Yudit Kiss
Shylock és az integráció
A velencei kalmárban, Shakespeare egyik legszomorúbb és legmegragadóbb
drámájában, Shylock, a zsidó uzsorás bíróság elé viszi Antoniót, a gazdag
keresztény nemesurat. Antonio egy rendkívül elbizakodott pillanatában aláírt
egy váltót, amely szerint a saját húsával fizet, ha nem tudja időre megadni
a Shylocktól kölcsönzött pénzt. Az idő lejár, és az uzsorás a törvényekbe
vetett teljes bizalommal elmegy a dózséhoz, hogy behajtsa a járandóságát.
A törvényszéki eljárás végén azonban mégis Shylock az, aki elveszít mindent.
Nyilvánosan megalázzák, halálra ítélik, és csak azzal a feltétellel kegyelmeznek
meg neki, ha kitér a hitéből. Hogy életben maradjon, fel kell adnia létezése
végső horgonyát.
A darab, amelyet Shakespeare 400 évvel ezelőtt írt, olyan témákat
tárgyal, amelyek az Európáról folytatott mai vitákban is centrális jelentőséggel
bírnak: transzparencia, integráció és egyetemes alapértékek. Shylock ismerte
városa törvényeit, és azok szerint járt el. Amit nem látott előre, az újabb
klauzulák és cikkelyek, amelyeket a per lefolyása során az ő hátrányára
vezettek be, és amelyek majdnem a vesztét okozzák. A legtöbb szavazó, aki
a múlt nyáron elutasította az európai alkotmánytervezet vázlatát, hasonló
félelmet érezhetett, mint Shylock a tárgyalóteremben: a rendkívüli sebezhetőség
érzését a saját intézményekkel és törvényekkel való érintkezés során. Európa
politikai elitje évekig csiszolgatta ezt a szerződést. Minden egyes szót
mérlegre tettek, de nem vették a fáradságot, hogy kikérjék azoknak az európai
polgároknak a véleményét, akiknek az érdekében állítólag eljártak. Amikor
az eredményt szentesítésre a közvélemény elé tárták, a nép ösztönösen is
az ismeretlentől és a kiszámíthatatlantól való félelemmel reagált. A választóknak
fogalmuk sem volt, mit tartalmaznak pontosan a szabályozások, kinek az
érdekében és milyen értékek alapján keletkeztek – arról nem is beszélve,
hogy hogyan kellene őket érvényre juttatni. Az alkotmány elutasításához
nem a tartalma, hanem keletkezési módja vezetett.
A szerződésről folytatott szavazásokat megelőző néhány hónapban
kristályosodott ki a diffúz félelem az új intézményektől és szabályoktól,
és az emberek el kezdtek tartani a „lengyel vízszerelőtől”. Európa egy
bizonyos részén egyszerre csak ott kísértett az újságokban és a kollektív
képzeletben – és ezzel olyanná vált, mint „a törökök Bécs kapujában” vagy
„a cigányok a tyúkólak előtt”. A „lengyel vízszerelő” széles válla fölött
már az olcsó kínai munkaerő és az indiai szolgáltatók leselkedtek be Európa
csillogó-villogó konyháiba. A francia választók attól féltek, hogy elveszítik
azt, amit Lengyelországban már nemcsak a vízszerelők vesztettek el: a biztos
állást és a szociális hálót.
Mivel a két fél nem volt tisztában félelmei közös gyökereivel, hagyták
magukat egymás ellen heccelni.
Hogy a „másik” alakjával olyan könnyen ki lehetett mozdítani
Európát politikai konstellációjának kényes egyensúlyából, egyszerű oka
van: kontinensünkön a növekvő létbizonytalanságot jelenleg a politikai
nyitás számlájára írják. A francia választók félnek a lengyelektől, a németek
a saját kelet-németjeik miatt aggódnak, a hollandok nem bíznak muszlim
kisebbségükben. Mind elfelejtik, hogy egy félúton abbamaradt integrációval
állnak szemben. Shakespeare a maga komédiájában annyiban beszél az integrációról,
amennyiben megmutatja a kirekesztés súlyos következményeit. Shylock egy
mogorva, szerencsétlen vénember. De Harpagontól, a világirodalom egy másik
nevezetes uzsorásától eltérően Shylock nem rossz ember. Embertelenné csak
a sorozatos megaláztatások következtében válik, amelyeket a liberális és
mulatni vágyó Velencében el kell szenvednie. Antonio utálja Shylockot,
mert zsidó. Állandóan megalázza, bár a szolgálatait igénybe veszi.
Shylock úgy fogadja ezeket a sértéseket, mint akinek ez a sorsa, de a bírósági
eljárás során kitör sokáig visszafojtott haragja. Eleinte egy inkább távolságtartó
idegenkedés választja el a két embert: a darab végén már el akarják pusztítani
egymást.
A nyilvános tárgyalás során egy tanult jogtudor, akit a dózse
külső szakértőként vont be az eljárásba, Shylockot „idegennek” nevezi.
Shylock a gyűlölt zsidó közösséghez tartozik, de bízott abban, hogy legalább
a törvény úgy kezeli, mint bármely más velencei polgárt. Most kívülállónak
nyilvánítják, és sokkal szigorúbb kritériumoknak vetik alá, mint a keresztény
velenceieket. Miután a törvényeket ügyesen manipulálva Shylockot legyőzték,
a saját városában idegennek nyilvánítják, akinek jogairól és kötelességeiről
az ellenfelei kedvük szerint rendelkeznek. Bár a darab nem próbál együttérzést
ébreszteni az uzsorással, Shylock bukását mégis növekvő rosszérzéssel követjük.
Élettapasztalatunk azt súgja, hogy ez velünk is megtörténhet bármikor –
ha hirtelen nem lesz munkánk, megtakarított pénzünk, lakásunk vagy kapcsolataink.
A dühös fiatalok, akik múlt ősszel Párizsban autókat, üzleteket
és óvodákat gyújtogattak, valószínűleg nem szavaztak az EU-alkotmány ellen.
De az ún. „bevándorlók” és az alkotmány ellen szavazók ügye nagyon is összefügg
egymással. Európa egyik legragyogóbb metropoliszának külvárosi fiataljai
nemigen veszik a fáradságot, hogy elmenjenek szavazni – annyira biztosak
benne, hogy semmi közük a politikai gépezet játékaihoz. A maguk elkeseredett
és romboló módján tiltakoznak egy olyan társadalomból való kirekesztettség
ellen, amelyhez formálisan ugyan hozzátartoznak, de amire egyáltalán nincs
befolyásuk. De a politikai gépezetben azok sem bíznak, akik eljárnak szavazni.
„Nem” szavazatukkal becsapták az ajtót a Kelet felől újonnan érkezők előtt.
Azt remélték, hogy kevésbé lesznek kirekesztve, ha ők rekesztenek ki másokat.
A „létező Európa”
Európa történetét el lehet mondani különböző szempontokból – az egyre
kisebb mérvű kirekesztés történeteként is. Kezdetben, az ókori Athénban
a demokrácia és a jólét előnyeit a jómódú, erős férfi polgároknak tartották
fenn a város falain belül. Minden kívülálló barbárnak minősült, noha a
perzsák kultúrája több ezer évvel régebbi volt a görögökénél.
Európának ki kellett terjesztenie a határait, hogy biztosíthassa
a jólétét. Ez a terjeszkedés évszázadokon át rejtve zajlott. Az európaiak
úgy tettek, mintha mesés gazdagságuk az égből pottyant volna – mintha a
sok arany, kávé, cukor, selyem, fűszer és olaj magától jött volna ide áldott
földünk rendkívüli szépségének, mágikus vonzásának engedve. Úgy képzeltük,
hogy az olcsó munkaerőt is Európa erkölcsi értékei csábították, nem az
éhezés űzte ide. Amikor a 20. század elején Európa határainak kiterjedése
láthatóvá vált, gazdasági és politikai célnak nyilvánították. Az eredetileg
gazdasági expanziós kényszer a kontinens emelkedett eszméjévé vált.
Európa jövőjét lényegében az határozza meg, hogy sikerül-e a kirekesztettség
enyhülését szociális téren is elérni: hogy az etnikai kisebbségek, a krónikusan
szegények, a tartósan munkanélküliek és az illegális bevándorlók, akik
ki vannak zárva az európai demokrácia és jóléti juttatások előnyeiből,
az ebből való részesedés szempontjából komolyan tekintetbe jöjjenek.
A „lengyel vízszerelő” sértő kliséje beárnyékolja az egy évvel korábbi
lelkesedés képeit, amikor hangosan ünnepelték az EU bővítését. Kelet-Európa
is a rosszul vagy csak félig megemésztett integráció példái közé tartozik.
Egyszer úgy jelenik meg, mint fényes vadászterület a tőkebefektetők számára,
máskor mint a szociális dömping mene tekelje. A Nyugat a meglehetősen lekezelő
paternalizmus pozíciójából továbbra is kiskorú országokként bánik velünk,
akik a szovjet gyámság alatt nem tudtak normálisan felnőni – mintha az
emberek Budapesten, Prágában és Varsóban 1945-ben maguk döntöttek volna
úgy, hogy a keleti blokkhoz akarnak tartozni; mintha bizony ezt nem a jaltai
kényelmes fotelekből rendelték volna így, és nem erősítették volna meg
hallgatólagosan minden felszabadulási kísérletnél. Mivel mi, kelet-európaiak
az évszázadok során reflexszerűen interiorizáltuk az alárendeltséget, tisztelettel
és nagy várakozásokkal „léptünk be” Európába. Mert történelmi elmaradottságunk
és a háború utáni viszonylagos elszigeteltségünk miatt Európa mindig az
eszmények elérhetetlen birodalma volt a számunkra. A kontinens csillaga
azoknak ragyogott, akik ide vágytak, sokkal fényesebben, mint azoknak,
akik itt is éltek.
A falomlás után ez a romantikus elvágyódás hamar a NATO- és az EU-tagság
elérésének politikai célkitűzésévé alakult. Az új politikai rendszerek
nemzetközi legitimálásaként ez a tagság óriási szimbolikus jelentőséggel
bírt. De gazdaságilag is motivált volt: a kelet-európai országok valami
Marshall-terv-félét szerettek volna jutalmul jó demokratikus előmenetelükért.
Amikor a bővítés lezajlott, az újonnan érkezettek körülnéztek új Európa-házukban,
és megállapították, hogy a „reálisan létező” Európa nem felel meg a nagyvonalú
jóléti államokról, a korlátlan szabadságról és gazdagságról szóló álmaiknak.
Ez a gyors visszatérés a realitások talajára egy bizonyos mértékű euro-szkepszist
idézett elő. Hosszú távon ez a kijózanodás hozzásegíthet minket, kelet-európaiakat
ahhoz, hogy aktív szerepet vállaljunk Európának a legjobb hagyományaihoz
illő szellemben való alakításához.
Nyilván Európa mindkét felén eltart egy darabig, amíg a vasfüggöny
nyomait sikerül kitörölni a kollektív tudatból. Csak fokozatosan szokunk
majd hozzá a gondolathoz, hogy egyenrangú partnerek lehetünk az új Európában.
Kelet-Európa perem-régió, és mint ilyen, éppúgy meghatározza az Unió jellegét,
mint az Unió magvát alkotó országok. Hogy ez a határ fal lesz-e vagy membrán,
az éppen annyira függ az EU-tagországok fejlődési és együttműködési készségén,
mint a nyugat-európaiaknak az újak integrálására való hajlandóságán. Valamikor
már végre azt a gondolatot is meg kellene szoknunk, hogy Európa nem ér
véget a Boszporusznál vagy Kijev külvárosainál.
Shakespeare a Velencei kalmárban azt mutatja meg, hogy Antonio és barátai
egymással nagyvonalúak és együttérzőek – de gorombák és megvetőek mindenki
mással, aki kívül áll az ő társadalmi és etnikai csoportjukon. Az odatartozók
között érvényesül egy bizonyos szolidaritás, még ha átmenetileg meg is
rendülhet. A kirekesztettek körében azonban egymás támogatása már a legkisebb
fenyegetésre is megszűnik. Két sodró erejű, haragos monológban ítéli el
Shylock ennek a rendszernek az álnokságát és igazságtalanságát, de senki
sem figyel oda egy őrült idegen tombolására. Az „azok” és a „mieink” kettős
mércéje Shakespeare óta része világunk realitásainak. Hogy ezt belássuk,
elég arra a Goethe-ültette fára gondolnunk, amely ott állt a buchenwaldi
láger közepén, és gondosan ápolták. Ha megnézzük, milyen szerepet játszott
Európa a saját határain kívül, ez az ambivalencia csak fokozódik. A „mi
és azok” logikája vezetett a gyarmatosítás pusztító hatásához, a nyersanyagokért
folytatott kíméletlen küzdelemhez, amelynek során az európai nemzetek elég
gyakran félretették azokat az elveket, amelyeket otthon képviseltek.
A Velencei kalmár óva int attól a veszélytől, hogy a látszatot felcseréljük
a dolgok valóságával. Esküket szegnek meg, az adott szó hamisnak bizonyul,
barát árul el barátot, gyerekek csapják be a szüleiket. Senki sem az, aminek
első pillantásra látszik. A pártatlan jogtudós az Antonio megmentésében
nagyon is érdekelt, szép Portia. Semmit nem lehet készpénznek venni. Az
Európa lényegéről és jövőjéről folyó vitákban – az európai alkotmánytervezet
körüli vitákban is – a kontinens általában az emberiességgel, a toleranciával,
a demokratizmussal és a szociális felelősségérzettel azonosul. De az európai
történelem nemcsak a nagy szabadságnyilatkozatok és a szabadság nevében
vívott áldozatos küzdelmek hosszú sorából áll, hanem a szabadság cinikus
felszámolásának hosszú sora is. Úgy teszünk, mintha nem ismernénk kontinensünk
árnyoldalát. Szívesen elfeledkezünk a két világháborúról, Hitler, Sztálin,
Salazar vagy Ceausescu diktatúráiról.
Gondolatban szívesen átugorjuk a szabadság és az elnyomás közti kiegyezéseket
is – ezeket a megalázó, de bizonyos mértékig konstruktív éveket egy forradalom
leverése után, amikor alábbhagy a terror, és azoknak a kibékíthetetlen
ellentéteknek a kibékítése kerül napirendre, amelyekbe kis híján belepusztult
a társadalom. A spanyol polgárháború véres elnyomásba torkollott.
Ezekre a megszilárdult „francoizmus” évtizedei következtek, egészen a diktátor
haláláig. Hasonló történt Magyarországon: a levert 1956-os felkelésre és
a megtorlás ólmos éveire következett Kádár János „gulyáskommunizmusa”.
Forradalom, diktatúra, kiegyezés – Európa történelmi fejlődésének három
tipikus szakasza különböző formákat ölt, és különböző ideológiák köntösében
jelentkezik. Olykor évekig tart, máskor évtizedekig. De valamennyi beletartozik
közös örökségünkbe.
Európa mégis egyre-másra úgy lép fel, mint a szabadság, tolerancia,
humanizmus kontinense, és ez az igény több egyszerű öncsalásnál. Ezeket
az értékeket Európában öntötték először szavakba, és emelték a politikai
célok sorába. A „reálisan létező Európa” mellett van még egy eszményi Európa
is, amely egy csomó szép pillanattal ajándékozta meg az emberiséget. Időnként
közelebb kerültek egymáshoz az eszmények és a valóság. Sajátos módon azokra
az időszakokra, amelyekben Európát mindenütt eszményítették, többnyire
súlyos válságok következtek – mintha Európa lakosságának valami sokkra
volna szüksége ahhoz, hogy felfogja, a rombolás micsoda mélységei fenyegetnek
a társadalom struktúráiban és szenvedélyeiben, mintha a saját értékeit
csak utólag, csak másoktól elhatárolódva lehetne lefektetni, kimondani,
rögzíteni. Az európai alkotmánytervezet a legutolsó ilyen identitásválságot
követte. Az 1991-95-ös balkáni háborúkban csírázott, a koszovói erőszakban
jött felszínre, és az iraki háború körüli nézeteltérésben tetőzött. A földrész
kormányainak nem sikerült megegyezésre jutni, és állítólagos értékei szerint
cselekedni. Európa intézményei lebénultak, nyilvánvalóvá vált az Egyesült
Államok külpolitikájának fokozódó egyoldalúsága, unilateralizmusa. Ez alapjaiban
rázta meg Európát. Politikai elitje kiutat keresett a válságból, de kudarcra
volt ítélve. Ha Európa tanulni tudna a hibáiból, az elbizonytalanodás időszakait
arra használhatná fel, hogy a nép számára járható és érdekes megoldásokat
keressen. És elrendelné kötelező olvasmánynak Shakespeare-t a polgárai
és a politikusai számára.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|