Később festette Malevics a Vörös lovashadsereg című képét, (olaj vászonra, 140x91 cm), amely ma a Szentpétervári Állami Múzeumban található, ebben a mitikus városban a Keleti-tenger partján, amelyet a kis kopasz bolsevik Lenin után sokáig Leningrádnak hívtak, valamivel korábban pedig Péter cár után Petrográdnak, ahogy egyébként Petersburgnak is, de ennek jellegzetesen szlávos alakjában Pityernek. Vörösgárdisták fehér háttér előtt, sűrű és egyre elsötétedő ég alatt viharzanak, természetesen balra, lobogó zászlókkal, ügetnek egymás mögött a szilárd és szélesen elterülő mező színes – fekete, vörös, sárga, ultramarin, okker, palackzöld – sávjain. Sokkal később. Persze csak miután El Liszickij elkészítette Üsd a fehéreket a vörös ékkel című (69x49 cm) fenomenális litográfiáját, amely a Moszkvai Állami Könyvtárban található, az Unió, Oroszország anyácska, az örök Oroszhon fővárosában. És az után, hogy Majakovszkij, a hasonlíthatatlan és erőteljes Vlagyimir Majakovszkij cukorkás papírra készített rajzokat, hogy a Vörös Hadsereg katonáinak szánt cukorka papírján kis történeteket ábrázoljon: „Jugyenyics bejött a vörös Pétervárra, de szuronyvégre kapták”, „Ha a front veszélyben van, a Vörös Hadsereg kezében a sorsunk.” Igen, később. És annál is később, hogy Alekszander Rodcsenko elkészítette Eizenstein számára a Patyomkin páncélos narancssárga plakátját, amelynek ágyúi elszántan szegeződnek a régi világra. Később. De még azelőtt, hogy L. Raitzer felvázolta volna A Vörös Hadsereg gépesítése dekorációs anyagának ismétlődő motívumait, amikor a Vörös Hadsereget motorizálták, technikailag felfejlesztették, és dübörgő fémjárművekkel szerelték fel. Mert azelőtt elsősorban a lovashadseregére hagyatkozott. És még abban az időben is, amikor Malevics híres képét megfestette, a lovashadsereg volt Vörös Hadsereg büszkesége.
A művészek szívéhez közel állt a Vörös Hadsereg, és különösen annak lovashadserege. Nem azért, mintha közelről látták volna. Valójában fogalmuk sem volt róla, a katonákról vagy a lovakról. Kivéve Babelt, Iszaak Emmanuilovics Babelt, aki mindent tudott. De Babel egészen különleges volt. Rövid mondatokban beszélt, és valamivel hosszabb mondatokat írt (amivel nemcsak barátokat szerzett magának). „Tuchacsevszkij nagyivó. Szoknyapecér. Négy vagy öt nője van Leningrádban.”– „Bugyonnij mindig az erősebbik félhez húz. Megölte a feleségét, és elvett egy úrinőt.” – „Gamarnyik szép karriert csinált. De nagyon beteg. Cukorbajos.” Babelnek volt mit mondania a tábornokokról, marsallokról, a magasabb és az alacsonyabb rangúakról. De megtartotta magának. „Lovakról írok könyvet”, jelentette ki. „Igen, minthogy az emberekről már nem lehet írni, a lovakról írok.” Mert Babel maga is részt vett lóháton a harcban, és elbeszéléseket jelentetett meg róla a Pravdában és Ukrajna Bolsevikjeinek Kommunista Pártbizottsága, valamint Odessza járás szakszervezetei és a szovjet végrehajtó bizottsága hírlevelének irodalmi és tudományos mellékletében. Ilyen volt Babel: önfejű. De óvatos. Nem úgy, mint Pilnyak. Borisz Pilnyak, ez a tyúkeszű, kigondolta magának a Történetet a ki nem hunyó holdról, és magára haragított minden hatalmasságot. De meg is bánta keservesen, amennyire csak meg lehet bánni, ha az ember a nyakára hozza a rendőrséget. Mert tartani kell a sötét bőrkabátos rendőröktől. Ezért aztán ki is jelentette komoly megfontolás alapján, hogy „csatlakozom a szerkesztőség véleményéhez, és A ki nem hunyó holdról szóló történetnek mind a megírását, mind a megjelentetését súlyos hibának ismerem el.” Ennek a Pilnyaknak egy csöpp esze sincs, ezt a történetet valaki sugallhatta neki, mormogták a rosszmájúak, akikből van elég mindenütt. Csak egy hozzá hasonló politikai analfabéta beszélhetett a vörös karszalagos katonákról, a hadseregről és parancsnokairól – mert az ő meséje a hadseregről és parancsnokairól szólt: „Olyan ember volt, akinek a neve a polgárháború minden hősiességét hirdette, a mögötte felsorakozó férfiak ezreit, tízezreit, százezreit – halottak ezreit, tíz- és százezreit, szenvedést, csonkolásokat, hideget, éhezést, tiszta jeget és égetően forró síkságokat, dörgő tüzérségi ágyukat, a golyók és az éjszakai szél süvítését.”
Az ügyes Babel nem volt hajlandó kommentárt fűzni a kényes témákhoz, csóválta kis kerek és kopasz fejét, hunyorgott a szemüvege mögül. Tapasztalt egyet-mást. Bugyonnij, a bajuszos harcos, felsőbb szinten erős nemtetszésének adott hangot Iszaak Babel Lovashadsereg  című elbeszélései kapcsán. „Ez nem így volt egyáltalán”, morogta, a szövegre sandítva. „Haljunk meg egy sósuborkáért és a világforradalomért!” kiáltja a szövegben egy három vörös zászlórenddel kitüntetett bátor komisszár, aki kivont karddal indult támadásra. Ez nem történhetett így, tépelődött Bugyonnij, akit nála is feljebb állók fedeztek. Mert ez egész egyszerűen sértő volt. Babel nem engedett. „Szénával fedtem be törött tábori kofferemet, párnát készítettem belőle a fejem alá, és kinyújtóztam a földön, hogy elolvassam a Pravdát és benne Lenin beszédét a Kommunista Internacionálé második kongresszusán… ťAsszony – mondtam –, falnom kéne valamitŤ.  Bugyonnij, aki egy háznál szolgált valamikor, sértve érezte magát. De abban az időben, amikor Iszaak Babel a vörös kozákokhoz csatlakozott, ezt-azt följegyzett a naplójába, és tegező viszonyba került a halállal, Malevicset még más dolgok foglalkoztatták. Saját kezdeményezésre indult egy új világ, a vezérkari térképeken ismeretlen határterületek meghódítására. „Minden elmerül a ragyogó vonalak és a rafinált színezés mázában”, így foglalta össze, amit gondolt. Kazimir Malevics a művészet új rendszereiről gondolkodott, rendszeresen meglátogatta Marc Chagallt, és előadásokat tartott. „Miután előadtam a szuprematista négyszög, mint a mai idők kiteljesedésének gazdasági tervét, hagyom, hogy éljen, és megalapozza hatásának gazdasági fejlődését.” A benne megtestesülő új művészet korszakának Malevics valóban a szuprematizmus nevet adta, ami energikusan hangzott, mint egy kürtjel. A festő nagyon távol maradt a csűrök zizegő szalmájától, a sósuborkától, a vérfoltos khakiszínű mundéroktól, nem mintha érzéketlen lett volna a szociális témák iránt. Elfogadta a megbízást, hogy dossziékat tervezzen a pétervári Téli Palotában ülésező szegényparasztok számára. Legcsodálatosabb képe azt a címet viselte, hogy Festői realizmus: parasztasszony két dimenzióban. Fehér alapon vörös négyzetként is emlegetik. 1915-ben festette. Ez azt jelenti, hogy az avantgárdhoz tartozott. Durva ecsetvonásokkal megfestette egy futballista negyedik dimenziójában a színes tömegeket is. Vonalak, hasábok, négyszögek, szabálytalan sokszögek. Vörös, kék, zöld, sárga. Fekete és fehér. Ez volt a jelen valamennyi alkotórészében. „A teremtés új napja az égboltot, mint egy új planéta, még kékebbé teszi majd” – lelkesedett Malevics emelkedettebb pillanataiban, mert a forradalom ekkora utat tett meg. A forradalom mindent felőrlő áradat, örvény, boszorkánykatlan. A vörösök és a fehérek leírhatatlan összecsapások során ragadták el egymástól a hatalmat, a szovjetek, a Szent György-keresztes tisztek, a viborgi terület munkásai, a női halálzászlóalj, a zord kronstadti tengerészek, a könyörtelen feketeszázak, a teherautókon gubbasztó lerongyolódott katonák, a hidak mellett felállított könnyű géppuskák, a Finn pályaudvaron süvítő mozdonyok, és minden bizonytalan nap különbözött a megelőzőtől. Tüntetők sűrű tömegei vonultak a Nyevszkij proszpekten: „Le a kapitalista miniszterekkel!” Kornyilov, a farkasfejű generális bevetette vad hadosztályát Pétervár ellen, a munkás- paraszt- és katonaküldöttek szovjetjei ellen. „Azok, akiknek Oroszországért ver a szíve, akik hisznek Istenben és az ő egyházában, imádkozzanak a Mi Urunkhoz, hogy bekövetkezzék a legnagyobb csoda.” De az úr cserbenhagyta Kornyilovot. A goromba matrózok, a gyapjúkabátos tüzérek, a kimerült vasutasok elébe vágtak, és a bolsevikok rendezkedtek be a Szmolnij, az egykori főúri családok lányainak fenntartott nevelőintézet uraiként. 
***
Miközben a háború a vidéki régiókat pusztította, és éhezés gyengítette le a városokat, a művészet a legmagasabb csúcsokra szökött. Malevics elmélkedéseinek szentelte magát. „A földgolyó nem más, mint a bölcsesség golyója, amely a végtelen útjain kell, hogy bejárja pályáját” filozofált, annak minden reménye nélkül, hogy higgyenek neki. „A tértudat sötét mélyeiben állandóan viharok kavarognak – elmélkedett hangosan –, amelyek az évszázad új koponyájának készítik elő az útját.” Nem adatott meg mindenkinek, hogy Malevicset tudja követni. „Ha mi, szuprematisták átlendülünk a színek, mint a kor tüze fölött, ezzel túllépünk a színtelenség új kontúrjainak határain.” A szuprematizmus tojáshéj volt, tejszín, színtej. A szuprematizmus szén volt, kadmium, kármin. A szuprematizmus hol vörös, hol fekete volt, kerek, négyszögletes vagy kereszt alakú. A szuprematizmus gouache volt, akvarell, tus, ólomfehér. A szuprematizmus időnként törékeny porcelán volt. Kazimir Malevics felfedező. Még ha féltékenyek voltak is rá, minden művész őt utánozta, mert neki volt nagyobb tapasztalata. A magáénak mondhatta a Lunaparkban játszott Győzelem a nap felett című operát, és ez nem volt kevés. „Legyőztem az ég kék bélését”, dúdolta Malevics maga elé, „kiszakítottam, a színt az így kialakult zsebbe dugtam, és csomót kötöttem.” A szuprematizmus büszke volt, rámenős, átszellemült és tehetséges. Ljubov Popova felfedezte nála a maximális színhatást, Alexandra Exter pedig a színt a térben.  „Azért jöttünk – hirdette Malevics –, hogy megtisztítsuk a személyiséget az akadémikus járulékoktól, kiégessük az agyból a múlt penészét, és helyreállítsuk az időt, a teret, a taktust és a ritmust, a mozgást és a ma alapjait.” Ez tényleg mind itt volt, és itt keringett a formálható súlytalanságban, itt lebegett a Nyeglinnij-passzázs épületeinek homlokzatain egyedülálló textilpályákként, megsokszorozódtak lanilinnal átfestett ipari linómetszetekként a ROSZTA-ablakok plakátjain. Temperával papíron: Harc a fehérgárdisták és az intervenciósok ellen, a front fekete cikkcakkja, a tüzelő ágyúkból felszálló kék felhők, a SZSZKSZ vörös négyzetei, a Fehér Hadsereg, polgártársak, ez egy találó példa trikolorja, gouache és akvarellkép papíron, Csendélet betűkkel – a menekülés szelleme, olajkép vászonra. A Költők Kávéházában Majakovszkij egy újévi fenyőről levette a Nadrágban járó felhő egy dedikált példányát, hogy odadobja rajongóinak. Zilált diáklányok skandálták a Balra marsot, répateát és gesztenyekávét ittak hozzá.  „…Tiéd a szó, Revolver elvtárs!”
 A puskapor beszélt, az ágyú dörgött, a mindenhonnan repülő golyók széttépték a húst. A fehérek Omszkban Kolcsak admirális csukafejes pallosa alatt kihirdették az egy és oszthatatlan Oroszország diktatórikus kormányát. A fehérek elfoglalták Ufát, Permet, Belebejt, Menszelinszket és Szarapult, előrenyomultak a Volga felé. Janin generális a francia stábtól és Knox generális az angol stábtól elégedetten kommentálták a hadműveleteket a pályaudvaron felállított szalonkocsijaikban. Kolcsak tetszett nekik. Főleg az angoloknak, bár különösnek és nem megfelelőnek, nem helyénvalónak tűnhetett nekik, hogy egy admirális minden tengeri úttól ezermérföldnyi távolságban, a végtelen sztyeppéken szelte át az országot a transzszibériai vasúttal, sínek vitték, alagutak nyelték el, amelyek bejárata keleten azt hirdette: „az Atlanti- óceán felé”, nyugaton pedig, hogy „a Csendes-óceán felé”. De ez csak azt jelentette, hogy nem ismerik jól a paradoxonokra hajlamos orosz lelket. Amikor Kolcsak admirális éppen nem kifogástalan egyenruhában fotografáltatta magát De Martel gróf, a francia érdekek szőrmebundába préselt magas rangú képviselője mellett, akkor fekete telivér lován ülve vezényelte csapatai díszszemléjét, kezében a zöld-fehér, András-kereszttel négy mezőre osztott szibériai zászlóval. Vele átellenben az éjszakai csillagos ég alatt ott lovagolt világos szürkéjén a hadügyi népbiztos. Amarantvörös köpenye lobogott a mennyei szélben, és Szent Györgyként zúzta szét a cilindert viselő ellenforradalom zöld-sárga sárkányát. Festőállványuknál a művészek a propagandán dolgoztak, és a propaganda átjárta a lelkeket, magával ragadta a szíveket.  „Proletárok, lóra!”, adta ki a hadügyi népbiztos a parancsot. Mert a vörösöknek feltétlenül szükségük volt a lovashadseregre, hogy áttörjék a frontot, hátba támadják az ellenséget, és szétzilálják a hátországát. „Géppuskás gyalogosokból és tüzérekből nincs hiány. De sürgős szükségünk van lovasságra”, hangsúlyozta a hadügyi népbiztos, amikor számba vette a hadosztályait. A síkságon ott nyargalásztak a tüzes mének, csak be kellett őket fogni, a kézművesek ezrével varrhatnák a nyergeket, a munkások pedig Zlatousztban, az arany és a vas kormos kéményekkel teli városában kovácsolhatnák a kardokat. „Proletárok, lóra!” visszhangozták a falakra ragasztott plakátok. A lova nyakára hajló lovas, vörös csillagos zöld filc sisakjában teljesen egybeolvad a lovával. A társának sapka van a fején, megfeszül a kengyelben, jobb kezében megsuhintja a kardját, bal kezével pedig az OSZSZSZK enyhén hullámzó, cinóbervörös zászlóját ragadja meg: „Proletárok, lóra!”, az Orosz Szocialista Szövetségi Szovjetköztársaságért! Ez mindenesetre nem volt éppen könnyű gyakorlat, fogódzkodás nélkül, éles vágtában, ha az ember azzal töltötte a fiatalságát, hogy napi tíz órában a műhelyekben görnyedjen. De egy első osztályú rajzolónak, aki hozzászokott a jelen merész perspektíváihoz, az ilyesmi nem tűnt túl bonyolultnak.
 „Minden bizonyíték – jelentette ki Malevics megint – csak a bizonyíthatatlan merő látszata.” Ebben a kérdésben, mint annyi másban is, igaza volt. Kazimir Malevics akkor sem tévedett, amikor arról biztosította a hallgatóságát, hogy ha egy anarchista vagy egy cár portréjáról van szó, „a művészi kiindulópont nem ezeken a különbségeken múlik”. Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy ezzel sikamlós terepre merészkedett. Mert a heves bolsevikok és a reakció zord képviselői is egész másként szemlélték ezt – akik a művészetben az új idők bábáját látták éppúgy, mint akik a régi idők sírásójának tartották. Malevics a gyakorlatba tette át idegeket borzoló elméletét. Akvarellként felvázolta a Szónoki emelvényt a fekete négyzet mindkét oldalán, amelyből kiemelkedik a vörös háromszög, és két vörös téglalap, jobbra az átláthatatlan fekete kör, balra ferde vonalak. Saját kezűleg írt megjegyzést ehhez a vázlathoz: „szuprematista variációk és arányok színes formákból falfestmények, politikai előadótermek, könyvek, plakátok, tribünök számára. Dinamikus cella mint kontraszt.” Matt papírra krétával vázolt fel egy keresztet, fekete és gyöngyházszínű elemekből, amelyeket egyre vékonyodó vonalak vettek körül. „A hajlított vonalak – kommentálta ugyanazzal a finom írással a lap szélén – a gömb vagy egy kerek sík szabályos rögzítését keresik egy olyan helyzetben, amely megengedi a fekete és a szürke sík hosszanti mozgása katasztrófájának elkerülését”.  Lenin a Kremlben nem értett ebből semmit. „Nem értem” – kiáltotta, valahányszor egy futurista madárijesztőbe botlott. A szovjetek elnöke buzgó híve volt a „monumentális propagandának”, de csak nagyon halvány fogalma volt az esztétikáról. Amikor egy neves szobrász egy „négy elefánton álló Marx” javaslatával állt elő, Lenin elutasító arccal fogadta az indítványt. De mondjon akárki, amit akar, jóságos természete volt, a rosszallását megtartotta magának. Kíváncsiságból meglátogatta egyszer a Felsőfokú Művészeti-technikai Műhelyek diákkommunáját. „Olvastok Puskint?” – kérdezte a fiatalokat, akik nagy szemeket meresztettek. „Ó, nem, hiszen az egy burzsuj volt! Mi Majakovszkijt olvasunk.”
„Szerintem Puskin jobb” – felelte erre Lenin szerényen. Rokonszenvesnek találta a fiatalokat, és óvakodott attól, hogy elárulja nekik, hogy Majakovszkij egy könyvének 5000 példányban való kiadását „ostobaságnak, abszurditásnak, túlzásnak és pimaszságnak” találta, mert szerinte 1500 példány „a könyvtárak és az őrültek számára” untig elég lett volna.
„Ki vonja kérdőre a Holdat? / Ki számoltatja el a Napot?”
A szovjetek elnöke Majakovszkij lépcsőzetes verseinél többre tartotta Victor Hugo Nyomorultakját és Lev Tolsztoj Élő holttestjét. Mint mondta, Tolsztoj volt az első a nagy emberek közül, akiknek a forradalom tartozik azzal, hogy szobrot állítson nekik. Az írók közül persze. Tehát néhány fokkal lejjebb a ranglétrán Spartacus, Brutus, Gracchus, Babeuf és Bakunyin után Lenin kertjében, Marx és Engels után, akik szikáran és soványan álltak új talapzatukon a Forradalom terén, Fourier, Saint-Simon, Owen és Volodarszkij elvtárs mellett, akit a gyilkos ellenség ragadott el az övéi közül. A festőknél, akik ezután következnének, Lenin Rubljovra gondolt. Nem Georgij Rubljovra, a bohémra, aki Moszkvában agitproppal foglalkozott, és még túl fiatal volt, hanem Andrej Rubljovra, aki a 14. században mandulaszínű, azúrkék és adriai-vörös ikonjaiból élt. Vizuális emlékezete egyik zugában ott volt még Oreszt Kiprenszkij, Alekszandr Andrejevics Ivanov herceg arcképfestője, a Krisztus megjelenik a nép előtt alkotója, és a depressziós, csendéleteket kedvelő Vrubel is. Malevics nem volt rajta ezen a listán. Kollégái közül némelyek egyébként nem különösebben kedvelték a jellemét. Úgy találták, hogy „kellemetlen, a mások tekintetét kerülő a pillantása”, azt tartották róla, hogy nem igazán őszinte, önelégült, kissé talán korlátolt is. De hát mindenki tudja, milyenek a művészek. Malevics ment a maga útján, megtalálta magának az alapokat és a hasonlatokat. „Egy vonat vagy egy ágyúgolyó mozgása, amely áttör egy falat, és embereket öl meg – így morfondírozott – még nem bizonyíték, bármilyen konkrétnak és meggyőzőnek tűnik is, arra, hogy valóban létezik.” Ezen a ponton azért érdemes lett volna még vitatkozni.

***
Malevics Vityebszkbe vonult a front elől, ahol már Chagall is ott volt. Beköltözött egy bankár elhagyott, előkelő házába, és művészeti iskolát alakított ki belőle a maga módján. A tetőn ott lobogott a zászlaja: egy zöld lovon ülő lovas – Chagall Vityebszkjében. „Ebben a fészekben most egy erőteljes forradalmi művészet indul virágzásnak”, lelkesedett a festő. (Mert Vityebszk egy kis vidéki városka volt valahol Szmolenszk és Minszk között.) A művészek Vityebszknek díszére váltak, és Vityebszk idecsábította a művészeket. „A nyilvános terek a mi palettáink”, mondogatták kedvtelve és boldogan. A helybeliek örültek, hogy ilyen hírességek foglalkoztak a dolgaikkal, hogy ilyen korifeusok érdeklődtek a sorsuk iránt. Hamarosan azt látták, hogy malacokként ábrázolták őket, akiket hegedűn kísérnek, kedves kisgidákként, akik a lábukat lóbálják, húsvörös tehenekként vagy elmosódott tyúkokként a mélykék háttér előtt, később pedig éppenséggel geometrikus alakzatokként, amelyek narancs- vagy smaragdszínűek, indigókékek voltak, ragyogóak és ki voltak vágva. A művészek nagyon messziről is eljöttek ide, hogy megnézzék, mi folyik itt. „A város még Malevics világító dekorációitól –  mindenféle színű körökkel, négyzetekkel, vonalakkal – és Chagall repülő figuráitól volt átszellemült”, lelkendezett egy csodálójuk. „Az volt a benyomásom, mintha egy elvarázsolt városba érkeztem volna, ugyanakkor mindez mégis valóságos volt és csodálatos, és a vityebszkiek egy időre szuprematistákká váltak.” De hamarosan összekülönbözött a két festővezér: az elvarázsolt állatok alkotója és a szögek és körök építésze. „Kétéves uralkodás után Chagallt ténylegesen letaszította trónjáról a szuprematista Malevics, és elorozta a tanítványait.”, mesélte egy tárgyilagosságra törekvő résztvevő. Az igazat megvallva: nem bírták egymást elviselni.  „Chagall megpróbált beszédeket tartani, de ezek zavarosak voltak, majdhogynem artikulátlanok. Malevics durva, goromba és megsemmisítő szavakkal válaszolt. A szuprematizmust a forradalom művészi megjelenési formájának nyilvánították. Chagall kénytelen volt elmenni.”  Malevics úgy szervezte meg a frakcióját, az UNIVISZ-t (az Új Harcosai a Művészetben), mint szilárd, egyenes, szögletes egészt, s ország-világ előtt hirdették a hitvallásukat: „Fiatalok vagyunk, azt akarjuk, hogy korunk arca a mi arcunk legyen.” A meglepett nép, a teljesen tudatlan kritikusok és az őket tanácstalanul szemlélő galeristák számára ez az igény nem volt különösebben belátó. A Káróbubik és a Szamárfarok háború előtti helyei, csoportjai és iskolái korában minden olyan egyszerűnek látszott: cézanne-isták, primitivisták, rayonisták, még kubofuturisták is – mindenki tudta, hova és hogyan sorolhatja be a festészetét. De Malevicsnél ez valami más volt, mert ő kivonta magát az általános gravitációs törvények alól. Nem hagyta magát megfogni, és gőgösen így döntött: „Az utilitárius szándékok minden kiszínezése jelentéktelen és elégtelen a tér szempontjából.” Kazimir Malevics volt a 16. Állami Művészeti Kiállítás sztárja pontosan abban a matematikai pillanatban, amikor a csillaga hanyatlani kezdett, és a kurátorok a művei láttán összevonták a szemöldöküket. Nonfiguratív képei ugyanazzal a visszatérő címmel minden felismerhető elrendezettség nélkül sorakoztak a falakon: Szuprematizmus (Szupremusz No. 50), 97x66 cm – vörös átlós vonalak, egy fekete függőleges, háromszögek és mályvaszínű négyzet (jobboldalt), sárga és ferde négyzet (baloldalt) –Szuprematizmus (kék háromszöggel és fekete téglalappal), rosszul feltéve; Kétdimenziós önarckép, fejjel lefelé föltéve. A műveit össze lehetett keverni, és ezt a legteljesebb közönnyel fogadták. Ez méltánytalan, és alapjában véve sértő volt. Malevicsnak láthatóan nem volt érzéke a közönséges halandókhoz. Csak azzal törődött, hogy mindent egyszerű formákba kompiláljon. „A színek és a fekete-fehér – mormogta – számtalan kommentárhoz vezet, amelyeket a vörösnek a fehér tökéletességbe vivő útja koronáz meg.”  Egy tudatalatti aggály, amely énje alapjaiban, a realitásérzékében lapult, mégiscsak arra késztette, hogy tisztázza ezt a kortársai szemében fontosnak látszó pontot: „Ha a fehérről beszélek, azt nem a mai politikai értelmében gondolom.”

***

A polgárháború befejeződésekor a művészeknek volt idejük a győzelmet ünnepelni. Egyébként nemcsak erre jutott idejük. A művészek az ügy szolgálatába álltak. Ontották a legkülönbözőbb értékes és kevésbé értékes műveket: képeket, plakátokat, költeményeket és filmeket, prózát és reklámszövegeket: „Vörös Október kekszet eszem” – és porcelántányérokat, amelyeken ez állt: „Aki nem dolgozik, ne is egyék”. Malevics keveset evett. Viszont az űrben kószált, aleatorikus űrhajókat fedezett fel, amelyeket kalandos magnetikus erők mozgatnak bizonytalan pályán, „formákat, amelyeknek már nem volt semmi közük a föld felszínéhez”. Az emberek égnek emelték a tekintetüket, és átmentek az utca másik oldalára. „A régi világból nem marad más, csak az Ira cigaretta”, olvashatták a Mosszelprom vörös, zöld és fekete tábláin. Nem volt szükségük plakátokra ahhoz, hogy ezt megtudják, de egy árva szót sem szóltak, csak a dolgukkal akartak törődni. „Főzőolaj: dolgozók, figyelem! Harmadannyiba kerül, mint a vaj.” Kazimir Malevics nem úszott az optimizmusban. Apodiktikus beszédeket tartott. „A lét nem bennem van, és nem is kívülem – közölte az érdeklődő hallgatósággal –, semmi nem változtathat meg semmit, mert nem létezik semmi, ami meg tudna változni, vagy amit meg lehetne változtatni.” Sajnos vagy szerencsére nem sokan voltak, akik érdeklődtek iránta. Malevics fantáziált. Időnként, bár senki sem kérte ki a véleményét, rövid úton kijelentette, hogy a legokosabb mérnökök ezrei munkások és parasztok millióinak támogatásával sem érhetik el azt a tökéletességet, amire egy festő képes a gyönge ecsetjével. Áhítatos szelleme veszélyes utakra vitte, amitől a nagy tömeg távol tartotta magát.
 Szellemi kalandjai, anélkül, hogy ő maga észrevette volna, lázadó hangot kezdtek megütni. Beszélt bele a levegőbe. Túl sokat is. „A tökéletes civilizációért való versenyfutás – jegyezte meg – a szappanbuborékot fújó gyerekre emlékeztet. Buborékjának megadta minden szín ragyogását, és most egyre nagyobbra akarja fújni, de az kipukkad, amint elérte a legnagyobb térfogatot, mert a kisfiú nem látta előre, hogy ki fog pukkadni.” És Kazimir Malevics számára elkövetkezett a nagy törés időszaka. A kis kopasz ember a Kremlben meghalt, tekintete megdermedt. Egy szállodai szobában Szergej Jeszenyin, a költő felvágta az ereit, hogy a vérével írjon néhány nagyhatású verset; aztán felakasztotta magát egy bőröndszíjjal a vízvezeték csövére. „Itt van ő, a könyörtelen szigor, amely magába fogja az emberek szenvedését” A hadügyi és tengerészeti népbiztos kegyvesztett lett, emigrációba vonult, és átmenetileg Isztambul mellett, a Herceg-szigeteken élt. Senki sem merte kiejteni a nevét. Malevics a bevezetését írta „A festészet összeadódó elemeinek elméleté”-hez, ezt szerette volna megjelentetni, de nem sikerült. Ekkor megváltozott. Szakított a négyzetekkel, trapézokkal és körökkel. Ennek vége lett. Ácsokat kezdett festeni, arató asszonyokat, parasztokat a mezőn, emberarcú képeket – na igen, majdnem. Kék, zöld, vörös, még mindig. Vlagyimir Majakovszkij, ez a szavakban tobzódó költő szíven lőtte magát. A vére szétfolyt a földön, a társadalom lelkén száradt. „Mindenkinek. Az a tény, hogy megválok az élettől, nem akar szemrehányás lenni senkinek, kérem, ne kezdjenek róla pletykálni. A megboldogult ezt nagyon utálta.” Malevics félt. Malevics nem állt már szent ember hírében. Szörnyű előérzetek kísértették, gyötörték meg az éjszakáit, tették tönkre a napjait. Nagy hajat és Raszputyin-szakállat növesztett.
 És csak ekkor kezdte Malevics a Vörös lovashadsereg című képét festeni. Semmi sem utal arra, titokban mit forralt a műtermében. Indítékaiból semmi nem került nyilvánosságra.  Semmit nem lehetett megtudni az érzéseiről. Amikor elkészült a művel, a hátára fölírta a pontos címét: „A vörös lovashadsereg vágtában elhagyja az októberi forradalom fővárosát, hogy a szovjet határok védelmére siessen”. Az elmondhatatlant megtartotta magának. Az ösztönzést ehhez a képhez egy szép és egyszerű fényképből merítette, amely valamikor régebben egy újságban jelent meg. Korabeli felvétel a polgárháború és a szuprematizmus éveiből. Egy lovassereg körvonalai rajzolódnak ki a világos ég alatt, ügetnek át a síkságon, és lobogó zászlókkal viharzanak rohamra. A Keystone ügynökség képe ezt a címet viselte: „Kornyilov lovassága támadásra indul a forradalmi Pétervár ellen”. A gonosz Malevics a maga Vörös lovashadseregéhez mintának a fehér lovashadsereg egy zászlóalját választotta. Az ő hazájában, abban az időben ez volt a legkevésbé feltűnő formája a travesztiának.
 

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu