Fényben alvók

Csak téblábolni és szeretni tudnak,
a földi alvók fényben alszanak,
jelek takarta törvények alatt,
időzve arany partokon, belépve
a kristálykertbe, világtalanul,
szemük elfedve déli nap elől,
nem gondolnak elégszer Hölderlinre,
a keresőre és nem találóra,
és Pascalra, a megtaláltra se,
a szétszóratott egészek között,
arany partokon, törvények alatt,
jelek takarta fényben alszanak,
a gyermek arca sem elég világos,
hogy lássanak, hogy meglássák maguk,
övék a látás részletező gondja
mégis, nem látják mégse az időt,
sem a törvényt a legalsó egekben,
időznek bár az arany partokon,
nem értik tisztán, és nem ismerik föl
tudóikat, a fényisteneket,
a tapasztalás árnyas útjait
hát nélkülük járják, és soha végig,
és nélkülük fordulnak vissza végül,
késő derűre készen, mint a holtak,
elvétik lent a szépet, és reménnyel
nem néznek föl a legalsó egekbe,
sírva keresnek, sírva nem találnak,
csak téblábolni és szeretni tudnak,
jelek takarta tündöklésben élők,
fényben alvók az arany partokon.
 

Allegória

A tiltott nyelvben megkésett derű,
hideg tudás és forró rettenet,
kert és sivatag, minden benne van,
de benne mind csak allegória,
mégis betűket talál föl a sírás,
az iránytalan bűnt beszédre bírni,
szabadulni az olvasatlan létből.
 

A láthatatlan kórus

A közép kora véget ért.
A lovagrendről semmi hír,
a műhelyekben mester nem maradt,
félbehagyva a legszebb katedrális.
A morzsákat az apát asztaláról
még lesöpörjük, de már nem terítünk.
A láthatatlan kórus még feláll,
és levegőt keres a régi hanghoz,
de épp elég lesz a felejtés nyűge –
minek tetézni reménnyel a romlást?
A közép kora véget ért.
Alázatosan befogjuk fülünk.
(Honnét tudhatnánk, hogy mi állunk
és fuldoklunk ott, levegőt keresve?)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu