(SZARAJEVÓ / AMSZTERDAM) Ez az utam Szarajevóba, 1991 májusa óta az első, nagyon megkésett, szégyenkezve és nehéz szívvel vágok bele. Tíz évvel a háború befejeződése után érkezve még mindig azt kérdezem magamtól, mit próbáltam elkerülni ilyen hosszú ideig? Egy fiatal határőrnő a reptéren látva holland útlevelemben, hogy ott születtem, megkérdezi, mikor hagytam el a várost. 1950 májusában felelem, és ő zavarba jön, egy pillanatig azt hiszi, tréfálok. Sose élt itt, kérdezi gyanakodva. Nem, soha, mondom én. Isten hozta, rebegi, kissé meglepve.
És én valóban úgy érzem, hogy szívesen fogadnak Szarajevóban, kezdve mindjárt azzal, ahogy a rám váró Haris Pasovic megölel és üdvözöl. Nagyon különös barátság a miénk. Haris a mi amszterdami házunkban lakott emigrációja kezdetén, mielőtt visszatért volna az ostromlott városba, ugyanazon a reptéri betonon kúszva át, hogy bejusson a városba 1993 szilveszter éjszakáján, amelyen át mindenki más lelépni igyekezett. Szarajevó művészi ellenállásának spiritus movense lett, produkciókat rendezett, vendégművészek fellépését intézte, fesztiválokat, publikációkat szervezett… És a háború végét követően egy időre megint Amszterdamba jött, aztán visszament, és újra ott dolgozott tovább Szarajevóban színigazgatóként és a színművészeti akadémia tanáraként. Mostanában az ottomán udvarba helyezett Hamlet-rendezésével nagy visszhangot váltott ki, a híre eljutott a Guardian,-hoz, a CNN-hez és a Reutershez is. Most ment Zágrábban, május közepén Belgrádban játsszák. Ezek a vendégjátékok az elmúlt pár évben váltak lehetővé, és Haris vitte már a rendezését Belgrádba, ahol nagy sikerrel indult a pályája még a háború előtt.
 A szarajevói Nemzeti Színházban, amelyet ismerősnek találok felújított formájában is, megnézem J.P. Sterija’s (1806-56) Hazafiak c. az 1848-as forradalom zűrzavarát követően írt szatírájának bemutatóját. Ez az első szerb darab, amit a háború óta Szarajevóban játszanak, azt hiszem, és nagyon alkalmas annak megmutatására, hogy a túlzott patriotizmus hogyan válik a gazemberek álcájává, és a heves sovinizmus eszkatológiájának feltárására. Egy másik este Peter Bojcsev „Bird ezredesét” nézem meg, a mai balkáni állapotok bolgár szemszögből való keserűen gúnyos ábrázolását: egy tébolydában játszódik a hegyekben, amelyről mindenki megfeledkezett. A színiakadémián a színházcsinálás különböző modelljeit igyekszem felvezetni a diákoknak, hogy gondolkozzanak a repertoár-színház lehetséges alternatíváin, mert az Szarajevóban, akárcsak Európában mindenütt az intézményes kifáradás és középszerűség jeleit mutatja.
 Bárhová megyek, nagy szívélyességgel fogadnak ismerős és ismeretlen emberek mindenütt a városban. Meglátogatok régi barátokat, volt diákjaimba és emigráns-társaimba botlom, akik most itt élnek, Szarajevóban, órákat tartok minden reggel a színiakadémián, és elkápráztatva nézem a normális hétköznapi életet, ahogy a béke visszatért a városba. Működnek a közlekedési lámpák, és a bankautomaták pénzt köpnek ki a falból. És mégis, az alaposabb tekintet észreveszi az eltüntetett háborús nyomokat az új és az elegánsan helyreállított épületek között, sebeket és sebhelyeket a homlokzaton, még romokat is, ahol az ingatlan ellenáll a sokáig halasztgatott felújításnak. A Holiday Inn, ahol lakom, amelyet annak idején legendássá tettek a benne tanyázó haditudósítók, újra felvette hideg, előírásos négycsillagos jellegét, de négy másik szálloda még mindig romokban áll. Mindegyikben laktam valamikor, úgyhogy egy hajléktalanná tett turista megrendülésével haladok el mellettük. Néhány busz, német városok adománya, még mindig német reklámokkal van teleragasztva. Carabinieri minibusz-konvoj megy el a Marindvor mellett, három amerikai katonatiszt köszön nekem a reggelinél harci díszben és csizmában. Ebéd közben az asztalomtól egy csomó katonát láthatok különböző külföldi egyenruhákban a félig lerombolt osztrák-magyar monarchiabeli városházánál ásítozni. Ez lett a nemzeti könyvtár, ennek a lebombázása és felgyújtása a legutóbbi háború legfőbb kulturális bűntette. Az épületnek eddig nem adtak új kulturális funkciót, így hagyták felállványozva, hogy elejét vegyék a további állagromlásnak, itt áll sérült, sebesült méltóságával. 
 Vele szemben a szarajevói tévé épülete, amely valamikor a politikai hatalom és tekintély megtestesülése volt, semmiféle méltóságot nem sugároz. Ma három tévéállomásnak ad helyet, szürkének, kopottnak és majdnem üresnek látszik. A jugoszláv önigazgató szocializmus elbizakodott stílusában épült, a zágrábi és a belgrádi tévé épületéhez hasonlóan, ma a végtelen hosszú folyosók és üres szobák elátkozott helye, kikopott szőnyegek és felgyűlt ócskaságok mindenfelé. De az ostoba biztonsági eljárás, az igazoltatás a portán a régi csúf időkre emlékeztet. A reggeli műsorok gazdája hülyeségeket beszél, én némi rezignációval veszek részt a játékban, és az órámra készülök. Miközben igyekszem nem nézni magam a monitoron, azon gondolkodom, át lehet-e alakítani ezt az épületet valami értelmes dologgá, most, hogy nagyjából átvészelte a háborút, legyen belőle bank, számítástechnikai főiskola vagy mi?
 Itt van a közelben a médiacentrum, egy elegáns hely, ahol az újságarchívumokat igyekeznek helyreállítani és digitalizálni, újságírókat képeznek, médiakutatásokat folytatnak. Itt van Vojka Smiljanic Djikic irodája, aki a Sarajevske sveske, felelős szerkesztője, egy vastag negyedéves folyóiraté, amely az egykori jugoszláv kulturális térség egyedüli megmaradt fóruma, tele poszt-jugoszláv szerzők írásaival valamennyi poszt-jugoszláv utódállamból és az emigrációból. Leveszi a polcról annak a folyóiratnak egy példányát, amit valamikor a szarajevói rádió harmadik programjához szerkesztett, és megmutatja benne egy régi esszémet 1988-ból. Gyorsan áttérünk a reminiszcenciákról a következő tervezett számokra. Tartok egy nyilvános előadást egy szűk hallgatóság előtt, és a rákövetkező vitából kiderül, hogy Bosznia-Hercegovinának nincs kultúrpolitikája, nincs fejlesztési stratégiája, még mindig ott téblábol a háború előtti megoldások és a háború utáni rögtönzések terhe alatt, hányódik a semmi tervvel nem rendelkező szegény kormányzat és a szeszélyes külföldi szponzorok között. Mintha a kultúra nacionalista kisajátítása nem lett volna elég, a Nemzetközi Közösség volt alkirálya, Peddy Ashdown láthatólag egyetért azzal a megállapítással, hogy Boszniának a kultúra fényűzés. Az ezzel kiváltott felháborodás mégsem volt elég ahhoz, hogy a kulturális értelmiség megszerveződjön, hogy komolyabb nyomást tudjon gyakorolni és kiálljon a kultúra mellett.
Ahogy annak idején lenyűgözött az 1989 előtti berlini fal, és órákig sétálgattam annak mentén, úgy igyekszem itt felismerni a korábbi frontvonalat. Átmegyek a hídon, ahol Princip a végzetes merényletet elkövette 1914-ben, a hídon, amely az 1991 áprilisában megölt áldozatoknak állít emléket, és egy szerény, elegáns hídon Renzo Pianónál. Ez köti össze az Izet Sarajlic verseivel halhatatlanná vált Wilson sétányt és Grbavicát, amelynek magas lakótelepi házai ideális orvlövészfészkek voltak. Gyerekek játszanak, vásárlók jönnek-mennek, az éttermek sülthúst és pizzát kínálnak, zene szűrődik ki a lakások nyitott ablakaiból. Egy napos áprilisi vasárnap délelőtt normalitása jelenik meg önkéntelenül, mintha a naiv látogató kedvéért volna gondosan megkoreografálva. A vitalitás, amit a városnak sikerült visszanyernie, nehezen felfogható és alig is méltányolható kellőképpen. 
Szarajevó egy szűk völgyben terül el, ezer napig ostromolták a környező dombokról, kegyetlenül elbántak vele, az egész város egyetlen nagy csapdába került, és teljesen ki volt szolgáltatva a támadóinak. Hogy mégis megmaradt, vagy inkább újrateremtette magát mint egy város 400.000 lakossal, urbánus szokásokkal, kényelemmel és ritmussal, visszanyerte kedélyes és vendégszerető beállítottságát, megvédte világias jellegét, ez valami tartós csoda, hatalmas adag kollektív optimizmusra és jószándékra volt hozzá szükség.
A Nemzeti Múzeumban, amelyet az osztrákok alapítottak 1912-ben egy óriási komplexumban, az EU és svéd segítséggel elvégzett háború utáni helyreállítás nem hozott változást. Egyes részlegek le vannak zárva, vagy ki vannak ürítve, a többiben néprajzi tárgyak láthatók ugyanazon a 40 évvel ezelőtti módon kiállítva. A népi hangszerek ott fekszenek csendesen a tárlóikban, egyetlen hangjukat sem lehet meghallgatni. A kitömött állatok és a lepkék, bogarak és egyéb rovarok szimmetrikus sorokban elrendezve az üveg mögött minden bizonnyal ugyanazok, mint amiket még a mamám láthatott, amikor először kirándult ide nyolcvan évvel ezelőtt.
Egy csomó fényképet készítek, hogy elküldjem neki a régi idők emlékére, amely már a múlté, mégse változott semmi. Aztán, az udvaron megcsodálom a stečciket, a régi bogumil sírköveket, gyönyörű hatalmas faragott kődarabokat, mindegyiknek más a formája és a díszítése. Nem tudom felidézni, amit egy másik költő, Mark Dizdar írt egyszer róluk, de ezek a 800 éves kövek rendkívüli méltósággal viselik az emberi feledékenységet.
 Szarajevó – mindenestül és egyes részei különösen – történelmi emlékhellyé vált, de nem lett múzeum város. Inkább tevékeny városi közösség, amely igyekszik kitalálni és megalkotni saját jövőjét, átvergődve az akadályokon és a Daytonban kigondolt ostoba rendelkezéseken. Most itt áll megterhelve egy alig működőképes állammal, egy drága több kantonra kialakított bürokráciával és törvényhozással, egy lassú gazdasággal, fiatalokkal az iskolapadban, akiknek bizonytalanok az elhelyezkedési lehetőségei. Némi szerencsével a következő generáció megszabadulhat az etnikai és vallási identitás béklyóitól, és állampolgárként definiálhatja magát. Ha elvetik a mostanában megnyirbált tradíciókat, negligálják az idegen muszlim uralkodók által a szocialista lakótelepi házak között emelt furcsa mecseteket, és továbbra is úgy gondolnak magukra, mint európaiakra, akiknek különleges módjuk nyílik a Kelet felé nyitásra, vannak esélyeik, de közülük sokan munka nélkül maradhatnak, mint számos társuk keleten és nyugaton egyaránt, és akkor az EU-ra fognak haragudni, azt fogják utálni. Csak attól kell tartani, hogy nem teljesül be minden várakozásuk.  (2006 április)
 

      KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu