Huszonhét éves vagyok.
Marie nemrég ünnepelte ötödik születésnapját, és brilliánsan sikerült a tanéve: átléphetett a nagycsoportba. Nekem viszont még mindig nincs meg a tartózkodási engedély diplomám. Még csak el se mentem az év végi vizsgára, hogy átléphessek a tartózkodás felsőbb osztályába. Évet kell majd ismételnem?
Megyek a vizsgára.
Sokan vannak a prefektúra külföldi diákokkal foglalkozó központjában. Óriási tömeg iratkozott föl az őszi vizsgaidőszakra, hogy letegye a felsőfokú tartózkodási vizsgát. Vajon van egy eldugott repülőgép a WC-ben, kitoloncolásra készen?
Nem, nem bírom ki.
Elmegyek.
Osztályt ismétlek: visszabújok illegalitásom meghitt védőburkába.
Egy szép márciusi reggelen az iskolai szünet csönget az ajtómon és elvisz Genfbe. A vonaton gondolkodom. A gondolkodás eredménye az, hogy szabad választásból behódolok: kiadom magam a prefektúrának.
A genfi francia konzulátuson vízumot kérek a gaboni útlevelembe, és mellesleg megkérdezem, hogy nem tudnánk-e véletlenül mi ketten, Marie és én, francia papírokat kapni: ez egyszerűbb lenne, mint svájci papírokat, ha az ember Brüsszelben született, vagy gaboni papírokat, ha Genfben született, tetszik érteni?
Adnak vízumot. Visszamegyünk Párizsba.
Jelentkezem a prefektúrán a pótvizsgára; kevesen vannak ebben a tavaszi vizsgaidőszakban. A disznók… úgy látszik, mind átmentek a szeptemberi vizsgán. A hangulat lazább, mint amilyen szokott lenni. A prefektúra ma nem a legrosszabb rémképeimben élő durva állat: a vizsgáztatók mosolyognak. 
Megyek a leghátsó pult mögötti emberhez. Piros-zöld kockás inge kihajtva, látszik aranyszínű bőrén a göndörödő, barna szőrzet. Arany nyakláncot visel. Csillogó fekete szeme sovány, csontos arcot világít meg. A haja össze-vissza áll. Posztmodern idegenrendészeti hippi.
Rám mosolyog. Kezdődik a szóbeli vizsga: igen, születtem… igen, gaboni anya, belga apa, igen, a legnagyobb mértékben, Papa bejelentett, elismert, és a méltóságos hatóság lepecsételt. Gyorsan leteszem  vizsgáztatóm szeme elé a francia asztalra belga születési anyakönyvi kivonatomat, gaboni útlevelemet és svájci személyi igazolványomat. A hippi összeszedi az iratokat és fölküld az első emeletre, ahol az írásbeli vizsgák zajlanak.
Kitöltök egy nyomtatványt, és lerakom egy sovány, világosbarna hajú vizsgáztató nő elé. Szemét a papíromra szögezve elkéri az iskolai bizonyítványaimat, lakóhelyi és munkahelyi igazolásaimat. Átnyújtom neki, ő rám se néz, böngészi az iratokat, közben bólogat. 
Érzem, hogy meglesz, meglesz a diplomám.
Hogy jó minősítést kapjak, még elmesélem neki, milyen édes ez a Franciaország, mennyivel jobb, mint a világ bármely más része, és így, meg úgy, ésatöbbi, szóval, értik. A nő jeges pillantást vet rám.
De mégis remélem, hogy jelesen vizsgáztam.
Egy pakliba fogja a papírjaimat, föláll, és azt mondja, menjek le vele együtt. Amikor leérünk, megkér, várjak egy kicsit a padon, és odamegy az idegenrendészeti hippihez. Tanácskoznak…
Húsz perc múlva még mindig semmi újság; elgyötörten ülök a padon. A vizsgáztató nő fölmegy az emeletre. A hippi odahív magához. Fölkelek és elindulok felé; reszket a lábam. Letesz elém egy papírt.
Egy diák tartózkodási engedély! Megvan! Megvan! Persze ez csak egy elégséges osztályzat.
– Gratulálok. A nyár folyamán majd behívják orvosi vizsgálatra. Egy év múlva pedig meg kell hosszabbítania az igazolványát.
Fütyülök rá. Sikerült a vizsgám: megvan a tartózkodási engedély bizonyítványom. Igaz, ez csak egy évig tart. Na és. Azután majd leteszem a tartózkodási engedély diplomát. Utána meg a tartózkodási engedély kisdoktorit. 
És azután? Majd beiratkozom a tartózkodási engedély doktorira, azt már tíz évre kapja az ember. A legvégén meglesz a tartózkodási engedély nagydoktorim,  az pedig egy életre szól.

                          LÁNGH JÚLIA FORDÍTÁSA

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu