A bevándorlás világát hazugságok veszik körül: a szükséges hazugságok, amiket a reménybeli bevándorlók éreznek kötelezőnek a révbe érés reményében; és az újságcímekből áradó hamisítások és félrevezetések, amelyek a „nem igazi” menekültek közelgő áradatával fenyegetnek.
2002. szeptember 14. éjjelén különös vihar érte el Szicília déli partvidékét. Teniszlabda nagyságú jégdarabok vertek horpadásokat a parkoló autókba, és a helybeliek azt mondták, még soha nem láttak, hallottak ehhez foghatót. Este 11 óra körül, amikor a turisták még táncoltak a Realmonte strandkávézójának teraszán, az agrigentói part mentén kiáltások hallatszottak a tenger felől. Néhány perccel később néhány fiatal afrikai mászott a vízből a strandra. Amikor meg tudtak szólalni, azt mondták a táncolóknak, hogy úgy száz mérföldnyire a parttól hajójuk zátonyra futott, és a turisták meg is láttak a tengeren egy felborult hajót a hullámok között, az oldalába kapaszkodó emberekkel.
A helybeli halászcsónakok túl kicsik voltak ahhoz, hogy megbirkózzanak a nagy hullámveréssel, és mire a rendőrséget riasztották, és Agrigento haditengerészeti motorcsónakokat és erős keresőreflektorokat tudott küldeni, a hajó még jobban elmerült a tengerben. A fénycsóvák sugarában a szemtanúk megdöbbenve figyelték, ahogy előbb az egyik, majd a másik kapaszkodó merül alá a vízbe. A következő néhány órában 95 afrikait mentettek ki a partra. Közel 30 másik odaveszett. Reggelre, mire a vihar elvonult, az újra békés és napsütötte strandon nem sok látnivaló maradt, eltekintve néhány ruhadarabtól, amit partra sodort a víz, és egy mentőmellény maradványaitól, amit a realmontei szemetesek hamar eltávolítottak. A felborult csónakok –carrette di mare, azaz tengeri szekerek, ahogy az olaszok hívják őket –, a 10-12 méteres, ragyogó kékre és sárgára festett, arab betűs hajók látványa nem új a szicíliai partok mentén, ahová az elmúlt néhány évben menekültek tízezrei érkeztek az új élet reményében. Tucatnyi utas számára épült hajók érkeznek száz vagy még több emberrel megrakva, így ha nincs vihar, akkor is sokan odavesznek a tengeren. 
A következő nyugodt napokon a realmontei strandnál több test is felbukkant a vízből, puffadtan és lilán, a zátony éles vulkanikus szikláitól lehorzsolt bőrrel. Köztük volt egy fiatal lány teteme is, aki a rendőrorvos szerint nem lehetett több 15 évesnél.
A legtöbb holttestnek neve sem volt, a túlélők nem tudták, vagy nem akarták megmondani, kik voltak. Ami a túlélőket illeti – az extra communitarit, az európai közösségen kívülieket, ahogy az olaszok a partjaikhoz érkező afrikai és ázsiai bevándorlókat hívják –, úgy látszott, nekik sincs nevük, vagy csak keresztnevük van, mert amikor faggatták őket, nem sokat mondtak magukról. Szívesen beszéltek, de csak az utazásuk borzalmairól, arról, hogy nem volt se ennivaló, se víz, és annak a pillanatnak a szörnyűségéről, amikor a hajójuk beleütközött a sziklazátonyba. De hogy kicsodák ők, és honnan jönnek, arról semmit sem mondtak. Akik válaszoltak a kérdésekre, másnapra már más történettel álltak elő. Csak egy kis idő múlva kezdték azt mondogatni, hogy libériaiak, de a szicíliaiak, akik hallották őket franciául beszélni, akkor is inkább azt gyanították, hogy nem az angol nyelvterülethez tartozó Afrikából, hanem valamelyik francia nyelvű országból jöttek. A menekültek között volt egy tekintélyes, világos bőrű férfi is, a zsebe tele volt tömve dollárokkal. Ő egyáltalán nem volt hajlandó megszólalni, és a szicíliaiak, akik már megszokták a scafistiket – a szállítókat –, arra a következtetésre jutottak, hogy nyilván a maffia miatt hallgat, amelyről köztudott, hogy a Tunéziából jövő embercsempészet nagy részén rajta tartja a kezét. Azokról, akiket így csempésznek be Szicíliába, azt mondják, gondosan fel vannak készítve arra, hogy ne adjanak ki magukról semmit, és hogy szabaduljanak meg minden dokumentumuktól, nehogy haza tudják küldeni őket vagy a csempészeik nyomára bukkanjanak. A partokon sokszor találnak a törmelékkel együtt a homok közé sodródott útleveleket, személyazonossági igazolványokat, széttépett levél- és fényképdarabokat.
A következő néhány napban a megfúltak tetemeit elvitték a part menti temetőkbe, ahol kis rekeszeket kaptak a holtaknak otthont adó magas falakban. Mindegyikre ugyanaz a tábla került: „Libériai állampolgár. Vízbefúlt.”
A szicíliaiak számára az volt inkább a probléma, hogy mihez kezdjenek az életben maradtakkal, akiknek mindegyike menedéket kért. Néhányat valami szállásra vittek, hogy ott várják meg beidézésüket Rómába, a belügyminisztériumba, ahol egy meghallgatás után eldöntik, hogy érdemesek-e a menekült státuszra és ezzel együtt az olaszországi tartózkodási és munkavállalási engedélyre. Mások simán eltűntek az éjszaka folyamán, feltehetőleg bekerültek Olaszország virágzó feketegazdaságába. De volt valami a vihar tombolásában és a hajótörés szörnyűségében, ami szíven ütötte Realmonte lakóit, és két fiatal párnak – egy fiúnak a húgával és egy házaspárnak – lakást ajánlott a faluban a Vöröskereszt helyi vezetője, miután kiderült, hogy a két fiatal nő állapotos. Realmonte védelmébe vette ezt két tizenéves lányt. Amikor a babák tavasszal megszülettek, babakocsit és kiságyat adtak nekik, főztek rájuk, és igyekeztek megtanítani őket arra, hogyan gondozzák a kicsinyeiket.
Később azonban megváltozott a közhangulat. A baj akkor kezdődött, amikor a bába révén kitudódott, hogy a lánynak viszonya van az állítólagos bátyjával. A szóbeszéd gyorsan terjedt a faluban. Lehet, hogy ezek ketten nem is testvérek, pedig azt mondták? És ha nem, akkor miért nem mondták meg? Úgy találták, hogy van valami ízléstelen az ilyen hazugságban. A hajótörés hullámai elérték Szicília egész déli partvonalát. Odafent, San Biagio Plataniban, a magasan, a nyári legelők közelében fekvő kisvárosban a helybeli orvos és felesége meghívott 15 fiatal afrikait, lakjanak náluk, amíg a római idézésre várnak. Öt nő volt közöttük, és amikor kiderült, hogy az egyikük terhes, a helybeliek éppen úgy törődni kezdtek vele, ahogy a realmonteiek tették. A férfiaknak munkát találtak. Tavaszra azonban San Biagio Platani lakói és az afrikai vendégeik közötti viszony is kissé megromlott. Dr. Palumbo szerint mindenki elfogadta, hogy a látogatók eleinte nem voltak hajlandóak sokat elárulni magukról. De azt hitték, hogy ez a vonakodás majd megszűnik, ha egyszer azt érzik, hogy biztonságban vannak, és elfogadják őket. Mégsem ez történt, sőt ha lehet, ez a vonakodás csak erősödött. Az afrikaiak minden egyes alkalommal mást mondtak a nevükről, a korukról, az utazásuk részleteiről. Több lányról is kiderült, hogy terhes, és amikor az egyikőjük először azt mondta, hogy 18 éves, aztán hogy 25, majd hogy 22, Dr. Palumbo ezt egy ideig szórakoztatónak találta, de aztán kissé bosszankodni kezdett; kérte a lányt, döntse el, hogy hány éves, és tartsa magát ahhoz, legalább kényelemből. 
A tavasz végére nem sok maradt a jóindulatból sem Realmontéban, sem San Biagióban. A szicíliaiak egyszerűen nem tudták megérteni, hogy azok az emberek, akik iránt ők ilyen őszinte együttérzést tanúsítottak, ennyire ne bízzanak bennük, hogy viszonzásképpen megosszák velük valódi történetüket. Kihasználva érezték magukat. Dr. Palumbo szerint már néhány bizalmas közlés is megtette volna. Egyik reggel San Biagio arra ébredt, hogy három vendégük lelépett a kora reggeli palermói busszal. Áprilisra nem maradt közülük senki. Még a terhes lányok is elmentek, anélkül, hogy egy is elbúcsúzott volna. Realmontéban a két pár a két babával magára zárta az ajtót, behúzta a spalettákat, kerülte a vendéglátóit, akik eddigre már megbántva és értetlenül azt szerették volna, ha minél előbb odébbállnak. 
Nem könnyű az igazság az olyan embereknek, akik az erőszak és az üldöztetés, vagy akár a szegénység és kilátástalanság elől menekülnek. Ha a történetük az egyetlen útlevél, ha eldobták a papírjaikat, és megpróbálják újra kitalálni magukat, nehéz nem szépíteni a múlt nehézségeit. A menekültek élete tele van a legkülönfélébb híresztelésekkel. Azok körében, akik a menekültstátusz megadásáról döntő meghallgatásra várnak – legyen ez az UNHCR (az ENSZ Menekült Ügynöksége), amely több mint 40 országban határoz a menekültstátusz ügyében, vagy azoknak az országoknak a bevándorlási hatóságai, amelyek ezt maguk intézik – terjed a szóbeszéd arról, hogy bizonyos nemzetiségűek inkább kaphatnak menedéket, mint mások, hogy bizonyos történetek hatásosabbak a többinél, és hogy némelyekkel inkább lehet a meghallgatók szívére hatni.
A „jó” történetek adás-vétele – olyan történeteké, amelyekkel menedéket lehet szerezni – bevett gyakorlat lett menekült körökben, olyan emberek körében, akik attól rettegnek, hogy az ő valódi történetük nem elég meggyőző. Milyen könnyen megy ezért, milyen természetes, hogy megpróbálják úgy alakítani a múltjukat, hogy több reményt nyújtson egy jobb jövőre. A klienseiket Nyugatra juttató embercsempészekről köztudott, hogy identitásokat ajánlgatnak. Olyan nemzetiségeket tanácsolnak, amelyekről tudni lehet: azoknak az országoknak a listáján szerepelnek, ahova a menedéket kérőket nem lehet visszatoloncolni a Menekültügyi Megállapodás  „non-refoulement”-záradékának megsértése nélkül, mely kimondja, hogy senkit nem lehet visszaküldeni a veszélyt és üldöztetést jelentő helyekre.
A legutóbbi években, amikor a Nyugatra érkező menekültek száma rendkívüli módon emelkedik, és a bevándorlásügyi hivatalnokokra nehezedő nyomás, hogy utasítsanak el annyi kérelmet, ahányat csak tudnak, a kérdés, hogy mi igaz, és mi hazugság, igen sajátos jelentőségre tett szert menekültügyekben. Manapság már minden a hihetőség fokmérőjén múlik. Az olyan menekülteket, akikről kiderül, hogy nem az igazat mondják, azonnal elutasítják, bármilyen megalapozott is a kérelmük. A „Nem hihető” – vagyis annak feltételezése, hogy a menedékkérő hazudik – lett Nyugaton a legtöbb helyen az elutasítás első számú indoka. Az ügyvédek számára az lett a legfontosabb, hogy meggyőzzék ügyfeleiket: csakis az igazat mondják. Ezzel párhuzamosan a bevándorlásügyi tisztviselők legfőbb törekvésévé akár a legjelentéktelenebb hazugság leleplezése vált, és elismerik, hogy a hamis állítás, „valami bizonytalanság, bármilyen apró, például az utazás módjával vagy az elindulás időpontjával kapcsolatban” lehetővé teszi számukra, hogy elutasítsanak egy ügyet. Az a tragikus, amikor a valódi történet súlyosabb, mint a kitalált, és garantálná is a menekültstátuszt, nem úgy, mint a hamis. Nem könnyű a menekülteknek, az biztos, de nem könnyű a meghallgatóiknak sem, akik kénytelenek ilyen éberen hazugságokra vadászni a kétségbeesett emberek történeteiben. 
Hazugságok övezik a menekülteket. Az utóbbi években, különösen Európában, ellenséges kampány kapott lábra azokkal szemben, akik – ahogy erre gyakorlatilag minden menekült kénytelen – papírok nélkül érkeznek Nyugatra. A bevándorlás-ellenes kampányok tisztességtelen gerjesztői a statisztikákat és a kormánytagokat is manipulálva a hiszékeny nagyközönség félelmeire és aggodalmára játszottak rá, amikor szenzációhajhász jóslásokba kezdtek bocsátkozni egy elkeseredett és mohó migránsok által ostromolt jövőről. Az angol Migration Watch, egy állítólag független tanácsadó testület weboldala arra figyelmeztet, hogy „legalább 200.000 de akár 250.000 EU-n kívüli bevándorlóra is számíthatunk évente”. Az ENSZ genfi menekültügyi bizottságában, az UNHCR-ben – ahol jelenleg épp a nyugati országok egyre korlátozóbb jellegű menekültpolitikájával igyekeznek megküzdeni – hitetlenkedve és elborzadva figyelik a brit bulvársajtót és a menekültekkel szembeni szakadatlan kirohanásait.
A Sun, a Daily Mail és az Express bevándorlóellenes kampánya az ezredforduló körül kezdett kiélesedni. Olyan címekkel jelentettek meg cikkeket, mint: „Hattyúsült: a menedékre várók a királynő madarait lopják el pecsenyének” (Sun); „Az illetékes szerint a menedékjog megbontja az Egyesült Királyság egységét”(Sun); és „Egy 88 éves özvegy a kormánytisztviselő szerint a menedékkérők szálláscsinálója” (Mail on Sunday). Ahogy fokozódott az érzés, hogy a brit média beszámolóiban elhatalmasodnak a szélsőséges csoportok riogató állításai, úgy állítva be a menekülteket, mint alvilági kapcsolatokkal rendelkező, veszélyes fiatalembereket, 2003 tavaszán a 19. cikkely jegyében vizsgálni kezdték, hogyan tájékoztat a média menekültügyekben. A felmérés eredménye szerint a statisztikai adatoknak „sokszor nem adják meg a forrását, sokszor eltúlozzák, vagy nem magyarázzák megfelelően”, a bulvársajtó nem tesz különbséget a gazdasági okokból bevándorlók és a menedéket kérők között, a médiában való ábrázolás ellenségessége pedig kellemetlenül érinti a menekülteket és szégyenkezést vált ki belőlük. Az ICAR (Menedéket Kérők és Menekültek Információs Központja) legújabb vizsgálata Angliában úgy találta, hogy az ellenséges és pontatlan beszámolók állandó ismételgetése hozzájárul a növekvő ellenérzésekhez a lakosság körében, és növekvő feszültséget, sőt faji zaklatást idéz elő. Az UNHCR és a Nemzeti Újságíró Szövetség összefogott, hogy egy memorandumot adjanak ki a korrekt tájékoztatásról, és 2003 októberében a sajtópanaszokkal foglalkozó bizottság irányelveket fogalmazott meg a helytelen nyelvhasználattal kapcsolatban.
Ezzel együtt folytatódnak az ellenséges és bigott beszámolók, számos esetben mellőzve minden különbségtételt menedéket kérők, menekültek, sikertelenül menedéket kérők és a gazdasági migránsok között. A legtöbb cikkben találomra használják ezeket a kifejezéseket, mintha éppen szinonimák volnának. A Daily Mailben Ross Benson riportsorozatot közölt a romákról, és egy EU-bővítés utáni roma inváziótól óvta az olvasókat. Széleskörű egyetértés van abban, hogy továbbra is a roma a legkevésbé kedvelt és leginkább lenézett európai etnikai kisebbség. 2004 januárjában a Sunday Times is felkapta a témát, és azt állította, hogy 100.000 roma indult útnak. Másnap a Sun ezt még megtoldotta azzal, hogy az Egyesült Királyságban eltöltött három hónap után ezek a romák „jogosulttá válnának egészségügyi ellátásra, oktatásra, nyugdíjra és szociális segélyekre”. A Daily Express ezek után másfél millió fölé vitte ezt a számot: „Cigányok készülnek elözönleni Angliát”. És bár két nap múlva 40.000-re korrigálták ezt az adatot, továbbra is „gazdasági katasztrófát” jósoltak. Még az Economist is „közelgő hordákról” beszélt. Január 22-én a Mail címoldala a Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Tanácsának jelentésével foglalkozott, amely szerint Nagy-Britanniának, amely minden ötödik embert befogad a nyugati világban menedéket keresők közül, „nem sikerült apályba fordítani a menedékkeresés dagályát”. A cikk, mint később kiderült, 2002-es számadatokon alapult, és figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy Nagy-Britannia jelenleg csak a nyolcadik helyen áll a népesség arányához viszonyított bevándorlási tabellán, jóval elmaradva Ausztria, Norvégia, Svédország, Svájc és Írország mögött. Mindenesetre az EU-megállapodások értelmében a régi EU-tagországok egy hét éves átmeneti időszakra zárva tarthatják munkaerőpiacaikat az újonnan belépő országok előtt, és a felmérések máris azt mutatják, hogy ezekből az országokból nem is igyekeznek olyan nagyon Nyugatra.
Hazugságok, pontatlanságok, túlzások, nem igaz állítások: ebben a légkörben él ma a menekülők világa, ahol a politikai gyakorlatot nem is annyira a bizonyítékokra alapozzák, inkább a médiára és a közfelfogásra válaszolnak vele, és ahol a menedéket keresők, akik ki vannak téve az egész mai nyugati világban működő kaotikus, ellentmondásos és diszkriminatív menedéknyújtó procedúráknak, minden lehetséges eszközzel élve tülekednek minden megkapaszkodási lehetőségért. Kofi Annan, az ENSZ főtitkára nemrégiben azt mondta az Európa Parlamentben, hogy Európa bevándorlás-ellenes retorikája „dehumanizálja” az embereket. „Az emberi jogok csendes válsága – tette hozzá – a világ szégyene.”
 

      KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu