Sokat hallani manapság a gyökerekről – az Ibériai-félszigeten is, másutt is. Társadalmunk és történelmi közösségeink gyökereiről. Hogy egy-egy adott földrajzi térségben gyökerezünk az idők hajnalától kezdve. Hogy az ember a növényhez hasonlóan a föld termése, a föld időtlen koordinátáinak jellegzetességei határozzák meg alkatát, vérmérsékletét. Ebből fakad azután, hogy bizonyos egyének, bizonyos csoportok stabil identitást, örökérvényű lényeget, megmásíthatatlan etnocentrizmust szeretnének teremteni maguknak. Itt van a mienk, meg itt van a másé, s az egyik és a másik közötti különbséget egymással szembenállóként, áthághatatlanként állítják be. A nemzeti, etnikai, vallási mítoszok ezzel az úgymond „évezredekkel dacoló” identitáson alapulnak, amely persze örökre megvetette lábát az aprócska bolygó adott pontján, amelyen élünk.

De az ember nem fa: nincsenek gyökerei, hanem lába van, és jár. A Homo erectus óta keresi magának az élelmet, a kedvező éghajlatot, az olyan helyeket, ahová behúzódhat a viszontagságos időjárás meg a hasonszőrűek kegyetlenkedései elől. A tér mozgásra serkent, és egy sokkalta szélesebb, folyton táguló közegben kell elképzelni.

Minden az őseink mobilitására utal. Hogy tömegesen vándoroltak északról dél felé és délről észak felé. A szélrózsa minden irányába. Gyalogszerrel, vezető és iránytű nélkül. Mindössze az életösztönük által vezéreltetve, meg hogy az elemi szükségleteik kielégítésére alkalmas területet találjanak: ahol lehet vadászni, legeltetni, ahol akad éjszakai szállás, a klán oltalmára alkalmas barlang. A kőkorszak, a vas- és bronzkor technikai fejlődését, mint tudjuk, az erőszak új formái kísérik. Közvetlen összefüggés mutatható ki a fejlettebb civilizációk megjelenése és az erőszak fokozódása között. A népek és közösségek nemcsak szükségleteik szerint vándorolnak: leigázzák vagy megsemmisítik az idegen civilizációt, új világot építenek a korábbi romjain. Az emberiség történetének öt évezrede oda-vissza olvasható képletben rejtjelezhető: a rétegtannak köszönhetően tetszőleges időrendben olvashatjuk a nagyobb városok történetét – Sztambultól Mexikóig.

Kalandoznak az emberek, s velük együtt a szavak is: a megszámlálhatatlan, élőszóban elbeszélt történet, mely, ahogy továbbadják, és szájról szájra jár, úgy alakul át közben. Egyik-másik monoteista vallás alapító legendájába ágyazódik. A legtöbbje megmenekül a betokosodástól, és szétszóródik a mesék galaxisában, ahol nem a szerző kiléte a fontos, hanem az, hogy továbbadják. Kínából Indiába, Indiából Perzsiába, Babilóniából Görögországba, Egyiptomból Rómába jutnak – moha, zuzmó és páfrány módjára – a változó fabulák és elbeszélések, melyeknél az adaptációs lehetőségek száma végtelen: „a szél országútjain” terjednek magszavak módjára, s jutnak el távoli vidékekre – így nagyobb is az esély rá, hogy több méhvel találkoznak, és a beporzás lehetősége is megsokszorozódik.
 Kicsit árnyaltabban fogalmazva: férfiak és nők gyökeret verhetnek abban a földben, amelyet sajátjuknak vallanak, de el is hagyhatják a jobb élet vagy a szabadság reményében, illetőleg a haszon vagy az ínség által hajtva. A hajózással és az iránytűvel szűkül a tér, bizonyítást nyer emberi kicsinységünk és gömbölyűségünk. Mi, európaiak ez alatt a több mint négy évezred alatt megvetettük lábunkat a bolygónak mind az öt kontinensén, szigetcsoportján és szigetén. Odavittük a tudásunkat és a technikai vívmányainkat, de a dogmáinkat és az erőnkből adódó parancsolatainkat is. Röviden és tömören a kreativitásunkat és a nagyságunkat, s ezzel együtt az úgynevezett gyarmati kalanddal együtt járó erőszakos cselekedeteink és gyalázataink egész sorát. Megindító építészeti hőstetteket és városrendezési találmányokat, s ezzel együtt – világviszonylatban – a szolgaságot és a kizsákmányolást –, melyek mellett eltörpül a korábbi, letűnt vagy leszakadt civilizációkat kísérő szolgaság és kizsákmányolás. Az 1789-es Emberi és Polgári Jogok Egyetemes Nyilatkozata aprócska fénypont volt csupán, mely nem emelt gátat a hódító háborúk, a teljes földrészek elfoglalása elé, és nem tudta megakadályozni a népirtást, mint amilyenről Conradnak A sötétség mélyén című regénye is szól.
 A népvándorlási mozgalmak – immár nem a hódító szándék, hanem a globalizált világ számos társadalmának lesüllyedése vezérli őket, amelynek urai úgy viselkednek, mint hajdanán a gyarmattartó urak a leigázott földeken – olyan percepciókra és metaforákra adnak alkalmat, amelyekben a maguk módján a régi állatmesék válnak ismét aktuálissá. Egyesek „afrikai langusztafelhőt”, falánk termeszek hadát, megfékezhetetlenül szapora mezei pocok-inváziót látnak bennük. Én inkább a berber legendák képzeletvilágában élő gólyára utalnék, egyik regényem fejezetét is ennek szellemében írtam.
 Manapság a gólyák a marrakeshi városfalon található fészküktől vándorolnak az európai erődítménybe, átrepülnek a schengeni térség fölött, ám a férfiak és nők, akik megcsodálják őket, azok bizony nem. Olyan korban élünk, amikor a javak, a töke és az áru akadálytalanul áramlik, az emberek pedig lehetetlen vízumról álmodoznak, vagy az életüket is kockára teszik, csak hogy átjussanak a túlsó partra. Sokat elfognak közülük a spanyol és az olasz partoknál, mások, a sorsüldözöttebbek, a tengerben lelik halálukat. A gólyák szerencsésebbek, mint ők: vándorlásuk metaforája ehelyütt az elérhetetlen vagy meghiúsult álom metaforája. Mindnyájan gólyák szeretnének lenni, csak sokan ezt nem engedhetik meg maguknak. És akiknek sikerül, azokat sokan megszállónak tekintik: a languszta, a termesz vagy az egér idegengyűlöletet sugárzó metaforája rágja-rontja közösségi struktúráinkat, szennyezi talajunkat nyugtalanító másságával.
 Emlékezetkiesésben szenvedünk. Mi is vándorlunk. Már nem a kaland és a hódításvágy, hanem a jobb és méltóbb élet reménye vezérel bennünket. Erőszakkal űztek ki bennünket a tulajdon honfitársaink 1939-ben, vagy a polgárháború anyagi és emberi pusztításával járó elmaradottságnak és az utána következő kíméletlen diktatúrának estünk áldozatul. Mikor teljesült a nagy álmom, és eljutottam Párizsba, ott élvezhettem a szabadságot és a jogokat, amelyektől az akkori autokrácia itthon megfosztott – mégpedig egy zsúfolt vonaton, amelyen csupa honfitársam utazott. Csupa spanyol. Párizs tele volt spanyollal. A férfiak az építőiparban vagy gyárakban dolgoztak; az asszonyok házvezetőnőként szolgáltak polgárcsaládoknál: akkoriban kedveskedőn Conchitának nevezték őket – a viszonylag gyakori Concha női név becézett változatából eredően. És ugyanez történt Genfben, Brüsszelben és a nagyobb német városokban is. Gólya-emberek voltunk, jóllehet sokan langusztának, egérnek vagy termesznek tartottak inkább bennünket. Mikor megtestesült az európai álom, kivándoroltjaink nagy része húsz esztendő múltán hazatért, és beilleszkedett a dinamikába, mely a nagy társadalmi változásokat kísérte, amelyek, mint valami régiséget, félreállították a diktátor utódainak kontinuista stratégiáját.
 Az otthontalanoknak a világ az otthona, ahogy Az ezeregy éjszakában is olvashatjuk, és akiknek nem volt otthonuk, vagy nem tűrték el fukar kézzel mért korlátjait, azok megtanultak utazni, mássá változni önmaguk és a többi ember előtt. Decentralizálttá, periferikussá válván szép lassan új szokásokat és úzusokat fedeztek föl: nem csak a városét, ahol éppen tartózkodtak, hanem más, a városban letelepedett idegen közösségekét is. Afrikaiak, arabok, antilláki, törökök, hinduk, akik egymást követő migrációs hullámokban iparkodtak Robinson módjára felépíteni az életüket. Én magam évtizedekig éltem ebben a világban, és legalább annyit tanultam belőle, mint Cervantes olvasása során. A test mozgásával változik a tér. A kerület, ahol lakom, szabályos időközönként átalakult, ámde attól még mindvégig ugyanaz maradt. Alkalmazkodott az emberek, a nyelvek, öltözékek, szokások, kulináris gyakorlatok igényeihez. Zálog gyanánt új nyelveket és ábécéket adott; láthatta az én egyre növekvő belső keveredettségemet, bámulatos módon szerzett komplexitásomat. Akkortól fogva érzem íztelennek, idegennek a homogén, kompakt városokat. Kedvenc párizsi, berlini, New York-i negyedeimben megtapasztalhattam, hogy érvényes Elie Faure gyönyörű mondata: „A szellemiség sosem a zsinatokból, a parancsolatokból, még csak nem is a dogmákból, hanem a teremtődő és mozgásban lévő élet zsigereiből fakad”. 
Mozgás, vándorlás, tudás és gyakorlat átadása – ezek nélkül nem létezne a civilizáció. A nagyvárosokban tömörülünk, de más-más helyről, eltérő tapasztalatok birtokában jövünk. Megtanultuk olvasni a városi realitásokat, ahogy Baudelaire tanította: a változás destabilizáló perspektívájából nézve. A világot mint folyamatos dekonstrukciós és konstrukciós folyamatot. A kultúrát mint a hatások összességét, melyek történelme folyamán érik. Mégpedig az időtlen lényegek és stabil identitások ellenpontjain.
A mozgás, a vándorlás megállíthatatlan, és a tömegkommunikációs eszközök is ösztönzőleg hatnak rá. Milliónyi parabolaantenna közvetít képeket a szinte karnyújtásnyira lévő világokról, a hivalkodóan gazdag, szemet kápráztató jólétnek örvendő világokról, ahol – az olasz partoknál őrizetbe vett albán menekült szavait idézve – „még a kutyákat is ezüst kanálkával etetik”. A parabolaantennák lenyűgöző erejével szemben jelentősége veszett parabolának és szónak (ami a latin nyelvekben előbbivel egy tőről fakad). Ibér-Amerikában, Magrebben, a Szaharán túli Afrikában, a Közel-Keleten, a hindu szubkontinensen és az igen távoli Kínában a nyomor hajótöröttei Robinsonok szeretnének lenni, és gólyaként repülnének az európai erődbe. Tudják, hogy sikeresen át kell esniük a próbatételeken, melyeknek az istenek alávetik őket, annak reményében, hogy előbb vagy utóbb találnak egy üres helyet, ahová fészket rakhatnak. A természetben működik az ürességtől való félelem, s a hon szülöttei által betöltetlenül maradt állásokat óhatatlanul a bevándorlók fogják betölteni. Hogy ezzel azt akarom mondani, illetékmentesen meg kell nyitnunk a határainkat, és humanitárius okokból be kell fogadnunk mindazokat, akik a mi földünkön óhajtanak dolgozni? Ez legalább annyira kontraproduktív és utópisztikus lenne, mint a folyamatosan módosított idegenrendészeti törvény, melyet a Néppárt két cikluson keresztül tartó regnálása idején igencsak szűkmarkú és kaotikus módon alkalmaztak. Az önös érdek, az európai munkaügyi törvények és szabályozások ajánlása szerint viszont törvényes migrációt kell biztosítani, a bevándorlók számára világosan megszabott jogokkal és kötelezettségekkel, megakadályozván ezzel az utóbbi években tapasztalható képtelen, eszeveszett helyzeteket, például hogy módszeresen nem hosszabbították meg több tízezer ember tartózkodási és munkavállalási engedélyét, minek következtében illegálisan itt tartózkodókká váltak azok, akik korábban rendelkeztek ilyennel, valamint az úgynevezett „kulturális affinitás” – értsd vallás – elvén működő Magreb-ellenes politikát, amely szerint – risum teneatis – Litvánia vagy Ukrajna több történelmi és kulturális szállal kötődik Spanyolországhoz, mint a déli szomszédaink.
A népesség mozgásával változik a tér. A félszigetünkre érkezett, a jelenleg és ezután érkező migráció elhinti földünkön a maga moháját, zuzmóját, páfrányát – a maga nyelvével, szokásával, zenéjével, fűszervilágával és főztjével egyetemben. A Raval, a Rambla vagy a Ribera Barcelonája immár ugyanaz a Barcelona, amelyet negyven esztendővel ezelőtt Párizs kerületeiben látogattam, vagy a török-berlini Kreuzberg, ahol 1981-ben vertem tanyát néhány hónapra. A „szél országútjainak” magjai, spórái megtermékenyítik a városi teret, és új életformákat teremtenek. A saját tapasztalatom szerint a város szövedékében való együttélés bizonyítékok hadát kínálja, és mindnyájunknak javára szolgál. Ha kiűzzük a bevándorlókat a városközpontokból, onnan, ahol találtak egy megüresedett helyet, és a lepusztult negyedekbe küldjük őket, melyek hamarosan gettóvá alakulnak, akkor föláldozzuk a társadalmi együttélést a vak spekuláció oltárán. Egyértelmű figyelmeztetés, ami manapság a párizsi, lyoni és marseilles-i, konfliktusokkal teli banlieu mentén történik. A marginalizálódás melegágyául szolgál a bűnözésnek éppúgy, mint a mítoszba tartó hátraszaltónak.
A bevándorlók sokat tanulhatnak tőlünk, és kell is tanulniuk tőlünk: az állampolgárság, a nemek közti egyenlőség, az egyetemesen elismert, ám hazájukban igen csekély mértékben alkalmazott emberi jogok fogalmát. De mi is tanulhatunk tőlük ezekben a fluktuáló, porózus városi terekben, amelyek egyensúlya nemcsak hogy eltérő, hanem időnként egymással szembenálló dinamikák meglétén is alapszik. 
Visszakanyarodom Az ezeregyéjszakához. Hogy a világ az otthontalanok otthona. Ne próbáljunk gátat szabni annak, aminek nem lehet, és ne is kezeljük pusztán rendőrségi ügyként a bevándorló-kérdést. Mindahányan bevándorlók, bevándorlók gyermekei, unokái vagyunk. A világ heterogén, folyton változó, és egyre inkább az lesz. Az identitásba való bezárkózás, a folyton hátrafelé tekintő, a megfosztó elemeket kultiváló történelmietlen nacionalizmus hátat fordít az emberek, a nyelvek, a szokások, a művészi kifejezésmódok megállíthatatlan mozgásának. Mindnyájan tudunk mások lenni, és tanulhatunk ebből. A gazdagok világát jellemző féktelen és öngyilkos egoizmus szolgálatában álló világiasodás borzalmai csak élezik a tőke és a javak szabad áramlása miatt keletkezett ellentéteket, a defenzív határokat, melyeket erődünk védekezésképpen még szögesdróttal is körbevon. Ezért aztán még több okunk van rá, hogy megértsük és vindikáljuk magunknak lehetséges Robinson-identitásunkat. Mindnyájan lehetünk potenciális hajótöröttek, s csodálhatjuk sóvárgón a gólyák szabad röptét.
Christiane Stallaert belga antropológus ragyogó és gondolkodásra serkentő Perpetuum mobile című esszéjében azon fáradozik, hogy lerombolja „az illúziót, hogy az etnikai és együttélési stratégiák lineárisan haladnak a nyugvópont irányába, vagy hogy az elmozdíthatatlannak tekintett politikai határok képesek megállítani a kollektív identitási kreáció és interakció szeszélyes mozgását”. Ennek érdekében – fűzi hozzá – „föl kell hagyni a multinacionális és multikulturális együttélés utópisztikus eszméjével, és realista módon kell szembenéznünk a jövőnkkel, annak tudatában, hogy az ilyen együttélés diktálta identitási és szocializációs folyamatokat örökös, véget nem érő mozgás övezi”.
És nekünk most ezzel a nagy kihívással kell szembenéznünk: nem a multikulturalitás utópiája, nem is a homogén nemzet diktálta kihívással, hanem valami sokkal törékenyebb, állandó revíziót igénylő kihívással. A feltételezetten kibékíthetetlen ellentétben álló modellek átjárhatósága által teremtett dinamikáéval, mely képes elejét venni a gettósodásnak és a marginalizálódásból fakadó veszélyeknek. Barcelona és Madrid egyre jobban hasonlít Párizsra, Berlinre vagy Brüsszelre. Az emberi sokféleség színpompás gyümölcsei azt mutatják, ha egy fekete foltnak tetszik a fehérek között, akkor – Quevedo szerint – a fehér is foltnak tetszik a feketék között. Együttélési projektünk folyamatos kritikai revízióra szorul. A népirtások és kiűzések hosszú történelme is azt igazolja, hogy szükség van alkalmi kompromisszumokra és egyezségekre. Így senki sem tud majd potenciálisan halálos utópiákat ránk erőltetni. Mindnyájan legyünk Robinsonok a közösség kebelében, és építsük újjá nap-nap után. Nem a spekulatív, gigantikus városrendezési projektek keretein belül, hanem a tapasztalatok és ismeretek kölcsönös cseréjének gyümölcsöző módszerével – mely párhuzamos a feszültséggel, a súrlódással – a város társadalmi szövetén belül.
Barcelona a bevándorlóival – akik először a félsziget más vidékeiről, aztán Ibér-Amerikából, Magrebből, Pakisztánból, a Fülöp-szigetekről és a Szaharán túli afrikai területekről érkeztek – megmutatja, hogy mennyi minden lehetséges még az asszimilációs elképzelések és a centrifugális stratégiák mellett. A charnego néven emlegetett, más tartományból származó bevándorló jelentette egykor a „másik katalánt”, némelyikük még ma is. Az elmúlt évtized folyamán érkezettek – csakúgy, mint Brüsszelben vagy Québecben – elmosódó, porózus kulturális és etnikai határral találják szemközt magukat. Egyesek a beilleszkedést, és nem a szinte lehetetlen asszimilációt keresik – a katalán nyelv elsajátítása és gyakorlása révén --, s ezért élvezik is a Generalitat, az autonóm kormány, valamint az oktatási és szociális intézményeinek támogatását. Mások spanyolul tanulnak meg, szem előtt tartva, hogy így a többi spanyol tartományban és közösségben is tudnak érvényesülni. Egyik is, másik is rákényszerül, hogy nyelvileg definiálja magát, jóllehet, a nemzeti identitás-probléma őket nem is érinti. Lesznek majd olyan magrebi és szubszaharai bevándorlók, akik beszélnek katalánul, és olyan spanyol állampolgárok, akik erre nem hajlandók. Számos régi és új katalán, aki akár hajlik, akár nem a nemzeti vagy nyelvi eszméje követésére, közös frontot alkot az iszlám országokból újonnan érkezettekkel szemben, akik manapság, mint tudjuk, ki vannak kitéve – bocsánat az oximoronért – az „aznariánus gondolkodók” keménymagja részéről őket érő folyamatos támadásoknak, akik talán nem is tudják, hogy megállás nélkül az elmúlt két évszázad európai antiszemitizmusának legelcsépeltebb közhelyeit hangoztatják. Az említett nemzeti-vallási reakciókkal szembeni ellenállás pedig az identitás betokosodásához vezet a konfliktusokkal teli gettókon és lepusztult negyedeken belül, márpedig ez beindítja az elutasítás gépezetét a lakosság többi szektorában.
 És mindez igen eltérő fokú és színezetű feszültségek forrása lesz, melyeket sem törvénnyel, sem rendelettel nem lehet majd megoldani, csakis taktikai kompromisszumok útján. A város társadalmi és kulturális dinamikája tompító mechanizmusokat hoz létre a civil társadalmon belül, mely majd csillapítja a helytelenül civilizációs konfliktusként emlegetett kór hatásait. Nap mint nap újra kell értelmeznünk az együttélés formáit, Robinsonná kell válnunk az örök mozgásban lévő városi térben. A mesztic negyedek szociális és asszociatív szövedéke összehangolja a különbözőt és kibékíti az ellentéteset. Összegezni, mindig összegezni kell, mondta Gaudí. Vessük el tehát a mérgező metaforákat, melyek a nyelvi különbségektől az etnikaiakig siklanak, az etnikaiaktól pedig a nyersen rasszistákig. Az ember élete örökös körforgás, ha nem mozog, akkor is. Mindnyájan potenciális gólyaemberek vagyunk, vagy azoknak a gyerekei, unokái. Ne emeljünk hát még több diszkriminatív gátat azok elé, akik egyszer már a mi hazánk földjére érkeztek.
 

                 PÁVAI PATAK MÁRTA FORDÍTÁSA

(a barcelonai Migrációs Fórum alkalmából elhangzott előadás szövege, az 
El País, 2004. XI. 24-i számában jelent meg először. A dán Lettre-ből vettük át.) 
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu