Stendhal első zseniális, de kortársai körében vajmi kevés visszhangot kiváltott  „A Szerelemről“ címet viselő könyve – melynek egy lábjegyzetében adta a szépség valószínűleg legtalálóbb jellemzését azzal, hogy „a szépség nem más mint a boldogság ígérete“ – egy hasonlatból indul ki,  mely a „kristallizációs hasonlat“ néven vált ismertté. Ha az ember egy elhagyott sóbányában huzamosabb ideig elfekve hagy egy száraz faágat, akkor visszatértekor azt csillogó sókristályoktól befedve fogja viszontlátni. Ehhez hasonlít az a folyamat, mely a szerelembe esett személy lényében, gondolataiban lejátszódik. Az idő múlásával annak minden gondolata szerelmének tárgya körül fog forogni, annak személye köré kristályosodik ki. 

Ennek az analógiának kiváló illusztrációjaként szolgálhat az azidőtájt Szentendrén élő Vajda Lajosnak 1936 és 1937 folyamán  Pozsonyban (Bratislavában) élő menyasszonyával és későbbi feleségével Richter Júliával folytatott levélváltása, mely Vajdának lehetőséget nyújtott arra, hogy leveleiben rendszeresen kifejezésre juttathassa gondjai mellett a művészettel kapcsolatos gondolatait és elképzeléseit.  Ez az utókor számára ennélfogva oly fontos és értékes levelezés szolgált annakidején a szerelmes Vajda Lajos életének, létének mintegy gerincéül. Soraiból megtudhatjuk, hogy milyen lázasan és türelmetlenül várta a hetenkénti postát menyasszonyától Pozsonyból, és hogy mennyire kizökkente nyugalmából annak időnkénti elmaradása avagy elkésett megérkezése. Viszonyukat találóan jellemzi Pataki Gábor a levelezéshez írt,  „A Szaturnusz jegyében” címet viselő bevezető tanulmányban. Ebből vettem az alábbi idézetet: „valójában Vajda kívül állt mindazon, amit akkor magyar képzőművészetnek neveztek…  elzárkózik képei megmutatásától és a gyakoribb kapcsolattartástól… marad (számára) mindenekelőtt a gyakran távol lévő társ, Júlia, akinek fenntartások nélkül tárulkozhat ki. Vele szemben Vajda egyszerre szeretetet szomjazó kisgyerek, s a művészet felkent, szigorú apostola. A gyengéd, becéző, simogatásért, megértésért esdeklő sorok közül félig-meddig  tréfásnak ható, de annál komolyabban gondolt kifejezések, fordulatok bukkannak elő: Vajda mint szerzetes, mint festőremete.”  Egyik levelében így ír: “ Talán ha te nem volnál számomra, akkor nem látnám semminek sem az értelmét. Te jelented számomra az életet, a megértést, a szeretetet, szerelmet, mindent, amire nékem oly nagy szükségem van, és ami nélkül élni nem tudok.”

Vajda rendkívül nehéz és keserves sorsát abban az időben ez a levelezés és az azáltal lehetővé váló kristályosodás tette valamelyest elviselhetővé. Tudjuk, hogy anyagilag a legszűkösebb körülmények között kényszerült élni és alkotni. Műterméül nyaranta Szentendrén egy szűk és mocskos, világítás nélküli padlás szolgált, a hideg téli hónapokat pedig olcsó, kis bútorozott budapesti albérleti szobákban kényszerült átvészelni. Alkotásai baráti körén kívül ismeretlenek és vevők nélkül maradtak.  Kiállításukra nem mutatkozott esély. Anyagi háttér nélkül – apja szűkös támogatásából és telente rajzfilmekbe való bedolgozásból – művészi munkájáhozhoz csak papírra, ceruzára és szénre – olykor pasztell- és temperafestékre – futotta. Ezen túlmenően az őt környező távolabbi világban – melynek alakulását rendkívül élénk figyelemmel kísérte – is egyre sötétebb felhők tornyosultak: fasizmus, nemzetiszocializmus, zsidótörvények és egy háború egyre jobban előrevetülő árnyéka. Mindez pedig még gyógyíthatatlan betegségével: csonttuberkulózisával tetézve (mely néhány év múlva tüdejére is átterjedve, halálát okozta).

Ezen viszályok összessége sem tudta azonban meggátolni abban, hogy életművén profétikus aszkézissal és fáradhatatlan, céltudatos kitartartással egyre tovább ne munkálkodjon. De ez az igen kemény, napról-napra járó küzdelem, mint leveleiből értesülhetünk, korántsem volt mentes időleges krizisektől, depresszióktól. A reá vonatkozó viszonyok között különös nyomatékkal jutott érvényre Füst Milánnak az a bölcs mondása miszerint: „Lelkünk egyensúlyáért naponta újonnan meg kell küzdenünk“.  Egyik 1936 augusztusban kelt levelében ezzel kapcsolatban így ír menyasszonyának, Richter Júliának:  „ Sokszor történik meg velem is, hogy ellógok napokat anélkül, hogy valamit csinálnék. De azután megvadulok, és egész nap ki sem mozdulok a szobából, dolgozom itthon. A napokban vágtam le kéthetes szakálltermésemet, nem volt kedvem egyáltalán borotválkozni, és hagytam hadd nőjön.“ Feltevésem szerint a legtöbb férfi  számára ismerős az olyan hangulat, amikor az embernek nincsen kedve, energiája a borotválkozáshoz és ha körülményei megengedik másnapra halasztja azt.

Képi formában Vajdának ezen időtájt fellépő átmeneti depressziós állapotai két nála szokatlan önarcképén nyertek kifejezést, azáltal, hogy szokásától eltérően azokon borostás arccal ábrázolta önmagát. Az oeuvre-katalógus3 “Borostás önarckép” és “Kettős önarckép pettyegetéssel” címek alatt mindkettőt 1937-re datálja. Tudnivaló ezzel kapcsolatban, hogy Vajda Lajos érett alkotói korszakának ezen korai éveiben, 1934 és 36-37 között,  önarcképei jórészt  vonalrajzok.

Ezen rajzok kezdeti elementáris változatain, 1935-ben, Vajda jellegzetes arcvonásai a végsőkig leegyszerűsítve és bármiféle indulatkifejezéstől mentesen jelennek meg. Karakterisztikus példa erre az itt reprodukált “Önarckép bő inggallérral” címet viselő rajz.  Ezeken  a rajzokon, mint arra  korábban megjelent tanulmányaimban4,5 rámutattam, Vajda vonalrajz önarcképei aláírás jelleget nyertek, hogy aztán a következőkben, alkotóstílusának megfelelően, különböző más tárgyi és/vagy személyi motivumok társaságában jelenjenek meg rajzmontázsainak részeiként. Ezeket én mint szolidarizációs kinyilatkoztatásokat értelmeztem: egyrészt Szentendrével, annak épületeivel és az ottani mindennapi élet tárgyaival, másrészt a hozzá közelálló személyekkel. Ez a prófétai jelleg, az emberiség állapota, a külvilág, a közelebbi és távolabbi környezet,  a   "Conditio Humana" iránti nagyfokú érdeklődés végigkövethető Vajda életművén a Párizsban  1930 - 34 között alkotott fotómontázsoktól kezdve  egészen  1937-ig,  amikor kollektív reményeinek összeomlása után művészete utolsó három évében  képzeletvilágának belső  és részben borzadályt keltő viziói váltak alkotásainak tárgyává.

Ami a fentebb elsőként említett “Borostás önarckép” cimű rajzot illeti, annak esetében a csüggedt fej- és kéztartás, az előrebiggyent alsó ajak és nem utolsó sorban a szomorú kifejezésű  félszem – mely külön értelmezést érdemel – már első pillantásra könnyű és egyöntetű megitélést tesznek lehetővé. Ez a mű nem csak hangulati kifejezésével, hanem a fejen alkalmazott sattírozó, árnyékoló technikájával is kirívónak tekinthető Vajda akkortájt alkotott vonalrajz  művei sorából. Ami a félszemüséget illeti, azzal Vajdának összesen négy önarcképén lehet találkozni. Ezek közül két esetben a fél szem baloldali, másik két esetben pedig jobboldali. Ennek a különbségnek azonban aligha lehet eszmei különbséget tulajdonitani. Korábbi tanulmányomban4 az önarcképek félszeműségével kapcsolatban arra a következtetésre jutottam, hogy Vajda ezeken – amelyek valamenyien  alapvető fontosságú kérdéseket jelképeznek – az emberi látás, tisztánlátás, korlátozottságára szándékozhatott utalni. Ennél jobb magyarázattal jelenleg sem tudok szolgálni. Be kell azonban ismernem, hogy  azt a mágikus hatást sem lehet figyelmen kivül hagyni, melyet  ezeknek a műveknek a félszeműség kölcsönöz. Az egy szem mágnesként vonzza magára a kép nézőjének tekintetét. Egy olyan kivételesen tudatos művész esetében mint Vajda, aki úgy nyilatkozott, hogy „én gondolkozom is azon amit csinálok“, nem könnyű eldönteni azt, hogy a rejtett utalást vagy pedig  a szuggesztív hatást  részesítsük-e inkább előnyben.

Ami a kristallizációt illeti, annak szemszögéből azonban a “Kettős önarckép pettyegetéssel” az, amelyik illusztrációként szolgálhat. Vajda Lajos szürrealista rajzmontázs-kompozicióinak főjellemzői egyrészt azok sokrétűsége, másrészt pedig rejtéjességük. A számos általa felhasznált szimbólum, szimbólikus jel jelentése és azok esetről-esetre változó egymás közötti  viszonya a művek szemlélőjének részéről gyakorta csak  tudatos és elmélyült tanulmányozás eredményeként fogható csak fel. 

Ezzel magyarázható az, hogy ezen  - jelenleg sajnos lappangó -  rajz elemzésével kapcsolatban korábban tévútra kerültem.  Első megközelítésem során  a rajzon látható két fejet – sőt két felsőtestet -  jánuszarcúságra való vonatkoztatással kiséreltem meg  értelmezni. Ennek magyarázata mindenek előtt abban rejlik, hogy nem vettem észre a jobbra tekintő arc elé felülről lenyúló női kezet és nem asszociáltam azt a két arc borostás mivoltával. Mi több  a jobbra néző arcnak a balra nézőéhez képest erős mértékben kitágult  szemei is elkerülték a figyelmemet. Ha azonban ezeket a jeleket összevetjük, akkor rögvest kiderül, hogy itt korántsem jánuszarcúságról van szó, hanem a tudathasadás (szkizofrénia) fenyegető veszélyének jelképes ábrázolásáról, melyet a tágranyílt szemű jobbra néző arc elé felülről mintegy védően lenyuló kedves keze hivatott elhárítani. A kedvesé, aki létével lehetővé teszi a művész énjének kristályosodását, azt, hogy annak szellemében a rend uralma megakadályozza a tudathasadás által fenyegető káosz eluralkodását. Ebben a felismerésben Stendhal kristallizációs elmélete nézetem szerint találkozik Vajda Lajos művészetével, függetlenül attól, hogy Vajda annak ismerője volt-e vagy sem. 

E kérdéskomplexummal kapcsolatban egyébként az irodalom  már egy Stendhalt  jóval megelőző időből is  képes meglepetéssel szolgálni a figyelmes olvasó számára. Shakespeare Othellójában a Desdemonába szenvedélyesen szerelmes, de betegesen féltékeny, naiv és gyanakvó címhős, miután Jágónak sikerült elhintenie lelkében a gyanú magvait, feleségének láttára  e szavakat mormolja magában: „Bűvös teremtés! Hogyha belepusztul a lelkem, akkor is szeretlek! És   ha nem szeretlek, a káosz visszatér.“6 Mi más ez mint a kristallizációs elmélet drámai szavakba foglalása? 
 
 

JEGYZETEK

1 Stendhal: De L’amour. Chapitre XVII : La beauté détrônée par l’amour. A könyv először 1822-ben jelent meg Párizsban, de 1824-ig  csak kevesebb mint 40 példánya kelt el. Kiadója, Mongie, szarkasztikusan ezt azzal magyarázta, hogy a könyvet látszólag szentség aurája veszi körül, amely azt megóvja a megközelítéstől.

2 Vajda Lajos levelei feleségéhez, Vajda Júliához 1936-1941, Erdész Galéria, Szentendre 1996

3 Mándy Stefánia : Vajda Lajos, Corvina 1983

4 Éber Miklós : Vajda Lajos önarcképei, Balkon 2004/1,2 szám,  9-20 oldal.

5  Nicolas Éber : The Self-Portraits of Lajos Vajda, Hungarian Quarterly, Vol XLV. No. 173, 
   Spring 2004, 91-98.

6 Shakespeare: Othello, a velencei mór.  III. Felvonás, 3. szín. Kardos László fordítása.
 

Képmelléklet:
Vajda Lajos: Önarckép bő inggallérral, 1935, papír, szén, 63 x 45 cm. J.n., mgt.
Vajda Lajos: Borostás önarckép, 1937, papír. ceruza, 30 x 24 cm.  J.n.
Vajda Lajos Múzeum, Szentendre
Vajda Lajos: Kettős önarckép pettyegetéssel, 1937, papír, szén, 63 x 45 cm, J.n., lappang.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu