Ian Buruma
Az utolsó vágás
(a holland tolerancia határai)
„Ez a Dél-Bronx”, mondta Max Pam barátom, amikor kocsival elvitt a régi
környékükre, az Amszterdam nyugati részén fekvő Overtoomse Veldre. Hát
ez nem a Dél-Bronx volt, annyi bizonyos. Inkább sivár volt, mint
fenyegető, inkább kopott, mint szegény, és az ötvenes évekbeli szürke betonkockákból
álló környék egy szempontból drasztikusan megváltozott ahhoz képest, amilyen
Max gyerekkorában volt. A valamikor fiatal holland családok számára épült
külvárost, Overtoomse Veldet ma majdnem teljes egészében marokkói és török
származású bevándorlók lakják. Az ilyen, Amszterdamtól nyugatra, keletre
és északra elterülő környékeket sokszor „antennavárosoknak” hívják a sok
parabolaantenna miatt, amelyekkel észak-afrikai és közel-keleti tévéállomásokat
fognak az ott lakók.
A férfiak jöttek először, vendégmunkásként, a hatvanas évek végén,
hogy elvégezzék mindazt, amit a hollandok már nem kívántak elvégezni: nehéz
és piszkos munkát az iparban, vagy az épületek és az utcák takarítását.
A nők egy jó évtizeddel később kezdtek érkezni, többnyire feleségnek. Rendszerint
írástudatlanok voltak, és egyenesen a falujukból szakították ki őket idegen
férfiak számára, egy még idegenebb országba. A munkások többsége mára elhasználódott,
munkanélküli, segélyen él. Asszonyaik még mindig egy idegen országban élnek,
amelynek sose tanulták meg a nyelvét és a szokásait.
Nagyjából másfél millió első generációs bevándorló él Hollandiában
(a lakosság tíz százaléka), törökök és szurinámiak, valamint menekültek
egész Afrikából és Ázsiából. A szurinámiak – többnyire indián vagy afrikai
származékok – már beszélték a holland nyelvet a szülőhazájukban, a volt
holland gyarmaton, és viszonylag jól integrálódtak. A török bevándorlók
nagyrészt békésen és egyre jobb módban élnek. Az utcai bűncselekmények
és más deviáns viselkedésformák szempontjából a legproblematikusabb kisebbség
a marokkóiaké, akik közülük sokan eredetileg a Rif-hegység eldugott falvaiból
származó berberek.
Az utcák Max régi szomszédságában feltűnően üresek voltak, leszámítva
néhány lefátyolozott nőt és dzsallabát viselő öregembert, akik a halal
mészárszékeket és az olyan üzleteket frekventálták, ahonnan olcsón lehetett
Észak-Afrikába telefonálni. Az August Allebé tér körül, ahol megszokottak
a kisebb bűncselekmények, fiatal férfiak kószáltak – a hollandok hangjongerennek
hívják őket –, akiknek láthatóan semmi dolguk nem volt. Max mutatta a régi
iskolája kitört ablakait, ma többségében muszlim családok gyerekei járnak
oda.
Max elismert író, állandó rovata van egy napilapban, fontos szereplője
az amszterdami irodalmi életnek, közeli barátja volt Theo van Gogh filmrendezőnek,
akit 2004. november másodikán meggyilkoltak. Van Gogh éppen munkába tartott
a biciklijén, amikor egy szakállas fiatalember, hosszú, közel-keleti stílusú
ingben többször rálőtt. Van Gogh könyörgött neki, hogy hagyja abba, és
sajátos holland fordulattal állítólag azt mondta: „Biztosan meg tudjuk
beszélni a dolgot.” A fiatalember erre előhúzott egy kést, elvágta van
Gogh torkát, belerúgott a haldokló testbe, és odébbállt. Nyilván azt remélte,
hogy mártírként ő maga is meghal a maga szent háborújában, ám nem sokkal
a gyilkosság után letartóztatták. Van Gogh pedig ott feküdt közben az utcán,
és a gyilkos késével egy levél volt rászúrva a hasára.
Mohammed Bouyeri – vagy Mohammed B., ahogy a holland sajtóban emlegetik
– nem egy stílusművész, de a levele egy művelt holland nyelvi tisztaságával
íródott. Egy búcsúvers volt, amely így kezdődik: „Ez az utolsó szavam,
golyóval ütött, vérrel keresztelt, ahogy reméltem.” A vers után dzsihádista
jelszavak következnek, majd egy levél a szomáliai születésű holland politikusnőhöz,
Ayaan Hirsi Alihoz, aki Theo van Gogh legutolsó, Submission (Alávetettség)
című filmjének forgatókönyvét írta. Ebben „hitetlen fundamentalistának”
nevezi őt, eretneknek, aki hazug „zsidó urait, a Talmud teremtményeit”
szolgálja, mert ezek „diktálják a holland politikát”. Hirsi Alit szétzúzná
az Iszlám kemény gyémántja. Majd szép sorban elátkozza az Egyesült Államokat,
Európát és Hollandiát.
Mohammed Bouyeri huszonhat éves, Amszterdamban született, és Max Pam
régi városnegyedében nőtt fel. Családi háttere nagyon jellemző a második
generációs marokkói bevándorlókra. Az apja törve beszél hollandul, és belerokkant
az évekig végzett lealacsonyító munkába. Képtelen térdelni, ezért egy székben
ülve tud csak imádkozni. Mohammednek három lánytestvére és egy fivére van.
Az anyja 2002-ben meghalt rákban.
Mohammed soha nem volt hangjonger (?). Éppen ellenkezőleg: jó
középiskolába járt, a tanárai ígéretes fiatalembernek tartották. Egy positivo
volt, ahogy arrafelé mondják, olyan, aki biztosan viszi valamire a holland
társadalomban. Nemcsak egyéni ambíciók fűtötték. Mohammed mindig segített
a nehéz sorsú marokkói gyerekeknek, a régi iskolájában kidolgozott egy
ifjúsági programot, és lelkesítő cikkeket írt egy lakóhelyi újságba. Olyan
valaki volt, aki szót tudott érteni a városi tanácsnokokkal és a szociális
munkásokkal. Kiismerte magát a nagylelkű holland jóléti rendszer bonyolult
útvesztőiben, ahol a segély kérvényezéséhez különleges jártasságra van
szükség.
A dolgok mégsem egészen úgy alakultak, ahogyan Mohammed remélte. A
lakóhelyi közösségi központnak kért támogatást elutasították. A városi
lakások felújítására tett ígéretet soha nem váltották be. Az anyja halála
igazi csapásként érte. Abban az évben Mohammed abbahagyta tanulmányait
a szociális munkásképzőben, segélyre ment, és egyre furcsábban viselkedett.
Egy városi hivatalnokkal folytatott tanácskozáson fennhangon azt hirdette,
hogy egy az isten: Allah. Nem ivott több alkoholt, folyton imádkozott,
nem volt hajlandó nőkkel kezet fogni, és egy fundamentalista mecsetbe,
az El Tawheedbe kezdett járni. Ott szíriaiakkal és algériaiakkal ismerkedett
meg, akik szeptember 11. után rendszerint Franciaországból és Németországból
jöttek Hollandiába vallási oktatást adni. Üzenetek kezdtek megjelenni egy
marokko.nl nevű weboldalon, állítólag Mohammed írta őket, fundamentalista
nézeteket hirdetve olyan témákban, mint hogy milyen hely illeti meg a nőket.
Talán az anyja halála okozta, talán a kudarcok és csalódások sorozata,
mindenesetre Mohammed megzavarodott. Csöppnyi lakásában tartotta
egy hágai székhelyű szélsőséges csoport találkozóit. Egy szíriai imám a
szent háborúról beszélt a csoportnak. Két új barátja nyugati konvertita
volt – egyikük egy amerikai fia –, akik a holland parlament felrobbantását
tervezték. Mohammed Bouyeri, az egykori mintadiák, aki láthatólag jól beilleszkedett
a holland társadalomba, a szent háború harcosa lett.
Theo van Gogh kövér, szőke fiú volt, hihetetlenül nagylelkű a barátaival
és eszelősen bosszúálló az ellenségeivel szemben, tehetséges filmes, aki
imádta Roman Polanskit, de akiben nem volt meg a kellő türelem ahhoz, hogy
elkészítsen egy mesterművet, erős dohányos, szerette a kokaint és a finom
borokat, jó stílusú és sokszor megdöbbentően vulgáris újságíró, adakozó
apa, egy gusztustalan nyálas alak, akit imádtak a nők, egy provokátor és
az elvek embere, aki sajátos harcba kezdett: hadat üzent mindennek, amit
képmutatásnak és álszentségnek tekintett. Felületesen ismertük egymást,
mindig élveztem a társaságát. És mivel nem vagyok része az amszterdami
szcénának, sose voltam kitéve a szurkálódásainak.
Mint a legtöbb emberre a kettőnk háború utáni nemzedékéből, Theo van
Goghra is rányomták bélyegüket a második világháborús történetek, amikor
a hollandok többsége csak a saját dolgával törődött, miközben egy kisebbséget
(százezer zsidót a mintegy száznegyvenezerből) a halálba hurcoltak. Van
Gogh családja – Vincent bátyjának, Theónak az utódai – kivételnek számított.
Az apja harcolt az ellenállásban, a nagybátyja is, aztán kivégezték a németek.
Van Gogh sokszor utalt a háborúra az írásaiban. „A csizmák újra menetelnek
– írta a hollandiai iszlamistákról – de ezúttal kaftánt viselnek és elbújnak
a szakálluk mögé”. A holland hivatalnokok, szociális munkások és
politikusok, akik megbékéltek velük, van Gogh szemében hasonszőrű kollaboránsoknak
számítottak. Kirohanásainak egyik gyakori célpontja volt Job Cohen, Amszterdam
polgármestere, aki igyekezett megőrizni a békét a lakosság körében, látványos
tiszteletet és megértést tanúsítva a muszlimok iránt. „Ha van ember, aki
nem tanulta meg 40-45-ből, milyen ostobaság békés együttélésre törekedni
a menetelő csizmákkal, amelyek »tiszteletet« követelnek, az a polgármester”
– írta van Gogh. Cohen történetesen azoknak a „zsidó uraknak” egyike
volt, akiket Mohammed Bouyeri az Iszlám ellenségeiként pécézett ki.
Van Gogh számára a legnagyobb bűn, ha elfordítjuk a fejünket. Egyik
rögeszméje volt a holland sajtónak az a (azóta feladott) szokása, hogy
nem voltak hajlandók feltüntetni a bűncselekmények elkövetőinek etnikai
hovatartozását, nehogy ezzel előítéleteket szítsanak. Ezt a nyomorult gyávaság
jelének tekintette. Tiszteletet tanúsítani az iszlám iránt, szót sem ejtve
a nők és a homoszexuálisok elnyomásáról, gusztustalan képmutatásnak számított
nála. Azt vallotta, hogy egy szabad társadalomban mindent nyíltan ki kell
mondani, sőt nemcsak kimondani, hanem kiáltani, olyan hangosan és támadólag,
hogy az emberek felfogják. Nem elég felhívni a figyelmet a nem liberális
muszlimokra, „kecskecseszőknek” is kell őket minősíteni.
Van Gogh sokszor kifejezte csodálatát a néhai populista politikus,
Pim Fortuyn iránt, aki rendszeresen azt hangoztatta, hogy egy liberális
társadalomban nincs helye egy bigott vallásos kisebbségnek, és hogy „Hollandia
megtelt”. A 2002-ben egy tébolyult állatvédő aktivista által meggyilkolt
Fortuynt Van Gogh „az isteni kopasz”-ként emlegette, részben azért, hogy
bosszantsa vele a jószándékú liberálisokat, akik siettek a kisebbségek
minden bírálatát rasszizmusnak bélyegezni. Barátja, Max Pam úgy véli, hogy
van Gogh attitűdjében volt némi szakmai düh is; mint Mohammed Bouyerinek,
neki sem sikerült állami támogatást kapnia, nem a közösségi központokra,
hanem a filmjeire. (…)
Minden látszólagos intoleranciája ellenére, van Gogh azon kevés holland
filmesek egyike volt, akik tényleg törődtek a marokkói származású színészekkel.
A Najib en Julia című tévéfilmsorozat rendkívül együttérző történet egy
holland lány és egy marokkói fiú szerelméről. És a személyes támadások,
bár ritkán olyan hevesek, mint van Gogh esetében, bevett sajátosságai a
holland irodalompolitikának, ahol mindenki ismer mindenkit. Itt a durva
retorikának, a szavaknak rendszerint nincs komoly következményük.
(Hollandia) nem olyan hely volt, ahová Mohammed Bouyeri vágyott, de
nem is olyan hely, mint ahonnan Ayaan Hirsi Ali érkezett. Szomáliában,
ahol született és Szaúd-Arábiában, ahol jórészt felnőtt, ennél sokkal komolyabban
vették a dolgokat. A genitáliák csonkolása, amit gyerekként kellett elszenvednie,
komoly volt, ahogyan komoly volt a szörnyű verés is, amit egy muszlim tanítójától
kapott Kenyában, amikor nem akart tovább járni az óráira. Amikor az apja,
egy szomáliai ellenzéki politikus feleségül ígérte egy távoli unokatestvérnek,
a döntés megmásíthatatlan volt volt. De az volt a lány elhatározása is,
hogy szembeszáll a kultúrával, amelynek szigorát nem tudta tovább elviselni.
Hollandiába menekült 1992-ben, megtanult tökéletesen hollandul, politikatudományt
tanult, bántalmazott muszlim nőkkel foglalkozott, és politikus lett belőle,
először a szociáldemokrata munkáspártban, majd a konzervatívabb liberális
pártban. Haragos politika az övé. Igazat adott Pim Fortuynnak, amikor az
iszlámot „elmaradott vallásnak” nevezte. Hirsi Ali szerint a muszlim iskolákat
meg kell szüntetni, a feleségüket és a lányaikat bántalmazó férfiakat pedig
törvény elé kell állítani. Nem kétséges, hogy komolyak a céljai, és nem
fér kétség azoknak a muszlimoknak a komolyságához sem, akik hitehagyottnak
tekintik, és a halált mondtak ki rá.
Szeptember 11. óta Ayaan nézetei jelentős visszhangra találtak, de
együttműködése Theo van Gogh-gal – a nő haragjának és a férfi támadókedvének
elegye – vélhetően különösen robbanásveszélyessé vált. Submission (Alávetettség)
c. 11 perces filmjük a nők Allah nevében való bántalmazásáról szól. Egy
fiatal narrátor mesél nyugodt hangon a muszlim nők sorsáról: hogyan vesszőzik
meg egy fiatalkori szerelmi viszony miatt, hogyan erőszakolja meg egyik
nagybátyja, és végül hogyan erőltetik bele egy viszolyogtató házasságba.
Mindeközben idézetek jelennek meg a Koránból meztelen női testekre írva.
A barátai óvták Hirsi Alit ennek a filmnek az elkészítésétől. Ez csak erőszakot
fog kiváltani, mondták. Muszlimok, akiket elriaszt a megformálás mikéntje,
nem fogják venni az üzenetet. Ő azt válaszolta erre, hogy a sokkolás a
legjobb út az öntudatra ébredéshez, és folytatni akarja. De most úgy elrejtőzött,
hogy még a legközelebbi barátai sem tudják megtalálni.
Sok minden történt Theo van Gogh meggyilkolása következtében, részben
erőszakos, részben csupán furcsa dolgok. A mecsetek és muszlim iskolák
elleni gyújtogatások sora talán várható volt, amiként a weboldalakon, a
házfalakon, sőt a van Gogh emlékére elhelyezett virágkoszorúkon megjelenő
rasszista jelszavak is. „R.I.P. Theo!”, ezt írta az egyik gyújtogató. Majdnem
ugyanilyen előreláthatóak volt egyes marokkói származású fiatal férfiak
védekező reakciói, akik örvendeztek, amikor elhaladtak a filmrendező halálának
helyszíne mellett. Van Gogh barátai eközben hangos búcsúpartit rendeztek,
rockzenekarral, pezsgős üvegekkel rakták körül a koporsót, és két kitömött
kecskét állítottak fel egy színpadra „azok számára, akikre rájön a szükség”.
Ezt a provokációt úgy is lehetett szemlélni, mint ami meglehetősen jellemző
a laza (?), ironikus Amszterdamra. Volt benne valami a van Gogh-féle gúnyolódásból,
mintha rá emlékezve még tovább kéne szítani a tüzet.
A gyilkosságot követő héten a politikusok a pánik jeleit mutatták.
Az igazságügy-miniszter, Piet Hein Donner, egy régi vágású, igazi
kálvinista, azt javasolta, hogy egy elég archaikus jellegű blaszfémia-ellenes
törvényt kellene alkalmazni, olyasmit, amire nem volt példa 1966 óta, amikor
a regényíró Gerard van het Reve ellen emeltek vádat, amiért a katolicizmushoz
való megtérését egy szamárral való szerelmeskedéshez hasonlította. Donner
indítványát nem fogadták el. Egy másik politikus, Geert Wilders Groep Wilders
néven saját pártot alapított egy olyan platformmal, hogy öt évre állítsák
le a nem-nyugati bevándorlást, és tartóztassák le az iszlamistákat akkor
is – ahogy nekem fogalmazott –, ha csak „készülnek” megszegni a törvényt.
Bár Hirsi Alihoz hasonlóan bujkálnia kell azok elől, akik a halálát követelik,
ez a meglehetősen ostoba (?) képviselő az élre tört a közvélemény-kutatási
statisztikákban, és úgy helyezkedik, hogy ő legyen az új Pim Fortuyn. Egyes
becslések szerint a pártja a holland képviselőházban majdnem húsz százalékot
szerezne, ha ma (2004. 12. 27-én) volnának a választások. (Egy másik felmérés
szerint, amely azt kérdezte, ki volt a legnagyobb alakja a holland történelemnek,
Pim Fortuyn a második helyen végzett mindjárt Hallgatag Vilmos után.)
És e sok bohóckodás közepette a kommentátorok csak mondták a magukét:
„Hollandia elvesztette az ártatlanságát”, „a multikulturalizmus vége”,
„a toleranciának is vannak határai”. Az általános trend jobbra mutatott,
és egy kissé talán túlzottan aggódó légkör felé. Azok közül, akikkel beszéltem,
nem Max Pam volt az egyetlen ember, aki úgy vélte, hogy ha a hatóságok
nem intézik el most azonnal az iszlámista problémát, akkor Hollandia végül
még egy polgárháborúba is belesodródhat. A konzervatívok, akik már évekkel
ezelőtt is arra figyelmeztettek, hogy a muszlim bevándorlásból bajok lesznek,
most új szövetségesekre találtak volt balosok körében. És a liberálisokat,
mint amilyen Job Cohen is volt, akik a toleranciát és a multikulturalizmust
próbálták elősegíteni, felelőtlen puhányoknak bélyegezték.
Ebben az országos szintű vitában a kulcsszöveget Paul Scheffer társadalomkritikus
írta, a Munkáspárt befolyásos gondolkodója. A NRC Handelsbladban, a legjelentősebb
országos napilapban így fogalmazott: „Nő a szegregáció a nagyvárosokban,
és ez nagyon rossz hír. Ez az, amiért a sokféleségről és a dialógusról,
a tiszteletről és az ésszerűségről való megnyugtató beszéd nem működik
már tovább. A tolerancia csak világosan megvont határokon belül maradhat
fenn. A jogrendre vonatkozó normákban való megegyezés nélkül nem lehet
köztünk gyümölcsöző véleménykülönbség. Kormányunknak a közrend szavatolására
való bevallott képtelensége fenyegeti a leginkább a toleranciát.” Ami azt
illeti, Scheffer már mondogat ilyesmit egy ideje, de ha régi balosok követelik
a törvényt és a rendet, tudni lehet, hogy valami eltolódott a politikai
klímában; ma már mindenki úgy érzi, hogy kudarcot vallott a muszlimok integrálására
való törekvés Hollandiában.
A Pieter Nieuwland College, Amszterdam keleti részén, nem messze
a van Gogh-gyilkosság színhelyétől, úgynevezett vallásos iskola, protestáns
felekezetű. A diákok mintegy hatvan százaléka jön valamilyen etnikai kisebbségből
– ez nem szokatlan arány az amszterdami, rotterdami és hágai iskoláknál.
A legtöbb holland oktatási intézménynek van valamilyen vallási kötődése,
ez vonatkozik néhány rádiótársaságra, újságra és több politikai pártra
is. A holland civil társadalomnak ezeket az ún. tartópilléreit a 19. század
végén alakították ki, hogy csillapítsák a különböző vallási közösségek
közti feszültségeket és konfliktusokat. A legtöbbnek mára elpárolgott a
vallási tartalma, de a formák megmaradtak, és az állam továbbra is finanszírozza
a felekezeti iskolákat, a muszlimokat is beleértve. Ami egykor segített
megőrizni a békességet a protestánsok és a katolikusok között, az ma egyesek
szerint az intoleráns vallási előítéleteket bátorítja, amelyeket a Közel-Keletről
importálnak olyanok, akik még csak nem is beszélnek hollandul.
Megkérdeztem a Pieter Nieuwland igazgatóját, W. J. M. Raevent, hogyan
reagáltak az iskolájában a gyilkosságra. Azt felelte, hogy több volt a
feszültség a tanárok, mint a diákok között. A felnőttekben, mondja „megvan
ez a »mi és ők« érzés, ami a diákokra nem igazán jellemző”. Mégis, teszi
hozzá, voltak komoly viták az osztályokban, és ezeket támogatták is, mindaddig,
amíg udvariasan és hollandul folytak. (Csak az irodalmi holland nyelvet
szabad használni az iskolában.)
Amikor a beszélgetésünk Mohammed Bouyerihez ért, Raeven azt mondta,
hogy a tanároknak meg kellett tanulniuk egy leckét a legutóbbi években.
Helytelen volt – ő erre jutott – túl nagy nyomást gyakorolni a kisebbségi
gyerekekre. „Arra bíztattuk őket, hogy keményebben dolgozzanak a többi
gyereknél, hogy lefussák ezt a külön távot – mondja. – És közülük sokan
meg is tették, különösen a lányok, mert a tanulás az egyik módja annak,
hogy függetlenedjenek az apjuktól. De túl nagy nyomás volt rajtuk a részünkről.
Még ha mindent megtesznek is, amit kérünk tőlük, akkor is érik majd őket
csalódások. A muszlim gyerekek például nehezebben kapnak munkát. És ha
ez történik, tényleg nagyon meg tudnak dühödni.”
Az egyik társadalomtudományi osztályba, amelyet megnéztem, járnak afrikaiak,
indiaiak, törökök, marokkóiak, egy egyiptomi és néhány fehér. Vitatkoztunk
van Goghról és Hirsi Aliról, és az egyetlen lány az osztályban, aki fátylat
viselt, gyakrabban és szenvedélyesebben szólt hozzá, mint a többiek. A
lány, aki marokkói szülőktől született Amszterdamban, nem vette védelmébe
a gyilkosságot, de meg tudta „érteni, hogy miért keresett Mohammed B. az
iszlámban vigasztalást”. Elmondta, hogy az emberek sértegették őt az utcán
a gyilkosság után, ráléptek a lábára, vagy azt mondták, hogy vegye le a
fátylát. „Amikor hallom az embereket, amint azt mondják: »azokat a rohadt
marokkóiak«, akkor úgy érzem, védekeznem kell, és igazán marokkói akarok
lenni, de amikor ellátogatok Marokkóba, tudom, hogy nem tartozom oda sem.”
Egy marokkói születésű fiú szerint ez azért van, mert hollandos az akcentusa.
Észrevettem, hogy néhány muszlim fiú, akikről később azt hallottam,
hogy „elég fundamentalisták”, nevetgélt, valahányszor a lefátyolozott lány
beszélt, még akkor is, amikor azt bizonygatta más lányok hangos tiltakozása
közepette, hogy a muszlim nők nincsenek elnyomva. „Hirsi Ali dinka – mondta.
– Nem lát túl a saját élményein”. A fehérek az osztályból csendben
maradtak, mintha féltek volna erre a veszélyes terepre merészkedni. Az
egyik fekete diák a muszlimoknak az „identitásra” való „rákattantságán”
gúnyolódott, és azt mondta: „marokkói, egyiptomi, algériai – ki a faszomat
érdekli. Tolvaj mind egy szálig.” A többiek nevettek, még a muszlimok közül
is páran. Egy sötét bőrű lány, indiai vonásokkal, hirtelen azt mondta:
„Szerintem Hirsi Ali tényleg bátor. Olyasmit mond el, amiről senki másnak
nincs mersze beszélni.” Egy török fiú, aki igyekezett mindkét oldalról
nézni a kérdést, azt mondta, hogy Hirsi Ali filmje talán nem a legjobb
mód a mérsékelt muszlimok meggyőzésére.
Úgy jöttem el, hogy le voltam nyűgözve a diákok vitakészségétől: úgy
látszik, a felszínen – legalábbis ebben az iskolában – egészen jól működik
az integráció. Az is nyilvánvaló volt, mennyire különbözőek „a muszlimok”.
Láthatólag akik Hollandiában születtek, mint a fátyolt viselő lány is,
azok vannak a legnagyobb gondban, bizonytalanok abban, hogy hova is tartoznak.
És úgy tűnt, a törököknek könnyebb, mint a marokkóiaknak. Ahogy eljöttem
az iskolából egy sajtóértekezlet jutott az eszembe, amelyen előző nap vettem
részt, amikor a muszlim közösség vezetői kezet fogtak egy kerületi tanácsnokkal,
és egy a szólásszabadság védelmére és a szélsőségesek leleplezésére szolgáló
„megállapodást” vitattak meg egymással. A törökök képviselője tökéletes
hollandsággal beszélt, menedzseröltönyt viselt, és egyetértett az indítvánnyal.
A marokkóiak képviselője törve beszélt hollandul, és még „konzultálnia”
kellett a mecsetjével a javaslatról.
Ebben a Pieter Nieuwland College-beli osztályban egy dolog mind a török,
mind a marokkói diákot feldühítette: ez pedia az a tendencia, hogy a terrorizmus
miatt kivétel nélkül minden muszlimot vádoljanak. „Minden, amit a szüleik
kultúrájáról hallanak, negatív’, mondta nekem Raeven. Az egyik lehetséges
válasz erre, ha Mohammed Bouyerit egyszerűen őrültnek tekintik. Ezt gondolja
Ahmed Larouz is, egy marokkói, aki tinédzserként jött Hollandiába a ’80-as
évek végén: „Képtelen vagyok megmagyarázni, amit tett. Ha kétszáznyolcvan
másik tette volna ugyanezt, akkor talán volna rá válasz, de amit ő tett,
az őrültség. Lehet, hogy az iszlám csak még jobban megőrjítette. De hát
ő nem tudott semmit az iszlámról. Én muszlim iskolákban nőttem fel. Mohammed
B. úgy tákolta össze a vallását két év alatt.”
Larouz holland-marokkói szerepmodellnek tekinti magát. 1997-ben négy
másik marokkói diákkal együtt felállította a TANS (Towards a New Start
– az Újrakezdésért) nevű szervezetet, amely azt a célt tűzte maga elé,
hogy pozitívabb szerepet adjon a marokkóiaknak a társadalomban. Larouz
ma egy hipermodern irodában dolgozik, elegáns öltönyt visel, miniszoknyás
titkárnők lesik a szavát, úgy beszél, mint a régi amerikai reklámok szereplői,
tele van életerővel és energiával. Az angol csak egy a sok nyelvből, amin
beszél. A „kulturális menedzsment” a területe, a privát és az állami szektorban
egyaránt. Tupac Shakur rappert idézi : „Mama, don’t cry, long as we try,
maybe things are gonna change, perhaps it’s just a fantasy.”
De Larouz továbbra is kivételes figura. Marokkóban kezdett középiskolába
járni, még mielőtt követte volna szüleit Hollandiába, amit a szabadság
földjének nevez (?). Nem egy kis faluból jött a Rif-hegységből, hanem egy
városból, Casablancától keletre. És bár az apja Amszterdamban ruhatisztítással
kereste a kenyerét, Ahmed minden testvére egyetemet végzett. Larouz büszke
arra, hogy Hollandiát képviselheti a nemzetközi konferenciákon. Az irodája
előtt ki van téve egy fénykép, amint kezet fog Beatrix holland királynővel.
Ahmed Larouz az lett, ami Mohammed Bouyeriből is válhatott volna.
Természetesen Bouyerire, nem pedig Larouzra gondolt Frits Bolkestein,
a Holland Liberális Párt vezetője és múlt novemberig az EU megbízottja,
amikor a 80-es évek elején óvni kezdett a muszlimok kontrollálatlan beáramlásának
lehetséges következményeitől. Amszterdam máshol született lakosságának
száma évi egy százalékkal növekszik. Ha ez így folytatódik, mondta,
a nagyobb holland városokban egy-két évtizeden belül többségbe kerülnek
a muszlimok. A kormánypolitika akkoriban az „integrálás” volt „az identitás
megőrzése mellett”. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy egy újabb „pillér”
kialakításával kezelték a muszlimokat, épp úgy, ahogy a régebbi holland
kormányok a protestánsokat és a katolikusokat. Bolkestein ezzel nem értett
egyet, és vitát kezdeményezett.
Ahogy ott ülök Bolkesteinnel új irodájában, Amszterdam közepén, kérem,
elevenítse fel azokat a napokat, amikor állást foglalt a korabeli kormánypolitikával
szemben. „Az a politika természetesen teljesen értelmetlen volt – mondja.
– Egy 1991-ben írt cikkemben megmondtam, hogy nem fog menni az integrálás,
ha alapértékeink összeütközésbe kerülnek a bevándorlókéval: az állam és
az egyház elválasztása például, vagy a férfiak és nők egyenlősége. Az ilyen
dolgokról nem lehet egyezkedni, egy kicsit sem.”
És mi történt? „Hát a fél világ rám támadt – mondja. – Rasszistának,
iszlámgyűlölőnek mondtak. Akkoriban még a testi épségemet is féltettem.”
Egyik vezető politikai párt sem volt hajlandó komolyabb vitákba bocsátkozni
ezekről a kérdésekről. „Az ideológiától elvakítva az emberek nem voltak
képesek észrevenni, mi történik – mondja –, de én elég politikus alkat
voltam ahhoz, hogy érzékeljem, hogyan éreznek az egyszerű emberek a „templomban
és a kocsmában”, és úgy döntöttem, hogy belevágok a közepébe.” Meglehet,
ez úgy hangzik, mint egy jellegzetes szélsőjobboldali, populista szöveg,
de ma sok liberális – Paul Scheffert is beleértve – úgy néz Bolkesteinre,
mint valami hősre, olyasvalakire, akinek volt bátorsága kimondani az igazságot,
miközben a többiek inkább kerülték a témát. Nem kétséges, hogy Bolkestein
kifinomult (?) gondolkodó, és az, hogy nem voltak hajlandók komolyan venni
az érveit, azzal a szerencsétlen következménnyel járt, hogy a templom és
a kocsma – kerk en kroeg, ahogy a hollandok mondják – olyan demagóg politikusok
martaléka lett, mint Pim Fortuyn.
A feltűnően öltözködő és nyíltan meleg Fortuyn szokatlan hős volt ebben
az ultraburzsoá városban, de az a tézise, hogy az idegenek intoleranciáját
nem kell tovább tűrni, és hogy itt az ideje a külföldiek elzavarásával
helyreállítani a polgári rendet, borzasztó népszerűvé tette. Olyan volt,
mintha a hollandok, akik oly sokáig próbálkoztak a másik irányban, hirtelen
ráébredtek volna egy problémára, és most radikális megoldást követelnének.
Geert Wildersben, a bevándorló-ellenes populizmus jelenlegi élharcosában
semmi sincs meg Fortuyn színpompás megjelenéséből, bár rendkívüli frizurája
– afféle lakkozott, szőke tupír, egy rózsaszínű babaarc körül – egy ez
irányba tett bátor kísérletként is felfogható. Egykor Bolkestein helyettese
és beszédeinek írója volt, de 2004 szeptemberében otthagyta a Liberális
Pártot, mert úgy érezte, hogy túlságosan is a közép felé húz, míg ő inkább
jobb felé ment volna. Wilders fontos figurává vált a van Gogh utáni helyzetben,
bár egy új párt megszervezésére irányuló törekvéseit valamelyest nehezíti
az a körülmény, hogy 24 órás védelemre van szüksége, és csak biztonságos
házakban tartózkodhat.
Találkoztam vele jól őrzött hivatali szobájában, a hágai parlamentben.
Wilders egyetlen gondolat megszállottja: Hollandia nem volt képes szembenézni
az iszlámista fenyegetéssel. Idegesen tologatva az íróasztalán lévő néhány
tárgyat, gyorsan beszélt, mintha nem volna több vesztegetni való idő: „Nem
véletlen, hogy éppen itt történt az első rituális gyilkosság. Egyszerűen
beengedünk mindenkit. Nem érzékeljük, hogy milyen sürgős volna lépni. Az
intelligens franciák el se hiszik, hogy milyen hanyagok vagyunk.” Sorolja
azoknak az embereknek és szervezeteknek a nevét, akik szerinte itt működhetnek
Hollandiában, büntetlenül. „Dühöngök, amiért a holland kormány képtelen
szigorú intézkedéseket hozni. Pedig jobb volna a mérsékelt muszlimoknak
is. Szigorítani kell. Ebben az országban a politikusok mindig kényeztetéssel
próbálták pacifikálni a kisebbségeket. Nem képesek elengedni a kezüket.
Ez megőrjít.”
De szigorítani nem is olyan könnyű. Wilders ötlete, hogy csak a nem-nyugati
külföldieket kell megakadályozni abban, hogy Hollandiába jöjjenek, morálisan
nehezen védhető, és letartóztatni embereket annak puszta gyanúja alapján,
hogy mire készülhetnek, nincs igazán összhangban az európai emberi jogi
egyezményekkel. Wilders azt állítja, ő nem rasszista vagy iszlám-ellenes,
bár „a szíve mélyén úgy érzi, hogy az iszlám nem fér össze a demokráciával.”
De ő a félelem politikájának kötelezte el magát, és a félelem nem a legjobb
recept a demokratikus mérsékletre. „Van Gogh csak a kezdet – mondja, mielőtt
eljövök –, még nem látott semmit.”
Ha a félelem befészkelte magát Hollandia fehér lakosságába, még ennél
is akutabb a helyzet a muszlim kisebbség körében. Egyik délután komppal
átmentem az Észak-Amszterdam nevű városrészbe, amit egykor a dokkmunkások
számára építettek az 1920-as években. Ma ez a város legszegényebb marokkói
negyede. Paul Scheerder, aki valamikor egy újságnak dolgozott, otthont
nyitott itt a bántalmazott nők és gyermekek számára. Elvett egy marokkói
nőt, és áttért az iszlám hitre. Mentateát ittunk az irodájában, és mesélt
nekem a menhelyen lakó három lányról, akiknek az apja két évvel ezelőtt
leszúrta a feleségét. A környékbeli rendőr is csatlakozott hozzánk. Mindkettejüket
arról kérdeztem, milyen volt a van Gogh-gyilkosság hatása Észak-Amszterdam
utcáin. „Félelem” – mondta a rendőr, Scheerder pedig bólintott. „Az emberek
nem mertek kimenni az utcára, féltek, hogy rájuk támadnak, csak azért,
mert muszlimok. Külön őrséget állítottunk fel a mecset körül, és az emberek
nagyon hálásak voltak ezért.”
A gyilkosságot követő első hét óta a dolgok lecsillapultak, de Scheerder
még mindig aggódik. Nem tetszik neki az ötlet, hogy egy új mecsetet építsenek
a környéken. Provokációnak lehet venni. „Nem akarunk még egy gyilkosságot,
mert akkor elszabadulhat a pokol” – mondja. Elmeséli, hogy látott már olyan
fiúkat, mint Mohammed Bouyeri, akik az egyik nap még teljesen normálisnak
látszanak, és aztán hirtelen vad fanatikussá válnak. „Az emberek marokkói
és más arab tévéállomásokat néznek – meséli –, és úgy látják, hogy az amerikaiak
a legszörnyűbb bűnözők a világtörténelemben”.
Ez a baj. Bár Theo van Gogh holland volt, és egy holland állampolgár
ölte meg, ez végsősoron mégsem egy holland eset csupán, hanem egy közel-keleti
történet Európa szívében. Mohammed Bouyeri és a hozzá hasonló százak bekapcsolódtak
a web-alapú, erőszakos retorika és a terrorista sejtek szélesebb világába.
A muszlimok integrációja Hollandiában nem volt nagyobb kudarc, mint bárhol
máshol. De az ország talán kevésbé volt felkészülve a szent háborúra.
Ha vége lesz a világnak, mondta állítólag Heinrich Heine, akkor Hollandiába
kell menni, mert ott minden ötven évvel később történik. Ez már elég hosszú
ideje nem így van, de az attitűd, amelyet a béke és a prosperálás évszázadai
tápláltak, megmaradt. Az első világháború elkerülte Hollandiát, amely boldogan
semleges maradt. A második világháború nem kerülte el, ezért volt számára
a német megszállás annyira traumatikus, noha sokkal kevésbé volt brutális,
mint mondjuk Lengyelországban.
A háború után, különösen a hatvanas évektől a kezdve a hollandok azzal
büszkélkedtek, hogy sikerült kiépíteniük a tolerancia oázisát, ahol az
emberek szabadon tehették a dolgaikat. A vallás és a társadalmi konformitás
korlátozásaitól végre felszabadulva a hollandok, különösen Amszterdamban,
vígan éltek abban a reményben, hogy a külvilág nem fogja megzavarni tökéletes
demokráciájukat, itt, a poldereken, a töltésekkel védett tengerpartjaikon
belül. A nyugtalan világ most elérte végül Hollandiát is, betört abba az
idillbe, ami meglepte a kevésbé szerencsés nemzetek polgárait. Szégyenletes,
hogy ennek meg kellett történnie, de a naivitás nem a megfelelő tudatállapot,
ha az egyik legrégebbi és legliberálisabb demokráciát kell megvédeni azokkal
szemben, akik tönkre akarják tenni.
Esett az eső, amikor elbúcsúztam Paul Scheerdertől. Észak-Amszterdam
utcái kihaltnak, de elég békésnek tűntek. Ennyit mondtam Scheerdernek,
aki halványan mosolygott. „Van elég baj a zárt ajtók mögött ezen a környéken”
– mondta. Aztán említett egy Theo van Gogh-ról szóló híradórészletet a
marokkói tévében, és egy interjút, amit egy marokkói bevándorlóval készítettek
Amszterdamban. Kérdeztem Scheerdert, mit mondott az illető. Gondolkodott
egy pillanatig, aztán halkan ezt mondta: „Azt mondta, hogy megérdemelte
a halált, Isten büntetése volt.”
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|