– De én nem csináltam semmit! – kiabáltam, önkéntelenül is védelmezőn a fejemhez kapva.
– Hát éppen ez az – felelte Aziza, és a kilincsre támasztotta a kezét, mintegy jelezve, hogy számomra tilos a belépés a lakásba.
– Elutazunk? – kérdeztem, mert hirtelen fölfedeztem a piros bőröndömet az ajtó előtt.
– Úgy van – vágta rá Aziza. – Te mész el.
Lehajoltam, kinyitottam a koffert, és turkálni kezdtem a kelengyében, amit azóta szedtem össze magamnak, amióta, két évvel ezelőtt, Franciaországba érkeztem. A hímzett tüllruhán kívül, amit jobb alkalmakra tartogattam, volt három könnyű, rövid, poliészter hálóingem, hat csipkebugyim, és három, paradicsommadarakkal díszített selyemkendőm.
– Na mi lesz? – kérdezte Aziza, nagy szemeket meresztve egy óvatosan a sálakra helyezett, díszes papírba burkolt kis csomagra.
Mit sem törődve a kiváncsisággal, amit a csomagocska keltett, hosszan elábrándoztam a kelengyém fölött.
– Add ide azt a csomagot – parancsolta Aziza.
– Várj.
Nekiláttam kibontani, óvatosan, hogy a szép, fényes ajándék–csomagolópapírt el ne szakítsam.
– Ez az – mondtam, és átnyújtottam unokanővéremnek egy fehér papírlapot. 
– Mi ez? – kérdezte gyanakodva Aziza.
– A tíz évre érvényes szüzességi bizonyítványom – feleltem, nem titkolva büszkeségemet. – Az orvos adta.
– Ha ezt így folytatod, még tíz másodperc, és megölöm magam – sikította Aziza. – Két éve laksz nálam, egy büdös fillért nem adtál haza, hogy részt vállalj a költségekben. Soha eszedbe sem jutott, hogy valami kis ajándékot adj nekem. Még csak azt sem mondtad, hogy köszönöm! Minek nézel te engem? Hol képzeled magad?
– Na de kuzinom…
– Semmi kuzinom, ennek mától vége. Nem akarom, hogy még egyszer betedd ide a lábadat, értem?
– Gondolkodj csak, kuzinom.
– Már gondolkodtam! Elegem van abból, hogy etesselek!
Aziza, a kövér kuzinom rettentően tele volt aggatva bizsukkal. Csupacsipke, cukorkarózsaszín pongyolába burkolta puhatestű alakját. Nagy trampli lábát holdjáró talpú cipőbe bújtatta, ez volt a legújabb beszerzése a Tatiból. Gyalázatosan ki volt festve. Amióta az ő fedele alatt laktam, és elláttam a háztartását, a gyerekeit, a konyhát, nemcsak hosszabbak, tehát szexisebbek lettek a körmei, de spórolhatott is a lakkon, vattán és lakklemosón. Tisztában voltam a fontosságommal, ezért aztán így folytattam:
– Aludjunk rá egyet, kuzinom. Tegyük fel, hogy holnap… Különben is, nem tehetsz ki az utcára, az éjszaka közepén, egy szűz leányt, nem igaz?
– Fütyülök a szüzességedre! – üvöltötte.
– Mi folyik ott? – hallatszott Allam hangja. Allam Aziza férje volt, marokkói, mindenesfiú egy import-export vállalatnál, továbbá meztelen bennszülöttek fotóinak lelkes gyűjtője.
 – Semmi baj, papácska – szólt vissza Aziza. – Csak egy peres ügyet rendezek.
Aztán felém fordult:
– Nincs harag.
És rámcsapta az ajtót.
 
 

Lementem az utcára, láttam, ahogy a hold ölelkezik a horizonttal. Este tíz órára járt, már kevés volt a járókelő. Szeptember végére járt. Hideg volt. A fák hullajtották a leveleiket, amelyeket aztán a szeméttel együtt elsodort a szél. Üres utcákon mentem keresztül, a tompa fényektől alig látszott a házak homlokzata. Kevés autó járt. Magányos, gyorsléptű, mogorva férfiak, szemükbe húzott kalappal, nagy ívben kikerültek. Az ügyeletes rendőrök bebújtak aludni az őrszoba hátsó sarkába, ahová nem hallatszik el a megerőszakolt nők sikolya. A Julien-Lacroix utca sarkán egy szőke gyereklány árulta magát, elképesztő aranyszínű csizma volt a lábán. Befordultam a Ménilmontant utcába, a házakból mindenféle szagok áradtak, állandóan hátranéztem, mert féltem, hogy megtámadnak. Földigérő bubujában egy szenegáli árus lépett elő a félhomályból, nyakában láda, tele árukínálattal: Ť Egy pillanatra, hölgyem, egy pillanatra! ť  Még meg is rázta a kincseit: Ť Legyen szíves, hölgyem. ť Elállta az utamat, réz karkötőket, foszforeszkáló szemüveget, majdnem-gömb formájú, csillogó órákat dugva az orrom alá: Ť Egyenesen Afrikából jön. Vegyél. Neked olcsóbban adom. ť  Ť Nem, köszönöm ť, válaszoltam. Lógó karral állt, mint aki nagy erőfeszítés után van. 
Nem tudtam, hová visznek a lépteim, már két éve éltem Párizsban Aziza kuzin számlájára, ittam a mentateát, ettem a zöldbabot köményes marhasülttel, és tessék, kirúgott a házából. Ettől még a legkiegyensúlyozottabb nő is bedilizne.  Szerettem volna valakit megállítani és beszélni hozzá, találomra megkocogtatni egy kaput, de a kapuk zárva voltak. Oh! senki, senki, még egy árva fűszál sem, amibe megkapaszkodhatnék. Mondhatják nekem erre azt, hogy otthon, a saját falumban is voltak pillanatok, amikor nagyon magányos voltam, de az, amit Párizsban ismertem meg, az az elszigeteltség a párizsi tömegben, attól fölrobban az ember agya.
Megálltam a szélben és végignéztem magamon: háztartási munkától repedt körmű kezek, csontvázvékony lábszár, hidegtől liluló bőr. Ť Mindig ilyen lesz az élet? – tettem föl magamnak a kérdést. – Mindig így, meghajolva a kényszerek súlyától az elsötétült ég alatt? ť  Kísértésbe estem, hogy visszaforduljak, és ott aludjak az ajtó előtt a lábtörlőn. De ez, a rettentő kockázattal, hogy szembesülnöm kell Aziza kuzinnal, nagyobb öngyilkosság lett volna, mint a szabad ég alatt aludni. A húsom jéggé fagyna, a szívem kővé dermedne. Teljesen letörve folytattam a gyaloglást, nem lehetett mozdulatlanul maradni a jeges szélben.
A Ramponneau utcában, nem messze a rendőrőrszobától, egy televízió híreket zümmögött. Magas utcai lámpa alatt egy csavargó vörösbort ivott, és újságpapírból rakott tűznél melengette a lábát. Először csak egy kis kupacnak láttam az embert, messziről nem látszott nagyobbnak, mint az öklöm. Ahogy közeledtem hozzá, már ki tudtam venni halántékára tapadó, szürkülő haját, fekete-fehér kockás ingét. Amikor mellé értem, megszólított:
– Hahó, szépségem, kószálunk?
Két kézzel szorítottam magamhoz a bőröndömet és egyenletesen lépkedtem tovább. Ő fölkelt a földről és utánam jött, minden elegancia nélkül csoszogva.
– Marcel Pignon Marcel a nevem – mondta.
Először fordult elő velem, hogy egy párizsi csavargó megszólított. Furcsa módon a testalkata nyugtatott meg. Annyira hatalmas volt, hogy az ember szinte azt hitte volna, terhére van a teste; üveges tekintete egy kitömött orrszarvúéra emlékeztetett; orra kissé jobbra kanyarodott, mintha mindig csak erre az oldalra fújná ki; túl hosszú, lila nadrágja ráncokat vetett a bokájánál. Teljesen normálisnak láttam, és már éppen készültem kezet nyújtani neki, amikor eszembe jutott, hogy végülis csak egy csavargó.
– Örülök, hogy megismerhetem, uram – mondtam neki.
– Nesze – mondta, felém nyújtva az üveget, – igyál egy kortyot.
– Nem, köszönöm, tényleg nem.
– Akkor egy kávét?
– Nem, köszönöm.
A hideg rámtapadt, mint egy második bőr, és párafelhők röppentek ki a számon. A Couronne utcában néhány hajléktalan aludt takarókba burkolózva. Hirtelen egy zárt ajtó mögül kiszakadt egy hang, akár egy kibontott szalag, átrepült a házak fölött, és az egész utca megremegett egy asszony félelmetes rikácsolásától: Ť Tünj innen! Soha többé nem akarlak látni! ť  Egy rendőrautó közeledett lassan, mint egy vattatalpú macska, eloltott lámpákkal, halk motorduruzsolással. A hekusok alaposan végigmértek minket, aztán folytatták a járőrözést. 
– Téged hogy hívnak?
Nem válaszoltam, annyira elámultam azon, hogy föl merte nekem tenni ezt a szokványos kérdést, ahogyan normális helyzetben viselkednek az emberek. A ködön át láttam, ahogy tapogatja a zsebét, cigarettát húz elő. Gyufa lobbant, vörösen megvilágította az arcát.
– Nem mindig voltam csavargó, tudod? Munkás voltam egy szemüveg- és óragyárban. Tönkrement a gyár, ezért raktak ki.
– Gratulálok, uram – mondtam, és nem értettem egy szót sem.
– A csavargó életnek megvannak az előnyei. Nem kell szarakodni adófizetéssel, lakbérrel, lakásadóval, ami csak az államot táplálja. Engem jól fogadnak a szakmában, akár meg is nősülhetnék a csavargói körökből. Kéregetnénk és kényelmesen töltenénk maradék napjainkat.
– Gratulálok, uram.
– Hogy hívnak?
Nem válaszoltam, mert nem nagyon volt mit mondanom neki, és a rokonszenvének sem tulajdonítottam nagy jelentőséget.
– Furcsa lány vagy – mondta. – Tetszel nekem. Elfoglalhatod a velem szemközti járdát. Senki nem fog téged zavarni.
 

                            Lángh Júlia fordítása

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu