt (egy túlságosan is bőséges adag szombati spagetti meglátszott rajta a vasárnapi meccsen). Mégis valami különös feszültség van át a testében. Még frakkban is úgy hat, mintha mindjárt le akarna venni egy labdát a mellével. Ő a legszeszélyesebb és legteátrálisabb futballművész, olyan, akitől a csapata a legnagyobb mértékben függött. Még Pelé sem játszott ilyen egyértelműen vezető szerepet. Az 1986-os világbajnokságon Diego el tudta hitetni velünk, hogy vele az élen bármelyik válogatott kivívhatta volna a sikert. A 2000-es Európa-bajnokság alatt Platini a futball mai királyához hasonlította az argentinok tízesét: „Amit Zidane a labdával csinál, azt Maradona egy naranccsal csinálja.”*  Maradona hozzásegítette a Nápolyt hatvan év után az első bajnoki címéhez, méghozzá egy borzasztóan erős ligában; és elfogadta, hogy ő lett az az ember, aki a legtöbb rúgást kapta a 20. században a nyilvánosság előtt.* A világfalu szeme láttára játszódtak kalandjai a római cirkuszban. A ködborította kelet-európai sztyeppékről és a leopárdok verőfényes síkságairól érkeztek légiósok, elszántan arra, hogy eltörjék a bokáját. Diego játék közben sajátos pszichológiát követett: fiatal sztárként valamikor minden vágya az volt, hogy ebbe a helyzetbe kerüljön.* Labda nélkül Diego magányosabbnak érzi magát, mint Ádám anyák napján, és alig várja, hogy játékba hozzák. Mindig az a fiatalember maradt, akinek a nyakkendőjét Menottinak kellett megkötnie, hogy legjobb játékosként átvehesse a trófeát/nagydíjat az 1979-es tokiói ifjúsági világbajnokságon.

Tupac Amaru rövidnadrágban
Nápoly feltétel nélkül megadta magát idegen megmentőjének. Az operaénekesek áriákat zengtek a tiszteletére*, minden tavola calda étlapjára felkerült a „Pizza Maradona”, és a nemzeti hírességek nevei adták át helyüket az utcatáblákon, hogy az új hőst kellőképpen jutalmazhassák: a Via Maradona vezetett a Piazza Maradonára. 1990-ben Argentína kiejtette Olaszországot a világbajnokságból, ráadásul pont a San Paolo stadionban. Ez a dráma túl sok volt a Gazeta dello Sport szerkesztőinek, egy Puccini librettót kellett volna hozzá.** A Dél Spartakusza harcolt a Birodalom seregei ellen. Nápolyból Argentína egy igazibb Olaszországnak tűnt. Az opera egy tizenegyessel ért véget. Amikor Maradona lövéshez készülődött, a nápolyiak nem voltak képesek kifütyülni; némán viselték el a gyalázatot: lassan, tökéletesen, elérhetetlenül gurult a labda. A nápolyiak megtapsolták, könnyekkel a szemükben, nyílt érzelmi öngyilkosságot követtek el. „Ez azt jelenti, hogy mindenről beszélek, és az igaz/ úgy is van.” (?) Október 8-án a Nápoly 10-es számú mezét bizonyos értelemben letiltották*, Maradona pedig sírva jelentkezett be egy műholdas adásban, hogy megerősítse a bukott isten pozícióját.**
 Leonardo Tafire?o jegyezte meg találóan, hogy Maradona az az argentin író, akit eddig a legjobban fizettek meg azért, hogy ne írjon meg egy könyvet  Az egyes szám első személyben íródott önéletrajz, mely a Yo soy el diego de la gente szentimentális-népieskedő címet viseli, egy millió dollárba került, és Daniel Arcucci és Ernesto Cherquis Bialo – két újságíró és vén fociróka – szerkesztette. Lényegében nekik köszönhető, hogy sikerült újrateremteni a bajnok eredeti és indulatos hangját, amelyet még írásban sem képes féken tartani.* Amint az várható is, a könyv a nárcizmus gyöngyszemeinek tárháza.* Ebben az exhibicionisták által uralt bizniszben Diego soha sem titkolta a hiúságát, és az öklét, amivel Anglia ellen gólt szerzett, „Isten kezének” nevezte. Ebben az esetben az a döntő, hogy a kolosszális ego feltárása bántó őszinteséggel párosul, ami gyakran a szerző kárára válik. Maradonánál a könnyek központozási jelek, a féktelen sírás pedig a fejezetek elválasztásának egy módja; ő úgy olvassa az életét, mint egy tangó dalszövegét, és attól sem riad vissza, hogy saját magát rossz színben tüntesse fel.* Mesél az autókról, amiket ajándékba kapott, és leírja, hogyan utasított vissza egy muzeális értékű Mercedest, mert sajnos automata sebváltó volt benne. Giccses és rossz ízlése megfelelne egy Las Vegas-i kaszinó berendezéséhez, mégis, még a szent ferenci egyszerűség híveit is megindíthatja a gyermeki lelkesedés, amivel Diego a felesége egy ajándékát fogadja: egy Versace alsónadrágot, melynek láttán még a legrokokóbb ízlésű kábítószer-kereskedő is elsápadna az irigységtől. Mivel képtelen az egyenes vonalú érvelésre, naivan értelmetlen következtetésekre jut: „Inkább vagyok kábítószer-függő, mint rossz barát”, biztosítja olvasóit, mintha szívből jövő érzések csak egy kartellben alakulhatnának ki. Saját hírnevétől megrontva és bedőlve a sajtónak, amely hamis képet ad róla, gyerekes dühkitöréseit egyfajta ellenzékiségként állítja be. Szinte mindig hangulatingadozásokról van szó, amelyek egy olyan huligánhoz illenének, aki kidob egy televíziót a hotelszobája ablakán.* Maradona gyűlöli a vezetőségi tagokat, akiknél később behízelgi magát;* az „önbecsülése” miatt  visszautasítja a válogatottságot, majd ismét elvállalja, mert egy pár napos cápavadászat alatt kipihente magát; rátámad kollégákra, akik uralkodni akarnak a csapaton, és üdvözli, hogy az SSC Napoli vezetősége szerződést ajánl minden általa kiválasztott játékosnak.* Amikor találó kritikáknak ad hangot, azoknak csekély a hordereje: Jo?o Havelange nem érdemel helyet a futballpályán, mivel politikai szerepet vállaló vízilabda játékos; a FIFÁ-nak nem volna szabad megengednie, hogy tizenegy hasmenéses ember Mexikóban délben, 2200 méter magasban, és „ravioli időben” játsszon.* Helytálló, amit Maradona a játékosok hiányosságairól mond,  de felsül, amikor úgy állítja be magát, mint rövidnadrágos Tupac Amarut. A média éveken át végtelen befogadókészséggel biztosított fórumot a labdarúgó impulzív kijelentései számára. Jorge Valdano mindenki másnál jobban összefoglalta a helyzetet: az ember úgy hallgatja Maradonát, mintha véleményt is ballábbal mondana. 2002-ben a „Kócos” (El Pelusa) bejelentette, hogy egy „David Letterman stílusú” tévé-show-t akar vezetni. A média kissé megzavarta Diegót: miután a pályán ő volt mindenki tanítómestere, ebből következően a nézeteit is ballábbal akarta beadni. * Maradonát nem lehet azzal gyanúsítani, hogy végérvényes kijelentéseket tenne,* vallomásai az El Diegoban inkább a túlfűtött szenvedély megnyilvánulásaiként olvashatók. 
 Nehéz a sport egy másik ünnepelt alakjáról elképzelni, hogy látványos hibáiról és azokról a seggfejekről írjon, akiket leplezetlenül utál. A Villa Fiorito-i fiú azonban soha nem csak egyetlen arcát mutatja.* A nagyszabású önvád és bűnbánat, amelyek emberibbé teszik, ellentétben állnak a „tudatos futballista” rossz utánzásával.* Túlzott hévvel fáradozik azon, hogy a túlélésért folytatott harcának politikai felhangot adjon. Zűrös elképzeléseiben politikai példaképei* közé tartozik Fidel Castro, Carlos Saúl Menem és Che Guevara, akit a karjára is tetováltatott. 2001-ben, amikor orvosi kezelésre visszavonult Kubába, terjedelmes interjút adott az olasz Gianni Minának. Diego olasz-spanyol keveréknyelven, ami a bezártság és a gyógyszerek miatt különösen nehézkesnek tűnt, Celia Cruzt orángutánnak titulálta, amiért szembeszállt a kubai 
állammal; és kijelentette, hogy Latin-Amerika történelmét meghamisították.* Ez akkor vált világossá számára, amikor bérelt egy repülőgépet, hogy átrepüljön az Andok fölött, és arra gondolt, hogy San Martín  soha-soha nem kelhetett át gyalog ezeken a hegyeken, mint ahogy a legenda állítja. Azt az embert, akinek egy magánrepülőgép kell ahhoz, hogy ellentmondjon a hivatalos történetírásnak, nehezen lehet balosként leírni, Diegónak mégis van egy lázadó, anarchista énje, ami elválasztja a férfisztároktól, és közelebb hozza a rajongókhoz.*
 A „Kócos” tőrőlmetszett guevarista. Ha bedugták egy luxusvillába, úgy viselkedett, mintha egy katonai táborban lenne. A FIFA vezetőségi tagjai – talán azért, mert túlságosan irigylik a focistákat – minden alkalmat megragadnak, hogy blamálják magukat. A 20. század végén egy körkérdést tettek közzé, hogy ki minden idők legjobb labdarúgója… A szakemberek Pelét, az internetes közösség Maradonát választotta. Diego élvezte a kettős diadalt: a mezítlábasok őt választották a generálisok ellenében. Edson Arantesről az a kép maradt meg, hogy simulékony, a rendszer által manipulált bálványkép, aki képtelen felemelni a hangját. Bár Pelé sikerstatisztikái elsöprőek, soha egyetlen játékos sem uralt még egy csapatot olyan teljesen, mint Maradona. Nem értelmetlen azt feltételezni, hogy Brazília talán emblematikus 10-es számú játékosa nélkül is elnyerte volna ugyanazt a címet – de őrültség volna azt hinni, hogy Argentína 1986-ban Diego nélkül is feljutott volna Mexikóban a csúcsra. Abszolút rangja volt, különösen akkor, amikor ambivalens érzésekkel lett egy olyan csapat kapitánya, amit semmire nem tartottak képesnek (amilyen az SSC Napoli vagy a népszerűtlen Bilardo edző argentin válogatottja); amikor kedvezőbbek voltak a kilátásai, kevésbé volt sikeres. Amikor muszáj volt/lett volna? győznie* (az FC Barcelonában, vagy az 1982-es spanyolországi világbajnokságon), nem bizonyult veszélyeket elkerülő, paranoiától és bizalmatlanságtól űzött titánnak .* Ilyen értelemben Bilardo azt a szerepet játszotta nála, mint Shakespeare Jagója: titokban intrikákról szóló történeteket suttogott a fülébe, s ezzel elérte, hogy kreatív dühvel cselekedjen.* Maradonát szörnyetegnek titulálták; az eltérést/devianciát* testesítette meg. Elég volt neki egy keresztpassz a félpályán ahhoz, hogy eldöntse a mérkőzést. Ez az erőfeszítés lelkileg sokat kivehetett belőle. Ahogy a balszélsők egy kicsit a világ peremén élnek, és a kapusok megszokják, hogy magányos döntéseket hozzanak, melyek szabályai csak rájuk érvényesek, a mindenkit vezető kapitány nem tud olyan problémát elképzelni, amit egy-két gyors csellel ne tudna megoldani. Maradona teremtett magának egy olyan világot, amely megfelelt a vágyainak, és annyira betöltötte, hogy már nem is törődött a valósággal, a stadionokat körülvevő minden varázslatosságot nélkülöző ködvilággal. A másik nagy 10-es elleni harcában Maradona készségesen idézi Rivelinhót, a legendás szélsőt, aki egyszer megkérdezte Pelét: „Valld be őszintén, szívesen lettél volna ballábas, igaz?” A szeszélyes ötletek szerelmesei számára a balláb virtuózitása felér egy erkölcsi tanulsággal.*
 Találhatunk olyan jelenetet, amely összefoglalja a hentes-testű gladiátor mozgalmas életútját? Ha választanom kéne, az ordítás mellett döntenék, amellyel 1994-ben szembefordult egy kamerával az Egyesült Államokban. Diego megint részt vett a labdarúgó világbajnokságon, az 1990-es olaszországi viharok után,* az Argentínában nála talált kokainos „ravioli” után, és annak sokszoros bebizonyosodása után, hogy az ő lábát is csak ugyanolyan anyagból gyúrták, mint mindenki másnak Villa Fioritóban. Legfontosabb kalandjai már a pályán kívül történtek, és a teste bejelentette a közelgő visszavonulást. A Görögország elleni meccsen mégis úgy vette át a labdát, mint azokban az időkben, amikor csak élvezetből focizott, és a kapu sarkába küldte. Erre aztán kiválasztották (valószínűleg teljesen célzatosan) egy dopping-vizsgálatra, és pozitív lett az Ephedrin tesztje – ez a gyógyszer felgyorsítja a légzést, de aligha segít egy csavart lövésnél. Ezzel kezdődött meg a végleges bukása, és csak a botrányhírek kétes dicsősége maradt neki: őrült nyilatkozatai, kábítószerelvonó-kúrái, a kubai autóbalesete, rémisztő és lenyűgöző képe: egy hájpacni narancssárga hajjal és izzadságkarikákkal a hóna alatt. De fejezzük be a legendáját ezzel az utolsó aranygóllal/aranylabdával. Miután Diego elhúzott a kapus mellett, elrohant, hogy megünnepelje a találatot: hirtelen észrevett egy tévékamerát, egyenesen odafutott, és úgy ordított a lencse előtt, mint egy sebzett vadállat. A lázadó, az oroszlán a FIFA célkeresztjéből visszatért a saját vadászterületére. A túlzott csodálat áldozata bosszúért kiáltott. De hiába. 
 

       VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu