Peter Loizos
London nem Párizs
LONDON – Párizsból 2005 júliusában a londoni támadások után gyakran
lehetett azt a véleményt hallani, hogy az etnikai integráció „multikulturális”
modellje súlyos vereséget szenvedett. A novemberi párizsi utcai jelenetek
elnémították ezeket a hangokat. Jacques Chirac most „mélyreható válságról”
kénytelen beszélni, és vannak más hangok is, amelyek a francia állampolgárság
modelljét kérdőjelezik meg.
Amit a londoni merényletek után alig vettek tudomásul, az a tény,
hogy a londoni bombáknak sok bevándorló családból való fiatal is áldozatul
esett: a legkülönbözőbb etnikai hátterű muszlimok, hinduk, szikhek, zsidók
és keresztények. És ami még fontosabb: olyanok, akik már vitték valamire,
mert reggel 9-kor főleg olyan fiatal szabadfoglalkozásúak utaznak a metrón,
akik éppen belvárosi média- vagy reklámcégükbe tartanak.
A francia külvárosokbeli zavargások után a konzervatív londoni
Spectator a címoldalán Nyugat-Európa térképét hozta, ahogy azt beárnyékolja
egy hatalmas iszlám félhold, alatta ez állt: EURÁBIA. Az ilyen demagógia
megintcsak a brit tudatlanság tanúbizonysága. Sok algériai származású francia
éppolyan kevéssé „muszlim”, amilyen kevéssé „katolikus” a franciák többsége.
Bár a legtöbb ifjú utcai harcos észak- vagy nyugat-afrikai bevándorló családokból
származik, mégsem templomoknak támadtak neki, hanem autóknak és iskoláknak.
Hogy Franciaországban harminc iskolát gyújtottak fel, számos
kommentátort elkeserített. Holott első pillantásra könnyen adódik egy egyszerű
indíték arra, hogy miért az iskolákat választják célpontnak. Egy ilyen
állami szimbólum megtámadása egyszerűen sokkal kevésbé kockázatos, mint
egy rendőrségi épületé. Ugyanakkor az is igaz, hogy éppen olyan intézményeket
rongáltak meg, amelyek az ő javukat hivatottak szolgálni. Az elkövetők
közül azonban sokan úgy jönnek ki ezekből az iskolákból, hogy nem tudnak
helyesen franciául sem írni, sem beszélni, holott a francia az első nyelvük.
Egy francia szociológus eredeti módon tárta fel az etnikai kisebbségek
hátrányos megkülönböztetését az álláskeresésnél. Cégek százaihoz adta be
ugyanazokat az életrajzokat, de etnikailag eltérő színezetű nevekkel. A
fiktív jelentkezők, ha francia nevük volt, ötször olyan esélyesnek bizonyultak,
mint bevándorlókat sejtető nevekkel. A törvény szerint Franciaországban
megengedhetetlen mindenfajta diszkriminálás, a gyakorlatban mégis egész
másként fest a dolog, akárcsak a francia állampolgári egyenlőség sok más
aspektusánál.
Egy bevándorló család gyerekei sikerrel végezhették el az iskolát,
mégis tudják természetesen, hogy ha a Douale vagy az Abdel Kaarim névvel
pályáznak valahová, nemigen kerülnek be az esélyesek szűkebb körébe.
Dounia Bouzar etnológus úgy véli, hogy a randalírozók nem azért
randalíroznak, mert utálják a francia köztársaságot, hanem mert részt szeretnének
kapni belőle. Csak akkor kenik a kereket, ha csikorog, mondta egyszer az
amerikai feketék mozgalmának egyik aktivistája. Az észak- és nyugat-afrikai
származású francia fiatalok nyilvánvalóan jobban el vannak idegenedve a
társadalomtól, mint a színes fiatalok Nagy-Britanniában.
Republikánus egyenlőség és a sokféleség dicsérete
Birminghamban vagy Cardiffban is van magas fokú ifjúsági munkanélküliség,
de a fiatal fehéreket és a fiatal feketéket érintő arányszámok Nagy Britanniában
csak néhány százalékban térhetnek el egymástól. Ez jelentős különbségekre
utal a francia és a brit integerációs modellben. Franciaországban minden
francia állampolgárt franciának neveznek, és ennyi. Csak az számít, hogy
valaki a köztársaság polgára. Az állam figyelmen kívül hagyja a kulturális
különbségeket, ahelyett hogy explicitté tenné vagy hivatalosan elismerné
őket.
A világi hagyomány szellemében az iskolákban nem ünneplik meg
a muszlimok, zsidók, de még a keresztények vallási ünnepeit sem. Az iskola
következetesen vallásmentes terület. Ezért nem szabad – a hírhedt ítélet
értelmében – a muszlim kislányoknak kendőt viselniük, ami feltűnőbb a blúz
alatt elrejthető keresztnél vagy Dávid-csillagnál. Ez elejét veszi egyes
etnikai csoportok hátrányos megkülönböztetésének a nyilvánosság terében.
Az állam hivatalból vak és néma a munkaerőpiacon és a lakáspiacon érvényesülő
diszkriminatív gyakorlattal szemben – ami az érintettek számára mindennapi
tapasztalat és állandó beszédtéma.
A britekre ezzel szemben az alkotmányos monarchia nyomja rá bélyegét.
A régi birodalom megengedte a sok etnikai csoportnak, hogy lojális alattvalóknak
érezzék és mutassák magukat. Ebből a hagyományból táplálkozik a posztimperiális
briteknél „a sokféleség dicsérete”. Az állam magától értetődő feladatának
tekinti, hogy figyelje és megakadályozza az etnikai diszkriminációt, legalábbis
az állami szektorban.
Ezt azonban egy tömeges faji zavargásokkal és munkás-megmozdulásokkal
járó fájdalmas folyamat előzte meg.
Fordulatot hozott a London Notting Hill nevű városrészében 1960-ban
támadt nyugtalanság. Amikor fehér fiatalokat fiatal feketék elleni brutális
támadásuk után börtönbe csuktak, a botrány kezdett elcsitulni. A rendőrség
megtanulta, hogy a tüntető tömegeket ne elnéző mosollyal, hanem gumibottal
csillapítsa le, és hogy ne lásson bűnözőt minden fekete fiatalban. Egy
hosszú konfliktus-sorozat után Notting Hill időközben egy minden évben
megrendezett „Fekete Karnevál” helyszínévé vált, amely fiatal fehérek ezreit
vonzza, és mára a két közösség közti harmonikus viszony reményének jelképe
lett.
De Notting Hill nem London. És közhely az is, hogy London nem
Anglia. A múltban mégis Londonban élték ki az egész ország legélesebb konfliktusait.
Gondoljunk csak az 1981-es brixtoni utcai összecsapásokra, amelyeknek a
rendőrségi módszereket rendkívül keményen bíráló parlamenti jelentés lett
a következménye. Vagy az 1985-ös ribillióra a Brandwater farmon, London
északi részén, amikor a rendőrség egy feltételezett drogdílert követett,
és egy közvetítő hivatalnokot a csőcselék agyonvert a tévékamerák előtt.
Stephen Lawrence, egy londoni külvárosi fekete diák rasszista indokból
elkövetett meggyilkolása megintcsak vitákat váltott ki az engedékeny rendőri
reagálásról és az intézmények „etnikai elfogultságáról”.
De a brit vidéki régiókban is egyre-másra etnikai színezetű zavargásokra
került sor az utcai harcok után, amelyekbe ázsiai és fehér fiatalok bocsátkoztak
Bradfordban két évvel azelőtt, a fasiszta Brit Nemzeti Párt (BNP) igyekezett
olajat önteni a tűzre. A rendőrségre azóta is minden évben bejelentések
ezrei érkeznek rasszista hátterű atrocitásokról. Az utcai botrányok és
egyéb incidensek mindenesetre lokalizáltak maradnak, átfogó országos méretű
nyugtalanságig még soha nem fajultak ezek a dolgok.
A különböző etnikai közösségek közötti békés kapcsolatokra való
törekvés tehát sosem volt maradéktalanul sikeres. A brit társadalom mindenestre
azt az érzést közvetíti nagyszámú kisebbségeinek, hogy nem veszik rossznéven,
ha a saját tradícióikra és sajátosságaira való büszkeségüket a nyilvánosság
előtt is kifejezésre juttatják.
Etnikai pluralizmus a médiában és a reklámban
Az időnként mindig újra fellángoló zavargások ellenére Nagy-Britannia
jó úton halad. Van egy liberális közvélemény, amely mindig újra mozgósítható:
Az egyházi csoportok is foglalkoznak azzal, hogy áthidalják az egyes csoportok
közti szakadékot.
A munkahelyi diszkriminálást a törvény bünteti, ami általában
elég hatásos – már csak azért is, mert peres úton elég tetemes kártérítési
összegeket kell kifizetni. A médiában és a reklámokban az etnikai kisebbségek
sokkal gyakrabban és látványosabban vannak képviselve, mint Franciaországban.
A nagy tévéadóknál fekete és ázsiai bemondónők, tudósítók és műsorvezetők
szerepelnek.
A sok etnikai és vallási közösség a társadalom egészével való
súrlódásokkal egyetemben sokszor képezi mulatságos tévésorozatok témáját.
És mindig vannak olyan keserédes filmek, amelyekben az etnikai csoportok
közötti feszültségeket szerelmi szálakkal és humorral enyhítik. A
helyhatósági és regionális szintű intézményeknek a munkatársakat az etnikai
csoportok teljes skáláját szem előtt tartva kell toborozniuk. Ez különösen
vonatkozik a rendőrségre. Szeptember 11. óta a rendőrség és más biztonsági
szervek még inkább igyekeznek az etnikai kisebbségek köréből jelentkezőkkel
megerősíteni a soraikat. Az állami szférában és kiváltképpen az állami
egészségügyben az „esélyegyenlőség” politikája érvényesül, ami részben
„pozitív diszkriminációs” eljárásokat kíván meg. Egy 2000-ben hozott törvény
arra kötelez minden állami testületet, hogy törekedjen a „faji egyenlőségre”
és a különböző etnikai hátterű emberek közötti jó viszonyra. Helyhatósági
szinten a községi tanácsokban sok etnikai kisebbség képviselteti magát.
Egy fekete fiú, akinek a családja a karibi térségből származik,
mégis ötször gyakrabban hagyja félbe az iskoláit Nagy Britanniában is,
mint egy vele egyidős fehér fiatal. A bevándorló családok gyakrabban kötnek
ki a legrosszabb szociális lakásokban. És sokszor támadják őket fehér szegények,
akiknek nincs ínyére, hogy a bevándorlók egyáltalán kapnak állami támogatást.
De még a szélsőséges fehérek is visszafogják magukat verbális
szinten, és igyekeznek valamelyest logikusan érvelni. Csak ha úgy érzik,
hogy nincsenek szem előtt, akkor engednek utat valódi indulataiknak. Mivel
a nyilvánosság rendkívül érzékenyen reagál a rasszista megnyilvánulásokra,
Nagy-Britanniát sokkolta, hogy Franciaország belügyminisztere, Sarkozy
az első nyugtalanságok után „csőcselék”-ről beszélt. Mert ez nem önkéntelen
indulatosság, hanem kiszámított reagálás volt a részéről, amivel a miniszter
a rivális jobboldali radikális szavazótáborból igyekezett potenciális szavazók
rokonszenvét elnyerni, ami, mint azóta kiderült, sikerült is neki.
A nagy probléma, amivel Franciaország politikai rendszerének
szembe kell néznie, gazdasági természetű.
Angol újságok rámutattak, hogy a francia gazdaság az elmúlt években
közel sem teremtett annyi munkahelyet, mint a londoni Blair-Brown-kormány
radikális piaci politikája. Ez egy kissé talán önelégült és elhamarkodott
kijelentés volt, mert hogy a foglalkoztatás szintje stabil marad-e a következő
években Nagy-Britanniában, arról megoszlanak a vélemények. De Franciaországra
nézve helytálló, hogy gazdasági szempontból a fiatalok zavargásai nem jöhettek
volna rosszabb pillanatban. Mert így most nemcsak a munkaerőpiacról kell
elgondolkodni, hanem az etnikai csoportok arányairól is ezen a munkaerőpiacon.
Ugyanakkor, amikor új munkahelyeket kell teremteni, lesznek olyan fehér
franciák, akik a jövőben elkerülhetetlenül támogatandó bevándorlók gyerekeivel
folytatott elkeseredett konkurenciaharcban esetleg rosszabbul járnak.
Egy brit újság egészen nyíltan megírta, hogy Franciaországnak
most rengeteg „piszkos munkára” volna szüksége, ami a munkanélkülieknek
legalább arra nyújthatna esélyt, hogy munkahelyi tapasztalatokat szerezzenek,
és utat találjanak a foglalkoztatottság felé. Nem annyira a biztos munkahelyekre
van tehát szükség, amelyek informálisan úgyis a fehér franciák számára
vannak fenntartva, hanem inkább jobb kilátásokra az ún. kötőjeles franciák,
tehát algériai-franciák, mali-franciák és a többiek számára. És ezek éppen
azok, akik a hivatalos Franciaország számára eddig nem jelentettek problémát,
mert az állam ezekről a kötőjeles identitásokról hivatalosan nem vesz tudomást.
Muszáj tehát mostantól kezdve Franciaországban is elkezdeni a
vitát az etnikai alapú hátrányokról és megkülönböztetésekről. És a régen
esedékes vitát arról, hogy ezek a kisebbségek hogyan tudnák képviseltetni
az érdekeiket.
KARÁDI
ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
POLYÁK Levente
„A szerelem sugárútja és a gyűlölet lakótelepei”
Magyar Lettre Internationale, 60
CONTE, Édouard
„Rokonság, lojalitás és állampolgárság
- Az európai és az iszlám szemlélet különbségei”
Magyar Lettre Internationale, 47
ROY, Olivier
„A vallások összecsapása vagy a vallásosságok közeledése”
Magyar Lettre Internationale, 55
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|