| Anna Mitgutsch
Két nyelvben élni Két nyelvben élni egyszerre vagy állandó ingázásban országok, kultúrák, nyelvi rendszerek között, olyan, mint valami véget nem érő fordítás, olyan fordítás, amely az idők folyamán észrevétlenül az ember létezésének el nem vonatkoztatható részévé lesz, mintha az ember egy hintán élné le az életét, és a majdnem megoldhatatlan feladat éppen az, hogy egyensúlyban tartsuk ezt a hintát, elérjünk valamiféle harmóniát, ami persze nem sikerülhet, mert nincsen semleges hely, nem létezik a még-nem-ott de már-nem-itt senkiföldje. Ez a nem mindig tudatos, bizonyára termékeny, mégis skizofrén ide-oda váltás a nyelvek között azért nem juthat nyugvópontra, mert minden nyelv rendszere önmagában zárta nem utal egyáltalán önmagán kívülre, nem hagyja magát kiegészítőleg a másikhoz hozzákapcsolni, hanem kizárja a másikat, idegenként és zavaróként elutasít minden mást, úgyhogy egyikük sem képes (ha két nyelvi rendszerre gondolunk) betölteni azt a hiányt, amit a másik hagy mindig maga után. De miközben az egynyelvű embernél rendszerint nem nyílik hely a fogalom és a jelölt között a tárgy és a nyelvi kifejezés azonosságára vonatkozó kétely számára, a két jelrendszerben bennálló előtt minden szónál, minden gesztusnál és főleg minden idiomatikus fordulatnál egész szakadék nyílik meg, ami megsemmisíti az egyetlen nyelvbe egészen beágyazott ember alvajáró biztonságát, és leleplezi minden nyelvi híd kétes és ideiglenes voltát. Mert amit ez a széttartás nyilvánvalóvá tesz, az az a felismerés, hogy semmi nem magától értetődő, természetadta, hanem hogy mindenütt bonyolult szabályok és kulturális megegyezések működnek. Ez növelheti a reflexióra való képességet, de azzal jár, hogy az ember elveszíti az egyközpontúságot, saját hovatartozása és identitása rendíthetetlen bizonyosságát. Azon persze lehet vitatkozni, hogy a centrumnak ezt az elvesztését, ami a szilárd világkép és az ember világban elfoglalt helyének elvesztését is magával hozza, tragikusan kell-e venni, mint a modernitásban, vagy felszabadulásként ünnepelni, ahogy a posztmodernitás teszi. Talán mindkettő. Az agy bármely tekervényében lakozzanak is az egyes nyelvek, harmonikus szimultaneitást nyilván csak nagyon ritkán lehet köztük elérni. A szimultán tolmácsolás, amely a műfordítástól eltérően elsősorban inkább a tartalmak közlésére és a felszíni jelentésre koncentrál, állítólag szintén küzd az egymást átszelő, de nem teljesen fedő szemantikus mezők hasonló problémájával. Az emberben mindig van valami vakság a második, későbbi nyelv irányában, mivel a nyelv nemcsak az, ami artikulálódik, hanem az is, ami kimarad a diskurzusból, ami csak implikálva van, a testbeszéd, a kommunikáció szilárd határokkal bíró egész kifinomult rendszere. Az ember valamelyest vak, ugyanakkor van egy járulékos érzéke, ami az egynyelvűeknél hiányzik, bizonyos mértékig a nyelv pereméről, kívülről való érzékelése a későbbi nyelvnek, amely összehasonlít és relativizál, ami az egynyelvűeknek nincs adva. És ez aztán az első nyelvben, az anyanyelvben, ahogy az emocionális nyelvet általában hívni szokták, folytatódik, ez is kezdi elveszíteni automatikus és magától értetődő voltát, az ember egyszerre kezdi kívülről és belülről látni, az ember tükrökkel dolgozik, amelyek a végtelenségig folytathatók, amelyek összezavarhatják és elvakíthatják az embert, de komplexitást is eredményezhetnek. Saját kultúrájának az ember csak az idegenné vált nyelv teremtette távolságból ébred a tudatára. Azt hihetnénk, hogy mindez előfeltétele annak, hogy a nyelvvel kreatívan, reflektálva, tehát alkotóan tudjon valaki bánni. Ez igaz lehet az első nyelvre nézve, még akkor is, ha nagyon gyorsan bekövetkezhet, hogy a második nyelv visszaszorítja az elsőt, lyukakat vág bele, amelyeket a saját fogalmaival igyekszik befoltozni, mert a második nyelv felszámolja az első magától értetődőségét számunkra, és hatása az anyanyelven belül is érvényesül, befolyásolja, aláássa, összezavarja legalább annyira, mint amennyire gyümölcsözően hat rá. A nyelv élménymezőkhöz rendelődik hozzá, tudatosodása pillanatában minden új tapasztalatot fogalmakkal és nyelvi képekkel rögzítünk. És mivel két nyelvben élni annyit jelent, mint mindkettőben tapasztalatokat szerezni, egy bizonyos időszakban egy helyet a mindenkori szabályrendszerrel bevenni, benne lenni az egyikben mindig a másik nyelvtől való távollétet is jelenti. Egyszer megszerzett tapasztalatok nem hagyják magukat egykönnyen megismételni, és a hozzájuk rendelődött nyelvi rögzültség hozzánő az egyik nyelvhez, miközben a másiktól elvonódik. Így jön létre az állandó ide-odafordítás igénye, a maguk után mindegyik nyelvi rendszerben hézagokat hagyó nyelvi mezőkből összetoldozott rongyszőnyeg. Megszakítás nélkül kell belaknom egy nyelvet ahhoz, hogy teljesen betöltsem, és összhangban tudjak vele maradni. Ha kilépek belőle hosszabb időre, a nyelvem ott marad, ahol elhagytam, míg az eleven nyelv tovább növekszik a benne szerzett tapasztalatok összességével. Még ha az ember benne él is egy valamikor idegen, elsajátított nyelvben, akkor sem él vele teljes összhangban, csupán az egyik rendszerében, amelyikből minden nyelvben sok van, bírjuk egyik regiszterét, esetleg kettőt, ugyanakkor egy csomó többiben idegenek maradunk, fel sem ismerjük, képtelenek vagyunk elhelyezni, mintha egy újabb idegen nyelvvel állnánk szemben. Aki felsőfokú képzésben részesült, a műveltek nyelvét tanulja meg, aztán az irodalom nyelvét, a kanonizált nyelvet. De itt van még a sok többi nyelv, a különböző társadalmi rétegek nyelve, a régiók, az etnikumok nyelve. Német, angol, francia stb. nyelvről beszélni már maga is absztrakció, különösen, ha hozzávesszük a testbeszédet, szemkontaktust, viselkedési szabályokat ezeknek a nyelvi alcsoportoknak mindegyikében. Azt lehetne ezzel szemben felhozni, hogy ezeknek a nyelvi alcsoportoknak az alapszerkezete azonos, hogy könnyen elsajátítható variánsokról van szó, amelyek koncentrikus körökben öveznek egy magot, és nyelvészeti szempontból ez talán így is van, de ezeknek a nyelveknek másnyelvű használója számára áthidalhatatlan idegenséget jelent, elakad tőle a szava, összezavarodik, és ezen nem könnyű túljutni. A világon mindenütt bizalmatlanok azokkal, akik akcentussal beszélik a nyelvet. Az akcentus a különbségre utal, a másságra, ami mögött a valóság eltérő észlelése rejlik. A tudatunkban, az emlékezetünkben nem állhat egyszerre több nyelv az első helyen. Ami kevésbé közeli, amit nem használunk, a háttérbe szorul, elfelejtődik, használaton kívül kerül. Aki sokáig él egy domináns nyelv egynyelvű környezetében, annak másik nyelve háttérbe szorul, kifakul, elszegényedik. Előtérbe hozható, feleleveníthető az újramegtanulás idejének tört része alatt, de minden távollét az idő folyamába tartozik, és erre is érvényes a hérakleitoszi mondás. A nyelvnek, a világunkat egyszerre értelmező és körülhatároló eszköznek ez a kétes birtoklása arra mutat rá, hogy mily bizonytalanul vagyunk otthon e megértett földi világban, ahogy Rainer Maria Rilke mondja Első duinói elégiájában [Tandori Dezső fordítása]. Ha változtat rajtunk minden tapasztalat, akkor változtat az a nyelvi és kulturális közeg is, amelyben ezeket a tapasztalatokat szereztük. Még ha a gyerekkori élmények és az anyanyelv elsajátításának évei sokkal erősebben nyomot hagynak is az emberen, mint sok későbbi hatás, mégse mindegy, hogyan és hol és milyen nyelven éljük meg további életünk fontos stációit. Minden amerikai tartózkodásom alatt, s az Ausztriába való minden visszatérésem alkalmával érzem, hogyan változtat meg a környezet és a nyelv, minden elutazás újabb gyökérvesztéssel ér fel, és végül az egyik világban kialakuló otthonosság a másiktól való elidegenedést vonja magával, míg az ember középen, mindkettőtől a lehető legtávolabb, épp a kényes egyensúly megbomlása előtt nem találja magát, nem tudván egyikről sem lemondani. Minden nyelv, ha benne élünk hosszabb ideig, ránk kényszerít egy másik, nemegyszer új identitást: olykor tudatosan és nagy kedvvel alakítjuk ki, úgy éljük meg, mint álarcot, mint felszabadulást, mint eddig ki nem élt lehetőséget. De maszkokkal játszani nem veszélytelen. Az, hogy eleinte megóv az idegenség érintésétől, a tudatlanság derűs szolipszizmusa védettséget és sebezhetetlenséget biztosíthat, legalábbis kezdetben, de ugyanakkor az a fájdalmas tudat is vele jár, hogy nem ismerhetnek és soha nem is fognak ismerni, mert a kizárólag a másik nyelvben lakozóban sincs meg a képesség arra, hogy saját nyelve határain túl is megismerjen és megértsen. Aki két nyelvben él, annak mindig van egy láthatatlan, fénytől rejtett oldala, akárhol is él.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia MITGUTSCH, Anna
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|